Amikor magamhoz tértem, megint a sötétben találtam magamat bezárva, de ezúttal két pillanatba sem telt megtalálnom a barokk ajtót és kijutnom. Végigrohantam a megfelelő folyosón a két világító pontig, és végül megint kitekinthettem a saját szemeimen. Mihelyst meglett az összeköttetésem a testem többi részével is, felültem, ám minden porcikámba fájdalom hasított. A Szolga a valóságban is jól megdobált, jutottam a végkövetkeztetésre két nyögés közt.

Felültem és körbepillantottam: egy hangulatosan berendezett üvegházban feküdtem egy pokrócon, az ablakon át Sebastienék házára láttam. Odakint már sötétedett, és az árnyékok hosszúra nyúltak.

Megpróbáltam felállni, de olyan testrészeim is fájtak, amiknek addig a létezéséről sem tudtam. Szétnéztem, hogy akad-e valami, amivel segíthetnék magamon, és egy cserepes növényekkel, virágföldes zacskókkal és tápoldatos üvegekkel telezsúfolt polcon észrevettem egy elsősegélydobozt. Feltápászkodtam, elvánszorogtam odáig, és levettem: szerencsére találtam benne fájdalomcsillapítót, amiből bevettem két szemet. Aztán összeszedtem a szétdobált rózsafüzéreket, és biztos, ami biztos alapon a csuklóimra tekertem őket.

Ezt követően a grimoár keresésére indultam, mert tudtam, hogy szükség lesz rá. Sebastien azt mondta, hogy ebben az épületben rejti majd el, de azt már nem említette, hogy pontosan hova. Jelenlétérzést és természetellenes meleget csak nagyon keveset érzékeltem, de volt egy olyan gyanúm, hogy ő az a fajta ember, aki oda rejt valamit, ahol a legkevésbé keresnék, azaz a legfeltűnőbb helyre. A polcon két kertészeti szakkönyv közé bezsúfolva persze, hogy ott állt a kis fekete füzet.

Szerettem volna megtudni, hol vannak Sebastienék, ezért a leggyorsabb módszerhez folyamodtam: a Markkal való sajátos összeköttetéshez. Most már villámsebesen ki tudtam pillantani a szemén keresztül, amikor csak akartam. Sebastien kocsijában ültek, és épp a külváros felé tartottak. Ennyi elég is volt, visszatértem a saját testembe, és azonnal elhatároztam, hogy ezt a kapcsolatot a jövőben inkább hanyagolni fogom, legfeljebb ehhez hasonló vészhelyzetek esetén használom. Én sem szerettem volna, ha ő vagy akárki csak úgy hirtelen megszállna, és mindenről értesülne, amit épp csinálok. Volt már benne részem elég.

Ahhoz viszont, hogy utánuk tudjak menni, pénzre volt szükségem. Kilopóztam hát a melléképületből, és egy nyitva hagyott fürdőszobai ablakon át besurrantam a házba. Sebastien szobájába siettem, ahol az íróasztala fiókjában találtam is némi pénzt. Amikor véletlenül az erkélyajtó tükröződő üvegére pillantottam, szinte magamra sem ismertem: a melegítőmet és a pólómat szakadások és vérfoltok tarkították, az arcomon véres sebek, a szemem alatt mély karikák húzódtak. Rögtön a szekrénybe nyúltam, és kivettem pár rendes ruhát, hogy a taxis ne higgyen majd kiskorú bűnözőnek, az arcomat pedig megmostam a fürdőszobájában.

A vezetékes telefonról hívtam egy taxit, ami pár perc múlva meg is érkezett.

Elmagyaráztam, merre menjen, aztán kilőttünk a külváros felé. Sebastienék keringőztek egy csomót, míg szemlátomást rátaláltak a megfelelő helyre, ahol a holttestemet kell keresni, én azonban nyílegyenesen mentem a taxival, így hamarosan már meg is láttuk őket.

