Regulus minden idegszálával Siporra figyelt. Amikor a manó elhallgatott, néhány hosszúra nyúló pillanatig nem szólalt meg. Többedszerre is hihetetlennek tűnt.

Még egy horcrux.

Ha bátyja vérmérsékletével rendelkezett volna, réges-rég szitkozódni és dühöngeni kezdett volna. Ehelyett azonban csak fáradtan lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy egyik keze enyhén remegni kezdjen.

– A segítségedet kell kérnem, Sipor – mondta végül halk, határozott hangon.

Manója helyeselése közben az égre szegezte tekintetét. Végiggondolta, szüksége lesz-e valamire az előkészített dolgokon kívül. Feltehetően nem. Aztán a mögötte álló barátságos kis házuk felé rebbent a pillantása. Acacia.

Ha szól neki, nem tudja majd otthon hagyni. Ismerte már a makacsságát. Azonban ha valami rosszul megy, és ott hagyja a fogát, akkor csak Acacia tudja elpusztítani a diadémot. Nem vihette hát magával.

Természetesen ez nem a valós indok volt, de végtelenül megkönnyebbült, amiért meg tudta magyarázni magának, hogy miért így logikus.

– Gazdám?

– Egy pillanat még, Sipor. Nemsokára jövök – ígérte.

A bejárat előtt megtorpant egy pillanatra, mielőtt fejét rázva ostobaságnak titulálta aggodalmait. Vissza fog térni, csak a biztonság kedvéért nem viszi el Acaciát. Tehát nem is búcsúzni megy be, csak...

Újból megrázta a fejét, és józan észt erőltetett magára. Nem kizárható, hogy épségben hazajön. De sokkal valószínűbb, hogy nem teszi.

Sokévi gyakorlatának hála Acacia nem látta, nem láthatta rajta felindultságát. Váltottak néhány közömbös szót, Regulus állította, hogy csak elintéz valamit a Gringottsban, siet vissza.

Homlokon csókolta a nőt, aki halvány mosollyal búcsúztatta. A szobájában összeszedte az elkészített medált, mely egy régi családi örökség részét képezte, elrakott egy üvegkelyhet, kifele menet pedig felkapott egy darab papírt, és egy lúdtoll segítségével üzenetet írt a Sötét Nagyúrnak. Vértelen mosolyra húzta száját. Komor elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy egyszer kiderülhet, amire készült.

– Mehetünk, Sipor – szólt halkan.

Megfogta a manó apró kezét, és hamarosan beszippantotta őket a jól ismert szűk alagút.

Sziklán megtörő hullámok visszhangját hallotta. Barlangban álltak, Sipor minden ízében remegett. Regulus úgy sejtette, csak azért jöhettek közvetlenül a vég kezdetéhez, mert a manómágiának más szabályai vannak, mint az emberekének.

Tudta, mit kell tennie, Sipor elbeszélése után nem maradtak tévképzetei. Ezt a csapdát halálosnak tervezték, és ő ennek tudatában szándékozta végigjárni az ösvényt.

Közömbösen felemelte bal alkarját, pálcájával mély sebet ejtett rajta, a vért a sziklafalra kente. Kedves házimanója olyannyira rémült volt, hogy még sápítozni sem maradt ereje a sérülés miatt.

Fehér boltív csillant a tömör falon, a szikla közötte eltűnt, ásító feketeséget hagyva maga helyett. Regulus lángocskát gyújtott pálcája végén, majd átlépett a határvonalon.

Komor víztükör terült lábai előtt, természetellenesen sötét maradt, nem verte vissza a fényt. A végeláthatatlan tó egy pontján zöldes világosság várta őket, de nem barátságosan, fenyegetően pislogott.

Regulus eltökélten nézett le Siporra. Legszívesebben hazaküldte volna, nem akarta feleslegesen felidézni a manó félelmeit, de szüksége volt a segítségére. Pontos utasításokat kellett adnia neki, hogy akkor is elpusztuljon a horcrux, ha ő odavész közben.

Halkat sóhajtott, és Sipor felé fordult.

