Reggel akármilyen fáradt vagyok is, korán kelek, és egyenesen a konyhába sietek, de nem azért mintha annyira éhes volnék – bár itt, az űrhajón összehasonlíthatatlanul jobb az étel, mint otthon volt –, hanem mert szeretnék minden lehetőséget kihasználni arra, hogy kettesben lehessek Timmel. Belőle semennyi sem elég, nemhogy napi két órácska. Egyszer már egyedül találtam itt kora reggel, így arra számítok, hátha szokása a hajnali kelés. Ám sajnálatomra senkit sem találok itt, és még nagyobb sajnálatomra hamarosan Steve lép be.

– Jó reggelt! – köszön rám sem pillantva, és az ételnyomtatóhoz fordul. Egészen frissnek néz ki, a haja kicsit nedves, valószínűleg edzett, aztán pedig zuhanyozott. Citrusos illatot húz maga után, amerre elmegy.

– Neked is – mormogom. – Tim még nem kelt fel?

– De, már rég az irányító központban van.

– Ó – szakad ki belőlem egy csalódott kis sóhaj. – Ennyire korán kelő?

– Nem sok szüksége van alvásra.

– Igen, azt már a komplexumban is megfigyeltem, hogy örökké talpon volt, és szinte fáradhatatlanul dolgozott – mondom félig-meddig magamnak.

Steve erre megfordul, háttal a pultnak dől, és egyenesen rám néz.

– Észrevettem, hogy vonzódsz hozzá – mondja tárgyilagosan. Érzem, hogy felforrósodik az arcom, mintha csak rajtakaptak volna valamin, holott nem gondolom, hogy bűnt követek el azzal, ha megtetszik valaki. Miért jön egyáltalán ezzel?

– Nos, lehet, hogy így van – vonok vállat. – Miért?

– Ő sosem fogja viszonozni az érzéseidet – válaszolja hidegen.

Mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Miért mondja ezt? Tim mégiscsak meleg és talán még együtt is van vele? Vagy valami más miatt?

– Honnan vagy ilyen biztos benne? – kérdezem kiszáradt szájjal.

– Nem képes rá.

Akkor tényleg meleg lehet. Hogyhogy nem vettem észre? De hát semmi sem utalt rá. Vagy utalt volna, csak én nem láttam meg a jeleit, mert nem akartam meglátni? Egyáltalán mit is kell ilyen esetben látni? Sosem találkoztam még melegekkel.

– Tudsz valamit?

Steve sóhajt egyet.

– Előbb-utóbb úgyis kiderült volna – feleli, és megnyomja a csuklóján lévő hívót.

– Igen? – hallom belőle Tim hangját.

– Megtennéd, kérlek, hogy idejössz a konyhába?

– Persze.

– Figyelj, erre semmi szükség, nem szeretnék kínos jelenetet – emelem fel a tenyeremet, és a kijárat felé indulok.

– Maradj itt légy szíves – mondja rám sem nézve, miközben gondterhelten a pultra támaszkodik. Megtorpanok, pedig szívesen elszaladnék.

– Nem tudom, miről van szó, de... Ha mondjuk az a helyzet, hogy meleg, vagy ilyesmi, ezt neki magának kellene közölnie, azt is csak akkor, ha jónak látja. Ha nem látja jónak, az is rendben van. Felnőtt ember önálló akarattal, nem kell, hogy intézkedj helyette, joga van a titkaihoz. Hogy jutott egyáltalán az eszedbe, hogy ide hívd? – sziszegem mérgesen.

– Fogalmad sincs semmiről – feleli.

– Így van, és nem is kell helyette felvilágosítanod.

– Elhallgatnál egy percre? – szól rám, és épp megérkezik Tim. Semmi kedvem itt maradni, de pont elállja az utat, nem tudok kisurranni mellette.

