Amikor magamhoz tértem, egy kényelmes, puha ágyon feküdtem, és körbevett a csend. Először ki sem nyitottam a szememet, csak élveztem ezt a békés nyugalmat, aztán apránként visszaszivárogtak hozzám a templomban történtek emlékei, és ettől elszállt minden lelki békém. Azonnal felültem, és szétnéztem, hogy megtudjam, hol vagyok, kell-e menekülnöm, vagy ilyesmi, de egy meleg kéz a vállamra nehezedett. Ijedten összerezzentem, és odafordultam: Sebastien állt ott.

– Nyugalom, csak én vagyok – mondta halkan. – Hogy érzed magad?

– Megvagyok. Meddig voltam eszméletlen?

– Csak pár óráig.

Körülnéztem. A hely nem volt ismerős.

– Hol vagyunk?

– Nálunk. Egy vendégszobába hoztalak.

– Mi történt a templomban? Nem játszottam végig a dallamot, nem tudtuk bezárni a tükröt, most mi lesz? – hadartam.

– Semmi baj, minden rendben, a tükör bezáródott. Örökre – mosolygott, és leült mellém az ágyra. A közelsége egyszerre töltött el izgalommal és nyugalommal.

– Mégis hogyan? – hűltem el.

– Mark meghallotta, hogy nem tudtad végigjátszani a dallamot, és ő eldúdolta, aztán elmondta a kívánságot.

– Mekkora szerencse! De ugye jól van? Durva sérülései lettek.

– Kutya baja, mintha mi sem történt volna. Pont ugyanolyan idegesítő, mint eddig.

– Köszönöm, hogy megmentetted – mosolyogtam. Sebastien bólintott. – És aztán mi történt?

– Amint elmondta a kívánságot, az átjáró lassan bezárult, ám az utolsó pillanatban még magába szippantotta Gabriel és a csuklyások lelkét – mondta fojtott hangon.

– Egek... De miért?

– Csak arra tudok gondolni, hogy a köd még utoljára hatást akart gyakorolni a világra, elvenni belőle, amit lehet, és mivel mindig is ők voltak a leghűségesebb szolgái, őket tudta a legkönnyebb magához szólítani.

– Ez hátborzongató – suttogtam, ahogy elképzeltem a jelenetet, amint magával rántja Gabriel és a csuklyások lelkét a félelmetes erő, majd örökre bezárul az ajtó, ami ezután el is tűnik a semmibe. – Nem is tudom, mit mondjak. Örülök? Sajnálom? Tudom, hogy szeretted.

– Valahol én is sajnálom, de magának kereste ezt az egészet.

Úgy éreztem, jobb, ha ezt a témát inkább nem feszegetem tovább.

– Mi lett a templommal? – kérdeztem inkább.

– Valaki kihívta a tűzoltókat, de mire kiértek, egy része leégett.

– Kár érte, szép templom volt.

– Még helyrehozható.

– Amikor most az előbb felébredtem, biztos voltam benne, hogy vesztettünk.

– Amiért nem tudtad elmondani a kívánságot?

– Amiatt is, de másért is. Miközben eszméletlen voltam, tovább álmodtam azt a jövőbeli dolgot – feleltem, és elmeséltem neki a legutóbb látott álmomat az aszteroida becsapódásáról. – Egy győzelem esetén miért álmodtam volna azt, hogy ilyen sivár lesz a jövő? Az a Beryl Davos nevű nő pedig teljesen olyan volt, mint amilyennek egy ilyen furcsa energiavámpír ködfelhőt elképzelnék. Azt hittem, azt látom, hogy a köd kiszabadulva hatalomra tört, és ilyenné tette a világot.

– Könnyen lehet, hogy mindenképp ez a jövő vár ránk – felelte Sebastien, mire meglepve felvontam a szemöldökömet. – Talán maga az emberiség fogja addigra tönkretenni a Földet, de jöhet egy pólusváltás, egy szupervulkán, egy napkitörés, bármi. Beryl Davos sem feltétlenül a köd megtestesülése. A történelem sokszor kitermeli a maga önjelölt megváltóit.

– A jövőben arról vitatkoznak majd, hogy az emberihez már nagyon hasonlító biokiborg testekbe vajon költözhetnek-e emberi lelkek. Erről azonnal a szökevény szellemek jutottak az eszembe. Mi van, ha végül mégiscsak megtalálják a módját, hogy testet szerezzenek maguknak? Szerintem ők fognak majd beléjük költözni.

