Az űrhajó alig talált sík terepet a leszálláshoz, mert szinte mindenütt sziklás hegyvidék borítja a felszínt. Világosság nem sok van a bolygó apró, távoli napjának köszönhetően, de ennek ellenére is jól látunk, mert a hó és jég visszaveri a fényt. A gravitáció nagyjából a földihez hasonló, ezért nem ugrálunk komikusan, mint egy lassított felvétel, és szerencsére ólomsúlyúnak sem érezzük magunkat.

– Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok egy másik bolygóra – nézek körbe, miután landolunk és kilépünk az űrhajóból. A szkafander sisakom védőüvege automatikusan sötétedik egy kicsit, hogy megvédje a szememet a túlzott fényerőtől. Amerre csak ellátok, kopár és kietlen a táj, az apró síkságon a földieknél sokkal magasabb hegyek vesznek körbe fenyegetően, mégis szédítő a tudat, hogy itt állhatok, egy idegen bolygón, mint a Revelus földönkívülije.

– Nem hitted? – néz rám Tim meglepve. A hangja a rádión keresztül úgy szól, mintha egy befőttes üvegből beszélne. – Azt gondoltam volna, hogy a képességednél a hit is számít.

– Nem, nincs semmi köze hozzá. Az intuíció egyszer csak beüt, amikor ő akar, függetlenül attól, hogy én mit hiszek vagy szeretnék – vonok vállat.

– A légkör nem túl emberbarát: az oxigénszint alacsony, és harminc százalék metánt is tartalmaz, úgyhogy lehetőleg ne szakítsátok ki a ruhátokat, mert akkor örökre itt maradtok – szólal meg Steve visszarántva minket a valóság kies talajára. – De számtalan más veszély is leselkedik: a külső hőmérséklet mínusz hetvennégy Celsius fok, ezért ha kiszakítjátok a ruhátokat, valószínű, hogy előbb fagytok meg, mint hogy megfulladnátok. A csúszós sziklákról egyértelmű, miért nem tanácsos leesni. A bolygó kihaltnak tűnik, de attól még élhetnek rajta veszélyes mikrobák, amiket a ruhánkon magunkkal hurcolhatunk az űrhajóra. Éppen ezért, miután visszaértünk, mindenkinek el kell majd töltenie húsz percet a sterilizálóban. Aki ezt kihagyja, én magam fogom megölni. Hoztam biztosítóköteleket, csákányt, iránytűt, lámpát, ragasztószalagot, hogy lehetőleg túléljük a kalandot. Négy óra hosszát tölthetünk itt, semmivel sem többet. Na, keressük meg azt a barlangot, és húzzunk innen mielőbb.

– Merre van a barlang? – kérdezi Tim rám pillantva.

Erőteljes vonzást érzek az egyik égig érő hegy irányából, mintha gumikötél feszülne köztünk.

– Annak a hegynek a lábánál – felelem a hegylánc legnagyobb csúcsa felé mutatva.

– Még szerencse, hogy nem a tetején – mormogja Steve a lelkesedés legkisebb jele nélkül. – Haladjatok a nyomomban, úgy biztonságosabb – teszi még hozzá, azzal megindul előre.

Mialatt keresztülvágunk a viszonylag sík terepen és odaérünk a hegyhez, végig a lehetséges módozatokat ecseteli, hogyan halhatunk itt meg, vagy sérülhetünk meg horrorba illően. A végén már a lábamat is alig merem mozdítani, nehogy egy végzetes lépés miatt nyílt törést szenvedjek, vagy ilyesmi, és nagyon szívesen rászólnék, hogy fogja már be, de nem akarok még egyszer összebalhézni vele, úgyhogy inkább csak némán rovom a métereket. Azt azonban örömmel állapítom meg, hogy felhagyott azzal a bicskanyitogató, hülyének nézős stílusával: úgy tűnik, ő sem akar további balhékba bonyolódni velem.

A talaj valóban egyenetlen, a hó és a csúszós jég alatt gödrök meg buckák lapulnak, és a szkafanderben sem éppen könnyű a mozgás, így alig fél óra gyaloglás után már érzem, ahogy végigcsorog a hátamon a veríték. Egymás mögött lépegetünk, én haladok középen, Tim pedig a sereghajtó. Egyszer csak megbotlok egy göröngyben, mire Tim rögtön megragadja a karomat.

