– Ki a legügyesebb fiú, hm? – Harry arca kétségtelenné tette, hogy ő az. James majd elolvadt, ahogy egyéves kisfia felkacagott, és erősen apja orrába markolt. – Te kis csibész, te!

Lily sóhajtására már szinte fel sem figyelt. Kifejezetten gyakorivá vált, mióta szülők lettek. Inkább üldözni kezdte Harryt, aki négykézláb menekült előle nagy lelkesen.

– Igen, Acacia, megint a kicsinek gügyögött. Ne röhögj! Nekem kell elviselnem! – James a biztonság kedvéért odanézett, de ahogy sejtette, nem látta barátnőjüket sehol, Lily egy ismerős kézitükörhöz beszélt.

– Üdvözlöm Tapmancsot! – rikkantotta, aztán Harry után iramodott, aki időközben jelentős előnyre tett szert. Lily újabbat sóhajtott.

– Leteszem most, Acacia, én még csak most kezdek főzni, legalább addig se hallom azt az óvodát, ami itt folyik. Nektek meg, öhm, jó étvágyat. – James megmerevedett, rémült pillantást váltott az ikertükröt éppen asztalra fektető feleségével. Mindketten ismerték Acacia főzési tudományát, ami javulni egész biztos nem javult az idő elmúltával.

Lily egy minden eddiginél nagyobb sóhajt megeresztve a konyhába ment, James pedig innentől minden figyelmét kisfiára fordíthatta, aki viszont éppen csillogó szemekkel üldözte a macskájukat.

– Ajaj – suttogta a férfi, és nekiindult, hogy megmentse háziállatukat.

Néhány órával később James kajla vigyorral belépett a gyerekszobába, és azonnal elkomorult, ahogy észrevette a rácsos ágy szélét markoló Lilyt.

Nem kellett látnia felesége arcát, hogy tudja, könnyek csorognak rajta. A nő elfehéredő kezére simította a sajátját, így védelmező ölelésébe vonva őt. Lily vállára hajtotta a fejét, így álltak néma csendben.

Aztán a nő szépen lassan kiegyenesedett, ujjait egyenként lefejtette a gyerekágyról, és halvány mosollyal szembefordult a férfivel.

James tudta, hogy az ő elgyengülése következett. A hosszú bezártságot is rosszul viselték, de kedves Marlene-jük néhány nappal korábbi halála óta végképp nehezen bírták ép ésszel, és csak egymásra számíthattak. Igyekeztek elérni, hogy egyikük legyen egyszerre csak maga alatt, különben akár egy héten belül hívhatták volna a halottaskocsit.

Így hát végre kiengedett egy frusztrált sóhajt, amit bent tartott, amíg Harry-t, és ezzel közvetve Lilyt szórakoztatta. Ahogy gátat törhettek az érzelmei, csak felesége keze tartotta meg, nehogy elsodródjon a kétségbeesésbe.

A nő áttámogatta a saját szobájukba, leültek, ezúttal a férfi arcán kezdtek folyni a színtiszta bánat könnyei. Nehezen, szinte fuldokolva lélegzet, ahogy feltört belőle a zokogás. Görcsösen szorongatta Lily karját, ahogy elöntötték a bántó emlékek és sötét érzések.

Marlene, a zokogó Remus, közelebbi és távolabbi ismerősök keringtek a fejében, mind kellően beágyazódva ahhoz, hogy a depresszív gondolatokból nagyon nehezen, vagy egyáltalán ne tudjon szabadulni.

Végül lassan újra magába fojtotta az áradatot, és komoran biccentett Lilynek, aki bár gyanakodva figyelte, szó nélkül felállt, és elkezdett a lefekvéshez készülődni. James berögzült mozdulatokkal utánozta, pedig a fájdalomtól szinte nem is látott.

Fél órával később, amikor a nő már nyugtalan álomba merült, James óvatos, meggondolt mozdulatokkal kicsusszant a takarójuk alól, és lábát a földre helyezte. Arcát tenyerébe temette, és kimerülten felsóhajtott.

Nem tudott egyedül megbirkózni a kétségeivel és irreális kívánságaival, de képtelen volt Lilyt terhelni még ezzel is. Mintha nem nyomná elég a vállát így is! Némán felegyenesedett, az ablakhoz sétált, karját összefonta maga előtt.

Hiányzott neki a fiatalságuk, elmondhatatlanul hiányzott. Még csak huszonegy évesek voltak, de legalább kétszer annyinak érezte magát. Hiányzott neki a rengeteg csíny és felfedezés a Tekergőkkel, magukról a Tekergőkről nem is beszélve, hiányoztak neki a találkák Lilyvel, amikor a legnagyobb gondja még a haja belövése volt, még az állandó veszekedésük is hiányzott. Hiányzott neki a gondtalanságuk, az érzés, hogy együtt bármit két vállra fektetnek. Mélyet, szaggatottat lélegzett.

