Acacia egészen addig erős és érzéketlen maradt, amíg be nem csukta maga után a bejáratot.

Aztán Sirius megsebzett arcát maga elé képzelve lecsúszott a fal mellé, és hagyta, hadd törjenek fel a bűntudat csillogó könnyei.

Karjával körbefont térdére hajtotta a fejét, nem nézett fel, amikor Regulus meghallotta és megjelent mellette.

Csak zokogott.

Nem fájt ennyire, amikor összetörte a férfi szívét. Nem zavarta ennyire a hatodik évük utáni nyár és ősz eleje, amikor minden erőfeszítése ellenére esélye se maradt túllépni. Nem bántotta ennyire, amikor kicselezte a doveri kikötőben. Soha, semmi nem tépett Acaciába ekkor sebet, mint amikor Sirius rájött, megint átverte.

Mert ezúttal nem adott magyarázatot. Nem mondhatta el, hogy megint a nagyvilágot választotta a férfi érzései fölött. Ha tehette volna, se árulta volna el. Úgy érezte, épp itt volt az ideje, hogy visszacsapjon rá valami.

Megérdemelte.

Aznap este Regulus mellé telepedett a kanapéra, és némán, kérdőn nézett rá.

- Sajnálom – lehelte a férfi. – Sajnálok mindent.

Acacia továbbra is csak bámult. Kérdése az arcára volt írva: miért?

- Kétlem, hogy ilyen színjátékot végig tudna csinálni bárki. Igazinak kellett tűnnie a csalódásnak, a dühnek, a sarokba szorítottságnak. Sajnálom. Gyűlöltem, amiért ezt teszem veled.

Acacia végigsimított a férfi karján, hagyta, hogy Regulus az ölelésébe húzza. Ezernyi kérdése lett volna, de úgy érezte, képtelen megszólalni. Egy percig kételkedett ugyan a férfi őszinteségében, de egyszerűen muszáj volt megbíznia valakiben. És egyébként se hitte el, hogy Voldemort csak úgy beavatott volna valakit a horcruxa titkába.

Ahogy a táncoló lángokat figyelték, Acacia belegondolt, mennyivel egyszerűbb lett volna mindannyiuknak, ha igazán beleszeret Regulusba.

Másnap férje karjába kapaszkodott, és hoppanáltak az Abszol útra. Ezúttal valóban találkozójuk volt a kobolddal, aki vállalta, hogy lemásolja a diadémot, természetesen a megfelelő fizetség fejében.

A nő végig azon töprengett, vajon miért akarta a kobold, hogy ő is elmenjen, ha rá sem nézett az egész idő alatt. A hosszas alkudozás végén megállapodtak egy nagy adag aranyban, és abban az ezüstdiadémban, melyet Acacia az esküvőjükön tűzött a hajába. Mennyire réginek tűnt a pillanat!

Csendesen pergő hónapok következtek. Acacia nem ment sehova, nem találkozott senkivel, és legfőképpen nem beszélt. Soha, sehol, senkivel. Némasági fogadalmat tett magának. Amíg úgy nem érzi, hogy legalább részben megérte ekkora sebet ejteni Siriuson. Egyszer sem ingott meg. Ha Regulus hazalátogatott, csak ült mellette csendben. Ha Sipor aggodalmaskodott, csak a fejét rázta.

Egyetlen egyszer érezte a késztetést, hogy kivételt tegyen.

December elején kapta meg a hírt, hogy Lily édesanyja meghalt, a szíve vitte el. Acacia erőt vett magán, és Godric's Hollowba hoppanált, hogy személyesen próbálja megvigasztalni barátnőjét. Már a kertkapunál járt, amikor az ablakon keresztül észrevette Siriust.

Két teljes percig viaskodott magában, mielőtt úgy döntött, Lilynek nem hiányzik, hogy a közte és Sirius között feszülő ellentét is az ő vállára rakódjon.

Sarkon fordult, és hazament.

Az egyetlen dolog, amivel foglalkozni bírt, a varázslat fordítása volt. Hosszú órákon keresztül ült mellette, hogy a hieroglifákból nyersvázlat legyen, annak szerkezetet adjon, csiszolgassa a mondatokat. Pontosan tudta, hogy a lehető legtöbbet kell kihoznia belőle, ha nem akar katasztrófát előidézni.