– Kérnem kell tőled valami nagyon fontosat – kezdte lágyan. A manó ösztöne feltámadt, és rávágta.

– Amit csak Regulus gazdám szeretne.

– Sipor, te láttad, amit a Nagyúr elrejtett a szigeten, nem igaz? – tudakolta.

– Igen, Regulus gazdám.

– Az most a legfontosabb. – Lassan, tagoltan beszélt, teljesen át kellett adnia az üzenetet. – Sokkal fontosabb nálam, érted?

– Regulus gazdám...

– Érted, Sipor?

– Igen, gazdám, Sipor érti, gazdám – felelte végül a manó. Regulus szeretetteljesen a fejét csóválta.

– Ha csak úgy tudod elvinni, hogy engem hátrahagysz, ne habozz! – figyelmeztette. Aztán lehunyta a szemét egy pillanatra. Nem mintha sokat számított volna a vaksötétben. El kellett döntenie, mit mondjon Acaciáról. Újabb mély levegőt vett. – Acaciának... – vidd el haladéktalanul. Erre kellett volna utasítania. De... Ha a nő varázslata mégsem sikerül, nem tudja elpusztítani a diadémot, legjobb, ha valami teljesen más módszerrel is próbálkoznak. Igen, az lesz a legjobb. – Acaciának egy szót se szólj a medálról, csak ha megvan az ereje és a lehetősége, hogy elpusztítsa.

– És mit csináljon Sipor, ha Acacia úrnőm esetleg nem képes rá? – kérdezte óvatosan a manó. Regulus látta rajta, hogy csak a biztonság kedvéért kérdezi, valójában egy percig sem hisz benne, hogy Acacia elbukjon. Mint ahogy abban sem, hogy Regulus nem éri már meg a másnap reggelt.

– Akkor tegyél meg bármit, hogy tönkretedd – jelentette ki Regulus. Valahol mélyen, ahol még reálisan gondolkodott, tudta, mekkora baklövést tesz éppen. De zsigerből elutasította, hogy Acaciára még egy horcruxot lőcsöljön.

Legegyszerűbb, ha túléli az estét, és utána kitalálja, hogy hogy tud biztonságosan elpusztítani egy lélekdarabot.

Komoran intett Sipornak, és óvatosan araszolni kezdett a vékony sziklaperemen. A manó nem ismerte a lényeket, melyek a kavargó vízben laktak, és Regulus jobban örült volna, ha nem kerül velük közelebbi ismeretségbe.

Megcsúszott, csak lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem zuhant a vízbe. Hevesen kalapáló szívvel figyelte a lágyan kavargó sötétséget. Kívülről egy sziklánál is megingathatatlanabbnak tűnt, belül azonban egy része legszívesebben szűkölve rohant volna haza. Végül megacélozta magát, és határozottan, egyik lábát a másik után rakva haladt előre.

Nem tudta, meddig kell menniük, Siporra hagyatkozott, hogy a manó majd szól, ha elérték a csónak láthatatlan nyugvóhelyét. Így is történt.

– Regulus gazdám!

A férfi komoran bólintotta, és úgy tett, mint a manó elmondása alapján Voldemort is. A levegőben tapogatózott, amíg keze bele nem ütközött valami hideg, kemény dologba.

Pálcája egyetlen intésével láthatóvá változtatta a megzöldült láncot, és tűnődve végigsimított rajta. Nem tudta, őrzi-e azóta külön bűbáj, és jobbnak nem látta, ha nem kockáztat, nem használ bűbájt. Húzni kezdte, és néhány rántás után a lánc engedelmeskedett akaratának, lassan halomba nőtt lába mellett.

Már izzadság patakzott homlokán, amikor végre felbukkant a rozoga lélekvesztő a víz alól. Belelépett, várt néhány pillanatot, amíg nem fenyegette a felborulás veszélye, aztán Siport is besegítette.

A csónak magától kezdett siklani a vízen. Alig vetett fodrokat a tükörsima tavon. Regulus megborzongott. Ösztönei azt diktálták, hogy tűnjön el, amíg megteheti.

