Ahogy az ágyon ülve előre hajolok, és a kezembe támasztom a homlokomat, valami kihullik a hajamból: egy apró, átlátszó, kerek tárgy, ami olyan leheletfinom, mint egy hártya. Alá tartom a tenyeremet, mielőtt még vitorlázva földet érhetne, és közelebb emelem a szememhez. Az egésznek egy centi sincs az átmérője, a közepén pedig egy fehér pötty van. Fogalmam sincs, mi lehet, arra tippelek, hogy akkor szedtem össze, amikor a Ziriten kószáltam. Ráhajtom az ujjaimat, sóhajtok egyet, és visszatérek a mérgelődéshez. Akaratlanul is azon töprengek, mit csinálhattunk volna másképp, hogy elkerüljük a visszatoloncolást, de semmi sem jut az eszembe, Beryl Davos szavai pedig egyenesen az életkedvemet is elvették. Nem tudom, hogy most mit tartsak magamról, csak az visszhangzik a fejemben, hogy nem érek annyit, mint egy ember: több vagyok náluk, ugyanakkor mégis kevesebb.

Órák teltek el a visszaérkezésünk óta, de senki sem jött be, hogy beszéljen velem, vagy elvigyen valahova. Valószínűleg félrelökték az ügyünket, mert van fontosabb dolguk is, például feltérképezni a Ziritet, és felkészülni a kitelepülésre. Várnom kell, talán az a tárgyalás sem egyhamar lesz.

El kell mesélnem mindent Abyssnek, jut eszembe, és magamra rántva a takarót végig is dőlök az ágyon, ám amikor el akarnám hagyni mentálisan a szobámat, valamiféle akadályba ütközöm. Úgy pattanok le róla, mint egy falról, szinte még a becsapódás erejét is érzem. Megszédülök, és nem értem, mi történik. Eddig még mindig akadálytalanul barangoltam ahol csak akartam, beleértve a világűrt és az idegen bolygókat is, ezt a helyet is végigjártam már számtalanszor, úgyhogy végképp nem értem, mi a baj. Mintha mentálisan is be lennék ide zárva. Ekkor megvilágosodom: pontosan ez az, ami történt. Minden szempontból bebörtönöztek. Beryl Davos azt mondta, nem szökhettünk volna meg innen, ha ők nem akarták volna – és most nem is akarják. Sajnos egyáltalán nem olyan ostobák, mint amilyennek hittem őket.

Szakadatlanul próbálok átjutni a mentális pajzson, rést keresek, vagy akár csak egy elvékonyodást, ahol áttörhetek, de hiába, ezek erősebbek nálam. A határvonalak pontosan a szobám falai mentén húzódnak. Addig ostromolom a falat, amíg egészen kimerülök, a végén pedig a kudarctól olyan mérges leszek, hogy ökölbe szorítom a kezemet. Ekkor az ijedségtől majdnem felkiáltok, mert valami belülről megcsiklandozza a tenyeremet. Egyből eldobom, de rögtön ezután eszembe jut, hogy még mindig azt a furcsa kis átlátszó valamit tartottam a kezemben, ami a hajamból hullott ki.

Felhajtom a takarót, hogy megkeressem, de sehol sem találom, így a belső látásomhoz folyamodok, hiszen a szobámon belül még mindig tudom használni. Behunyom a szemem, és egyből megtalálom: halvány kéken dereng a térdem mellé esve. Élőlény, döbbenek meg, méghozzá egy mag, ami kicsírázott a tenyeremben, ugyanis a közepéből most egy kis szürke nyúlvány lóg ki, mint egy farkinca, ami eddig nem volt rajta! Már értem, miért nem volt szükségük a Zirit fehér levelű fáinak termőföldre vagy gyökerekre: mert a bolygó energiája táplálta őket, nem az ásványok vagy a víz. És most az én energiám is kicsíráztatott egy ilyen magot. Kis híján felnevetek ezen a furcsa, földönkívüli tápanyagellátási megoldáson.

