Remus idegesen figyelte a bokrok közül, ahogy Sirius összekészülődik, hangos káromkodások közepette megégeti magát a friss pirítóssal, végül búcsúzásként hosszan megöleli Acaciát, lágy csókot lehel a nő homlokára, aztán hanyatt-homlok kirohan a házból, megpördül a tengelye körül, és végre eltűnik.

Végre előjöhetett volna rejtekhelyéről, de a félelem odatapasztotta. Komolyan akarja ő ezt? Megkérni Marlene kezét? A legnagyobb álma válna valóra, ha kedvese igent mondana, de...

Utálkozva felnyögött. Hogy is gondolhatott ekkora ostobaságra? Hiszen az ő állapotában ez a legnagyobb felelőtlenség! A vérfarkasok nem véletlenül szoktak egyedül maradni. Legjobb lesz hazamenni, és...

– Remus Lupin, tudom, hogy itt bujkálsz valahol!

És Acacia az őrangyalaként természetesen kiszagolta a kételyeit. Még hogy a farkasoknak jó a szaglásuk.

– Ne akard, hogy megkeressem Lilyt, mert olyan ideges lenne a helyzettől, hogy elintézi helyetted a lánykérést!

Igen, ez elképzelhetőnek tűnt. Remus nagyot sóhajtva kilépett rejtekéből.

Acacia indulásra készen álldogált a háznál, lezserül a falnak támaszkodott. Meglepetten felpillantott.

– Ilyen könnyen előcsaltalak? Azt hittem, tovább fog tartani. – Ajkain gunyoros mosolya játszott ugyan, de a szeme vidáman csillogott.

– Szervusz, Acacia – mormolta Remus. – Mi lenne, ha...

A nő néhány pillanatra fáradtan lehunyta szemét, mielőtt ellenséges pillantást lövellt a férfi felé. Tekintetéből elszivárgott az öröm, gúnyos mosolyát pengeélesre hegyezte.

– Gyere be. Bent megbeszéljük.

Nem várt választ, sarkon fordult, kulcsával egy pillanat alatt kinyitotta az ajtót, és ellenkezést nem tűrően beterelte a halkan ellenkező Remust.

A férfi nagyot nézett. A konyhaasztalon két bögre forrócsoki gőzölgött. Acacia tudta.

– Honnan?

A nő mintha fontolgatta volna a válaszadást, mielőtt könnyedén vállat vont.

– Kétszer már kibújtál a gyűrűvásárlás alól, ezúttal nem hagyom magam. Igyál!

Remus engedelmesen belekortyolt az italba.

– Mitől félsz? – kérdezte lágyan Acacia. – Marlene szeret téged. Te is őt. Miért nem engeded meg magadnak, hogy boldog legyél?

A férfi bögréjén összekulcsot ujjait nézte. A világért sem emelte volna fel a fejét. Sejtette, hogy akkor Acacia egyetlen pillantásával meggyőzné.

– Nem tehetem – közölte végül szárazan. – Marlene most talán még elhiszi, hogy elég jó vagyok neki, de...

Elhallgatott. Dobolni kezdett az asztalon. Újat kortyolt a forrócsokiból, és nem fintorodott el az égett mellékíze miatt sem.

– Odaégettem. Blah. – Acacia próbált nem megfulladni a saját készítményétől. – És te ezt szó nélkül megiszod? Túl jó ember vagy erre a világra – csóválta a fejét. Félrenyelt, hevesen köhögni kezdett. Remus megfeledkezett elhatározásáról, azonnal felpattant, és hátbaveregette a nőt.

– Megvagy?

– Köszi – suttogta elhalóan Acacia, aztán hevesen felkapta a fejét, és a férfi tekintetébe fúrta a sajátját. – Mitől félsz? – ismételte még lágyabban. Remus azonnal tudta, hogy elveszett. – Marlene a kapcsolatotok első napjától tudja, hogy mi vagy. Sőt. Elmondtad neki, mert biztos voltál benne, hogy ettől azonnal otthagy. De Marlene-nak csak egy fél percre volt szüksége, hogy eldöntse, nem érdekli.

– Acacia, én... – A férfi tudta, hogy már vesztett, de még próbálkozott.

– Ennek nemsokára négy teljes éve – folytatta a nő rendületlenül. – Ha ez nem bizonyíték, ha ez nem számít eleget, akkor ennyi erővel mehetnél, hogy szakíts vele – tette hozzá kegyetlenül.

Remusnak tátva maradt szólásra nyitott szája. Végül lehajtotta a fejét.

– Te egy kegyetlen boszorkány vagy, Acacia Harris – közölte végül.

– Tudom, Sirius egészen sokszor elmondta – vont vállat a nő. – És nem Harris.

– De Regulus...

Acacia kesernyés mosolyra húzta a száját.

– Ettől még nem vettem fel a leánykori nevem. Regulus a férjem volt, tiszteltem, akkor sem dobom el a nevét, ha ez időnként kicsit kényelmetlen, tekintve hogy Sirius Blackkel élünk egy fedél alatt.