Pálcájának fényénél megpróbálta kideríteni, mi rejtőzhet a felszín alatt. Jeges rémület dermesztette meg, ahogy észrevett egy hófehér testet. Egy halott nő lebegett tőle csupán néhány centire. És nem volt egyedül. Akárhova nézett, újabb és újabb áldozatokat látott. Felkavarodott a gyomra, és határozottan megértette Siport, aki az utazás kezdeténél eltakarta a szemét.

Hát így őrzi horcruxát Voldemort. Inferusokkal. Beharapta a száját, és sejtette, hogy végleg elveszett. Most bánta igazán, hogy gyengén teljesített Sötét varázslatok kivédésén. Ötlete sem volt, mivel védekezhetne a holtak seregével szemben.

Mintegy végszóra, a korábban látott zöld derengés erősödni kezdett, hátborzongató elegyet kavart pálcájának fehér fénykörével. Néhány perc múlva a csónak partnak ütközött. Regulus mélyet sóhajtva kimászott a ladikból, aztán az egyszerűség kedvéért Siport könnyedén kiemelte onnan.

Elszántan a sziget közepén lépdelt. Nem vett tudomást halálra váltan verdeső szívéről, minden figyelmét a sziget közepén talapzaton álló kőtálra fordította.

– Hát ez lenne az – mormolta. Kezét delejezetten a smaragdzöld folyadékba próbálta meríteni, azonban tőle kis távolságra láthatatlan akadályba ütközött. Ez kijózanította, és talárja zsebéhez nyúlt, hogy előhúzza az egyszerű üvegpoharat.

– Regulus gazdám, kérem, hagyja csak Siporra! – kérlelte a manó, de hiába. Minden szó felesleges volt.

A férfi hevesen zihálva hagyta, hogy a házimanó megitassa. Tagjai már azelőtt remegtek, hogy akár egyetlen kortyot is lenyelt volna.

A kísértetiesen zöld folyadék mintha felrobbant volna a szájában, elviselhetetlennek tűnő fájdalom szúrt belé. Kezével olyan erősen szorította a pálcáját, hogy félő volt, eltöri, de úgy érezte, ha nem kapaszkodik meg, nem bírja ki. Összeszorította egy pillanatra a fogát, majd intett, kéri a következő adagot.

A kín még erősebb volt ezúttal, szorosan lehunyta a szemét. A harmadik pohár után váratlanul szűnni kezdett a fájdalom, és ahogy csodálkozva felnézett, a Grimmauld-téri házban találta magát. Rémülten keresett valami támpontot, nem értette, mit keres a folyosón, hiszen a szülei a szobájába küldték.

Aztán meghallotta Sirius hangját. Kiabált. Regulus a szemöldökét ráncolta. Óvatosan a résnyire nyitva feledett ajtó felé settenkedett, hogy kiderítse, mi folyik a szalonban. Ahogy elhaladt egy egészalakos tükör mellett, büszkén kihúzta magát. Már csak néhány hónap, és ő is mehet Siriusszal a Roxfortba! És akkor együtt fedezik majd fel a klubhelyiség titkait.

De előbb fel kellett göngyölítenie egy rejtélyt. A sarkon megtorpant egy pillanatra anyja dühödt rikácsolását hallva, de aztán erőt vett magán, és továbbindult. Belesett a résen.

Anyja és apja a kanapén ültek, mindketten karót nyelten, és valami olyan sötét aura lengte körbe őket, amit Regulus még sosem érzett. Tény, néha megátkozták őket, de csak ritkán és nevelő célzattal. Az normális, nem?

A szoba közepén azonban Sirius kuporgott, sírva, de dacosan, arcán valami felsőbbrendű büszkeség foglalt helyet. Regulus elhűlten vett észre egy hosszú vágást bátyja karján, ahogy a fiú fájdalmasan dajkálta azt.

– Mit csináltok? – szakadt ki Regulusból a kérdés, mielőtt a szájára tapaszthatta volna a kezét. Anyja királynői pillantást vetett rá, miközben felállt, a fiúk fölé tornyosult. Eddig észre sem vett, pálcát tartó karját leengedte.