Sebastien egy pillanatra eltöprengett.

– Ez nem lehetetlen. És akkor végül az üdvösséget is elnyerik.

– Tényleg?

– Ha valóban bezárják azt a betonajtót megmentve ezzel az emberiség utolsó túlélőit a pusztulástól saját magukat feláldozva, akkor igen, megbocsátást nyernek.

Habár gyilkosokról és mindenféle gonosztevőkről volt szó, valahol akkor is öröm töltött el, hogy ezek a hányatott sorsú lelkek végül talán rátalálnak a békességre.

– És velünk mi lesz? – kérdeztem. – Úgy értem, megszöktünk egy elmegyógyintézetből, amit előtte felgyújtottunk, legalábbis ezt hiszik majd.

– Lehet, hogy azért szöktünk meg, hogy elmeneküljünk a tűz elől, nem? – mosolygott féloldalasan.

– Ez jól hangzik – mosolyodtam el én is.

– Ha visszamész, és aláveted magad a kezeléseknek, hamarosan hivatalosan is ki fognak engedni. Most már nem lesz ott Gabriel, hogy keresztbe tegyen ennek.

– Csak Emily.

– A szüleid kérvényezhetik az áthelyezésedet egy másik intézménybe.

– Jól van, visszamegyek, ha ez segít – sóhajtottam.

– Segít – fogta meg a kezem Sebastien, amitől elöntött egy kis forróság. Aztán eszembe jutott valami, és inkább elhúztam a kezemet, bármennyire is szerettem volna a tenyerében tartani.

– Azt még el sem mondtam, hogy Tony megcsókolt – haraptam az ajkamba.

Sebastien megdermedt.

– Nem volt időm elmondani, közvetlenül azelőtt történt, hogy érted mentem az alagsorba – folytattam. – Vagyis pont ezért akartalak megkeresni. Igazad volt, egy pillanatig tényleg gyűlöltelek. – Félve ránéztem, ő pedig nyelt egyet és elfordult. – Azt gondoltam, hiba volt megcsókolnod, meg hogy csak magadért tetted, és... még azt is feltételeztem, hogy a csókodnak volt egy olyan mágikus hatása, hogy beléd szerettem tőle.

– Micsoda? – fordult vissza felháborodva.

– Később persze rájöttem, hogy nem így van. Hogy ez a saját érzésem – haraptam az ajkamba.

Láthatóan elakadt a lélegzete.

– Mi győzött meg? – kérdezte fojtottan.

– Az, hogy ha Tony csókjának hatására elmúlt a varázslatod, vagyis megint ugyanúgy érzek iránta, mint régen, akkor téged már nem kellene, hogy szeresselek.

Ez szemlátomást összezavarta, és egy pillanatig csak hallgatott. Rá volt írva, hogy vívódik magában, örüljön-e vagy sem.

– És akkor most két embert szeretsz?

– Azt hiszem, ez a helyzet olyasmi lehet, mint a tiéd. Valahol még ott van bennem a régi vonzódás Tony iránt, amit nem tudok kitépni magamból, és most már nem is akarok, mert a részem. Végtére is ő volt az első szerelmem, és az ilyesmi mindig jelentős. Ugyanakkor... összehasonlítottam a Tony és a te irántad való érzéseimet. Az első egy sóvárgás egy elérhetetlen, idealizált kép iránt; mint a rajongók imádata kedvenc sztárjuk felé: csak távolról tökéletes, és az a jó, ha mindig is távoli marad, mert ha a rajongás tárgya közel jön, kiderül, hogy korántsem az. Valójában nem is igazán ismertem őt, csak megtetszett a külseje, és pár jó tulajdonság alapján kialakítottam a számára egy feddhetetlen jellemet magamban.

Sebastien komoly arccal hallgatta.

– És a második? – kérdezte.

– A második érzés korántsem ilyen nagyszerű – folytattam. – Mindenféle mással is keveredik, mint például haraggal, versengéssel, bosszúsággal, szenvedéllyel. Rémisztően közeli, annyira, hogy szinte a bőröm alá kúszott, és sokszor idegesítő is, de legfőképpen igazi. Élő, vibráló, de egyáltalán nem vak: minden egyes hibádat neonfényben látom. És ennek ellenére is akarom – tettem hozzá halkan.

