- Diadém. Black. Fantasztikus. – Acacia enyhén összezavarodott. Enyhén. – Most kivételesen ne fogjátok vissza magatokat, és magyarázzatok el mindent!

Apja elégedett volt. És meglehetősen önelégült arcot vágott. Acacia késztetést érzett, hogy egy csinos kis átokkal eltüntesse.

- Tudod, ki az a Hollóháti Hedvig?

Acacia keze egyre inkább viszketett az átok után.

- Nem – közölte inkább gúnyos mosollyal. – Ötletem sincs.

Apja rosszallóan összeszorította száját.

- Acacia, kérlek. – Anyja enyhén megszorította lánya kezét. – Folytasd – biccentett a férfi felé.

- Hollóhátinak, a Roxfort egyik alapítójának született egy lánya is, Heléna.

- Ő a kisebbségi komplexusos csaj? – ráncolta homlokát Acacia. – Mintha egyszer meséltetek volna egy ilyen fantasztikus mesét nekem.

- Igen, valóban nehezen viselte el édesanyja nagyságát. – Acacia meglepetten vette észre édesanyja bűnbánó arckifejezését. Magára vette volna? Tény, általában nem jöttek ki, és tény, ez jórészt az anyján múlt, de ettől még Acacia szerette a szüleit. Ez volt benne a legnehezebb.

- Ezért egy nap ellopta Hollóháti diadémját – folytatta apja, megrovó pillantást vetve mindkettőjükre. Acacia csak a szemét forgatta. – El akarta rejteni, azonban egy közeli ismerősének látomása támadt.

- A te ősanyádról is beszélünk – egészítette ki anyja. Acaciának itt kezdtek kétségei támadni szülei ép esze ellen.

- Természetesen. – Annyi gunyorosságot kapart össze, amennyire csak tudott. – Mert minden kétséget kizáróan vissza tudjuk vezetni a családfánkat ezer évvel ezelőttre.

- Szerencsére nagyon jó vezérfonalunk van. – Apja helytelenítően csóválta a fejét. – Szóval, mint mondtam, ősanyánknak látomása támadt, miszerint egyszer egy sötét mágus a saját, nem túl rózsás jövőjű céljaira akarja felhasználni.

- És ti úgy gondoljátok, hogy Tudjukkiről van szó? – Acacia hangja akaratlanul is megremegett.

Szülei jelentőségteljes pillantást váltottak.

- Nem tudjuk – vont végül kecsesen vállat anyja. – Sokszor volt már akkora veszélyben a varázsvilág, amikor a családunk elgondolkozott, hogy talán eljött az idő, amikor a korábbinál is jobban kell vigyázni rá.

- De fogalmatok sincs, hogy most van-e az idő, esetleg elmúlt már, és hogy mégis mihez használná fel ez a bizonyos sötét mágus. – Acacia szkeptikusan bámulta a szüleit. – És ti elhiszitek ezt a maszlagot?

- Nehéz kételkedni benne, ha a Gringotts legmélyebb széfe őrzi a diadémot, és csak a mi vérvonalunk férhet hozzá, csakis saját döntés alapján. Lényegében az egész létesítmény Hollóháti ereklyéjét védelmezi.

- És egyikőtök ki sem tudja nyitni?

- Én – emelte fel kezét Acacia anyja. – Egyetlen csepp sem folyik bennem apád véréből.

- Fantasztikus. És hogy jön ehhez Black?

- Ha jól sejtjük, hogy Tudodki áll a jóslatban, akkor ezzel a lánykéréssel próbálják kicsalni a diadémot tőled. És utána valószínűleg megölnek. – Apja hangjában csak rideg számítás lakozott. Ez akasztotta ki legjobban Acaciát.

- Tehát hozzáadtok egy idióta, begyöpösödött, vérmániás ficsúrhoz, aki az első adandó alkalommal el fog majd tenni láb alól? – Felpattant, járkálni kezdett. Anyja lesütötte a szemét.

- Információra van szükségünk, hogy valóban ezt tervezik-e. És máshogy nem tudunk hozzájutni – magyarázta apja hideg nyugalommal.

- Ti teljesen megőrültetek!

Acacia eddig bírta. Kiviharzott a szalonból, és meg sem állt, amíg végre be nem zárta maga mögött a szobáját. Leroskadt a földre, és zokogni kezdett. Túlterhelődtek az idegei.