– Minden rendben? – kérdezi.

– Igen, kösz – nyögöm dübörgő szívvel, de ez a reakció nem annyira a göröngynek, hanem inkább annak a ténynek köszönhető, hogy Tim megérintett, még ha egy vastag anyagon keresztül is, és alig érzek belőle egy keveset.

Nagyon remélem, hogy meg lesz a barlang, és tényleg találunk majd benne valamit, mert égető kényszert érzek arra, hogy bebizonyítsam Steve-nek, tényleg lehet értelmes dologra is használni a képességemet, nem csak arra, hogy megtaláljam az elkallódott tusfürdőiket. Vagy hogy az alsónadrágjaikat nézegessem.

Végül rövid keresgélés után egy hasadékot találunk a hegy lábánál: úgy néz ki, mintha egy láthatatlan erő kettétépte volna a sziklát. A rés széltében épp csak annyi, hogy egy ember beférjen rajta, de a magassága több tíz méter lehet.

– Ez lesz az! – szólalok meg izgatottan, mert a vonzást itt érzem a legerősebben. – Menjünk be.

– Csak óvatosan, egy barlangban mindig fennáll az omlásveszély, és ha nem nézünk a lábunk elé, könnyen belezuhanhatunk egy függőleges aknába – mondja Steve. – Itt is én megyek előre, és mindenki világítson a lámpájával.

A barlang nem úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban ránk akarna omlani, ám ennek állítólag nem mindig vannak előjelei, úgyhogy most már itt is félek. De talán nem azért hívott ide az intuícióm, hogy megöljön, legalábbis ezzel bátorítom magamat.

Egymás után beóvakodunk a hasadékba, és amikor belépek, meglepődöm, mekkora nagy csarnokszerű barlanggá szélesedik. Pár méterig még csúszós a talaj, ahol a hó befújt a résen, de aztán apró kövek borítják, és itt már könnyebb a haladás. Steve a földet és a barlang mélyét pásztázza a lámpájával veszélyekre vadászva, Tim a plafonra világít, én pedig a megérzéseimtől vezetve a falakra.

– Én itt nem látok semmi érdekeset – mondja Steve egykedvűen, miután egyre beljebb jutunk, és mindenütt csak a sziklák fogadnak.

A csarnok nem folytatódik járatban, nem vezet tovább út, állapítom meg, ahogy közel érünk a hátsó falához.

– Még nem jutottunk el a végéig – felelem, és előre megyek. – Érzem, hogy itt kell lennie valaminek.

– Mégis minek?

– Ennek – világítok egy eldugott sarokban egy halomra, ami közelebbről megnézve csontokból és cserépdarabokból áll, a közelben pedig egy fekete foltból ítélve tűzrakás nyoma lehet.

– Itt valaha intelligensnek kinéző életforma lehetett – hajol le Tim is megnézni. – Ismerte a tüzet és az edénykészítés módját. – Ó, van itt még más is – mondja meglepve, amikor egy pillanatra felnéz, és a lámpáját a falra irányítja, ahol vésetek tárulnak föl körülbelül három méter magasságban. Egy sáv különleges formájú jelekkel van sűrűn telekarcolva, olyanokkal, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Steve arcán is meglepetés látszik, de ő nem mond semmit. – Ez valamiféle írásnak tűnik, ismétlődéseket is látok. Azt hiszem, ez lehet a földönkívüli intelligencia legelső jele, amivel csak földi ember találkozott. Te tudod, mik ezek a vésetek? – néz rám.

– Sajnos fogalmam sincs – vonok vállat. – Arról nem jött információm. De jó lenne megfejteni. Meg tudjuk valahogy?

– Megmutathatjuk a mesterséges intelligenciának, hátha tud kezdeni vele valamit – feleli, és pötyögni kezd a szkafandere ujján lévő billentyűzeten, aztán kékes fény vetül a falra, amivel végigpásztázza a jeleket. – De csak a földi kommunikációból tud kiindulni.

