Acacia sose hitte volna, hogy mire leteszi a RAVASZ vizsgáit, szinte nem is emlékszik majd rájuk. Pedig olyannyira besűrűsödött az utolsó néhány, Roxfortban töltött hónapja, hogy nem maradt energiája még a jegyei miatt is aggódni.

A folyamatos tervezgetések barátaival és Regulusszal mindent kivettek belőle, főleg, hogy állandóan össze is kellett hangolnia őket.

De végül csak eljött a perc, amikor már nem maradt más hátra, meg kellett nézni, hogy működni fog-e az elképzelésük.

Acacia életében utoljára nézte a Roxfort Expressz ablakából, ahogy a vonat begördült a King's Cross pályaudvarra. Barátaira emelte a pillantását, mélyet sóhajtott, és nekilátott az utolsó simításoknak.

Amíg Lily egy intéssel elfüggönyözte a függönyüket, ő kis kézitükröt vett elő, és elkezdte megváltoztatni a kinézetét.

- Kellően felejthető vagyok? – kérdezte. Enyhén rekedt volt, megköszörülte a torkát. Bár Regulustól nem kellett tartania, félt, hogy a Black-szülők esetleg kijöttek fiúk és jövendő menyük elé az állomásra. Az még bármit tönkretehetne.

Sirius alaposan megfigyelte a lányt, úgyhogy Acacia késztetést érzett, hogy gúnyosan vigyorogjon egyet a biztonság kedvéért, de végül elnyomta az ingert. Nem volt ideje erre.

- Jó lesz – bólintott a fiú. – Összekészítetted a cuccod?

Acacia halk hangot adott ki, amit akár beleegyezésnek is lehetett venni. Így legalább nem kezdett el ironizálni. Pedig csak a vonatút alatt háromszor ellenőrizték a csomagját.

Felkapta az alaposan megpakolt hátizsákját, melyet gondos mérlegelés alapján állított össze, hogy mindene meglegyen Egyiptomban, amit ott nem tud pótolni.

Ládájának tartalma már barátai holmija közé rejtették. Mintha Acacia Harris poggyásza soha nem is létezett volna. Hadd higgyék csak, hogy egy egész vagonnyi ruhát cipel magával.

- Készen állsz? – tudakolta Marlene. Aggodalmas pillantását látva Acacia elmosolyodott.

- Igen – biztosította barátait. – Ne aggódj, nem lesz gond – ölelte szorosan magához fekete hajú barátnőjét, majd Lilyt, és sorban a Tekergőket is, Sirius kivételével. – Vigyázzatok magatokra!

- Te meg aztán végképp – vágta rá Remus kesernyésen. – Mész?

- Megyek – bólintott határozottan a lány. Legszívesebben beletúrt volna szőke loboncába, de rövid, fakóbarna tincsei ezt nem tették lehetővé.

- Acacia! – Sirius hangjára megfordult. A fiú arcán tétovázás ült, mintha maga sem tudta volna, mit akar mondani. – Legkésőbb egy óra múlva ott vagyok én is a doveri kikötőben, rendben?

A lány bólintott, még egyszer utoljára végignézett a barátain, aztán nagy levegőt véve kilépett a folyosóra.

Ahogy sejtették, könnyedén el tudott tűnni a diákok között. Acacia szívesen megállt volna nosztalgiázni egy sort, de le kellett jutnia a szerelvényről, mire a Tekergők magukra vonják mindenki figyelmét.

Utat tört magának a búcsúzkodó, nevetgélő, cuccát kereső tömegben, és végre elérte a lépcsőt. Épp hogy letette a lábát a peronra, amikor hangos nevetés csapta meg a fülét nem messze tőle.

A négy Tekergő kis kört alkotott, pálcájukból a legkülönfélébb szikrák és szalagok reppentek fel, csillámporral behintve a körülöttük állókat.

Kihasználva, hogy így senki nem rá fog figyelni, Acacia célirányos léptekkel megcélozta Regulust. Enyhén megszorította a fiú kezét, csak addig állt meg, amíg egyetlen szót suttogott, szinte csak lehelt neki.