Mint szülei másnap emlékeztették, megígérte, hogy találkozni fog Regulus Blackkel. És különben amúgy is idejekorán lelepleződtek volna a tervei. Még nem volt ideje az ellenkezésnek.

Így hát engedetlenség nélkül felvette a kikészített bársonyruhát, amely a legriffendélesebb bordóban pompázott. Szótlanul felvette fekete útiköpenyét, és hagyta, hogy apja társashoppanálással a Black-házhoz vigye. Pedig utálta a bársonyt, utálta a társashoppanálást, és ilyen hírek után az apját is utálta.

A Grimmauld téri ház sötét volt és nyomasztó. A hosszú előszoba végén várakozó Walburga és Orion Black puszta tekintetétől kirázta a hideg, és hirtelen sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy hidegvérrel kinyírnák.

Acacia mély pukedlit vágott, épp ahogy előírták valami elavult szabályok. Apja hamarosan politikai társalgásba bonyolódott velük, gondosan kerülve minden témát, amellyel kapcsolatban a muglik szóba kerülhettek volna.

A lánynak nem volt más dolga, mint hogy illedelmes csendben várakozzon. És az rohadt unalmas volt. Még nézelődni sem mert, nehogy a Black-házaspár valami kifogásolnivalót találjon ebben, inkább a lába alatt elterülő fekete szőnyegre szegezte pillantását.

Éppen ezerkétszáznegyvenhetedszer átkozta el a szüleit, amiért belerángatták ebbe, amikor a parketta halk nyikorgása jelezte, hogy Regulus Black megjelent a lépcső tetején.

Bármennyire is tagadni akarta, Acaciának imponált az a drámaiság, ami körbelengte ezt a kései belépőt. Ezt azonban nem hagyta kiülni arcára. Inkább maradt a gúnyos mosolynál. Az sok minden ellen jó védelem.

Regulus meghajolt, kezébe vette Acacia kinyújtott kezét, csókot lehelt rá, csak utána nézett fel menyasszonyára.

Acacia egyetlen pillanatot megengedett magának, hogy elámuljon, milyen gyönyörű Regulus zöld szeme, és milyen puha a bőre, mielőtt emlékeztette volna magát, hogy egy dementorral flörtölni is biztonságosabb lenne, mint a fiúval bármiféle kapcsolatot létesíteni. Végtére is a potenciális gyilkosa állt előtte.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek. – Acacia meglepődött, mennyire jó színész Regulus. Csak tekintetének egy villanása árulkodott arról, hogy ne mondana igazat.

- Részemről a boldogság. Alig bírtam kivárni ezt a percet. – A lánynak komoly erőfeszítésébe került kiszűrni a gúnyt szavaiból.

- Gyönyörű pár vagytok. – Walburga szavai ellenben nem hiányolták a szarkazmust. Acacia már ekkor utálta leendő anyósát.

- Menjetek, sétáljatok! – ajánlotta Acacia apja büszke mosollyal.

- Oda nem kell gardedám – bólintott Orion is.

Hamarosan már London utcáin sétáltak. A lány a sarokig bírta, hogy belekaroljon a fiúba.

- Oké, elég volt a színjátékból – sziszegte, miközben kihúzta a karját Reguluséból.

- Ostoba vagy, ha elhiszed, hogy nem figyelnek – vágta rá a fiú. – Karolj belém, és tűnj boldognak. Akkor legalább kihallgatni nem fognak.

Acacia egy pillanatig mérlegelte a helyzetet, aztán nagyot sóhajtva újból összefűzte karjukat. És csilingelő kacagásban tört ki.

- Ezt mégis miért kellett? – dünnyögte Regulus.

- Azt hittem, te vagy az éles eszű – forgatta a szemét Acacia. – Látták az előbbi jelenetet, így legalább azt hiszik, hogy félreértettem valami ostoba tréfát. – Regulus szemében egy pillanatra elismerés villant.

- Legalább nem valami tökfejet kell elvennem – dünnyögte.

- Ne aggódj, ha rajtam múlik, egyáltalán nem kell elvenned – közölte Acacia.

- Ne aggódj, nem rajtad múlik. És most beszéljünk őszintén. Tudsz a diadémról.

- Miféle diadémról? – Acacia próbált olyan szendén nézni, amennyire tudott. Bár az nem volt sok.

- Hollóháti – egészítette ki Regulus.

- Miről beszélsz? – Acacia egészen elégedett volt az alakításával.