– Az emberiből? – kérdezem.

– Nem csak abból. Amíg még éltek állatok és növények a Földön, a mesterséges intelligenciával megismertették a kommunikációjukat, hátha később jól jön, ha esetleg találkozunk idegen életformákkal és meg kellene fejtenünk a beszédüket.

– Akkor most élesben tudjuk tesztelni.

Várunk egy darabig, míg erősen koncentrálva tovább pötyög.

– De miért vannak ezek a vésetek ilyen magasan? – tűnődöm. – Csak egy csíkban borítják a falat ott fent, alatta meg felette nincs semmi.

– Lehet, hogy akik alkották, ilyen magasak voltak – feleli.

– Csak voltak? Biztos, hogy ez egy kihalt bolygó? Ha mégis vannak itt lakók, én nem szeretnék találkozni ezekkel az óriásokkal – morog Steve.

– A számítások szerint pár ezer évvel ezelőtt itt másmilyen volt a légkör: alkalmasabb a földihez hasonló életformák számára. Ha azóta maradt is itt valamiféle élet, az legfeljebb hidegtűrő baktérium lehet – mondja Tim.

– Sikerült már valamit megfejteni? – kérdezem.

– Olyasmi – bólint. – Mintha egy történetszerűséget mesélne el. Tudtátok, hogy az összes valaha létezett emberi nyelv egyetlen közös ősnyelvre vezethető vissza? Az az érdekes, hogy ez a véset a falon tisztára mintha erre az ősnyelvre hasonlítana.

– Na ne mondd – hitetlenkedik Steve.

– Nem én mondom, hanem a mesterséges intelligencia – feleli Tim, mire Steve odalép hozzá, és ő is megnézi a szkafander ujján lévő kijelzőt.

– Annak a valószínűsége, hogy két egymást nem ismerő civilizáció nyelve ennyire hasonlítson...

– Közelít a nullához – fejezi be a mondatot Tim.

– Mit jelent ez? – nézek rájuk.

– Azt, hogy ezeknek a lényeknek valaha az ősi időkben kapcsolatban kellett állniuk az emberiséggel.

– Lehet, hogy ezek voltak a Biblia óriásai?

– Ki tudja? – rázza a fejét.

Egy darabig emésztgetjük a dolgot.

– De mit sikerült megfejteni, mondjátok már! – kérdezem.

– A mesterséges intelligencia szerint a vésetek egy történetet mesélnek el, mégpedig a következőt: az itt élő őslakókhoz egyszer csak idegen űrhajók érkeztek, az utasaik pedig ezt követően velük éltek, míg nem jött egy nagy katasztrófa, ami az egész bolygóra kiterjedt – mondja Tim. – A klíma megváltozott, megfagytak az állatok és növények, nem maradt élelem. Egy maroknyi túlélő maradt, akik ebbe a barlangba húzódtak be. Szerintem ők készíthették ezeket a véseteket, mielőtt ők is el nem pusztultak – teszi hozzá.

– Vagy mielőtt tovább nem mentek a Földre – mondom.

– Ennyi? – kérdezi Steve Timre nézve.

– Nem, van itt még valami – mondja Tim. – Egy térképszerűség.

– Térkép? Mit ábrázol?

– A magyarázat szerint csillagtérkép, ami azt mutatja, honnét érkeztek a bolygóra az idegenek. Az is lehet, hogy menekültek.

– Csak lehet?

– Az a véset, ami ezt írná le, lepattogzott az évek során.

– A mesterséges intelligencia be tudná azonosítani, hogy hol van az a bolygó, ahonnan ezek az idegenek jöttek... vagy menekültek? – kérdezem.

– Ha menekültek valami elől, akkor én annyira nem vagyok kíváncsi rá – fonja össze a karját maga előtt Steve.

– Megpróbálom felismertetni a csillagtérképet – kezd el megint pötyögni Tim. – Hú...

– Mi az? – kérdezzük Steve-vel egyszerre.

– Szörnyen messze van. Azt írja, feltáratlan terület. Vagyis ismerjük a hollétét, de az a hely olyan távoli, hogy alig tudunk róla valamit. Szürke zónának számít, lényegében csak azt tudjuk, hogy létezik.

