A Roxfort Expressz nagyot zökkenve állt meg a King's Cross pályaudvaron.

- Végre – mormolta Acacia.

Az elmúlt órák tömény szenvedéssel teltek. Sirius ugyan azután az egyetlen, barátnőm leszel-e alkalom után békén hagyta, a dolgok nem tértek vissza a rendes kerékvágásukba.

Nem volt annyira goromba, mint korábban, ehelyett kétértelmű, undok megjegyzésekkel szórakozott, melyekkel Acaciát az őrületbe kergette. Amiből a lány nem mutatott sokat, de ettől Sirius csak vérszemet kapott.

És bár Acacia fel sem állt az üléséről a vonatút alatt, sőt, felé sem fordult, végig magán érezte Sirius tekintetét.

Rémesen utálta, hogy egy társaságba kényszerültek.

De ha minden rendben megy, a következő vonatúton már semmi gond nem lesz, hiszen túl lesz Siriuson.

- Jössz? – rántotta ki töprengéséből Marlene.

- Nem, menjetek nyugodtan – mosolyodott el halványan Acacia. – Mindenképpen megvárom, amíg végre eltisztul a közelből – intett lazán Sirius felé.

- Akkor áldott, békés karácsonyt! – Marlene szorosan magához ölelte barátnőjét, aki kicsit kényszeredetten viszonozta.

- Neked is!

Aztán az egészet megismételték Lilyvel, Remusszal összebólintottak, és Acacia végre egyedül maradhatott. Egészen addig élvezte a csendet, amíg szinte teljesen ki nem ürült a peron. Akkor nagyot sóhajtva hátára kapta a hazavivős dolgaival teletömött hátizsákját, és lekecmergett a szerelvényről.

Körülnézett, pedig nem voltak illúziói. A szülei úgyse jönnének ki elé, ha egyszer tud hoppanálni, és jobb is az úgy. Már csak néhány gyerek várt a szüleire. Észrevette a Black-házaspárt, és vonakodva biccentett feléjük, ha már szülei részéről volt szerencsétlensége ismerni őket. A nő, Walburga átható tekintettel figyelte, amitől megborzongott, és inkább gyorsan hoppanált.

Mélyet sóhajtott, amint megérkezett a szülői ház elé, majd még mélyebb sóhaj kíséretében kinyitotta az ajtót, és belépett.

Megkönnyebbülve hunyta le a szemét, amikor senkit nem látott a nappaliban. Végre valami sikerült jól is. A konyha előtt is halkan osont el, még a házimanójukat se bírta volna a pillanatban elviselni. Épp elég volt, hogy otthon kellett töltenie a szünetet.

Szobájában nekidőlt az ajtónak, bezárta, aztán lecsúszott, hátát megtámasztva ült egy darabig, amíg bevésődik a tény, hogy végre kellően távol került Sirius Blacktől.

Pesszimistább pillanataiban nem tudta elnyomni magában a kis hangocskát, miszerint nyáron sem sikerült túllépnie a fiún, pedig akkor több ideje volt, úgyhogy most végképp esélytelen. De azért a nyár egészen más volt, hiszen...

Megrázta a fejét, ledobta a táskáját az ágya lábához, aztán az idő elütése és gondolatai eltérítése érdekében elővett egy köteg jegyzetet, és tanulni kezdett.

- Itthon vagy, drágám? – Anyja trillázó hangja erőszakosan furakodott be a fejébe.

Tudta, hogy ez annyit jelentett, hogy jelenése van, úgyhogy nagyot nyögve letette a papírjait, amelyekbe majdnem sikerült belealudnia, és lebattyogott a lépcsőn.

- Gyönyörűségünk, de régen láttalak! – Ha az apja is így köszönti, akkor valami nincs rendben.

Acacia bájmosolyt erőltetett a fejére, és gyanúja beigazolódott.

- Anyám, apám – biccentett illedelmesen szülei felé, majd vendégükhöz fordult. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy maga a mágiaügyi miniszter látogat el hozzánk? – Hangjába épp csak annyi gúnyt csempészett, hogy észrevehető legyen, de ne kifogásolható.

- Kisasszony – üdvözölte főhajtással Acaciát Harold Minchum, és mintha kézcsókért indult volna, mielőtt meglátta a lány vadul villogó tekintetét.