Alig pár milliméter az egész csíra, de valahogy akkor is büszke vagyok magamra, amiért ezt kihoztam belőle. Próbaképpen kézbe veszem, ráhajtom az ujjaimat, és megint megszorítom egy kicsit. Most több ideig kell szorongatnom, mert egy darabig semmi sem történik. Hát persze, hogy csak akkor nem működik, amikor szeretném. Erősebben szorítom meg, és csukott szemmel figyelem, a kezemen átnézve, hogy mi történik. A kezemet körülvevő kékes derengésről, mint egy ködfelhőből leválik egy foszlány, és körülveszi a mag kékségét, tömörebbé téve azt, mire a csíra egy kicsit hosszabbra nyúlik. Örömömben csak azért nem kezdek el ujjongani, mert tudom, hogy figyelnek a kamerák. Már szinte várom is, mikor veszik el tőlem az egyetlen játékomat.

De nemveszik el. Továbbra sem érdekel senkit, hogy mit csinálok.

Már nem számolom, hányadik napja vagyok ide bezárva, valahol a tizennyolcadik környékén elvesztettem a fonalat. A növényt, amit azóta unalmamban már öt centisre növesztettem, elneveztem Kicsi Steve-nek, és az asztal sarkára állítottam. Három apró lábujjkezdeményével úgy kapaszkodik, hogy alig tudom lefejteni az asztallapról, ha néha arrébb akarom tenni, a vékony kis törzse pedig olyan egyenes, mint egy szög. Úgy tűnik, nem vették észre, hogy egy földönkívüli növényt növesztgetek a bioenergiámmal itt a komplexumban, bár az is lehet, hogy nagyon is megfigyelnek, és várják, mi lesz ennek a vége.

Dr. Graysont egyszer sem láttam, bár nem is hiányzik. Gondolom, most, hogy teljesítettem a küldetésemet, érdektelenné váltam. Akkor is elkeserítő egy kicsit ez az elhanyagolás. Csak abból veszem észre, hogy nem feledkeztek meg rólam végleg, hogy minden nap rendszeresen megkapom az étel fejadagomat. Talán addig is, amíg nem találnak egy újabb feladatot a számomra, etetnek és itatnak, de különösebben nem foglalkoznak velem. Vagyis egyáltalán nem foglalkoznak, ugyanis a Földre való visszatérésünk óta egyetlen ember sem tette be a lábát a szobámba, mindössze a női géphang kommunikál velem, ami a reggelim érkezését meg hasonló dolgokat közli.

Borzasztóan hiányzik Abyss. Eszembe jut a bölcselkedése, miszerint mindenkinek meg kell találnia a maga pudingját, ami segít elviselni az életet, és jobb híján az egyik kamera elé állok.

– Egy kis vanília pudingot szeretnék kérni. Tudjátok, olyat, amilyet a múltkor. Előre is köszi!

Várok és várok, de a pudingom nem akar megérkezni. Talán az ebédhez akarják csapni desszertnek, reménykedek, de órák múlva is csalódnom kell, mert az ebéddel sem kapom meg.

– Kértem egy kis pudingot! – kiáltom. – Pudingot szeretnék, oké? Vanília pudingot, mint a múltkor. Olyan sárgás, édes lötty, nem igaz, hogy elfelejtettétek, mi az!

Amikor már a vacsora mellé sem érkezik puding, méregbe jövök.

– Ne csináljátok már! Találtam nektek egy élhető bolygót, cserébe csak megérdemlek ennyit! Adjátok ide a rohadt pudingomat! – csapok az asztalra, de hiába.