Ezúttal Remus mosolyodott el vidáman.

– Mesélj – kérte.

– Hetenként jár hozzánk a tejes, néha posta is jön mugli úton, és mindenki azt hiszi, hogy házasok vagyunk – legyintett hitetlenül Acacia. – Sirius meg nyilván élvezi.

– Mi van most kettőtök között?

– Momentán már csak néhány óra ebédig, amikor hazajön – ütötte el a kérdést a nő. – Ma nincs időnk arra, hogy rólam beszéljünk. Inkább induljunk. Még meg kell találnunk a tökéletes gyűrűt.

Remus meghátrált volna az utolsó pillanatban, ha nem fél annyira Acacia lekezelő mosolyától. De félt, és nem szégyellte. Az a mosoly még Sirius Black birodalmát is megdöntötte, mit tehetett volna ellene Remus Lupin egyes-egyedül?

Így hát belépett a mugli ékszerész boltjába. A pultnál álló középkorú nő lesajnáló pillantást vetett Remus kopott ruháira.

– Mit akarnak? – vakkantotta. Műkörmei és festett tincsei taszítóan hatottak a férfire, hirtelen még hálásabb lett Marlene-ért.

Acacia szeme felizzott, Remus érezni vélte a belőle áradó dühöt.

– Talán mit óhajtanak – közölte jéghideg hangon a nő. – Végtére is a potenciális vevői vagyunk – tette hozzá negédesen. Az eladó enyhén megrázkódott. – De ezt elrontotta – folytatta Acacia –, mert innen most rögtön elmegyünk – sziszegte, és lendületesen sarkonfordult.

– Elnézést, kérem, várjanak – hadarta azonnal az eladó. – Természetesen nem úgy értettem.

Remus látta az Acacia szemében felvillanó győzelmet, mire magában nevetve megcsóválta a fejét.

– Akkor mit szeretett volna? – érdeklődött egy megvadult hipogriffcsorda bájosságával Acacia. Tekintete harci lángban égett.

– Miben segíthetek? – bökte ki nagy nehezen az eladó. Remus elérkezettnek látta az ő idejét.

– Jegygyűrűt keresünk.

Az eladó egy dühös nyelés után széles mosolyt erőltetett az arcára, és Acaciához fordult.

– Gratulálok.

– Igazán köszönöm, de nem én vagyok a szerencsés. – Az eladó már meg sem próbált szívélyesnek látszani. Remus biztosra vette, hogy már rég rájött, mennyivel egyszerűbb dolga lett volna csak Remusszal.

– A barátnőm kezét szeretném megkérni – jelentette ki a férfi. Már alig remegett meg a hangja.

– Ez csodálatos. – Remus könnyen el tudta képzelni, mennyire beolvadna a nő a sárkányok közé. Már majdnem tüzet fújt mérgében – A legjobb helyre jöttek, itt megtalálják a világ legszebb gyűrűit és egyéb ékszereit – csicseregte, mire Acacia halkan felhorkant. – A nevem Étaín, és mindent megteszek majd, hogy megtalálja a tökéletes darabot!

Acacia a falnak támaszkodott, miközben halkan, de hallhatóan motyogott.

– Micsoda váltás ez a fogadtatás után.

Étaín talán a szőke nőnek ugrik, ha Remus nem köszörüli meg a torkát.

– Köszönöm a segítséget.

A férfi hamar rájött, hogy egyszerűen ignorálnia kell a nőt, ha nem akar megbolondulni. Ha pedig meg akarja találni a tökéletes gyűrűt Marlene-nek, akkor végképp. Étaín nem akarta megérteni, hogy Remus nem a kis üzlet leggiccsesebb és legdrágább gyűrűit keresi.

Így hát gépiesen bólogatott és válaszolgatott, miközben tekintete végigsöpört a kis üzlet minden polcán és tárlóján. Ösztönösen az egyszreűbb darabok felé vette az irányt, tüzetesen megszemlélte őket, amíg meg nem találta az igazit.

– Ezt szeretném – jelentette ki határozottan.

Acacia ellökte magát a faltól, és egy szempillantás alatt Remus mellett állt. Elmosolyodott, és elégedetten bólintott. Megszorította Remus vállát, szavak nélkül fejezte ki elismerését.

Étaín is melléjük sietett.

– De hát... – Nem találta a szavakat. – Ez még csak nem is arany! – tört ki belőle a méltatlankodás. – És, és... – Elhallgatott, kelletlenül kiemelte a választottat. Acacia halkan dörmögött valamit, ami gyanúsan egy gúnyos „de hisz ez nem is drágá" -ra hasonlított.

Az eladónő minden színlelt figyelmessége elillant, ahogy savanyú arckifejezéssel dobozkába csúsztatta a gyűrűt.

Remus a lehető leggyorsabban fizetett, csak akkor könnyebbült meg, amikor végre kijutottak az üzlet előtti utcára.