– Nem megmondtam, hogy eredj a szobádba? – sziszegte.

– Én csak... Én csak... – Nyelnie kellett egy nagyot. – Én csak Siriushoz jöttem – motyogta végül.

– Beszédünk van a bátyáddal – közölte jégcsaphidegen az apja. – Menj a szobádba!

– Nem! – csattant fel az anyja. – Ha már itt van, hadd tanulja meg a leckét.

– Ne! – szólt, nyögött közbe Sirius. Arcán könnyek csillogtak, de határozottnak tűnt. – Ne, kérlek... – Elcsuklott a hangja.

A szüleik ügyet se vetettek rá.

– A bátyád szégyent hozott a családra – sisteregte anyja, arca eltorzult a dühtől. – Nem elég, hogy meggyalázta családunk hagyományait, és nem lett mardekáros, ráadásként vérárulókkal és sárvérűekkel barátkozik! – rikoltotta.

– Nem mardekáros? – dadogta értetlenül Regulus. – De akkor...

– Griffendél! – szakította félbe megvetően az apja. – Éppen Griffendél!

– Miért ekkora... – kezdte volna óvatosan, hiába villant félve Sirius szeme, azonban ezúttal anyja fojtotta belé a szót.

– Ne merd befejezni! Az én házamban nem fog egy véráruló élni! – Pálcáját újból felemelte, de előtte még odavetette Regulusnak. – Ez vár nálunk mindenkire, aki nem teszi, amit mondok. Crucio!

A kisfiú szorosan lehunyta a szemét, kezét a fülére tapasztotta, és azt kívánta, bárcsak eltűnhetne, bárcsak ne visszhangoznának a fülében a meghallott sikolyok.

Valaki feszegetni kezdte az ujjait, mire motyogva, sírva fordult az oldalára.

– Regulus gazdám, vége van, Sipor az összes bájitalt megitatta Regulus bátyámmal. – Meg se hallotta a könyörgést, becsukott szemmel is látta megkínzott, tizenkét éves bátyját. – Vége van, Regulus gazdám! – Újból átfordult a sziklán, zsebéből valami csörögve kiesett. – Ezt kéne Sipornak beleraknia a tálba? – tanakodott a manó, válasz azonban ezúttal se érkezett, csak értelmezhetetlen motyogás.

Sipor elhalkult, majd újabb zörgés után hamarosan visszatért, és finoman rázni kezdte Regulus vállát. A férfi lassan felnézett. Kifejezéstelenül bámult maga elé, feje tompán lüktetett, minden tagja zsibbadt, és még mindig Sirius elkínzott arca lebegett előtte.

– Sipor elviszi a medált, és Sipor visszajön Regulus gazdáért. Regulus gazda ne mozduljon! – A férfi pislogását akár beleegyezésnek is lehetett venni.

Hirtelen perzselő szomj kezdte Regulus torkát égetni. Úgy érezte, nem bírja ki. Víz! Víz kell!

Mint szimatot fogott vad, fejét gyorsnak érződő lomhasággal a tó felé kapta. Víz! Kínkeservesen a hasára gördül, és húzni, vonszolni kezdte magát. Csak érje el! Kezét felsértette, lenyúzta róla foltokban a bőrt, de nem érdekelte. Víz, csak víz kell! A torkában égő tűz feléledt a hűvös, üdítő kortyok gondolatára.

Végre már csak karnyújtásnyi távolságra volt a tótól. Összeszorított foggal tette meg az utolsó fél métert, és boldogan merítette meg kezét a vízben. Nagy nehezen térdre kecmergett, hogy két tenyeréből szürcsölhessen.

Először fel sem tűnt neki, hogy felbolydult az addig sima felszín és hullák tömege tart felé. Csak ivott, hogy szomját oltsa. Akkor talán az a különös fájdalom is elcsitul a szíve tájékán.

Fehérre aszott kéz markolta meg Regulus karját, ő azonban csak ivott tovább egykedvűen. Akkor sem rezzent meg, amikor Acacia hangja harsant, és a holttest messzire repült. Közönye csak lassan szállt tova, ahogy a pusztító átkok közepette is egyre több halott gyűlt köré, és nem érte el már kezével a vizet.