A monoton egyformaságtól az egyedüllétem nyomasztóból fullasztóvá válik, és mintha napról napra hatványozódna. Amikor már végleg elunom a magányt, elhatározom, hogy csak azért is kicsikarok a dokikból valamit. Úgy okoskodok, hogy ha még a földönkívüli eredetű kertészetemre sem kíváncsiak, akkor valami ennél is ütősebbet kell produkálnom, ha azt akarom, hogy egyáltalán felfigyeljenek rám. Bemegyek a fürdőszobába, és az öklömmel teljes erőből ráverek a tükörre. Hangos csattanással törik darabokra, a csillogó szilánkok ezerfelől verik vissza a képmásomat, és csörömpölve hullanak a mosdókagylóba. Aztán felkapok egy nagyobb cserepet, a csuklómhoz emelem, és a kamerába nézek.

– Elegem van! Elegem van ebből a börtönből, abból, hogy leszartok, és még egy rohadt pudingot is sajnáltok tőlem! Találtam nektek egy lakható bolygót, teljesült a kívánságotok, és cserébe börtönbe zártok? Beryl Davos azt mondta, lesz valami tanácskozás arról, hogy mi lesz a további sorsom. Azt hittem, legalább részt vehetek ezen a tárgyaláson! Vagy a fejem felett döntöttétek el, hogy hálából örökre bebörtönözve tartotok? Válaszokat akarok, világos? Válaszokat, vagy elbúcsúzhattok tőlem meg a képességeimtől! Ha mégsem olyan csodás az az új bolygó, leshetitek, hogy másikat keressek nektek!

Várom a hatást, hogy mit reagálnak. Percek is eltelnek. A múltkor, amikor véletlenül visszatartottam a lélegzetemet, ennyi idő alatt már rég berontottak a szobámba a fehérruhások, most azonban semmi sem történik, még a női géphang sem szól hozzám. Talán azt gondolják, csak fenyegetőzöm.

– Azt hiszitek, csak szórakozom? Hát jól van! Bármi jobb, mint itt rohadni! Viszlát a pokolban, seggfejek! – kiáltom, és végighúzom a csuklómon a szilánkot, aminek eredményeképp egy vékony vérpatak indul el a könyököm felé. Aztán átveszem a szilánkot a másik kezembe, és ezen a csuklómon is végighúzom, újabb vérpatakokat indítva el.

Órák múlva az ágyam szélén ülve dajkálom a kezeimet egy nedves törölközővel. Ezek felől akár ki is nyírhatnám magamat, állapítom meg. Valami tényleg nem stimmel odakint. Nem tetszik ez nekem, nem mintha eddig tetszett volna, de most valahogy szörnyen gyanús ez az egész. Mintha megfeledkeztek volna rólam. Ki kell jutnom innen, döntöm el.

Állítólag erős vagyok, hát akkor lássuk, mennyire. Félredobom a véres törölközőt, aztán felállok, megfogom az asztalt, és hozzávágom az ajtóhoz. Nagyot döndül, egy lába le is törik, de más nem történik, úgyhogy következőre minden erőmet beleadva vágom oda, és ezúttal nem állok le, verem és verem az ajtót, míg izzadságpatakok nem kezdenek csorogni a hátamon, és mély horpadások nem keletkeznek az ajtón. Ostromlom még így egy darabig, de végül be kell látnom, hogy ezzel sem érek célt.

Egy hangosat káromkodva elhajítom az asztalt, aminek már minden lába letört, és csalódottan ülök le a földre. A fizikai kijutás is lehetetlen, markolok a hajamba. Márpedig nekem ki kell jutnom innen valahogy, tudni akarom, mi van odakinn, miért szarnak le, mit csinálnak az új bolygóval, és hogy mi lehet Steve-ékkel. A legutóbbi gondolatra fájdalom költözik a mellkasomba, és elhatározom, hogy akkor is kiszabadulok innen, ha a fene fenét eszik.

