3 évvel ezelőtt
Március 2., kedd
6 óra 10 perc

-Barnabás! Barnabás, gyere már! - kiáltottad, karodat izgatottan lengetve - mindjárt felérünk!
Megfordultál és tovább szökdeltél a lucskos, meredek úton, nem törődve vele, hogy bármelyik pillanatban bokádat törtheted. Reggel volt, lágy, kedves szellővel, a tavaszi nap huncut sugara élénkzöldre színezte a tájat. Még aludt az erdő, énekesmadarak próbálták ébresztgetni csivitelésükkel. A köd, ami mogorván emlékeztetett a tegnapi zivatarra, felszállóban volt.
Rácsodálkoztál a szépségre és az erőre, ami belőle áradt, ujjongva dicsérted az Urat érte. Lehajoltál, gesztenyét és virágokat gyűjtöttél, azt mondtad, hogy a Szűzanya szobra alá fogod tenni.
Engem kevésbé érdekelt a Szűzanya szobra, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel jobb lenne a kicsiny cellában, a puha párnák közt édesdeden szunyókálni. Haragudtam rád, amiért kora reggel feltépted a cellám ajtaját, felébresztettél, rám parancsoltál, hogy szedelőzködjek, mert azonnal indulunk. Haragudtam, amikor nem válaszoltál a kérdésemre, hogy mégis hova? Haragudtam, mert úgy kellett utánad, a gyorsléptű, ifjú szerzetes után loholnom a kolostor udvarán, hogy végre hajlandó legyél elárulni.
- Salgóvár. Ne aggódj, Barnabás, itt van egy köpésnyire. - mutattál a Börzsönyre.
Rendben, elfogadtam. Akkor menjünk Salgóvárra.
De persze eszed ágában sem volt megmondani, hogy miért akarsz odavinni.

Kimerülten egy kiálló, magányos sziklára roskadtam.
Átkoztam a kavicsokat az úton, amik a szandálon keresztül is szúrták a talpamat. Átkoztam a meleg napsugarakat, amiért megizzasztottak a csuhám alatt. Átkoztam a friss fuvallatot, amiért az arcomba fújt és megborzongatott. Átkoztam az idegesítő madárcsicsergést. Átkoztalak, amikor kihúztad hátizsákodból a kulacsot és felém nyújtottad, hogy igyak. Átkoztalak téged, Illés testvér, amiért nem az ágyamban aludtam, hanem idekint, csúszkálva kellett felvonszolnom magam a sziklacsúcsra, csupán azért, mert te azt mondtad, hogy tegyem meg.
De téged ez nem érdekelt. Fittyet hánytál a koránra, nem törődtél tested verejtékével, nem fájt a lábad a kavicsok élétől. Egyik szikláról a másikra ugráltál, nevetve egyensúlyoztál, ha netalántán megcsúsztál volna. A madarak énekét kiegészítve egy örömteli dallamot dúdoltál, ahogyan Assisi Szent Ferenc is tette egykoron.
Átkoztalak, amiért ilyen boldog voltál. Mitől, Illés, mitől?
- Barnabás! - ha még egyszer kimondtad volna a nevemet, lelöktelek volna a szikláról. Botladozva odajöttél hozzám. - Jól vagy?
Csak bólintani tudtam, mert azon voltam, hogy minél több levegőt préseljek a tüdőmbe. Elvigyorodtál, megragadtad a karomat és felhúztál a lucskos, meredek úton. Elmondtad még egyszer, hogy már nincs sok hátra, és hogy senkinek sem árt egy kis testmozgás, majd kuncogva megpaskoltad méretes pocakomat.

Úgy lelöktelek volna a szikláról.
Követtelek. Letértünk az útról, cserjék tövises ágai csapkodták az arcomat, vállamról bogarakat söpörtem le, belesüppedtem a sárba. De ez téged nem érdekelt. Hátranéztél, kék szemeidben féktelenség és várakozás. Biztosítottál róla, hogy már tényleg nincs sok hátra.
Amint barna habitusod eltűnt előlem, és kikászálódtam a bokrok fogságából, láttam, hogy egy fennsíkra értünk. Előttünk a Börzsöny ormai: zöld, arany és kék. Az ég tiszta volt, fehér, mintha ezer meg ezer angyal szálldosott volna fölöttünk.
Mégis, ott, akkor gyűlöltem ezt az egészet. Gyűlöltem a hegyeket, gyűlöltem a látványt, gyűlöltem, hogy itt vagyok. Veled.
Karomat magam köré fontam, mert idefent már csípett a szél. Mellém léptél, ajkaid az ámulattól enyhén nyitva voltak.
- Barnabás... - néztél rám szelíden.
-Igen? - kérdeztem.
Elfordítottad a fejedet. Lehunytad szemhéjadat, arcodat a szélbe tartottad, hagytad, hogy simogassa és felborzolja csokoládészín hajadat.

Legszívesebben lelöktelek volna a szikláról.

Ekkor kinyitottad a szemed, elszántan kémlelted a messzeséget. Szemed tűz és végtelen csillogás, kipirult bőröd mosolytól megfeszült.
- Pap leszek.