– Itt vagyok, mit szeretnél? – kérdezi Tim a szokott vidámságával. Megsajnálom, és intenzíven haragudni kezdek Steve-re.

– Kérlek, állj ide elém háttal – int neki Steve, mire ő odalép. Most már végképp fogalmam sincs, mire készül. Valahogy bizarr ez az egész.

Steve felemeli a kezét, és Tim tarkójához nyúl, aztán nem látom, mit csinál, mert takarásban van, de egyszer csak azt veszem észre, hogy Tim feltűnően csendes lesz. A szeme maga elé mered a semmibe, és nincs ott benne a megszokott önmaga. Üres. Hirtelen úgy érzem, mintha ketten maradtunk volna a konyhában Steve-vel.

– Te jó ég – szökik ki a számon.

– Sajnálom – ereszti le a kezét Steve. – Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzet adódik majd.

– Ő tudja magáról?

– Nem.

– Hogyhogy? – akadok ki.

– Ő is egy... kísérlet, mondjuk így. Hogy hogyan viselkedik majd, ha azt hiszi magáról, hogy ő is ember.

– Mire jó ez neki?

– Neki semmire. Ezt az emberek számára találták ki, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül azok után, hogy milliárdokból csak pár ezren maradtak.

– Milyen pár ezren? Félmillióan vannak a bura alatt... – mondom, de Steve szemébe nézve már össze is áll minden. – A többség csak embernek hiszi magát.

Steve bólint.

– A közelgő kihalás tudata pánikrohamokat okozott, már a nyugtató sem mindig volt elég. Az ember társas lény, ez ellen nem lehet mit tenni.

Ránk borul a csend, és hirtelen valóban félelmetes érzés, hogy eggyel kevesebben lettünk, igaza volt abban, amit az előbb mondott.

– Én ezt... nehéz ezt megemészteni – szólalok meg halkan.

– Tudom, és átérzem.

– Igazából olyan, mintha kirántották volna alólam a talajt, és most repülnék a semmiben. – Kipillantok az ablakon, és rájövök, hogy ténylegesen is ezt teszem. Elveszítettem az otthonomat, és most a szerelmemet is. Mindenféle kötődés nélkül lebegek egy hideg, embertelen, idegen közegben.

– Azt mondtam, sosem fogja tudni viszonozni az érzéseidet, de... Nos, úgy nem is, mint egy ember, viszont úgy igen, mint egy biokiborg.

Ha az ember beleszeret valakibe, minden vágya, hogy az a valaki is szeresse őt meg. Most ez akár egy gombnyomásra is megtörténhetne. Pár perc, és Tim hősszerelmes lenne, vagy érzelmes szerető, vagy akár gaz csábító, amit csak szeretnék. Eszembe jutnak azok a kiborgok, amik valóban annak is néznek ki, azaz szimpla robotnak, és az emberek, akik szexre használják őket. Érdekes módon az váltja ki a nagyobb felhördülést, ha valaki párkapcsolatot akar kialakítani egy kiborggal.

– Nem akarom, hogy... nem akarom még az illúziójától is megfosztani annak, hogy van szabad akarata. Egyik pillanatban még közömbös vagyok neki, a másikban meg már valamiért ellenállhatatlanul vonzó, ez annyira abszurd.

– Ebből semmit nem fog érzékelni, a világ legtermészetesebb dolga lesz neki. Isteni beavatkozásnak is tekintheted. Mi teremtettük, az ő számára mi vagyunk az isten.

– Pontosabban te.

– Igen. Megfigyelted, mekkora tisztelettel és csodálattal beszél rólam? – kérdezi, és a hangjában nincs semmi büszkeség, inkább valamiféle szomorúság.

– Még egy gyerekkori emlékét is elmesélte, amiben te voltál a hős, mert megmentetted három rátok támadó iskolatársatoktól.