- Meghívtuk a miniszter urat vacsorára, hogy ne túlórázás közben fejezzünk be egy rendkívül fontos tervezetet, miközben a mi egyetlen lányunk itthon vár ránk – csicseregte émelyítő mosollyal Acacia anyja.

Jelentés: semmi közöd hozzá, csak játszd a szereped, és nem zárunk a szobádba a szünet hátralevő részére.

- Átöltöztél már vacsorához, Acacia? – ráncolt a homlokát apja.

- Nem, épp most készültem – felelt rezzenéstelen arccal Acacia.

Jelentés: menjetek a merlini életbe a csicsás vacsorátokkal együtt!

Mire Acacia felmászott az emeletre, visszasírta a Roxfortot. Akár Siriusszal együtt is.

Annyira utálta a szülei irreális hozzáállását a dolgokhoz!

Viselkedjen úgy, mint egy tökéletesen nevelt, aranyvérű gyermek, kössön érdekházasságot, nehogy megszakadjon a csodálatos vérvonal, de közben konkrétan semmi gond, ha mugliszületésűekkel barátkozik, sőt!

Lila csipkét talált kikészítve az ágyán. A szülei rászoktak volna, hogy magukhoz hívják Mandort, a házimanójukat a Minisztériumba? Azért nem találkozott vele?

A vacsora meglepően nyugodtan telt. Leszámítva azt a cukormázat, ami az egészet beborította, és ami alatt véletlenül se látszott a valóság.

Acaciának szerencsére csak illedelmesen ülnie kellett, természetesen egyenes háttal, és anyja jelzésére gratulálnia, amiért a miniszter megerősítette az Azkaban védelmét.

Aztán amikor végre magukban maradtak, a hőmérséklet fagypont alá zuhant.

Mielőtt bármelyik felmenője beszélni kezdhetett volna, Acacia kirántotta füléből a ruhához tartozó ametiszt fülbevalót, és az asztalra vágta.

A csendben fülsüketítő volt a csattanás.

- Ismeritek a szabályokat. – Ha Sirius valaha is azt hitte, hogy Acacia a hangjával törte darabokra a szívét, most meggondolta volna magát. Az ugyanis semmi volt ahhoz, amit kizárólag a szüleinek tartogatott. Gyorsan hatott, és fájdalmas nyomot hagyott maga után. Anyja összerázkódott. Acacia tekintetét keményen megvetette apjáéval szemben, mielőtt folytatta. – Karácsony napján itthon vagyok, felöltözöm szerintetek rendesen, ha vendéggel találkozom, úgy viselkedek, ahogy elvárjátok, azon kívül viszont békén hagytok.

- De... – szólt volna közbe Acacia anyja, ha lánya hagyja magát.

- Nincs de. Veletek fektettük le őket, be is tartjátok őket.

- Rendben – bólintott apja. – A vőlegényedet mikor akarod megismerni?

- Soha – vágta rá Acacia, mielőtt gunyorosan befejezte. – Karácsony másodnapjára fenn tartok egy időpontot. Megfelel?

- Pompás.

Acacia maga számára is meglepően vidáman várakozott az enyhe hóesésben.

- Marlene! – kiáltotta, amikor észrevette barátnőjét.

- Szia! – Marlene Acacia nyakába vetette magát, fekete hajában elegánsan fehérlettek a hópelyhek. – Lily itt van már?

- Nem, még nem, én is csak most érkeztem.

Acacia széles mosollyal körülnézett a hangulatosan kivilágított utcácskán.

- Itt minden évben tartanak ilyet? – érdeklődött.

Marlene és Lily csak nehezen tudta elhinni, hogy nem csak, hogy sosem vett részt karácsonyi vásáron, de azt sem tudja, hogy mi az.

- Persze, hatalmas hagyománya van – felelte Marlene. – Igazán szükséged volt egy kis szünetre. Egészen kivirultál.

- Majdnem egy hete nem láttam Blacket – vágta rá Acacia gúnyosan. – De komolyan, tényleg segített. Meg persze valahányszor összefutok a szüleimmel, veszekedni kezdünk az elrendezett házasságokról – tette hozzá angyalian. – Vérpezsdítő. – Marlene-nak nem maradt ideje reagálni, mivel Acacia kiszúrt egy vörös hajkoronát a tömegben. – Lily! – Integetni kezdett.

- Mi történt, drágám? – tátotta el a száját Marlene azonnal, amint barátnőjük közelebb ért.