Felállok, kényelmesen bevackolódom az ágyba, és a belső látásommal megint végigpásztázom a falakat, aztán megpróbálom felmérni, hogy mi akadályozhatja az átjutásomat. Valami visszalök, olyan, mint egy ellenerő. Vagy inkább mint egy rezgés, ami rám van hangolva. Jó lenne áthangolni magamat, hogy megszűnjön számomra az akadály, de erre pillanatnyilag nem vagyok képes. Inkább rést keresek, a legapróbb szakadás is jó lenne, de azt sem találok. Már épp csalódottan fújok egyet, amikor eszembe jut, amit Tim magyarázott az időablakokról – igaz, ő a civilizációk felfutásával kapcsolatban beszélt erről, de hátha most is csak várnom kellene. Kiterjesztem hát a figyelmemet a fal teljes felületére, és türelmesen várni kezdek.

Órákig nem történik semmi, az akadály folytonos. Kihagyom az ebédet, mert nem akarok semmiről sem lemaradni, aztán a vacsorát is, és egész éjjel koncentrálok. Ha el akarok kapni egy rezgésváltozást, egy pillanatra sem fordíthatom el a figyelmemet. A reggelit is kihagyom, aztán a következő ebédet is, és így tovább még négy napig. Az éhségem eleinte még mardos, de aztán a szervezetem átáll vákuumenergia ellátásra, és így már nem érzek sem éhséget, sem fáradtságot. Csak azt furcsállom, hogy eközben a világon senkit sem érdekel, hogy az étel érintetlen maradt. Nyilván tisztában vannak vele, hogy át tudok állni másmilyen üzemmódra, de ez a totális érdektelenség csak megerősít abban, hogy valami nincs rendben odakint.

Az ötödik nap estéjén valami történik. A rezgés a másodperc tört részéig kihagy, az energiafal eltűnik, de aztán a rezgés folytatódik tovább, és a fal is újból ott van. Nem tudom eldönteni, hogy ennek most euforikusan örüljek-e, vagy inkább őrjöngjek, mert hiába gubbasztottam itt napokig, épp csak tanúja voltam a pajzs eltűnésének, tenni nem tudtam semmit. Felállok, kimozgatom és kidühöngöm magamat, ezúttal a széket téve tönkre, aztán elhatározom, hogy felkészülök: ha lesz legközelebb, akkor gyorsabb leszek, és át fogok jutni ezen a rövid időre kinyíló kapun. Hogy mi lesz azt követően, hogy átjutottam, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mi történik akkor, ha nem sikerül teljesen átjutnom, és odazár, vagy ilyesmi, de szinte bármi jobb, mint itt megrohadni.

Azt találom ki, hogy sebességre gyúrok. A lakrészem egyik végéből a másikba küldözgetem a mentális figyelmemet, mintha fel-alá szaladgálnék, csak éppen random helyekről random helyekre pattogok. A falhoz vágok tárgyakat, és villámgyorsan követem az útjukat. Széttörök dolgokat, és az összes szétrepülő szilánkot egyszerre nézem. Csinálom ezt pár napig, azután megint visszaülök az ágyba, és folytatom a megfigyelést, hátha jön egy újabb mintázatváltozás vagy rezgéskimaradás.

Ezúttal egy hetet kell várnom a következő alkalomra, de a figyelmem egy másodpercre sem lankad, úgyhogy mihelyst megtörténik a kimaradás, már ugrom is.

Ekkor valami nagyon furcsát érzek. Mintha a fal egyszerre zárulna vissza előttem és mögöttem. Először azt hiszem, csapdába kerültem benne, de aztán rájövök, hogy nem így van. Én váltam ketté. Egy részem itt maradt a testemhez kötődve, egy másik részem viszont leszakadt rólam, és elvesztettem vele a kapcsolatot. Fogalmam sincs, mi lehet vele, a fal visszazáródott, és megint se ki, se be. Azt viszont határozottan érzem, hogy már nem vagyok kimeríthetetlen: az energiáim a vágás mentén elfolynak valahova, mintha kivéreznék.