- Alexandria.

- Egy hónapod van – figyelmeztette Regulus, mielőtt megcirógatta volna a lány bőrét, és útjára engedte.

Mielőtt Acacia dehoppanált volna, még épp látta, ahogy a fiúk leeresztik a pálcájukat, és cseppet sem feltűnően az ő félreeső sarka felé bámultak. Irritáltan felsóhajtott, és belevetette magát a sötétségbe.

A doveri kikötőből rengeteg hajó indult az év minden napján, a turistaszezon kezdetén pedig végképp. Acacia mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a Black-házaspár rájön a tervükre, és elkapják, mielőtt eltűnhetne Alexandriában.

Akkor pedig talán sose találnak módot a horcrux elpusztítására.

Idegesen pillantott újra és újra az órájára, a percek lassan, ólomlábakon vánszorogtak. A lány minden neszre felkapta a fejét a kihalt sikátorban, állandóan a pálcája után kapott.

Egy közeli hoppanálás halk hangjára azonnal előhúzta fegyverét, minden idegszálával a környezetére összpontosított.

- Acacia, én vagyok az. Sirius. – A fiú a biztonság kedvéért felemelt kézzel közelítette meg a lányt.

- Merlinre, azt hittem, sose érsz már ide – sóhajtott mélyet Acacia, hagyta, hogy kissé megnyugodjon.

- Ne haragudj, nem akartam késni, feltartottak. – A lány zavartan az órájára pillantott.

- Mi történt? – érdeklődött, miközben próbálta felidézni, mikor kellett volna Siriusnak megérkeznie.

- Anyámék vádaskodni kezdtek, hogy közöm van az eltűnésedhez. Az öcsém elég hamar felfedezhette a dolgot.

- Értem – bólintott lassan, gyanakvóan Acacia. Valami nem stimmelt. Sirius sose hívta utalt volna gúnyos jelző nélkül a szüleire.

- Stupor! – A lány rémülten összerezzent a háta mögül felhangzó kiáltástól.

Piros fénycsóva ütközött Sirius mellkasába, és hangtalanul összerogyott, földre érkezésekor zajosan feldöntve egy fém szemetest.

Acacia bármire készen hátrafordult, szembetalálva magát Siriusszal.

- Mi a merlini búbánatos élet történik? – fakadt ki belőle a fiú láttán.

- Óvatlanok voltunk. Kimondtuk a város nevét a vonaton, ahol bárki hallhatta. Bizonyára kihallgatott a szüleim egyik kopója, és futott hozzájuk azonnal. Nem lennék meglepve, ha az egyik halálfaló állandóan tartana kéznél Százfűlé-főzetet, a volt szobám pedig minden bizonnyal tele van hajszálakkal. Egyéb kérdés, mielőtt lekéssük az indulást?

Acacia most már paranoiás volt.

- Honnan tudjam, hogy te tényleg Sirius vagy? – sziszegte, álarcként felöltötte gúnyos mosolyát.

A fiú meghökkent, majd jól láthatóan leesett neki a dolog.

- Azon a bizonyos éjszakán egy titkos átjárón vittelek le Roxmortsba, és bár féltem, hogy az lesz, nem akadtál ki, hogy tele volt porral és pókhálóval az alagút. A faluban úgy tettél, mintha meghúzódott volna a bokád, hogy fizikai kapcsolatot létesítsek veled, így egyre inkább behálózva engem. Fenn a sziklán...

- Oké, elég lesz! – szólt közbe a lány idegesen. Nem rajongott az ötletért, hogy újra végigélje az eseményeket. – Értem, te vagy az – tette hozzá. Kellett néhány pillanat, hogy nagyjából összeszedje magát.

- És én honnan tudom, hogy te vagy az? – méregette Sirius a lányt.

Acacia sóhajtott egyet, majd koncentrált, és szemeit egy pillanatra visszaváltoztatta a szokásos zöldre.

- Megfelel? A mágikus képességeket nem tudod átvenni Százfűlé-főzettel.