- Egy pillanatra elhittem. Ezt nyugodtan vedd dicséretnek. – Regulus valóban enyhén lenyűgözöttnek tűnt. – Szóval. A diadém.

- Kérlek, avass be. Égek a vágytól, hogy megismerjem a gondolataid – ironizált szárazon.

Regulus enyhe biccentéssel lezárta a témát.

- Ahogy gondolod. Beszéljünk a bátyámról.

- Mi van vele? – érdeklődött gúnyosan Acacia. – Úgy tudtam egyébként, hogy kitagadtátok. Ezután biztosan a bátyádnak számít még?

- Érzel iránta valamit? – Acacia semmit nem tudott leolvasni Regulus őt fürkésző tekintetéről.

- Nem – vetette oda könnyedén. Ezzel még nem árult el semmit.

- Hazudsz. – Hogy lehet ennyire szenvtelenül beszélni? Acacia feltétlenül meg akarta tanulni.

- Megvetem – helyesbített a lány.

- Miért tennéd? – Regulus még mindig fenntartotta az érzelemmentes álarcát. Acacia kénytelen volt elismerni, hogy nagyon jól megy neki. Mit titkolhat? Acacia tapasztalatból tudta, hogy egy ilyen maszk mögött nagyon mély talányok rejtőzhetnek.

- Mert a lányokat kihasználja és összetöri. Kell egyéb indok?

- Láttalak a minap az ablakmélyedésben. Nem úgy tűntél, mint aki megvetést érez. – Acacia elszámolt háromig, mielőtt képes lett volna válaszolni.

- Sejtettem, hogy te leskelődtél. De kétlem, hogy ez illendő lenne – vágott vissza. Nem hagyta kiülni arcára az elégedettséget, maradt gúnyos mosolyánál.

- Az ember csak ember marad. Elcsábultam, meglestem a menyasszonyomat. Olyan nagy bűn az? – Regulust tényleg nem lehetett semmivel kizökkenteni.

- Ironikus. Épp azon voltam elkeseredve, hogy a szüleim elrendezett házasságra kényszerítenek. – Acacia ártatlanul pillantott a fiúra, aki egy újabb pillanatra tűnt lenyűgözöttnek.

- Pedig számíthattál volna rá. Nem hiszem el, hogy a szüleid sose említették volna.

- Biztos voltam benne, hogy nyáron sikerült meggyőznöm a szüleimet, és nem kell elszöknöm otthonról. – Talán Regulus mindenre tartogatott egy választ. De Acacia is.

- És még mindig szökni tervezel? Rémesen csalódott lennék. – Bár szavai nem erről árulkodtak, Regulus hangjában jól kivehető fenyegetés rejtőzött.

- Egyre inkább – dünnyögte Acacia maga elé. – Szerintem hanyagoljuk a bátyádat, és a más efféle ostobaságokat! Egyáltalán miért kérdezősködsz róla ennyit? – A lány arca a megtestesült ártatlanságot formázta.

- Nem örülnék, ha a tulajdon testvérem orozná el szívem hölgyét.

- Hogyne, persze. – Acacia gunyorossága végleg megtörte a kettejük között húzódó szertartásosságot.

- Készen állsz végre, hogy őszintén beszéljünk?

- Mert te eddig mit csináltál?

- Nem vagy annyira jó színésznő, mint hiszed.

- Kár. Akkor majd gyakorlom még.

- Mit tudsz Hollóháti diadémjáról? – Regulus lassan és tagoltan kérdezett, mintha egy értetlen gyerekkel próbálna szót érteni. Acaciát ez mulatatta. A fiú megállította a lányt, magával szembefordította. Kezét Acacia vállára helyezte.

- És már vissza is értünk a vesszőparipádhoz – hajtotta félre a fejét a lány incselkedve. – Majd azért meséld el egyszer, hogy mi ez az egész.

- Nem titkolózhatsz örökké. Mindenki jobban járna, ha megbíznál bennem. – Regulus, ha lehet, még őszintébbnek hangzott, mint korábban. Szerencsére Acacia nem tartotta magát egészen hülyének, és szkeptikus maradt.

A lány enyhén felvonta egyik szemöldökét, meg sem próbálta visszafojtani gúnyos mosolyát.

- Értem. – Regulus felsóhajtott, majd lágy csókot lehelt Acacia arcára.