„Soren vagyok, húzódjatok félre, a mögöttetek lévő taxiban utazom, átülök hozzátok" – üzentem Markon keresztül.

– Még mit nem! Visszamész szépen a házba, ahol biztonságban leszel – tiltakozott Sebastien.

„Bármi történhet, jobb, ha veletek vagyok."

– Igaza van, tényleg bármi történhet – mondta Mark.

– Ne kezdd te is! Soren, ott maradsz, ahol vagy!

„Szükségetek van rám! Ha mást nem is, a Szolga biztosan le akar majd csapni Markra, hogy neki is legyen egy jogosultja, ezért kellek oda."

– Nélküled is meg tudjuk oldani, hidd el.

„Van valami, amiről nem tudsz. A Szolga most valószínűleg azon dolgozik, hogyan akadályozzon meg titeket a nyakék megszerzésében: miután elmentetek, megtalálta az elmémben az emléket arról, hogy hol van."

– A francba! – szitkozódott Sebastien.

„Mikor lesz telihold?"

– Ma éjjel, miért?

„Teliholdkor kell elvégezni a varázslatot, igaz?"

– Igen, de ez hogy jön ide?

„Ha meg van a nyakék, azonnal el kell végezni a varázslatot és felhasználni a kívánságot, mielőtt a Szolga megszáll valakit, hogy testbe költözve több mindent is tehessen."

– Nem hoztuk magunkkal a grimoárt – mondta Sebastien síri hangon.

„De én igen."

– Hogy találtad meg? – nézett nagyot.

„Tudod, a szellemek egy része még mindig körülötte röpköd. Aztán meg nem is te lennél, ha nem a könyvek közé rejtetted volna."

Hallottam, hogy Mark felnevet.

– Gyere – mondta Sebastien beletörődve, mintha csak nekem tenne szívességet, és félrehúzódott.

– Itt álljon meg kérem, át kell ülnöm abba a kocsiba – mondtam a taxisnak, aztán kifizettem, és átszaladtam a Hondához. Azonnal behuppantam a hátsó ülésre.

– Szóval a Szolga mindent tud. Csodás – húzta el a száját Sebastien a tükörből rám pillantva, miközben csikorgó gumikkal megint elindult.

– Sietnünk kell. Meg van már a hely, hogy hova temettetek?

– Nagyjából.

– Hoztatok ásót és fémdetektort?

– Még a múltkori óta a csomagtartóban vannak.

– Naná, mit képzelsz rólunk? Hogy felkészületlenül megyünk hullagyalázni? – fordult hátra Mark az anyósülésen.

– Hol van pontosan a sír?

– Először oda mentünk, ahová a családod sírja is van, ahová eredetileg temettünk a régi városfalon kívüli területre, de mint kiderült, egy építkezés miatt kihantolták onnan a halottakat, és áthelyezték egy külvárosi köztemetőbe – húzta el a száját Sebastien. – Ez jó nagy kitérő volt, ezért csak remélni tudom, hogy addig nem szerzett a Szolga új testet.

Sóhajtottam egyet, és onnantól inkább az utat néztem.

Amikor megérkeztünk, már teljesen sötét volt, csak a hold világított az égen. A helyet már nem sokat látogathatták, mert a kapu és a kerítés megdőlt, és egyik síron sem volt virág, csak lehullott avar.

– Szerszámokat is hoztatok? Valamivel fel kell majd nyitni a koporsót, meg öm... a holttestet – szólaltam meg.

– Mindenre gondoltunk – emelt ki Sebastien a csomagtartóból egy nagy sporttáskát, ami igen nehéznek is látszott, aztán a kerítéshez lépve átdobta rajta, majd maga is átugrott. Mark is könnyedén átlendült rajta, csak engem kellett megsegíteni, mert egyrészt nem tudtam kerítést mászni, másrészt meg a Szolgának hála egyébként is megviselt voltam.

– Hogy a fenébe találjuk meg a sírt? – nézett szét Mark. A temető nem volt túl nagy, de még így is temérdek sír volt benne. – Egyenként akarjuk végigolvasni a fejfákat?