- A nővérem – felelte tömören Lily. Előhúzott egy kis kézitükröt a táskájából, hogy szemrevételezze kisírt szemét. – De már jobban vagyok – tette hozzá, majd szemfestéket vett kézbe, a tükröt Acaciának nyomta. – Megfognád, kérlek?

- Mit csinált ezúttal? – Marlene tekergetni kezdte kedvenc tincsét.

- Közölte, hogy mennyivel boldogabb volt, amikor tavaly nem jöttem haza karácsonykor. Ez már persze élből rossz, de anyunak hónapok óta gond van a szívével, és ez majdnem túl sok lett neki. Így is mentő vitte el – magyarázta, kisírt szemét próbálta vállalható állapotba hozni. – Ettől kicsit visszafogta magát. – Lily elmaszatolt egy könnycseppet. – De az orvos azt mondta, hogy rendben lesz, és karácsonyestére hazajöhet.

- Jaj, szívem. – Acacia szoros ölelésbe vonta barátnőjét. – Tudunk segíteni?

- Nem hiszem – rázta a fejét Lily. – Mi viszont tudunk neked, úgyhogy dolgozzunk azon.

- Hogyan húzzunk ki téged a házasság alól? – tette fel a kérdést Marlene. – És közben azért járjuk be a vásárt. Ha mást nem is, egy forró teát biztosan találunk.

- Ha elég hatásos érveket tudsz felhozni, az elég? – reménykedett Lily.

- Szép is lenne, ha ilyen nyugodtan el tudnánk intézni – dünnyögte unottan Acacia.

- Szökj el! – vetette fel Marlene.

- Gondoltam rá – vallotta be Acacia. – Tegnap már ki is vettem egy nagy adag pénzt a családi széfből, hogy szükség esetén ne kelljen már ilyesmivel vacakolni.

- Jöhetnél hozzánk – ajánlotta Lily.

- Nem. – Acacia határozott volt. – Bár a szüleimnek nincs bajuk se a muglikkal, se a mugliszületésüekkel, nem tehetem ezt veled. Nagyon sok aranyvérű idióta ezt felkérésnek venné a családod ellen – magyarázta komoran. – Részben azért akarom elhessegetni ezt az ötletet, mert csak egy hely van, ahol biztonságosan eltölthetnék néhány napot.

- Remus? – virult fel Marlene arca. – Mert gondolom, az én családom szintén nem jön szóba pont ugyanazért.

- Nem megyek Remushoz. Van elég gondja nélkülem is – rázta a fejét a szőke hajú.

- Akkor? – Lily aggodalmasan ráncolta a szemöldökét. – Ugye, nem...

- James. – Acacia beharapta az ajkát.

- De ott van...

- Sirius. Tudom. De róluk azt is tudom, hogy el tudnának rejtenie a szünet végéig, és közben kigondolhatnék valami hosszútávú megoldást is.

- Ez borzasztó. Találjunk ki mást! – indítványozta Marlene, barátnői pedig egyként bólintottak rá.

- Eszedbe jutott már, hogy esetleg Sirius a vőlegényed? – érdeklődött Lily.

- Az kéne még csak! – hőkölt hátra Acacia. – Bár... Ha azt nézzük, hogy semmi nem érdekli, amit a szülei mondanak, akkor nagyon is jól járnék.

- Akkor most reménykedünk, hogy Sirivel kéne összeházasodnod? – Marlene hangja kételkedve csengett.

- Az utóbbi hetekben úgy viselkedett, mint aki össze akar jönni velem – meredt barátnőjére Acacia. – Eddig bírta kis egója, hogy egy lány lekörözte. Ez lenne a lehető legrosszabb ötlete a szüleimnek.

- Arra jutottam, hogy háromféle kimenet lehet – kezdte Lily, mintha egy órai előadást vezetne fel. – Az első lenne a legjobb, amikor is ráveszed a szüleidet, hogy lemondják.

- A másodikat már felvetetted nekem – vágott közbe Marlene, miközben egy ásványokból fűzött karkötőt fürkészett. – Annyira idegesíteni, untatni, esetleg ignorálni a vőlegényedet és családját, amíg ők maguk mondják le az esküvőt. Ezt megveszem – fordult ragyogó mosollyal az árushoz. – Hát nem gyönyörű? – mutatta barátnőinek. – És már csak a harmadik lehetőség van hátra. Az mi?