– Oda tudunk menni? – kérdezem.

– Te oda akarsz menni?! – Steve úgy néz rám, mintha megőrültem volna.

– Ha éltek rajta, akkor az azt jelenti, hogy lakható – vitatkozok.

– Vagy az volt valamikor a távoli múltban, mielőtt lakhatatlanná nem vált, vagy valamilyen lény veszélyt nem kezdett jelenteni a lakókra. Valamiért csak elmenekültek onnan.

– Nem biztos, hogy menekültek, ez csak az egyik lehetséges megfejtés, a felirat már lekopott – szól közbe Tim.

– Felesleges a szavakon lovagolni. Elmentek onnan, ez a lényeg, és nyilván nem ok nélkül – fonja össze a karját Steve.

– Szerintem akkor is meg kellene néznünk – vitatkozok.

– Szerintem meg nem – vágja rá Steve. – Azzal kellene foglalkoznunk, hogy lakható bolygót keressünk.

– Épp azzal foglalkozunk. Tudom, hogy szerinted a megérzéseim nem a tudomány szilárd alapjain állnak, de én megbízom bennük.

– Szóval szerinted látogassunk el egy potenciálisan veszélyes bolygóra, ami már nagy valószínűség szerint nem is lakható, csak mert te úgy érzed? Van fogalmad róla, hogy ez mennyire nevetségesen hangzik?

– Akkor szavazzunk – vetem fel, mire Steve egy laposat pislog, minden bizonnyal a múltkori vereségére gondolva. – Ki van amellett, hogy menjünk el arra a bolygóra? – emelem fel a kezem. Tim pár pillanatig Steve és köztem járatja a tekintetét, aztán ő is feltartja a kezét. Rámosolygok, ő pedig visszamosolyog. Még itt a gyér megvilágításban is látszik, mennyire jóképű. Rajta felejtem a tekintetem. Steve mérgesen fúj egyet, aztán fejcsóválva megfordul, és a kijárat felé indul.

– Bocs – siet utána Tim. – De még mindig nincs jobb ötletünk.

– Én is tudom – morogja Steve. 

Az űrhajóba való visszaút, és a következő pár óra néma csendben telik. Az ebédet most én csinálom, tisztára mintha ezzel akarnám kiengesztelni Steve-et, amiért kicsikartam a bolygó meglátogatását. Úgy tűnik, szokásunkká vált, hogy ha valaki vezekelni akar, akkor magára vállalja a főzés bonyolult és veszedelmes, két gomb megnyomását igénylő feladatát.

Az ékezés sem telik sokkal könnyedebb hangulatban, de úgy döntök, nem foglalkozom Steve duzzogásával, mert biztos vagyok abban, hogy az intuícióm nem véletlenül vezérelt azokhoz a vésetekhez. Igaz, az már az én ötletem volt, hogy menjünk el a bolygóra, ahonnan az idegenek jöttek, de más alternatíva nem nagyon kínálkozott. A Revelus egyértelműen alkalmatlan az emberi életre, a csillagtérkép meg szinte kínálta magát.

Indulás előtt mindannyian felvesszük az űrruhát, és bekötjük magunkat egy-egy ülésbe.

– Tulajdonképpen hogyan fogunk ilyen távolságra eljutni? Azt már látom, hogy nem hibernáljuk magunkat, hogy alvó állapotban utazzunk több száz évig. De akkor hogyan?

– Kisebb távolságokra a nullponti energiával működő hajtómű visz el, nagyobbakra viszont a Morton-féle húrok – feleli Tim, miközben ő is beszíjazza magát.

– A mik?

– Szemmel láthatatlan hajszálrepedések az űrben. Olyanok, mint egy csatorna. Nagyobb energia csak ahhoz kell, hogy belelépjünk, és hogy elhagyjuk, rajta már könnyedén haladhatunk hatalmas távolságokra, gyakorlatilag elhanyagolható energia befektetéssel. Keresünk egyet itt nem messze, rácsatlakozunk, és addig vitetjük magunkat, míg meg nem érkezünk a célállomásunk közelébe.