– Más megoldás nem nagyon van – vette elő Sebastien a telefonját, és maga elé világítva megnézte a legelső fejfát, aztán haladt a következőre.

Jobb híján Mark is követte a példáját, az én telefonom viszont még mindig a pszichiátria elkobzott tárgyaknak fenntartott helyén lehetett, így tétlenül tébláboltam egy darabig a nyomukban, míg jobb ötletem nem támadt.

Ha átvettem jövőbeli énem képességeinek egy részét, akkor azt is tudnom kellene, hogyan találjak meg tárgyakat. Kicsit távolabb húzódtam a többiektől, és felidéztem, milyen érzés volt Jane-ként megtalálni valamit, amit a szemével nem láthatott. Mintha csak egy újabb érzékszerve nőtt volna, ami egy hosszú csápként kinyúlt a messzeségbe. Becsuktam a szememet, és koncentrálni kezdtem.

„Hol van Victoria Lombard sírja?" – kérdeztem magamban, és vártam. Hamarosan mintha halványan derengeni kezdett volna valami a távolban, noha a szemem csukva volt. Egy téglalap alakú dolog. Azonnal odasiettem, de csak egy elburjánzott bokrot találtam a jelzett helyen. Erőt vett rajtam a csalódottság, noha aligha várhattam el, hogy mindjárt elsőre sikerüljön úgy használni a képességet, mint Jane. Sőt, az sem lett volna meglepő, ha egyáltalán nem sikerült volna.

– Mi az, történt valami? – jött utánam Sebastien.

– Én csak... szerettem volna Jane után csinálni, hogy... tudod, megtalált dolgokat – vontam vállat. – De csak ez a bokor van itt. Kicsit sokat akartam elsőre...

Sebastien előrelendítette a kezében lévő detektort.

– Csak nem gondolod, hogy tényleg... – hebegtem, de a szavamba vágott.

– Pedig tényleg van itt valami – mondta, amikor a detektor felberregett, és elkezdte félrehajlítgatni a bokor sűrű ágait. A legbelsejében aztán találtunk egy elkorhadt fadarabot a földön. Rávilágított.

– Victoria Lombard 1647-1665 – olvasta hangosan a feliratot, én pedig azt hittem, menten elájulok. Talán csak az volt ehhez hasonlóan sokkoló, amikor először megpillantottam a National Galleryben a portrét. – Elképesztő – suttogta, és megremegett a keze.

– Mi az? – néztem rá.

– Semmi, csak... ezt még én faragtam – felelte csak úgy mellékesen, mintha tényleg semmiség lenne, de biztos voltam benne, hogy ez a kis fatábla olyan emlékeket idézett föl benne, amikről nem szívesen beszélne.

– Jól bírta.

– Igyekeztem tartósítani – törölte meg egy gyors mozdulattal a szemét.

Nem úgy nézett ki, mint aki beszélni akar az érzéseiről, én pedig hülyén éreztem magamat ott állva és azt figyelve, ahogy a fejfámat szorongatva könnyezni kezd, ezért diszkréten megköszörültem a torkomat.

– Hozzuk a szerszámokat – mondtam.

Erre felpattant, és elsietett. Markkal együtt tért vissza, kezében a táskával, amit aztán ledobott, kivett belőle két ásót, és az egyiket Marknak passzolta. Sietve munkához láttak, a kiásott föld nyers, ásványos illata betöltötte az orromat. Nem kellett sokáig dolgozniuk, az egyik ásó hamarosan koppant valamin.

– Meg van a koporsó – szólalt meg Sebastien, mire még serényebben kezdtek ásni. Amikor a teljes koporsó a felszínre került, kivett a sporttáskából egy feszítővasat, de amint a fedél alá illesztette, rám pillantott.