Észre sem vette, ahogy röpült mellette az időt. Elszállt mellette Regulus születésnapja, a karácsony, saját tizenkilenc éves volta, a Regulus által lemásoltatott diadém, a Regulus által kicserélt horcrux, a lassan zöldbe öltöző tavasz, a május végi virágillat.

Az egyetlen esemény, ami egy kissé felrázta, Orion Black váratlan halála volt. Nem érdekelték a hogyanok és miértek, csak csendesen simogatta a némán könnyező Regulus hátát, nem hagyta az apósa iránt érzett utálatát kiülni az arcára. Regulus szerette, és megsiratta. Csak ez számíthatott.

Aztán végül eljött az a június elejei nap, amikor letette a pennáját, átolvasta az előtte heverő lapot, és halkan kijelentette.

- Kész.

Elkészült, megcsinálta. Lefordította a varázslatot. Több mint fél év után először látta úgy a világot, hogy talán végrehajthat valami fontosat. Még mindig vérzett a szíve Siriusért, de lassan megnyugodott, békére lelt.

Regulus néhány nappal későbbi látogatásán megbeszélték a továbbiakat. Egyetértettek, hogy a férfinek be kéne fejeznie a RAVASZ vizsgáit, nyár közepéig már igazán várhat az elpusztítása.

Már csak egy keveset kellett várnia.

Acacia egy júliusi estén nyugodtan olvasott, lábát felhúzta a fotelbe, amikor hangos pukkanással Sipor jelent meg.

- Asszonyom jöjjön gyorsan! Regulus gazdám nagy veszélyben van!

A nő egy másodpercig sem habozott, a pálcájáért nyúlt, majd a manó apró kezébe kapaszkodott.

Elállt a lélegzete. Hatalmas barlangban álltak, a zsebkendőnyi szigetecskét széles, sötét víztömeg vette körbe.

A tó felszíne azonban cseppet sem volt nyugodt. Épp ellenkezőleg, mintha orkán tépte volna, hullámok keltek életre, hogy aztán mélypontjukat elérve váratlanul eltűnjenek, átadják a helyüket a következőknek.

És az őrültként lejtő fodrok közül a legborzasztóbb lények közeledtek, melyeket Acacia valaha látott. Csak tankönyvben találkozott velük korábban, és nem sajnálta volna, ha ez így marad.

Hullafehér arcok és kezek, üres szemgödrök, aszott lábak. Inferusok.

Rémülten kalapáló szívével mit sem törődve Regulust kezdte keresni, aki a sziget pereménél szürcsölte a vizet. Acacia elnyomott egy sikolyt, ahogy az egyik halott megmarkolta a férfi karját, és húzni kezdte a hullámsírba.

- Petrificus Totalus! – kiáltotta ösztönösen, noha tudta, ez csak pillanatnyi megoldás. Sorban szórta a bűbájait, miközben fejében őrülten csapkodtak a gondolatok, mivel tudná távoltartani ezeket a visszataszító lényeket.

Férfiak, nők és gyermekek testei úsztak feléjük. Acacia szíve összeszorult a látványra. Ki lehetett képes erre? A válasz azonnal eszébe jutott. Voldemort. Ki más?

Tehetetlenül figyelte, ahogy a holtak serege lassan maga alá gyűri Regulust, miközben a megoldás után kutatott.

Már-már elöntötte a félelem, hogy végig kell néznie a férfi halálát, amikor végre rájött.

- Piroinito! – kántálta.

A pálcájából kicsapó lángoktól először csak megrezzentek az inferusok, utána azonban hátrálni kezdtek, hátrahagyták prédájukat.

- Sipor! – Acacia szavára a manó azonnal megragadta mindkettejük karját, és nemsokára a saját, túlságosan is békésnek tűnő nappalijukban értek földet.

- Acacia. – Regulus hangja rekedt és halk volt, mégis szinte túlcsordult a hálától. – Megmentettél.

- Igen. – Nem kérdezte meg, hogy mit keresett ott, hogy mi volt az a pokoli hely. Csak végigsimította a férfi arcát, és segített neki végigfeküdni a szőnyegen.

- Sipor! – A manó azonnal gazdája mellé kucorodott.

- Mondja Regulus gazdám, Sipor itt van és figyel. Sipor mindent megtesz, amit Regulus gazda kér tőle.

- Tudom, hogy bízhatok benned. – Regulus felköhögött. – Emlékszel, mit mondtam ma korábban?

- Sipor mindenre emlékszik.

- Kérlek, tégy pontosan úgy, ahogy mondtam. Minden szóra emlékszel?