Úgy érezte, a másnapot se éli túl.

Már idejét sem tudta, milyen úgy élni, hogy nem attól szoronganak már felkeléskor, vajon melyik ismerősüket gyilkolták meg éjszaka. Hogy milyen mind a három Tekergővel egyszerre találkozni. Hogy milyen szívből mosolyogni, kacagni, nem csak félgőzzel, szorongva, állandóan rettegve.

Hiányzott neki a gyermeki naivitás és pozitivitás, mert minden éjjel a haldokló Lilyvel és Harryvel álmodott.

Ahogy ólomlábakon vánszorogtak a napok, James egyre nehezebben erőltetett vidámságot az arcára, hiába tudta, hogy ezt lassan Lily is észreveszi majd. Felesége először kivárt, megfigyelte a férfit, aki egy idő után már csak akkor mosolyodott el halványan, amikor fiukra nézett.

Még Peter látogatása sem dobta fel. Persze nem csoda, hiszen Féregfark is rettenetesen maga alatt volt, ha Lily nem beszélt volna teljes erőbedobással hármuk helyett is, csak ültek volna néma csendben, hangosakat sóhajtva.

A nő végül a legsebezhetőbb állapotában támadta le. James szokás szerint az ablaknál állt, és gondolataival küszködött a csillagos eget nézte, amikor Harry felsírt. Lily, mintha rugóra járna, felült, és a férfi egy szemvillanásból tudta, hogy álmából felkeltve is észrevette, hogy nem volt ott mellette.

Innentől alig volt esélye. Bevállalta, hogy elaltatja Harryt, addig húzta, amíg nem szégyellte, félt felesége vallatásától. Lily ébren várta, James nem mert nem befeküdni mellé az ágyba.

– Mi a baj, James? – kérdezte halkan a nő, ajkain megértő mosoly játszott.

– Én... – Majdnem belekezdett, majdnem elbukott már egyetlen kérdéstől. Ettől a pillanatra egy pillanatra felizzott benne a vágy a viták és kalandok iránt, csak hogy azonnal ki is hunyjon. – Semmi, Liliomom – mormolta, és végtelenül lágyan a nő füle mögé simított egy puha, vörös tincset.

– James...

– Igen?

– Mondd, te teljesen hülyének néztél éppen? – A férfi nagyot nyelt. Hirtelen nagyon szimpatikus lett neki a nappaliban álló kanapé. – Szóval? – Lily mesteri módon váltott vissza a megnyugtató hangjára.

– Lily, én... – A nő felült, karjaiba vonta, James pedig nem bírta tovább: keservesen sírva fakadt. Zokogott, úgy, annyira gátak nélkül, mint már régóta nem, mint már édesanyja ölelése óta nem.

A nő halkan, andalítóan duruzsolt a fülébe, de a férfi érezte, ahogy vállára súlyos könnycseppek hullanak. Közösen könnyeztek, és James olyan közel érezte magához a feleségét, mint már régóta nem.

James szerette figyelni az alvó Lilyt. Gyerekkora óta ha csak tehette, mindig késő délelőtt ébredt, de ha valami mégis felriasztotta hajnalban, a világért nem kelt volna föl, inkább bársonyos pillantással simogatta a szeretett nő vonásait.

Egy napsugár beszökött a függöny résein, és ahogy arannyal vonta be Lily tincseit, Jamesben néhány pillanatra felébredt a régi életöröm, és elhatározta, meglepi kedvesét. Még a szokásosnál is óvatosabban szökött meg felesége mellől, és a lehető leghalkabban a konyha felé vette az irányt.

Félórával később már az egész házat betöltötték az ínycsiklandozó illatok, és ahogy a férfi kezében egy alaposan megpakolt tálcával belökte hálószobájuk ajtaját, Lily álmosan, laposakat pislogva fordult felé.

– James, miért... – A férfi morcosan ciccegni kezdett.

– Aludj vissza!

– Tessék?

– Aludj már vissza! – Lily egy szemforgatással vette tudomásul a Harryéhez kísértetiesen hasonlító durcás hangsúlyt, és engedelmesen lehunyta a szemét.

James ügyesen letette terhét az éjjeli szekrényre, és visszaheveredett az ágyba. Ahogy a férfi oldalán fekve felkönyökölt, a nő fészkelődni kezdett, meztelen válláról lecsúszott a vékony takaró. James óvatosan benyúlt a pokróc alá, kihúzta Lily kezét, és csókot lehelt annak tenyerébe. A nő szemhéja megrebbent, de csukva maradt, ahogy a férfi egyre feljebb és feljebb haladt, végig puszikkal hintve kedvese karját. A nő válla után Lily arca következett, végül pedig a férfi szenvedélyes csókot nyomott felesége ajkaira, aki belenevetett, mielőtt viszonozta azt.