Sebastien halványan elmosolyodott, de azonnal komolyságot erőltetett magára. Megint megfogta a kezemet, én pedig megszorítottam az ujjait. Egy darabig csendben maradtunk.

– Azért is hittem, hogy azt a jövőt látom, amiben veszítünk, mert... nos, az a srác, akit Steve-nek hívtak, eléggé emlékeztetett rád – szólaltam meg. – Azt gondoltam, hogy ha veszítünk, nem mehetsz majd haza, és büntetésből itt kell maradnod a Földön reinkarnálódni, vagy ilyesmi, és te leszel ő.

– A reinkarnáció nem büntetés.

– Csak azt gondoltam, a számodra annak érződhet ahhoz viszonyítva, ahogy azelőtt éltél. Bár néha számomra is annak tűnik...

– Ez senkinek sem büntetés. De egyébként így, a győzelmünk esetén is visszajöhetek.

– Miért jönnél vissza? – kérdeztem rá sem nézve.

– Azt az üzenetet kaptam, hogy amiért hozzájárultam a győzelemhez, kérhetek valamit jutalmul, én pedig azt kérem, hadd maradhassak itt, és lehessek ember... hogy mindent szabadon megtehessek, amit egy átlagos ember.

Meglepve néztem rá.

– Miért kérnéd ezt?

– Nem egyértelmű? – kérdezte halványan mosolyogva. Egy kicsit megráztam a fejemet, mert nem akartam semmit sem belelátni a dologba.

– Miattad. Mert veled akarok lenni – simította meg az arcomat. – Minden nap, és minden éjjel, amíg csak lehet – felelte, és megcsókolt.

– Déja vu érzésem van – mondtam Sebastiennek, ahogy az andorrai Madriu-völgyi nemzeti parkban gyalogoltunk. Nyár volt, pontosabban július közepe, a nap melegen sütött, és bokáig érő, élénkzöld fű borította a földet, amíg a szem ellátott. A kilátás egyenesen paradicsomi volt ezen az érintetlen tájon. Sebastien csak rám pillantott, és elmosolyodott. Hátizsákkal a hátán pont úgy nézett ki, mint egy turista. Nálam csak egy kisebb oldaltáska volt, meg két ásó. – Ha valaki a múltkor látott volna minket, meg most is figyelne, biztos, hogy hülyének nézne. Előbb ide jövünk keresni valamit, és miután nem találjuk, később visszajövünk vele és ide rejtjük.

– Néhány dolog csak azért tűnik logikátlannak, mert nem ismerjük a hátterét – felelte.

– Már megint akkora bölcsességet mondtál, hogy... a „lehámlik a vakolat" nem passzol ide a park közepére.

– Esetleg „lekókad a fű"? – segített ki Sebastien. Nevettem.

– Esetleg.

– Nem hagytuk még el a helyet? – kérdezte, és kezével beárnyékolva a szemét elnézett a távolba.

– Nem, messzebb lesz, érzem.

– Oké, főnök, te vezetsz.

Gyalogoltunk még egy keveset, míg meg nem találtuk azt a helyet, ahol a múltkor ástunk a henger után kutatva. Közben lopva fel-felpillantottam Sebastienre, és próbáltam végre elhinni, hogy ami eddig csak elérhetetlennek tűnő ábránd volt, az most valósággá vált. Itt megy mellettem, megérinthetem, megsimíthatom a bőrét, megfoghatom a kezét. A gondolatra elmosolyodtam.

– Min mosolyogsz? – kérdezte Sebastien. Még mindig nem szokott le róla, hogy fél szemmel engem figyeljen.

– Csak eszembe jutott Kayla reakciója, amikor elmondtam neki, hogy mi ketten együtt vagyunk – füllentettem.

Sebastien várakozva nézett rám.

– Mit reagált?

– Hát ez az, hogy semmit. Csak egy nagy levegőt vett, mintha jól meg akarta volna mondani a magáét, de aztán kifújta. Azt felelte végül, hogy egy szava sem lehet azok után, hogy ő meg az ikertestvéremmel jött össze.