- És ha a te hajszáladat használná valaki, akkor hogy nézne ki? – mélázott el Sirius. – Ahogy most kinézel, ahogy általában kinézel, vagy ahogy akkor kinéztél, amikor kihullott a hajszálad?

Acacia enyhén eltátotta a száját.

- Fogalmam sincs – vallotta be. – Egyszer utána járunk rendesen. De most inkább menjünk, szálljunk fel a hajóra mihamarabb.

Acacia a tervnek ezt a részét utálta legjobban. Öt teljes nap a tengeren, ahol bárki kiszúrhatja őket. Tudta, hogy kicsi rá az esély, hogy pont az ő hajójukat vegyék észre, de előre elege volt a tehetetlenségből.

- Előbb ki kell törölnünk a memóriáját – vetett ellen Sirius. – Különben erősen leszűkül a térség, ahova eltűnhetsz.

- Igaz. – Acacia lesápadt a gondolatra, hogy majdnem ekkora hibát vétett. Pálcáját az ál-Sirius felé tartotta, és erősen koncentrált. – Exmemorian! – suttogta.

Robbanásszerűen elöntötték a férfi emlékei. Az ő szemszögéből látta, amint elhalad a lefüggönyözött kupéjuk mellett, és megüti a fülét Sirius hangja. A férfit izgalom öntötte el, azonnal sietett a Black-házaspárhoz. Regulus is ott állt. Acacia óvatosan, precízen kivágta a kellő részeket, hagyta, hogy köd borítsa őket.

A művelet végén kimerülten hátralépett.

- Sikerült? – Sirius hangja mintha transzból szakította volna ki. A fiú arcára nézett, és legszívesebben az ő emlékeit is kitörölte volna arról az éjszakáról. De nem tehette.

- Igen – bólintott végül. – Viszont az öcséd és a szüleid így is tudják, hogy Doverből indulunk.

- Tessék? Azonnal meg kell változtatnunk a tervet! – fakadt ki Sirius.

- Nem. Ez a legjobb esélyünk. – Acacia a fejét rázta, közben új ötlet vetődött fel benne. – Hacsak... El tudod csalni?

- Tessék? – Sirius arcán máris rosszallás ült, pedig még nem érthette a lány gondolatát.

- Ha szétválunk, és el tudod érni, hogy téged kövessen... - Acacia nyitva hagyta a mondatot.

- Nem! – fakadt ki Sirius. – Nem hagylak egyedül!

- Mit érünk azzal, ha ott vagy velem, amíg odaérek, aztán szépen visszahajókázol, és azon töprengesz, honnan szerezz zsupszkulcsot a későbbi látogatásaidhoz? Ha utánad megy, akkor minimális valószínűséggel akad rám!

Sirius háborgott, de egyelőre csak némán.

- Nem lehet, hogy...

- Sirius, kérlek! Bízol bennem? – Acacia maga is őrültségnek tartotta, hogy ilyesmit kérdez azután, amit elkövetett. De ettől Sirius tétovázni kezdett, és elég időt nyert a lánynak. – Petrificus totalus! – Acacia letörölt egy kósza könnycseppet. – Sajnálom – motyogta, mielőtt az ál-Siriushoz fordult, aki még mindig nem változott vissza. – Stupor! – ismételte meg a varázslatot. – Tíz perc múlva lehullik rólad, ha mindent jól csináltam – ígérte Siriusnak. – De addigra a hajón leszek, mindkettőnk jegyével. Sajnálom – suttogta ismét.

Egy hosszú pillanatig visszanézett, tekintete összekapcsolódott Siriuséval. A fiú fortyogott, de nem tudott mit tenni.

Acacia a hajó felé vette az irányt. Öt végtelennek tetsző nap várt rá, hogy végiggondolja újbóli árulását a fiú ellen.

Acacia enyhén háborgó gyomorral figyelte az egyre közeledő kikötőt. Tudta, hogy készülődnie kéne a leszálláshoz, a beolvadáshoz, Voldemort legyőzéséhez, de képtelen volt rá.