Lassan tisztulni kezdett az elméje, felismerte, mekkora veszélyben forog, de nem volt ereje hadakozni. Hagyta hátrahullani fejét, várta, mikor kebelezi be a hullámsír. Legalább a horcruxot elintézi majd Sipor.

El kellett volna búcsúznia Acaciától.

Mintha csak gondolatára érkezett volna válasznak, tűztenger mart a holtak seregébe. Az inferusok összerogytak, rémülten menekültek a fekete tó biztonságos sötétjébe. Regulus a földre zuhant, de ezúttal boldogan fogadta a zúzódásokat. Jelezték, hogy még élt.

Hirtelen rántás után ezúttal a nappalijuk padlójába csapódott. Fejét oldalra fordította. Acacia támogatta. Hála öntötte el.

– Acacia – suttogta. – Megmentettél.

– Igen – lehelte a nő, és segített neki lefeküdni a szőnyegre.

A férfi csak néhány perc pihenőt engedélyezett magának. Mihamarabb el kellett pusztítaniuk a diadémot, hogy siker esetén a medál következhessen. Néhány halk szóval elküldte Siport. Túl hamar ért vissza Acaciával ahhoz, hogy legyen ideje rendesen elrejteni a horcruxot.

Erőt nyert a gondolatból, hogy túlélte Voldemort csapdáját, és talpra küzdötte magát. Acacia zavarát és enyhe rémületét kihasználta. Amíg így érez, kevesebbet fog makacskodni. Majd utána megmagyarázza.

Regulus a szoba közepére helyezte a ládikót, majd hagyta, hadd vegye elő az ékszert a nő. A férfi kisimította a kezébe adott varázslatot, és Acacia figyelmeztetésére alaposan átolvasta.

Végül eltökélten felemelte a pálcáját, és kántálni kezdett. Karja nem rezzent meg, amikor az arany fénysugár körülfonta az ezüst diadémot. Úgy szavalta a szöveget, mintha életének nagy előadása lett volna, legnagyobb, talán végső szerepe.

Az ékszer vonzotta magához, és önkéntelenül előrelépett egyet. Fegyvere megremegett, ahogy a diadém sziszegni kezdett.

– Regulus Arcturus Black. Mindenki szégyene. – A sokévi aranyvérű nevelésnek hála szünet nélkül folytatta a varázslatot. – Csalódást okoztál a bátyádnak. Azt hitte, olyan leszel, mint ő.

Ha ennek vége, talán rendezhetik a kapcsolatukat Siriusszal. Még elszántabban kántált tovább.

– Csalódást okozol a szüleidnek. Minden nevelésük ellenére eltévedsz, és fel sem vállalod a nagyvilág előtt. – Ahhoz kell a legtöbb bátorság, hogy a világ gyávának higgyen, miközben szinte mindenkinél többet teszel érte – nyugtatta magát, és hangja nem halkult el.

A végső döfés azonban még váratott magára.

– Csalódást fogsz okozni a nőnek, akit szeretsz. Hamarosan elmúlik a varázs, és végleg a bátyádhoz szegődik.

A vér kifutott arcából, nyelve megbotlott, és hiába korrigált azonban, tudta, elrontotta. Félni kezdett, jobban, mint bármikor, de befejezte a varázslatot, kétségbeesetten hagyta, hogy az arany sugár teljesen befonja a diadémot.

Ahogy az utolsó hangot is kiejtette, a világ felrobbant körülötte.

Térdre esett, pálcájának egy szilánkja véres sebet nyitott arcán. Az arany fénypászma egyik vége kíméletlenül a férfi mellkasába kapaszkodott, Regulus érezte, ahogy az energiája rohamosan fogy, érezte mindennek a végét.

Ahogy a sugár elengedte, zsinórjaitól elvágva bukott a földbe. Mintha tüzet ivott volna, úgy lángolt egész szervezete, meg sem tudta volna mondani, hol fáj legjobban. Halk nyögés bukott ki a száján, többre nem futotta az erejéből.