– Összeillenek – mormogta Sebastien. – Nem rosszból mondom – tette hozzá megrettenve, amikor gyanakvóan felé sandítottam. – Annyira hasonlóak. Teljesen egy húron pendülnek. Miután átbeszéltek valami kezdeti félreértést, elválaszthatatlanok lettek. Egymás örömére öltözködnek fekete cuccokba, és úgy vonulnak mindenhová, mint egy gótikus uralkodópáros. Először azt hittem, kórusban fognak engem szidni, mivel egyikük sem kedvel különösebben, de szerencsére annyira el vannak foglalva egymással, hogy szinte meg sem látnak. Ennek csak örülhetek.

– Jó hatással vannak egymásra. Tudtad, hogy Kayla rábeszélte Markot, hogy menjen vissza az árvaházba, és maradjon ott a tizennyolcadik születésnapjáig, hogy hivatalosan hagyhassa el a helyet, és ne kelljen bujkálnia többé?

Sebastien elhűlve nézett.

– Ez a lány nem semmi.

– Mark pedig arra beszélte rá Kaylát, hogy jelentkezzen a színművészeti főiskolára. Azok után, ahogy a Szolgát alakította a csuklyásoknak, már nem sok minden hozza zavarba.

– Örülök, hogy rendbe jöttek a dolgaik.

– Én is – feleltem, és arra gondoltam közben, hogy az én dolgaim is alakulnak. Összehoztam az érettségit, és jelentkeztem a képzőművészetire. Azon kívül még apával is kibékültem. Nem mintha össze lettünk volna veszve, inkább csak eltávolodtunk egymástól a Szolga mesterkedésének hála, de aztán az érettségi után elmentünk egy apa-fia hétvégére, és megröptettük végre az elszakadt és megragasztott papírsárkányt.

Pár perc gyaloglás után megtorpantam. A lábam egyszerűen nem akart tovább vinni, és a föld egy pontja is magnetikusan vonzott.

– Megérkeztünk – mondtam lelkesen, holott most nem is keresni jöttünk, hanem elrejteni. Akkor is izgalmas volt tudni, hogy valami jelentőségteljest, történelmi súlyú dolgot teszünk itt, a susnyásban. Sebastiennek adtam az egyik ásót, a táskám pedig letettem egy kicsit messzebb, a fűbe.

– Egészen biztos?

– Száz százalék. Érzem, ahogy ez a hely szinte közölni akar valamit. Emlékszem a látványra is, ami innen tárult fel a legutóbb. Erre a görbe fára a tisztáson, meg a kettéágazó útra nem messze. Meg itt van a földhalom is, amit a múltkor ástunk ki – mutattam mosolyogva a kupacra, amit azóta benőtt a fű, de látszott, hogy nem túl rég megmozgatták a talajt.

Sebastien megmasszírozta az orrnyergét.

– Nekem már szinte semmi sem ugrik be azon kívül, hogy fáztam – húzta el a száját.

– Na ne, több ezer év távlatából kristálytisztán fel tudsz idézni eseményeket, de abból, hogy mi történt pár héttel ezelőtt, „szinte semmi sem ugrik be"? – Nevetve ásni kezdtem. Sebastien is ledobta a hátizsákját, és belevágta az ásót a földbe.

– A fontos dolgokra mindig emlékszem.

– Selenének ez életbevágóan fontos... volt... vagyis lesz. Bonyolult dolog ez az idő.

– Igazad van – felelte Sebastien, én pedig nem tudtam, mire utal; hogy fontos, amit csinálunk, vagy hogy bonyolult dolog az idő, de talán mindkettőre. Egy darabig csendben ástunk, majd miután mindketten megfelelően mélynek találtuk a gödröt, a táskámért nyúltam, és kivettem belőle a fémhengert. Ebbe tettük a papírlapot, amire az átváltoztató varázsigét írták, hogy megvédjük. Előtte egy kis fixáló spray-vel is kezeltem, amit a rajzaim tartósítására használtam.