- Nem egyértelmű? – ironizált Acacia gúnyos mosollyal. – Elszököm otthonról.

A giccsesen túldíszített szalon közepén grandiózus fenyőfa állt. Acacia az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy Mandor fellebegteti a díszeket egészen a csúcsáig. Szívesen segített volna neki, de az nem fért bele a szülei elvárásaiba. Ha pedig nem tartotta volna be a szabályokat, amiket az utolsó csepp véréig védett, akkor egész biztos ő járt volna rosszabbul.

Acacia tekintetét enyhe aggodalom felhőzte. Már csak egyetlen órája volt, mielőtt a szülei megpróbálják megpecsételni a sorsát egy kényszerházassággal.

Fejében egyik terv a másikat kergette. Mivel egy részét Marlene-nal és Lilyvel is megvitatta előző nap a karácsonyi vásárban való bolyongás közepette, viszonylag felkészülten várta a támadást.

De akármennyire is készenállt, szörnyen bizonytalannak érezte magát. Fűzöld selyemruhát viselt, haja lágy loknikban hullott a vállára. Kizökkentette. Túl ünnepélyes, túl kifinomult volt Acaciához.

A titokzatos vőlegény egyetlen előnye volt, hogy segített kiszorítani Siriust a fejéből.

Acacia halkat sóhajtott, épp amikor Mandor befejezte a díszítést, és elhelyezte az ajándékokat a fa alatt. Még egyszer végignézett a szalonon, virágos tapétáján, a karácsonyfát körülálló karosszékeken, majd felsuhant a szobájába, hogy összekészítse a legszükségesebbeket, hátha a lelépés a legcsábítóbb kiút.

Amikor megszólalt a kis harang, amely a családot hívta a gyertyagyújtáshoz, szemügyre vette a tükörképét, erőt vett saját maga villogó tekintetéből, végül szélesre tárta szobája ajtaját, és kecsesen lesétált a lépcsőn.

A szalonba belépve megjegyzést nem, csak egy jéghideg pillantást küldött apjának, a veszélyesebb ellenfélnek, majd elegánsan szétterülő szoknyával helyet foglalt.

- Készen állsz, drágám? – Anyja megszorította lánya kezét, amit Acacia gúnyos mosolya mögé rejtőzve viselt el.

- Hogy összevesszek veletek egy vadidegenen? Hát hogyne.

- Ugyan, kicsim, előbb még éneklünk!

Acaciának arcára fagyott a mosolya. Ezt egészen komolyan gondolják?

- Mandor – intett apja a házimanónak, aki csak erre várt, hogy bekapcsolja a Varázsszem Rádiót.

Kellemes, karácsonyi melódia csendült fel, melynek kórusához azonnal csatlakozott az édesanyja is.

A második zeneszám közepéig bírták az idegei.

- Elég! – kiáltotta Acacia. Apja lehunyt szeme felpattant, anyja riadtan elhallgatott. Acacia kéznél tartott pálcája egyetlen intésével véget vetett a zenének is. – Miért kell minden évben úgy tennünk, még magunk előtt is, mintha egy tökéletes család lennénk? Ez az ábrándotok évekkel ezelőtt véget ért, ha már a világnak nem vagytok képesek megmutatni, magatoknak valljátok be! – Acaciából hosszú idő alatt felgyülemlett keserűség és harag tört ki.

- Azt hittem, megbeszéltük, hogy ma viselkedsz. – Apja nem kiabált, metszően hideg hangja így sokkal élesebb volt. – Látom, a saját szavadat sem tudod betartani.

- Elnézésed kérem, apám, majd igyekszem. – Acacia hangja gúnytól csepegett, tekintete állta apjáét. – De továbbra is úgy gondolom, hogy ez így tarthatatlan.

- Ahogy gondolod – felelte végül az apja rövid csend után. – Két bejelentenivalónk van. Melyikkel kezdjük? – Acacia sikítani akart. Mit dobnak még rá egy vőlegényen kívül?

- Csak bökjétek már ki végre, aztán kezdjetek magyarázkodni. Azt úgyis imádjátok – forgatta a szemét, majd anyja neheztelő pillantására elernyedt a válla.

- Ahogy gondolod – ismételte apja. Tekintete komor volt, még komorabb, mint máskor. – Innentől a te válladon is nyugszik Hollóháti Hedvig diadémjának védelme, és Regulus Black menyasszonya vagy. Kérdés?