– Talán jobb, ha ezt inkább nem látod – mondta, és intett Marknak, aki erre karon ragadott, és finoman elhúzott onnan. Hagytam, mert tényleg nem voltam felkészülve a látványra, és nem akartam azzal hátráltatni az akciót, hogy egyszer csak rosszul leszek, és aztán velem kelljen foglalkozniuk. Már az is bizarr volt, hogy ott állok a saját sírom előtt, miközben nagyon is élek. Így aztán csak távolról láttam, amint Sebastien, az orrára húzza a pulóverét, néhány reccsenéssel kinyitja a koporsót, aztán felhúz egy pár gumikesztyűt, és egy nagy kést elővéve a táskából belevágja a holttestbe.

Ekkor mintha az én hasamba is kést vágtak volna, éles fájdalom hasított bele, amitől kiszorult a tüdőmből a levegő, és kicsuklott alólam a lábam. Még sosem éreztem ekkora fájdalmat. Még egy gyomromba markoló kezet is éreztem, mielőtt elterültem volna a földön. Az a nehéz érzés viszont, ami egész életemen keresztül megülte a gyomromat, meglepetésemre eltűnt.

– Mi történt, valami baj van? – guggolt le hozzám Mark, aztán Sebastien is ide pattant, amikor meglátta, hogy összeestem.

– Én csak... azt hiszem, tényleg lehet összefüggés a gyomorbetegségem és a nyakék közt – nyögtem alig hallhatóan. – Amikor belevágtál a hullába, mintha az én hasamat is felvágták volna.

– Egek – mondta Sebastien, és lerántva az egyik gumikesztyűt felhúzta a pulóveremet. – Reméljük, elmúlik, és nem lesz további hatása – tartotta a hasam fölé a kezét egy pillanatra, amitől elmúlt a nyilalló fájdalom, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Mi ez a rengeteg sérülés rajtad? – húzta végig a tenyerét a karom és a mellkasom fölött is, mintha ennek segítségével a testembe látna, és valószínűleg így is volt.

– A Szolga megdobált egy kicsit, amikor rájött, hogy elmondtam neked, hova rejtettem a nyakéket.

– Miért nem mondtad hamarabb? – tartotta a kezét a fájósabb helyek fölé, mire azokból is elmúlt a sajgás.

– Nem igazán értünk rá ezzel foglalkozni.

– Ez is fontos, nem csak a nyakék. Te is fontos vagy... – suttogta.

– Jól van már, később is ráérsz udvarolni, még vissza kell temetnünk a sírt – szólalt meg Mark kijózanítóan.

– Megtaláltad a nyakéket? – kérdeztem Sebastient, miután végzett a gyógyítással, és már nem éreztem ősöreg csotrogánynak a testem.

– Itt van – mutatta fel szorosan összezárt öklét diadalittasan, amiből egy koszos lánc lógott ki.

Egy kézfertőtlenítővel meg egy palack ásványvízzel aztán megtisztította, és megmutatta nekünk. A sötétvörös kő szemkápráztatóan csillogott a holdfényben, és egy karcolás sem volt rajta, mintha csak egy perce készítették volna.

– Alig bírom elhinni – suttogtam. – Elképesztő, hogy ezért a kis bizsuért folyt az a rengeteg harc és gyilkolás.

– Eszmei értéke van – zárta össze az ujjait fölötte Sebastien, és fojtott hangjából kiérződött, hogy ő is a pillanat hatása alá került.

Amikor visszatemettük a sírt, bepakolta a sporttáskát a kocsiba, és sietősen elhajtottunk.

– Hová megyünk most? – kapargatta Mark a körme alá szorult földet.

– A legközelebbi templomba. Ott fogjuk megidézni a tükröt, hogy ha a Szolga szerez is addigra testet, ne legyen könnyű a közelünkbe férkőznie – felelte Sebastien fojtottan.

A szívem meglódult: erre a pillanatra várt annyi időn át, és most végre elérkezett.