– Ez sosem történt meg – nevet keserűen. – Csak azért volt szükség az emlékre, hogy felnézzen rám és elfogadjon, hiszen a személyi asszisztensemnek lett tervezve. Én... nem vagyok olyan nagyszerű, mint amilyennek hisz – teszi hozzá halkan, és kerüli a tekintetemet.

„Pedig az vagy" – mondom némán, saját magamat is meglepve ezzel.

– Mi van, ha Tim egy tudatára ébredt mesterséges intelligencia? – kérdezem helyette. – Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy szeretem? Vajon nem akarná magát átprogramozni, hogy kipróbálja, milyen valakihez vonzódni? És vajon nem bántaná a gondolat, hogy talán azért utasítom őt el, mert csak egy MI, nem pedig ember? Hiszen ő is érző lény lehet. Vagy csak annak hiszi magát? De nem mindegy, minek hiszi magát, ha ugyanúgy érez mindent, mint egy ember? Vagy csak szimulálja az érzelmeket? De rohadt bonyolult ez.

– Nem akarsz egy kiborggal lenni, igaz? – kérdezi Steve.

– Azt hiszem, nem is erről van szó.

– Hát miről?

– Furcsa lenne a tudat, hogy csak azért szeret belém, mert én így akarom. Valahogy azt hiszem, valójában nekem van szükségem az illúzióra, hogy szabad akarata legyen. Ha tehetném, megadnám neki a szabad választás jogát, még ha nem is tudna mit kezdeni vele. Különben tárgyként kellene kezelnem őt, azt pedig nem akarom.

– Akkor... nem szeretnéd, hogy... átprogramozzam? – kérdezi nem nézve rám közben.

– Nem.

– Titokban is csinálhattam volna – mondja halkan.

– Jobb, hogy elmondtad.

– De ezzel tönkretettem mindent.

– Jobb így, hogy nem a hátam mögött intézkedtél. Ne nyúlj bele, kérlek.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – pillant föl.

– Igen, teljesen biztos – mondom habozás nélkül.

– Rendben – bólint, és megint a cipőjét nézi. – Sajnálom – teszi hozzá végül.

– Ne sajnáld – felelem.

Ránk ereszkedik egy kis csönd, meg a tény, hogy akibe beleszerettem, az valójában nem más, mint egy emberi külsejű biokiborg testbe ágyazott mesterséges intelligencia. És hogy épp most mondtam le az esélyéről is, hogy boldog lehessek vele. Kedvem lenne elmenni, de nem vagyok képes megmozdulni. Különben is, bárhová mennék, ettől a ténytől nem tudnék elszaladni.

– Hány éves igazából? – kérdezem csak úgy mellékesen.

– Kettő – feleli Steve. – De huszonnégy évnyi emlék van a memóriájába helyezve. Azt hiszi, az élete eseményei.

– Nem tudom nem sajnálni ezért. Az egész élete egy hazugság.

– Akárhogy is, Tim boldog.

– Áldott tudatlanságban él – felelem cinikusan.

– El akarod mondani neki?

Egy kis ijedség bujkál a hangjában, de fölöslegesen aggódik, én is tudom, hogy nem lenne jó ötlet felvilágosítani.

– Nem – felelem. – Azt akarom, hogy boldog is maradjon.

Ekkor az űrhajó váratlanul rázkódik egyet, mi pedig tehetetlenül meglódulunk, hiába kapunk gyorsan valami szilárd dolog felé. A lökés túl erős, és én nekicsapódok egy konzolnak. A fejembe éles fájdalom hasít, aztán elszürkül és darabokra esik minden.

Először csak az tűnik fel, hogy a csendet felváltja valami halk zúgás: az űrhajó megszokott háttérzaja, ismerem fel, aztán a fejemben is felerősödik egy tompa sajgás. Mozgásban vagyok, valósággal rázkódom, mintha valaki a karjában vinne. Megpróbálom kinyitni a szememet, de először nem sikerül, akkora erőfeszítést igényel, úgyhogy a mentális szememet nyitom ki. Steve visz a karjában, mögötte Tim siet, és épp belépünk az orvosi szobába. Steve többek közt doki is, jut az eszembe. Orvosi ellátásra van szükségem? De miért? Lassan visszaszivárognak az emlékek arról, hogy az űrhajó megrázkódik, és beütöm a fejemet.