A napok óta érzett tehetetlenség letaglózta. Eddig eljutott. És? Hogyan tovább? Honnan szerez szállást? Mire épít? Egy többé éve nem használt, talán teljesen elfelejtett nyelvtudásra?

Zavartan megrázta a fejét. Erre most nem volt ideje. Rémülten vette észre, hogy az emberek már elkezdtek a felszínre szállingózni. Ő pedig még sehol sem tartott.

Azonnal az apró kabin még kisebb mosdójának tükréhez lépett. Tulajdonképpen nem tudta, hogy fértek volna el Siriusszal ketten. Sirius... Megint elárulta. És közel sem utoljára. A legnagyobb még hátravolt.

Újból megrázta a fejét, inkább a tükörképe megváltoztatására figyelt. Az összpontosítás megtette a hatását, mire elkészült, már szinte nem is gondolt a fiúra. Akit otthagyott, a saját átkától letaglózva, akit most is csak kihasznál, akivel...

Elég!

Egy végső elhatározással kilépett az ajtón, hátán megigazította a zsákját, varázspálcáját bő ujjú, világos felsőjébe rejtette.

A hőség letaglózta. Angliában fordult elő nagy meleg, pedig Alexandriát legalább a tenger hűtötte.

Nem sétálhatott régóta a városban, de hamarosan úgy érezte, nem bírja tovább. Ha jól emlékezett a térképre, akkor már nem lehet messze Aragic, a varázslók lakta negyed bejáratától. Aztán amikor visszaért a kikötőhöz, rájött, hogy fogalma sincs, mit csinál.

Elfintorodott, majd kelletlenül előhúzta a térképét. Nem akarta ezzel felhívni magára a figyelmet, de nem igazán volt választása.

- ضاعت يا آنسة؟ – A váratlan hangra felkapta a fejét.

- Nem beszélem ezt a nyelvet – közölte azonnal franciául.

- Eltévedt, kisasszony? – szólalt meg újra a férfi, Acacia ezúttal az erős akcentus ellenére értette is.

- Nem, dehogy – felelte pillanatnyi habozás után. Az idegen szavak meglepően ösztönösen tolultak ajkára. – Miből gondolja?

Az idegen férfi csúfondárosan elmosolyodott.

- Megérzés. Persze a kis útmutató a kezében segít – intett a lány térképe felé. – Aragicot keresi?

Acacia meglepetten nézett rá.

- Ötletem sincs, miről beszél. – Legszívesebben eltűnt volna, de túl feltűnő helyen álltak.

- Akkor gondolom, csak szórakozásból hord magával egy varázspálcát. Máskor jobban rejtse el, ha nem akarja, hogy észrevegyék – intett Acacia ruhaujja felé, ahonnan már elkezdett kicsúszni a varázseszköz. Acacia sietve megigazította. – Mit mond, kishölgy? Elkísérjem? Vagy megpróbál még inkább eltévedni? Nekem mindegy.

Acacia fürkészve figyelte a férfit néhány pillanatig, de nem találta különösebben gyanúsnak. Sötét bőréből élesen kivált széles vigyora. Sötét szemei okosan csillogtak, egyszerű, nem feltűnő ruhákat viselt.

- Legyen – felelte végül.

A férfi nagyot bólintott, és folyamatosan fecsegve megindult, meg sem nézve, hogy Acacia követi-e.

- Mindjárt ott vagyunk. – Acacia majdnem felsóhajtott örömében. Még egy ilyen szószátyár vezetőt! Enyhe rossz érzése megmaradt ugyan, de feleslegesnek tűnt. – Már csak itt a sikátor végén – intett a férfi, és udvariasan előreengedte Acaciát, aki ezt apró biccentéssel vette tudomásul.

- És most? – A csupasz téglafalat látva Acaciában feléledt a gyanakvás, mindenre felkészülten hátrafordult.

- Most? – A férfi hangja élvezettől csengett. – Most szórakozunk egy kicsit. – A szemében éhes vágy lángolt, amire Acacia pedig éledő dühvel felelt, egyetlen másodpercig sem tétovázva.