A nő lassan kinyitotta szemét, a két tekintet találkozott, egymásnak döntötték homlokukat, és egyszerre sóhajtottak fel, ahogy Harry a szomszéd szobában hangosan jelezte, hogy ébren van, és ordítva követelte a figyelmet.

– Próbáld meg visszaaltatni még egy kicsit – mormolta Lily. – Én éppen itt leszek, rendben? – suttogta, és jelentőségteljes pillantással illette Jamest.

A férfi fülig érő vigyorral azonnal felpattant, és néhány perc alatt elringatta a kisfiút. Azonban ahogy visszafele szökdécselt, hirtelen felderengett előtte Marlene halottsápadt arca, és jókedve elpárolgott, mintha soha nem is létezett volna.

Fuldokolva kapott levegő után, és hangosan zihálva lecsúszott a fal mellett a földre. Arcát tenyerébe temette, és igyekezett nem átadni magát kétségbeesésének, félelmeinek, a bezártságból származó frusztrációjának, harcolni vágyásának. Nem sikerült.

– Arra gondoltam, hogy áthívhatnánk estére Bathildát is. – James felemelte a fejét Lily tétova kérdésére, aztán közönyösen vállat vont, és tovább fixírozta a ablakon csorgó esőcseppeket. – Nem csinálhatod ezt örökké!

– Tapmancs jön? – A nő felsóhajtott.

– Tudod, hogy Rémszemmel és a Prewett-ikrekkel vadásznak halálfalókra. A Rend felfedezte egy kisebb rejtekhelyüket.

James csak bólintott, pedig legszívesebben megütött volna valamit. Ő is harcolni akart! Harcolni! Csinálni valamit. Csinálni bármit, ahelyett, hogy otthon kuksolt.

– Acacia?

– Otthon várja Siriust.

– De...

– James, te mit csinálnál, ha én mennék küldetésre? – A férfiban bentrekedt az ellenkezés.

– Akkor legalább tükrön keresztül beszél a keresztfiával a szülinapján? – Nem tudta, nem is akarta kiszúrni a gúnyos élt a hangjából.

– James Potter!

– Megyek, írok Bathildának. – Lily csalódott arcát látva elszégyellte magát, de nem fordult vissza bocsánatot kérni.

– Boldog szülinaaapooot! – A háromtagú kis kórus hamis dallamát Harry nem fogadta jól. Ahogy végre elhallgathatott, James fia felé fordult. A kisfiú dühösen verte az etetőszéket, így követelve édesanyja és idős vendégük hallhgtását.

– Drága kisfiam! – Lily szipogva kiemelte a székből, és magához ölelte Harryt, aki erre boldogan gügyögni kellett. A jelenettől James szíve körül repedezni kezdett a depresszív gondolatok burka, és őszinte mosoly kúszott az arcára.

– Mit szólnál, kicsim, ha először a keresztszüleid ajándékát néznénk meg, hm?

– Tap'ancs? – érdeklődött tágra nyílt szemekkel a kisfiú.

Néma csend telepedett az asztalra.

– Az első szava? – kérdezte meghatottan az idős Bathilda Bircsók, és meglepettségében még egy szemet is leejtett a kötésén.

– Ha ezt Sirius hallotta volna, nagyon önelégült fejet vágna – suttogta Lily.

– Nem tudja meg – vont vállat Acacia, és ezt az ikertükröknek hála látták is.

– Tapmancs, te vén szélhámos! – James majdnem úgy érezte, mintha egy óránál tovább bírná ép ésszel. – Hát ezt motyogtad neki a múltkor!

– Tap'ancs! Tap'ancs! – ismételgette Harry lelkesen, aztán addig erőlködött, amíg apró markai a Siriuséktól kapott hosszúkás csomag köré szoríthatta, ledöntve közben a vizeskancsónak támasztott tükröt. A kapcsolat megszakadt, Acacia néhány pillanatra eltűnt, Lily közben kinyitotta az ajándékot Harrynek, aki innentől megbűvölten próbálgatta fogait a vadonatúj játékseprűn.

James csillogó szemmel figyelte fiát, aztán szinte transzban emelte pillantását feleségére. A nő félbehagyta a tükör újbóli beüzemelését, és tiszta horrorral kezdte el rázni a fejét.

– Felejtsd el!

– Liliomom...

– Felejtsd el, James Potter, nem szülök neked kviddicscsapatot!

– De lehetnék én az edző!

– Nem!

– Miért?

– Például mert momentán magadat sem tudod összetartani – suttogta fájdalmasan Lily, és szeme elhomályosodott. Bathilda tapintatosan kiment, Harryvel és a seprűvel együtt. – James, nem csak te roppansz össze, hát nem érted?