Steve letesz a vizsgálóasztalra, és egy kisebb asztal felé fordul. Most, ahogy egészben és kellő távolságból érzékelem a lényét, azt veszem észre, hogy valami megváltozott rajta. Sőt, ahogy Timre pillantok, őrajta is. Először nem is értem, mi változott. Mintha színeket látnék körülöttük, elsősorban vöröset. Eddig nem láttam semmi ilyesmit. Összeszedem magam, és sikerül végre kinyitom a szememet, mire a színek eltűnnek. Ez egy kis megnyugvással tölt el, de ahogy megint becsukom, és a mentális szememmel nézem őket, a színek visszatérnek.

Mi a fene történt velem?

– Magához tért! – szólal meg Tim, és a mellkasát és fejét uraló vörös szín halványul, csak egy ragyogó kékség marad a teste körül. Erre Steve is ide fordul, és az ő vörös színei is visszahúzódnak. Ő zöldben pompázik. Nem győzöm csodálni: olyan, mint a smaragd.

– Érzel fájdalmat? – kérdezi.

Először alig fogom fel a kérdést, annyira lefoglal ez az új, színes dolog. Steve mellkasába lassan visszatér a vörös.

– Egy kicsit lüktet a fejem – felelem gyorsan, mert ez a piros jelenség mintha összefüggene az aggodalmával. A szín erre tényleg halványul. Látom az emberek érzelmeit, vagy mi?

– Hány ujjat mutatok? – kérdezi felmutatva a mutató és középső ujját.

– Kettőt – nyögöm.

– Emlékszel, miért vagyunk itt?

– Lakható bolygót keresni. Mi történt az űrhajóval? Mi volt az a nagy rázkódás?

Fellélegzik, és Timhez fordul.

– Visszamehetsz az irányító központba, majd én ellátom.

Tim bólint és kimegy.

– Ütköztünk egy kisebb méretű meteordarabbal – mondja Steve. – Megsérült a külső borítás, de az önjáró robot már kiment kijavítani. Nincs nagyobb baj.

– Ennek örülök.

Az asztalon matat egy kicsit, és egy vattával meg üvegcsével lép vissza.

– Ez lehet, hogy csípni fog, de legalább nem kell összevarrni.

– Nagyszerű – felelem.

Bekeni a homlokom jobb oldalát, én pedig összeszorítom a szememet, mert tényleg csíp az a szer, de még a szaga is szúrós. Steve aztán egy ragtapaszt vesz el az asztalról.

– Megijedtünk, amikor elvesztetted az eszméletedet – mondja halkan, és a sebemre simítja a gyógytapaszt. A mozdulata leheletfinom, és ahogy csukott szemhéjam alatt a szemébe nézek, szomorúságot veszek észre benne. „Mi a baj? Már jólvagyok" mondanám neki, de a szó bennem reked, amikor a tekintetem lejjebb siklik, a mellkasára, ahol csak most veszek észre egy kis halvány rózsaszín derengést a szíve körül.

Később, amikor a Földön már este van, felkeresem Abysst, és elmesélem neki, hogy mik történtek azóta, hogy legutóbb beszéltünk; hogy kommunikáltunk egy bolygóval, ami aztán útba igazított egy lehetséges új otthon felé.

„Ez tiszta őrület!" – lelkendezik. – „Halál komolyan beszélgettetek egy bolygóval? Bárcsak ott lehettem volna!"

„Tényleg őrületes volt."

„És akkor lehet, hogy az az új bolygó lakható lesz, és mi is oda mehetünk, meg minden?"