– Megcsináltad – suttogta elismerően Acacia. Remus boldogan felnézett, így éppen látta szétterülni a gunyoros mosolyt a nő arcán.

– Mi az?

– Már csak meg kell kérned Marlene kezét.

Remus elsápadt.

Az idő a következő napokban hol ólomlábakon vánszorgott, hol gyorsabban szállt a gondolatnál is.

Remus keze végig remegett, amikor levélben piknikre invitálta kedvesét a Lupin-ház kertjébe, bele sem mert gondolni, mi lesz vele, ha a nagy pillanat előtt áll majd.

Édesanyja segítségével megfőztek egy teljes ünnepi menüsort, Acacia mindnyájuk megkönnyebbülésére csak a kosarat készítette össze.

Aztán eljött a kitűzött este. Remus megkérte szüleit, hogy látogassák meg barátaikat, Acaciát pedig, hogy ne leselkedjen, Lilyt pedig tartsa otthon. A nő közölte, hogy úgyis tudják, mi fog történni, nem lenne benne semmi izgalom.

A férfi kiterítette az édesapja által gondozott virágágyás mellé a takarót, néhány pálcamozdulattal meggyújtotta a közelben heverő kavicsokat, így mire Marlene megérkezett, úgy tűnt, mintha csillagok tengerén járna.

– Lupin! – Kedvese kitörő örömétől csak még idegesebb lett, de habozás nélkül karjaiba szorította a nőt. – Ez gyönyörű! – Marlene addig forgolódott, amíg el nem szédült, és Remusnak kellett segítenie neki leülni.

– Óvatosan, McKinnon!

Marlene kecsesen elhelyezkedett, és félrebillentett fejjel nézte a férfit.

– Azt írtad, mondani akarsz valami fontosat – jegyezte meg félmosollyal.

– Igen, nos... – Megköszörülte a torkát, igyekezett összeszedni magát. – Szóval, ötödévben, én, téged... – Elhallgatott, nagy levegőt vett, újra belefogott. – Mint mondtam, aztán...

– Lupin!

– Kérlek, hadd mondjam el, hogy... – Ismét elbukott.

– Lupin, hagyjad – kérte lágyan a lány. Remusnak lassan sírni támadt kedve.

– McKinnon, én... – Szeretlek – fejezte be gondolatban az egyszerűnek tűnő mondatot.

– Én is téged. – A férfi felkapta a fejét. Marlene kedves mosollyal figyelte. – Nincs szükségem rá, hogy halljam. Tudom. – Apró kezét Remus térdére fektette. – Tudom – ismételte.

– Biztos? – bukott ki a férfiből.

Marlene csilingelően felkacagott.

– Biztos. – Huncut fény lobbant a szemében. – Most már előveszed a dobozt?

Remus meghökkent, aztán ő is felnevetett.

– Te tényleg tudod – jegyezte meg hitetlenkedve.

– Persze, hogy tudom – vont vállat a lány. – Már vártam – tette hozzá elpirulva. Remus már meg sem lepődött, hogy Acaciának igaza volt.

A férfi kibontotta a kosarat, és kikereste a gyűrűt. Felpattintotta a dobozka tetejét, és utolsó, tűnődő pillantást vetett az ékszerre.

Az egyszerű ezüstkarika két ponton elvékonyodott, hogy körülfogja a rózsa alakúra csiszolt hófehér gyémántot. Bizonytalanul Marlene vékony ujjára nézett, aztán csillogó, kék szemébe fúrta tekintetét. Jól döntött.

Kedvese elé tartotta a gyűrűt, és elhaló hangon hadarta.

– Marlene McKinnon, lennél a feleségem?

A nő óvatosan odébb tolta Remus kezét, hogy hosszú csókot lehelhessen a férfi ajkaira.

– Igen – suttogta halkan, miután szétváltak.

Csak figyelték egymást, elpirultak, aztán hitetlenül kacarászni kezdtek.

– Ez életem legkínosabb pillanata – motyogta Marlene.

– Megnyugtat, hogy nekem is?

– Teljes mértékben.

Remus tenyerébe fogta kedvese kezét, és óvatosan ujjára húzta a gyűrűt, mely úgy szikrázott, mintha egy csillag fényét hordozta volna.

Aztán Marlene teljes természetességgel vőlegénye vállára hajtotta a fejét, gyűrűs kezével vakon kotorászott táskájában, amíg elő nem húzott egy termoszt. Remusnak nyújtotta, aki kíváncsian lecsavarta a tetejét.

Az ismerős csokiillattól elmosolyodott.

– Van kedved csak nézni csendben a csillagokat? – kérdezte halkan menyasszonyától.

– Veled bármikor – felelte Marlene, mielőtt meghitt némaságba burkolóztak.

A múlt hét komorsága után ideje volt feldobni egy kicsit a hangulatot, nem gondoljátok? Hogy tetszett? 

Jövő pénteken érkezem Lily novellájával, és utána lassan végeg lezárjuk ezt a kis történetet Jamesszel.