- Igen, Regulus gazdám.

- Akkor ég veled, drága barátom.

A manó hangos hálálkodása közepette Acacia teljesen elsápadt. Miért hangzott ennyire véglegesnek Regulus búcsúja? Ösztönösen kezébe vette a férfiét, és nyugtalanul pulzust számolt. Stabilnak tűnt. De akkor miért?

- Acacia!

- Igen? – felelte lágyan, igyekezett baljós gondolatait eltüntetni az arcáról.

- Itt az idő! Ideje, hogy elpusztítsuk.

Acacia döbbent pillantásának sugarában Regulus felült, sokkal frissebbnek tűnt, mint akár egyetlen pillanattal korábban.

- Rendben, hozom a varázslatot.

A férfi gyengéden megszorította a nő ujjait.

- Én csinálom. Én jöttem rá erre elsőre, kérlek, hadd legyek én az első.

Acacia annyira döbbent volt, hogy ellenkezni is elfelejtett.

- Csináljunk helyet itt középen – javasolta ösztönösen. Az este eseményei lesokkolták, az inferusok képe beleégett az agyába, képtelennek érezte magát a gondolkozásra.

Szótlanul tolták félre a bútorokat, Regulus kihozta a horcrux dobozát, Acacia kézbe vette, kisimította a fordítását.

- Készen állsz? – kérdezte Regulus eltökélten.

Acacia már leguggolt a szoba közepére helyezett ládika mellé, azonban megfagyott a mozdulatban.

- Várj egy kicsit! Olvasd át a szöveget! Nagyon pontosan kell majd kántálnod, és nem állhatsz meg közben. Menni fog? – Acacia érezte, hogy valamit még hozzá kéne tennie, talán, hogy Regulusnak nem lenne szabad megpróbálnia, de még kába volt, nem értette, miért kéne ilyet mondania.

Regulus némán formálta a szavakat, szeme gyorsan futott a sorokon. Aztán felnézett, eltökélten bólintott, Acacia pedig kinyitotta a dobozt, és a fal mellé húzódott.

Hollóháti diadémja ugyanolyan szívfájdítóan gyönyörű volt, mint az első alkalommal, ezúttal azonban sötét aura lengte körbe. Acacia ösztönösen eltávolodott tőle, és látta, hogy Regulus is így tesz. Úgy érezte, mintha az ékszerbe szorult lélekdarab próbálná elérni, a rémület kerülgette gyilkos leheletével.

Regulus felemelte pálcáját, olvasni kezdett. Arany sugár csapott elő, minden elhangzott szóval egyre erősebben fénylett. Lassan körbefonta a diadémot, amely mintha megrezzent volna, menekülni próbált volna.

Acacia feszülten hallgatta a varázslatot, az elméjébe égett szavakat azonnal ellenőrizte, amint Regulus kimondta őket. Már majdnem megnyugodott, hisz a közepén jártak, és egyelőre tökéletesen haladt minden, amikor a férfi egy lépést tett előre, és a diadémból sziszegő hang hallatszott.

- Regulus Arcturus Black. Mindenki szégyene.

Acacia csodálta a férfi lelkierejét, amiért rezzenéstelenül folytatta. Aggodalmasan összefonta maga előtt a karját.

- Csalódást okoztál a bátyádnak. Azt hitte, olyan leszel, mint ő.

Regulus kitartóan kántált, az arany sugár egyre fényesebbnek tűnt.

- Csalódást okozol a szüleidnek. Minden nevelésük ellenére eltévedsz, és fel sem vállalod a nagyvilág előtt.

Regulus megrezzent, de hangja határozott maradt. Keze megfeszült a pálcáján.

- Csalódást fogsz okozni a nőnek, akit szeretsz. Hamarosan elmúlik a varázs, és végleg a bátyádhoz szegődik.

- Sötét vagy és természetellenes, száműzlek a... – Regulus az utolsó sornál járt, de ezt hallva megbotlott a nyelve. – A világba.

Acacia elsápadt a hibát hallva. Nem világba, világból! Az arany sugár megszorította a diadémot, de nem volt elég stabil, meg-megreszketett.

- Távozz!

A hibát már nem lehetett semmissé tenni, és ahogy a varázslat utolsó szava is elhangzott, felrobbant körülöttük a világ.

Acacia a földre rogyott, úgy érezte, valami szívja el az erejét, nem engedi halálos öleléséből. Kétségbeesetten próbált ellenállni, de gyenge volt hozzá. A különös erő féregként tekergett benne, és elvágott valami létfontosságút.