Egy apró, szürke kőből épült templom előtt lefékezett, aztán mind kiszálltunk. A kapu persze zárva volt, de csakúgy, mint a múltkor, ezzel sem vacakolt, egyszerűen fél kézzel feltépte, majd odabent egy nehéz fapadot húzott elé, hogy eltorlaszolja. Ekkor valami hatalmasat dörrent a kapun, hogy az egész templom beleremegett.

– Úgy vélem, sikerült is testet szereznie – hátrált el.

– Azt mondod, ez nem a feldühödött gondnok? – kérdezte Mark, de Sebastien mindkettőnket karon ragadott, és az oltár felé húzott. Ott aztán átadtam neki a grimoárt, amit ő fellapozott, és a magasba tartotta. Megint felcsendült a sajátos om nyelv, aminek nyomán fény tört elő a könyvből, és egy minden eddiginél gyönyörűbb pecsétet festett a templom fehér falára. Amikor a pecsét elhalványult majd eltűnt, a helyén egy óriási ajtó jelent meg, ami akkora volt, hogy több méter magasra felnyúlt, ám nem ért a padlóhoz, csak fölötte lebegett. Úgy tűnt, mintha résnyire nyitva hagyták volna, és ezen a résen át szürke köd hömpölygött felénk.

– Íme a tükörszféra bejárata – eresztette le a könyvet Sebastien.

– Ez nem semmi – nézett fel Mark a fölé tornyosuló baljós jelenségre, ami előtt mind eltörpültünk.

Ebben a pillanatban megint dörrenés hallatszott a templom kapuján, majd megint és megint, míg a fa már reccsent is.

– Gyorsan, a nyakéket! – sürgettem, mire előhúzta a zsebéből. – Hogyan kell vele varázsolni? – kérdeztem, miután Sebastien csak meredt rá.

– Sajnos fogalmam sincs – felelte, mire egy emberként hördültünk fel Markkal.

– Mi az, hogy fogalmad sincs? – kérdeztük.

– A legelső tulajdonos a készítőktől személyesen kapja meg az instrukciókat, de ez az évezredek alatt elfelejtődött. Bíztam benne, hogy a nyakék majd valahogy utat mutat, vagy esetleg valahogy ti magatok jöttök rá egy megérzés formájában...

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– Az a helyzet, hogy akármennyit kutattam, nem tudtam rájönni a megoldásra. Azt gondoltam, talán arra van szükség, hogy nálad vagy Marknál legyen...

– Ezt nem hiszem el – téptem ki a kezéből, hogy megvizsgáljam, miközben újabb reccsenés hallatszott az ajtó felől.

A kő egészen sötétnek látszott, mintha csak alvadt vérből készült volna, a lánc kibogozhatatlanul összecsavarodott, és volt az egész ékszernek egy enyhén visszataszító, baljós jellege.

„Mi a titkod? Hogyan kell veled kívánni?" – kérdeztem tőle némán. Semmiféle válasz vagy ötlet nem szivárgott a nyakék felől az elmémbe, és az is idegesített, hogy közben már majdnem betörték az ajtót.

– Így lehetetlen koncentrálni – mérgelődtem.

– Azért csak próbáld meg – felelte Sebastien.

– Talán a telihold fényébe kell tartani – vetettem fel, és az egyik ablak alá lépve az ezüstösen besütő fénysugárba tartottam. Továbbra sem történt semmi, viszont a jobb megvilágításban észrevettem egy apró kapocsszerűséget a medál oldalán. – Találtam valamit. – Pöckölgetni próbáltam, de nem ért semmit. Talán az idők során elhajlott, és beragadt.

– Micsodát? – élénkült meg Sebastien.

– Nálad van a kés?

– Minek az?

– Csak add ide!

Erre Sebastien előhúzta a nadrágja derekából a kést, amivel felboncolta a holttestet, és vonakodva ideadta. Szerencsére azóta ezt is megtisztította. Gyorsan a kő és a foglalat közé illesztettem, és egy erőteljes mozdulattal felpattintottam.

– Mi a fene ez? – szaladt ki a számon a látványra. A kő alatti lapon egy csigavonal volt a foglalatba vésve, rajta pedig apró pontok látszólag teljesen véletlenszerű helyeken.