A férfi csak annyit értett, hogy felesége sokkal jobb színésznő volt, mint hitte.

– Zokogva ébredek hajnalonként, megtanultam halkan sírni, mert azt tapasztalom, hogy veled egyszerűen nem lehet beszélni bármi fontosról vagy komolyról!

James magához húzta Lilyt, és miközben a felismerésektől és bűntudattól sokkosan ringatta, fogadalmat tett magának. Saját fájdalmától nem vette észre tőle, hogy kedvese is milyen sebeket hordozott magával, de ezen változtatni fog. Bármi áron meg kell védenie.

Egy lágy mosollyal indította útjára elhatározását.

– Sajnálom, Liliomom. – Igyekezett minden porcikájával azt közvetíteni, hogy soha semmit nem vett még ilyen komolyan. – Mostantól itt leszek veled – ígérte. – Együtt bármit megoldunk.

– Együtt bár... – ismételte volna Lily, de a mondatot hangos csörömpölés szakította félbe, gyereksírás, a szobába pedig egy gazdátlan seprű libbent be. A nő tűnődve fordult a hang irányába. – Remélem, Petunia csúnya vázája volt az.

Jamesnek már nem kellett erőltetnie a mosolyt, miközben kacagó gyermekét nézte. Pálcájából pillanatnyi szünet nélkül eregette a színes füstöt, amit Harry hangos tapssal hálált meg. Akkor sem szakította meg a varázslatot, amikor Lily belépett, csak felnézett, és vidám vigyort villantott a nő felé.

– Ideje ágyba menni – jelentette be kedvese halkan.

– Ünneprontó! – morogta James. Apja és fia egyaránt csalódottnak tűnt, de míg Harry érthetetlen halandzsáival még egy kis szórakozásért koldult, James a kanapéra dobta a pálcáját. Karjába emelte fiát, és szeretettel megsimította a fekete tincseket.

– Menjünk aludni, nagyfiú! – Lily átvette Harryt, James nagyot ásítva nyújtózkodni kezdett.

– Képzeld, Acacia azt mesélte még korábban, hogy ma végre rendezi a dolgait Siriusszal. – Lily fecsegés közben lábával egy kupacba terelte a napközben szertekóválygott játékokat. – El tudod ezt hinni?

– Éppen... – James megfeszült, elhallgatott a mondat közepén. Hirtelen borzasztó érzése támadt, minden porcikája veszélyt kiáltott.

Az agyával elutasította, hogy bárki rájuk találhatna, de azért kiment az előszobába. A tudata azonnal felsikoltott, felismerte a belépő fehér bőrét, rideg, piros szemeit.

Harry veszélyben volt. Lily veszélyben volt. Peter, az egyik legrégebbi barátja elárulta.

Nem foglalkozhatott azonban mindezzel, be kellett tartania a fogadalmát, meg kellett védenie a családját.

– Lily, fogd Harryt, menekülj! Itt van! Ő az! Menekülj! Majd én feltartom! – Akart valami biztatásfélét is mondani, de képtelen volt rá. Belátta, hogy itt a vég, és hamisíthatatlanul tekergős módon akart távozni.

– Még pálcád sincs, de ostoba! – sziszegte Voldemort. James Potter legyűrte a félelmét, és a Halál képébe vigyorgott.

– És? Ettől még orrba vághatlak! – Látványosan ellenfele kígyószerű arcába bámult. – Várj, mégsem...

A hullafehér arc eltorzult, Jamesnek alig maradt ideje kiélvezni a sértést.

– Avada Kedavra!

Miközben szinte lassítva figyelte a közeledő zöld csóvát, James sűrűn fohászkodott, hogy Lilynek eszébe jusson a hátsó ajtó. Ha nem zavarodott meg ijedtében, márpedig Lily Potter nem zavarodik meg egykönnyen, akkor már rég hoppanált az ő kisfiával egyetemben. Igen, biztosan így volt.

A gyilkos átok mellkason találta, de James Potter arcán a félelembe öröm is vegyült.

Megmenekült az ő Lilioma és a kis Harryje.

Kés megforgatva a sebben, tökéletes lezárás, nem igaz? :D Miközben mindenki boldogan méreget, leszögezném, hogy ez az orrbakormányozós sértegetés a végén nem saját ötlet, neten olvastam valahol, de annyira el tudtam képzelni, hogy felhasználtam.

Naszóvalakkor? Hogy tetszett akár csak ez, akár az összes többi novella? Készen álltok a búcsúra?

Nemsokára feltöltöm az utolsó utáni köszönetnyilvánítos izékét, aztán lehet próbálni hidegre tenni a szerzőt. Sok sikert hozzá, én elutazom a hétvégére. :D

Narissza

Ui.: Ha van kedvetek, írjátok már meg, mennyire néztek rám csúnyán egy tízes skálán, borzasztóan érdekel. :D