- Stupor! – A férfi erre láthatóan nem számított, rendkívül ostoba módon. Acacia undorodva nézett le rá, mielőtt habozás nélkül elindult volna visszafele.

A harag tombolása nem sok mindent félresöpört. Mintha hagyná bárkinek is, hogy akarata ellenére hozzáérjen! Hisz Siriust is ezért... A hangja még gondolatban is elcsuklott. Sirius. És az az éjszaka.

Nagyot sóhajtott, és megpróbálta kiszorítani a fejéből.

Olyannyira nem figyelt, hogy majdnem beleütközött valakibe.

- Elnézést – motyogta azonnal, és ment volna tovább.

Az asszony azonban megállította.

- Kedveském, csakhogy jól vagy! – Magához ölelte a meglepett Acaciát. A lánynak ismerős volt a nő angoljának akcentusa, de szüksége volt egy rövid időre, hogy felismerje. Wales.

- Tessék? – nyögte ki nagy nehezen.

- Láttam, hogy elmentél valamerre azzal a himpellérrel, és tudod, drágám, van nekünk az a kis megállapodásunk a szomszédokkal, hogy amint meglátjuk, hogy megint behálózott egy olyan helyes lánykát, mint te, lelkem, akkor megakadályozzuk, hogy valami megbocsáthatatlan történjen. – Az asszony pergő szavait Acacia csak nehezen tudta követni. – Így hát igazi megkönnyebbülés, hogy látlak. Sajnos kicsit lemaradtam tőletek, de úgy látszik, kedveském, te talpraesett fiatal hölgy vagy. Nos, mehetünk, kis drágám, vagy mi lesz?

Ez teljesen őrült – suhant át Acacia fején.

- Hova? – kérdezte óvatosan. Bár a nő pirospozsgás arcától nem tartott, a biztonság kedvéért gyanakodva figyelte.

- Hát Aragicba, hova máshová? Vagy nem oda igyekeztél talán?

- Nem, én szállást kerestem – vágta rá Acacia paranoiásan. Nem akart itt már senkiben megbízni.

- Dehogy, dehogy, ma éjszakára elalszol majd szépen az én kis fogadómban, aztán ha holnap még mindig a muglik közé vágysz, majd megoldjuk azt is. Na!

Acacia végül követte a nőt. Biztonságosabbnak tűnt, mint a lemenő nap fényétől kísérve kiadó szoba után kutatni egy idegen ország ismeretlen városában.

- Nemsokára ott vagyunk már, drágám, ne aggódj. Már csak néhány utcácska. – Acacia addig sem aggódott, de azért jólesett neki. – Az én nevem egyébként Mererid. Téged hogy hívnak, kedveském?

- Veronica – vágta rá kapásból Acacia. Később jött csak rá, hogy édesanyja nevét használta.

- Nem éppen egy egyiptomi név – jegyezte meg Mererid minden hátsó szándék nélkül. Eddigre a város egy külső részére értek. Az utca végén a porba mintha egy csíkot húztak volna, de Acacia nem volt biztos benne, hogy nem csak képzelte-e.

- Áll hátrébb egy kissé, kedveském – kérte a nő. – Néha kicsit előrelendül.

Acaciának nem maradt ideje rákérdezni, Mererid ugyanis lendületesen lehajolt, és észrevétlenül előhúzott pálcájával megkocogtatta a csíkot.

Acacia ámuló szemei előtt egy egész városnegyed nőtt ki a semmiből. Az épületek magukon viselték az összes valaha használt építészeti jegyet, egzotikus illatok és beszédfoszlányok szálltak Acacia felé.

- Merlin hozott Aragicban – mosolygott rá Mererid.

Na, lassan csak fokozódnak az izgalmak, legalábbis őszintén remélem. Hogy tetszett a rész?

És legfőképp: szerintetek hogy néz ki, aki egy metamorfmágus alakját próbálja felvenni százfűléfőzettel?