Sebastien és Mark is odahajoltak megnézni.

– Mutasd csak – vette el Mark, és közel tartotta a szeméhez, aztán körbe-körbe forgatni kezdte. – Szerintem ez egy nagyon régi kotta.

– Le tudod játszani? – kérdezte Sebastien. – Ahogy látom, van itt egy kisebb orgona – nézett föl a karzat felé. – A billentyűk hasonlóak a zongoráéhoz.

– Megpróbálom – bólintott Mark, és fölszaladt. Amint leült, már játszani is kezdett: az egész templomot betöltötte a magasztos hangzás, zengett az épület a lassú, szomorkás dallamtól, amit talán még az ékszerésznővérek írhattak egy másik világban.

Egyszer csak valami végigszaladt a tetőn kicsi, hátborzongató dörrenésekkel.

– A Szolga – mondta Sebastien, és már rohant is Markhoz, de ebben a pillanatban beszakadt a tető. Egy fehér hajú alak ugrott le Mark mellé, aztán magával ragadva lerántotta a földre, mielőtt még befejezhette volna a játékot. Jamisont ismertem föl az alakban, azaz inkább csak a testét: Sagastriel nyilván kölcsönadta a Szolgának. Ez lehetett a legegyszerűbb megoldás, mivel lélek nem volt már benne, szabadon és ellenállás nélkül beleköltözhettek. A gondolatra ökölbe szorult a kezem.

Sebastien abban a pillanatban ért fel, amikor a Szolga a karzat korlátjához lökte Markot. A fa azonban régi és gyenge lehetett, mert egy reccsenéssel kitört, Mark pedig lezuhant a több méterrel alattuk lévő kőpadlóra.

– Mark! – ordítottam, és odaugrottam. Egy kisebb vértócsa növekedett a feje körül, és hiába szólongattam, hiába tettem bármit, nem mozdult. A szívembe fájdalom markolt, és a látásom elhomályosult. Aztán összerezzentem, amikor közvetlenül mellettem zuhant le Sebastien és a Szolga is összekapaszkodva. Hiába estek métereket és kötöttek ki a kemény kövön, azonnal folytatták a harcot. A Szolga azonban hamarosan egy rúgással lelökte magáról Sebastient, és felemelte az öklét.

– Ez már az enyém! – kiáltotta, és a tenyeréből egy aranylánc lógott ki.

– Nem sokáig – felelte Sebastien, és a szenteltvíz tartó kőtálat megragadva egyenesen a Szolga arcába löttyintette. Mintha csak tűzre öntötte volna a vizet, olyan szisszenés hallatszott, a Szolga pedig egy fájdalmas üvöltést hallatott, és a szemei gőzölni kezdtek. Visítva az arcához kapott, és körbe-körbe forgott kínjában. Először a bőr olvadt le a fejéről és a kezéről, aztán az elevenen vöröslő hús is.

Sebastien elkapta a csuklóját, hogy elvegye tőle a foglalatot, de az úgy olvadt a tenyerére, mint az aranyfesték, egyetlen folyékony pacává változva.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel elengedve Jamison testét, ami ebben a pillanatban kigyulladt, a kifolyt szenteltvíz pedig mintha csak benzin volna, amire gyufát dobtak, fellobbant.

– Mi lesz most? – kérdeztem kétségbeesve.

– Te fogod lejátszani – fordult felém.

– Én? Mégis hogy?

– Majd elmondom, most menjünk – fogta meg a karom.

– Várj, mi lesz Markkal? – tartottam vissza, mire leguggolt hozzá.

– Koponyatörése lett, agysérülése, meg gerinctörése – húzta végig a teste fölött a kezét a szokásos módon. – De még él.

– Rendbe tudod hozni?

– Mindig olyat kérsz, amivel próbára teszel – sandított rám, aztán becsukta a szemét, és megérintette Mark fejét és mellkasát. Mark hamarosan kinyitotta a szemét.