– Hamarosan újra látjuk egymást. Csak kétszáz évet kell kihúznod – mondtam, és beledobtam a hengert a gödörbe. – Vigyázz magadra! – Még néztem egy kicsit, ahogy ott fekszik fényesen a fekete göröngyök közt, aztán felálltam, és elkezdtem rálapátolni a földet. Sebastien is beszállt. – Több mint háromszázhatvan évig kibírta az a szobor, a szektások rendesen vigyáztak rá. Remélem nem az fog kiderülni, hogy mi meg képtelenek voltunk megóvni. Ugye, nem mi fogjuk tönkretenni? – tipródtam. – Lehet, hogy az a kis fixáló már nem kellett volna rá. Mi van, ha pont az fog ártani neki? Elvégre ez nem olyan minőségű papír, mint amit én használok, meg nem is ceruzával írtak rá, sem szénnel vagy filctollal, ki tudja, hogyan készítették, mivel fog reakcióba lépni...

– Soren – nyúlt Sebastien az állam alá mosolyogva, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Semmi baj nem lesz, oké? Láttad a jövőt. Sikerülni fog visszaváltoztatni Selenét.

– És ha az csak egy alternatív jövő volt? Egy lehetőség? Amit talán tönkretettem ezzel a spray-vel. Ha Selené nem változik vissza, nem tud figyelmeztetni abban a földalatti bunkerben, hogy nem záródott be a betonkapu, és mind meghalunk, kihal a maradék emberiség is... – hadartam.

– Minden pontosan úgy fog történni, ahogy álmodtad. Hidd el – mondta Sebastien halkan. Aranybarna szemében megingathatatlan hit tükröződött, amitől egy kicsit én is megnyugodtam. Szó szerint fellélegeztem.

– Ha te mondod.

Amikor Sebastien lassan elengedte az arcom, körbenéztem.

– Nyomasztó érzés belegondolni, hogy ez a világ itt teljesen meg fog változni, rá sem lehet majd ismerni. A növények és állatok kivétel nélkül elpusztulnak. – A hangom elcsuklott, ahogy az álmomban látott bizarr jövőképet magamban rávetítettem a szépséges tájra. – Még minden olyan békés, szinte mozdulatlan. Vajon a természet érzi a jövőt? Vagy boldog tudatlanságban élvezi a jelent?

– A természet nem rágódik ilyeneken, ebben biztos lehetsz – mosolygott Sebastien. – Elfogadja, bármit hoz a sors. – Látta, hogy kicsit elfogódottá váltam, ezért gyorsan átölelt. – Megtettük, amit tudtunk. Ennél már nem tehetünk többet.

Viszonoztam az ölelést, és beletúrtam Sebastien szőke hajába; már a válláig ért. Jó érzés volt elveszni a karjaiban, és a selymes, búzasárga fürtöket morzsolgatni. Bármilyen lángoló, őrjöngő érzelmi vihar tombolt is bennem, ettől mindig belém költözött a csendes derű. Milyen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, akármilyen irányba is induljak, az út végén mindig ő fog várni. Úgy szerettem bele, ahogy a szivárvány színei olvadnak egymásba: nem tudni, hol ment át a haragvó vörös a megenyhült narancsba, majd az irigy sárgából a remény zöldjébe. De az biztos, hogy ott várt végül a boldogság kék madara.

Elhúzódtam egy kicsit.

– Igazad van – suttogtam. – Mindent megtettünk.

Sebastien ekkor lassan, egészen lassan közel hajolt. Az ajkamat nézte, én pedig az övét. Megcsókolt. Nem tudtam elképzelni, hogyan csinálja, hogy minden alkalommal olyan volt, mintha először tette volna, de nem is próbáltam megfejteni, csak hagytam, és élveztem. Amikor elváltunk egymástól, megint átölelt, engem pedig már nem érdekelt a jövő, sem a múlt, csak a jelen, a két védelmező kar, és a búzasárga hajfürtök, amikbe belefúrtam az arcom. Halkan kuncogni kezdtem.

– Mit nevetsz? – kérdezte Sebastien.

– Most már nem csak a színe az enyém – feleltem.

Ééés elérkeztünk az utolsó fejezethez :) Hosszú utazás volt, sőt, nagyon hosszú, OMG 93 fejezet, és mindenkinek hálásan köszönöm, aki idáig elkísérte a szereplőket, nagyon büszke vagyok rátok, amiért idáig kitartottatok! Valójában nem számítottam rá, hogy bárki is kitart majd a legvégéig, úgyhogy minden megtekintést, csillagot és kommentet nagyon-nagyon köszönök, ez nekem nagyon sokat jelent, boldoggá tettetek velük, és megszépítettétek a napjaimat! :) Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok! :)