Ahogy erejének utolsó cseppje is elhagyta, Acacia előtt elsötétült a világ.

Amíg magához tért és felült, talán csak néhány másodperc telt el, minden pontosan olyan volt, mint korábban. A robbanás szétfeszítette a nappalit, romokban hevert az egész. Acacia a pálcájáért nyúlt, hogy legalább az ablakból maradt üvegszilánkokat eltüntesse.

- Evapores!

Rémülten figyelte, ahogy csak megrezzentek a szilánkok. Kezére meredt. Megszorította pálcáját, érezte a benne élő lüktetést, de nem úgy, mint máskor. Nem volt része.

Pillantása Regulusra tévedt, és azonnal elfeledkezett mindenről.

A férfinak fájdalmai lehettek, hangosan zihált. Acacia mellé mászott, ölébe fektette férje fejét.

- Hallasz engem? – kérdezte halkan.

A jól ismert zöld szempár felvillant egy pillanatra.

- Acacia, kedvesem. – Hangja lágy és simogató volt, mégis tőrdöfésként érte Acaciát. Mintha távolról hangzott volna. Egy kis hang a fejében felvisított: nem bírja sokáig!

- Regulus. – Erőlködnie kellett, hogy ne zokogjon fel.

- Sikerült?

Acaciának eddig eszébe sem jutott a horcrux. Most óvatosan hátrafordult. A diadém két darabba törve füstölgött.

- Igen – lehelte maga elé. – Megcsináltad.

- Megcsináltuk. Nélküled sose sikerült volna. Sajnálom.

Acacia felkapta a fejét.

- Mit?

- Hogy egyedül hagylak.

A nő kétségbeesetten rázni kezdte a fejét. Regulus vonásait figyelte, mintha eszébe akarná vésni utoljára.

- Nem, nem! Nem halsz meg!

- Acacia, éreztem, ahogy elillannak az utolsó perceim. – A férfi kedves mosolyát látva Acacia arcán legördült az első könnycsepp, hamar követte ezer másik. – Te szóltál, hogy nem hibázhatok, mégis megtörtént. Így több energiára volt szüksége a varázslatnak. – Felemelte a kezét, hogy Acacia arcához érjen, de majdnem visszazuhant. A nő elkapta, szájához emelte, csókot lehelt rá.

- Regulus, én...

A férfi teste megvonaglott, arisztokratikus vonásai egy pillanatra eltorzultok a kíntól, mielőtt újra kisimultak.

- Nem akartalak még itthagyni. De talán jobb így.

Acacia szeme kikerekedett.

- Hogy mondhatsz ilyet?

Regulus szomorkásan elmosolyodott.

- Köszönöm, hogy mindig velem voltál és meghallgattál. Soha, senki nem értett meg ennyire, mint te ebben a csodálatos másfél évben.

- Regulus, könyörgök, nem búcsúzkodhatsz! – Sikoltani akart, de elcsuklott a hangja.

- Kérlek, hozd rendbe a dolgokat a bátyámmal. Legyetek boldogok. Ti összetartoztok.

Acacia nemet intett.

- Regulus, kérlek...

- Köszönök, és sajnálok mindent, Acacia Harris, Acacia Black.

- Ne hagyj itt! – A kiáltás akarata ellenére tört fel a nő torkából.

- Egy másik életben talán találkozunk még.

- Nem, nem lehet. – Már csak nyöszörögni maradt ereje.

- Kérlek, megtisztelnél azzal, hogy a családod mellé az én emlékemet is elhelyezed?

Acacia fuldoklott a könnyein. Nem akarta az utolsó kívánságát hallani! Nem halhatott meg! Ha valakinek, neki kéne! Nem Regulusnak, aki mindig annyira jó volt! Hát nincs igazság?

- Igen – nyögte ki nagy nehezen.

- Köszönöm. – Regulus Black arcán nyugalom és halvány mosoly jelent meg. Zöld szeméből lassan kihunyt az élet lángja.

- Regulus? Regulus!

Acacia zokogva borult a békésnek tűnő testre, a férje holttestére.

Szomorú részt hoztam ma, tudom. De lassan tetőpontjához közeledik a háború, már csak egy év van Harry születése előtt is, emiatt a részek egyre sötétebbek lesznek. És mivel most elpusztult a diadém, egyre inkább lesznek időbeli ugrások is a történetben. Vélemény?

Narissza