– El kell menned – segítette föl Sebastien ülő helyzetbe. – Nem foglak tudni megvédeni a tűztől. Az ablakon át menekülj, gyerünk!

Mark körülnézett, aztán bágyadtan bólintott, és fölkelt. A tűz mostanra már átterjedt a falakra és a karzat korlátjára is.

– Hogy játsszak a lángoló karzaton? Ráadásul a zenéhez sem értek! Soha semmilyen hangszeren nem játszottam még, érted? – kiáltottam próbálva túlharsogni a tűz ropogását, miközben Sebastien magával húzott a fölfelé vezető lépcsőhöz.

– Azt mondtad, kölcsön tudtad venni a jövőbeli éned távolbalátó képességét – felelte. – Most a múltbeli éned zenei képességét kell kölcsönvenned. Victoriaként tudtál zongorázni. Azon kívül ki kell olvasnod Mark emlékeiből a dallamot, mert a foglalat megsemmisült.

– Egyéb kérés? – lihegtem, ahogy fölszaladtunk a lépcsőn.

– Ha lejátszottad a dallamot, azt kell mondanod: azt kívánom, záródjon be a tükörszféra ajtaja.

Egy másmilyen helyzetben a biztos halált jelentette volna az, hogy a kijárat helyett a karzatot vettük célba, én azonban bíztam Sebastienben, bármennyire is féltem, hogy megégek. Emlékeztem rá, milyen csalódott és kétségbeesett voltam, amikor előző életemben nem mentett meg, de félretettem az érzést, helyette felidéztem azt, ahogy kimenekültünk a pszichiátriáról, és azt akartam, hogy most sikerüljön minden, ami előző életünkben nem sikerült.

Az orgona elé ültetett, aztán mellém ült, és átkarolt a szárnyával, hogy megvédjen a lángoktól. A forróságtól már alig kaptam levegőt, és mindent átjárt a füst.

– Koncentrálj Victoriára! – kért.

Megtettem ugyanazt, amit Jane esetében is: kinyúltam a másik énem felé, és meglelve benne a keresett képesség csillogó gömbjét megragadtam, és magamhoz húztam.

– Meg van – mondtam félig révületben.

– Rendben, most koncentrálj Markra!

Dübörgő szívvel távolodtam el magamtól és a szememet jelentő két ragyogó ponttól, majd szaladtam végig az elmém folyosóin Markig. Az ő elméjének bejáratát egy poszterekkel teleragasztott ajtó jelképezte. Könnyedén bejutottam, és az emlékeit rejtő polcsorhoz futottam. A legfrissebb emlékek közt egy kis keresgélés után megtaláltam a dallamot.

Gyorsan visszatértem a saját testembe, hogy játszani kezdjek, de az első levegővétel görcsös köhögésbe fulladt. Amíg nem volt összeköttetésem a testemmel, nem éreztem, hogy fuldoklom a füsttől, de most lebírhatatlan erővel tört rám a köhögőroham.

Sebastien a mellkasomra tette a kezét, amitől enyhült az inger, de minden levegővétellel újabb adag füst került a tüdőmbe.

– Gyerünk, játszanod kell! Kérlek...

Minden erőmet összeszedve a billentyűkre tettem a kezem. Alig hittem el, hogy tudom is, mit csinálok. A dallam úgy folyt ki az ujjaim alól, mint víz a forrásból. De ez a vízfolyam lassú volt, nehézkes, és akadozó. A köhögés újból és újból rám tört, ahogy körbevett minket a tűz. A füstmérgezéstől nem tudtak megvédeni Sebastien szárnyai. A köhögés Sebastien erőfeszítései ellenére sem csillapodott, a kezem elgyengült, a világ elsötétült, a dallam pedig a legutolsó hangjegy előtt megállt.

Mielőtt súlytalanul a semmibe hullottam volna, egy fiúhangot hallottam végigdúdolni a dallamot. Tökéletesen végig, egészen az utolsó hangig.