Néhány perc magányos zihálás után Acacia mozdult meg a perifériás látásában, és Regulus mellé mászott.

– Hallasz engem? – kérdezte halkan a nő.

– Acacia, kedvesem. – Merlinre, mennyire szerette! Mintha az ég mindörökké büntetni akarta volna, amiért annak idején nem követte Siriust a szabadságba. Itt, a halál küszöbén kísérteni kezdték az ártatlanok, akiket Voldemort parancsára ölt meg. Vagy a saját szórakozására.

– Regulus. – Már szinte elfelejtette, hogy Acacia is ott van. A fájdalom és az elmúlás között kezdte elveszíteni a kontúrját a környezete.

– Sikerült? – tudakolta. Akkor legalább egy kicsit ledolgozott adósságából. Félt. Mi vár rá odaát? Vár valami? Vagy csak megsemmisül?

– Igen – lehelte maga elé Acacia, miután hátrafordult. Regulus megnyugodva kifújta a levegőt, ezzel újabb perzselő fájdalmat szabadítva útjára. – Megcsináltad.

– Megcsináltuk. Nélküled sose sikerült volna. Sajnálom. – Hogy nem tudtalak megérdemelni. Persze csak magában fejezte be. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha nem engedi meg annak idején a lánynak, a menyasszonyának, hogy segítsen neki. Talán kevésbé törik össze a szíve?

– Mit?

– Hogy egyedül hagylak. – Regulus nem is tudta már szinte, miket beszél. Csak ki akarta adni, ami még bent ragadt. Szeretlek. Legalábbis a nagyját.

– Nem, nem! Nem halsz meg!

– Acacia, éreztem, ahogy elillannak az utolsó perceim. – Acacia arcán legördült az első könnycsepp, hamar követte ezer másik. – Te szóltál, hogy nem hibázhatok, mégis megtörtént. Így több energiára volt szüksége a varázslatnak. – Felemelte a kezét, hogy Acacia arcához érjen, de majdnem visszazuhant. A nő elkapta, szájához emelte, csókot lehelt rá.

– Regulus, én...

A férfi teste megvonaglott, arcvonásai egy pillanatra eltorzultok a kíntól. Odaát is ennyire fog fájni?

– Nem akartalak még itthagyni. De talán jobb így.

Acacia szeme kikerekedett.

– Hogy mondhatsz ilyet?

Regulus szomorkásan elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy mindig velem voltál és meghallgattál. Soha, senki nem értett meg ennyire, mint te ebben a csodálatos másfél évben.

– Regulus, könyörgök, nem búcsúzkodhatsz!

– Kérlek, hozd rendbe a dolgokat a bátyámmal. Legyetek boldogok. Ti összetartoztok.

Acacia nemet intett.

– Regulus, kérlek...

– Köszönök, és sajnálok mindent, Acacia Harris, Acacia Black.

– Ne hagyj itt! – A kiáltás megmelengette Regulus szívét, de már nem volt mit tenni. Elhomályosult a tekintete, de még ki akart nyögni néhány mondatot.

– Egy másik életben talán találkozunk még.

– Nem, nem lehet. – Már csak nyöszörögni maradt ereje.

– Kérlek, megtisztelnél azzal, hogy a családod mellé az én emlékemet is elhelyezed?

Acacia fuldoklott a könnyein. Regulus csak remélte, hogy még hallja a választ, mielőtt utoljára vesz levegőt.

– Igen – nyögte ki nagy nehezen a nő.

– Köszönöm. – Béke költözött arcára. Figyelte ezt a szőke, kegyetlen boszorkányt, akit valahogy mégis angyalnak látott. Addig figyelte, amíg tudta, amíg végleg el nem sötétedett a világ. Szeretlek.

Fáklyákkal és karókkal várok mindenkit sok szeretettel ezútán a cseppet sem hatásvadász és enyhén szadista novella után. :D Ha megnyugtat, a következő, Remus szemszöge földöntúlian cuki lesz, úgyhogy csak kitartást.

Regulus pedig nyugodjon békében.