„Hát, elvileg azt mondták, hajlandó befogadni minket."

„Úristen! Megcsináltátok!" – sikít.

„Még ne szaladjunk annyira előre, előbb oda kell mennünk, meg kell vizsgálnunk, hogy tényleg..."

„Megcsináltátok! Megcsináltátok!"

Elnevetem magam, és legszívesebben megölelgetném. Eddig nem nagyon engedtem meg magamnak az örömöt, de az ő boldogságát látva rám is átragad a vidámság.

„Történt egy kis malőr is" – mondom, amikor lecsillapodnak a kedélyek, és elmesélem a balesetet, meg hogy azóta furcsa színeket látok az emberek körül, ha becsukom a szemem, és úgy nézem őket.

– „Először azt hittem, a baleset miatt valami megsérült az agyamban, ezért látom a színeket, de ezek egész logikusan változnak néha; olyan, mintha az érzelmeket látnám vagy ilyesmi."

„Nem, szerintem az aurát látod."

„Az micsoda?"

„Az emberi bioenergia kisugárzása. Hihetetlen, hogy te látod!"

„Akkor azt mondod, ez nem csak egy agybaj?"

„Nem, a bioenergia sokszor az érzelmek hatására változik, meg persze az egészségi állapottól is függ, és még egy rakás más dologtól. Biztos, hogy az aurát látod."

„És ez a képesség pont egy ütéstől alakult ki?"

„Hallottam már hasonló esetről. Nekem vajon milyen színű az aurám?" – kérdezi kíváncsian.

„Neked lila" – felelem a testétből sugárzó ametiszt színű fényekben gyönyörködve.

„És vajon Dr. Graysonnak?" – kuncog.

„Várj, megnézem."

Gyorsan felkeresem a dokit a szobájában. Még az asztala fölött görnyed, és a holopadjén jelentéseket olvas.

„Zöldes sárbarna" – nevetek, amikor visszatérek, de eszembe jut Steve smaragd színe. Talán a gyógyítóknak a zöld a színe, csak ez a dolog Dr. Grayson esetében valahogy félresiklott.

„És te?"

Meglep a kérdés. Még sosem jutott eszembe kívülről megnézni magamat, pedig könnyedén megtehettem volna. Egyszerűen csak megfordulok...

„Türkizkék." – Épp, mint Tim, jut eszembe, de ezt megtartom magamnak. Azóta sem tudom, miért álmodtam állandóan vele, mielőtt megismertem. Mindenesetre ezek az álmok azóta megszűntek.

Már mesélném, hogy mit láttam a fiúkon, meg később Steve szíve körül, de mégsem vagyok rá képes, mert erről eszembe jut Tim, és a vele kapcsolatos saját érzelmeim, amik csak elszomorítanak.

„Van valami baj?" – kérdezi Abyss, amikor sokáig néma maradok.

Nem tudom, megosszam-e vele a szerelmi drámámat, talán nem is kíváncsi rá, végtére is még szinte gyerek. De elég érett ahhoz képest, hogy még csak tizennégy éves, győzködöm magamat, mert olyan jó lenne valakinek elpanaszolni a bánatomat. Végül arra jutok, hogy nem kell őt ezzel terhelni, és inkább csak azt mondom el, hogy Tim egy biokiborg, az összetört szívemet kihagyom a történetből.

„Ezt nem gondoltam volna" – hüledezik. – „Pedig pont olyan, mint egy ember?"

„Igen, a megtévesztésig." – Ezután megosztom vele, amit Steve mondott el a társadalomba integrált biokiborgokról, akikről senki sem tudja, hogy nem emberek, még ők maguk sem. És hogy valójában sokkal kevesebb ember él már a Földön, mint ahogy azt bárki hinné.

„Akkor az emberiség tényleg a kihalás szélén áll" – mondja ki az igazságot, és én nem tudok erre mit felelni.