- Ezt meg hogy merészeled? – Acacia dühös volt. Az egy dolog, hogy ki akarja használni, és esetleg meg is ölni. De azért vannak határok!

- Tudod, fenn kell tartani a látszatot az esetleges megfigyelők számára – húzta szára vigyorra száját Regulus. – Mehetünk tovább? – tartotta karját.

Acacia kecses mozdulattal az órájára pillantott.

- Hát nem lejárt az időnk? – tettetett sajnálkozást. – Indulnom kell.

Regulus bosszúsan szisszent egyet, aztán meghajolt.

- Engedd meg, hogy hazakísérjelek.

- Nem, köszi.

- Kérésnek hangzott, de nem az volt. – Regulus fejét jobbra döntötte, ahol férfi elég feltűnően őket bámulta. – Anyám embereinek sok mindenben kéne még fejlődnie, de legalább egyértelműek a szabályok.

- Utálom a társashoppanálást – morogta Acacia, de engedelmesen követte Regulust egy sikátorba. Ha így hamarabb megszabadul tőle...

Sajnos láthatóan egy sor bájolgás még szükséges volt a házuk előtt, mivel ott is akadt rosszul álcázott közönségük.

- Mérhetetlen örömömre szolgált, hogy megismerhettelek – bókolt Regulus. Acacia csak a szemét forgatta. – Sose reméltem, hogy ilyen gyönyörű és okos menyasszonyra tehetek szert.

- Ó igen, részemről a megtiszteltetés, satöbbi. – Acacia édes mosolya mögött rengeteg frusztráció rejlett. Meddig kell még kitartania?

- Remélem, mihamarabb újra találkozhatunk – ismételte Regulus sokadszorra, majd végre valahára kezet csókolt a lánynak, és a bejárathoz kísérte.

- A soha viszont nem látásra – intett neki Acacia, kellően halkan köszönve ahhoz, hogy ne hallgathassák ki őket.

És végre hazaért. Az ajtónak támaszkodott, elegáns, enyhén átázott topánját a legtávolabbi sarokba rúgta.

- Mit keresel itthon? – vonta kérdőre az apja csak néhány perccel később.

- Ó, hát nem lett volna még két óránk? Sajnos elnéztem az időt – forgatta Acacia a szemét.

- Nem ebben egyeztünk meg, drágám! – Fantasztikus, az anyja is megjelent. Még valaki? Esetleg Orion Black nem tért be egy italra?

- Utállak titeket! – kiáltotta Acacia, és már bent is volt a szobájában.

Villámgyorsan öltözött át kényelmes ruhákba, külön figyelve, hogy a direkt a szobájában tartott vízhatlan bakancsot húzza fel. Ahhoz kicsit nagy hó van a városi részen kívül, hogy ezt kihagyja. Szomorú mosollyal végignézett a szobáján, majd ellenőrizte az összekészített táskáját, hogy mindene megvan-e, ami kellhet a következő néhány napban, végül halkan magához hívta Mandort.

- Mit kíván, kisasszony? – érdeklődött a manó.

- A sarokban álló útiládát add fel bagolypostán az én nevemre, hogy mire visszaérek a Roxfortba, megérkezzen. Az se gond, ha csak holnap tudják elvinni, de későbbre már ne csússzon. Értetted?

- Igen, kisasszony.

- És a szüleimnek egy szót se! Ennek teljes titokban kell maradnia.

- De, kisasszony...

- Egy meglepetést készítek elő nekik – mosolyodott el szívélyesen Acacia. – Ez egy parancs – tette hozzá nyomatékosan. Utálta így beszélni, de nem volt vesztegetni való ideje.

- Értettem, kisasszony – hajolt meg végül a manó, majd halk pukkanással eltűnt.

Acacia nem lehetett egésze biztos benne, hogy nem a szüleit megy értesíteni, így azonnal, de óvatosan kimászott az ablakából.

- Most ne hagyj el, Merlin – motyogta a vékony párkányon állva, aztán kivetette magát egy hóbuckára.

Miután havat köpködve feltápászkodott, sprintelni kezdett a birtok határa felé, ahonnan már tudott Potterékhez hoppanálni. Landoláskor elesett, és újabb adag hó került a szájába.

- Acacia. – Nyilván volt annyira peches, hogy Siriusba fusson először! – Mit keresel itt?

- Téged kereslek – közölte a lány egyszerűen, és igyekezett nem a fiú ajkát nézni. – Segítened kell elszökni.