– És milyen hosszúak ezek? Nem fogunk egyszer csak valamelyiknek a végére érni, és lesni?

Steve csak mosolyog a kérdésen, de Tim türelmesebb.

– Nem, mert igazából egyetlen végtelenül hosszú, önmagába visszatérő, összegabalyodott szalag, ami át- meg átszövi az univerzumot. Vagy mintha egy metróhálózat lenne, amiről bárhol leszállhatsz. Ütközésveszély sincs, a belsejében védve vagyunk akkor is, ha a húr egy szilárd bolygón halad keresztül.

– Mennyi ideig tart majd az út?

– Semennyi – feleli Steve. – Az elindulás és a megérkezés ugyanabban a pillanatban történik. Ezért van az, hogy ha mi például egy hónapig vagyunk oda, a Földön is nagyjából ugyanannyi idő telik majd el.

– Ezek féregjáratok, vagy mik?

– Olyasmik. De most már indulnunk kell. Az érzékelő talált egy húrt.

Lélekben felkészülök az utazásra, bár fogalmam sincs, hogy mire is készüljek pontosan, amikor Steve megnyom pár gombot a holokijelzőn, majd nagy levegőt vesz.

– Figyelem, ugrani fogunk! Három, kettő, egy!

Mintha egy pillanatra megfagyna körülöttem a világ, minden mozdulatlanná válik és elnémul, aztán amilyen hamar jött, el is múlik a jelenség.

– Megérkeztünk – jelenti be Steve.

– Ennyi volt? – nézek rá csodálkozva.

– Igen – pillant vissza közömbösen. – Miért, mire számítottál?

– Nem is tudom, mondjuk zúgásra, rángatózásra, olyasmire, mint a legelején, mikor felgyorsultunk.

– Ez az űrhajó nem egy múlt századbeli csotrogány – mondja lesajnálóan. – Ezt én terveztem – teszi hozzá büszkén, rám sem nézve, így nem láthatja a meglepődést, ami kiülhetett az arcomra.

Ezután kikapcsolja magát, feláll a székéből, és eltűnik egy rövid időre, de nem mehetett messzire, mert hamarosan vissza is tér, a kezében pedig kisméretű fegyvereket hoz.

– Ezeket rögzítsétek az űrruhátok oldalára – mondja, amikor kiosztja őket. – Így tudjátok használni – mutatja a mozdulatot, és elmagyaráz még egy sor dolgot a fegyveren. Igyekszem mindent megfigyelni, és közben érzem, hogy már megint belém hozza a frászt.

– Sosem volt még ilyesmi a kezemben – mondom.

– Egyszer mindent el kell kezdeni.

Amikor kilépünk az űrhajóból, a látványtól a lélegzetem is elakad: ragyogó napfény fogad minket, a bolygó napjának sugarai fátyolszerűen sütnek át a habos, fehér felhőkön, míg előttünk smaragdzöld fűszőnyeg terül el, amerre a szem ellát, és lágy ívű dombok közt egy vízesés sejlik a távolban. Így nézhetett ki a Föld valaha az ősi időkben, amikor még élt és szűziesen tiszta volt.

– A légkör összetétele nagyon hasonló ahhoz, amilyen a Földé volt, azaz emberi belégzésre alkalmas, csak a szén-dioxid szint magasabb egy kicsit – mondja Tim, ahogy ellenőrzi az űrruháján lévő műszerrel a levegőt.

– Ez komoly? – lepődök meg. – Ez azt jelenti, hogy akár le is vehetnénk a sisakot?

– Igen.

– Azért inkább ne vegyük le – szól közbe Steve. – Sosem lehet tudni, mikor jön egy mérgező pollenfelhő, homokvihar, sugárhullám, baktériummal teli eső...

– Jól van, nyugi, nem vesszük le – emelem fel a tenyeremet. – Látod? Hozzá sem érek.

– Ez a hely olyan, mint az ígéret földje, vagy mint egy édenkert – mondja Tim ábrándosan körbenézve. – Ilyenre vágytunk, nem?

– De igen, olyasmi – ismeri el Steve kelletlenül. – Azért vizsgáljuk meg jobban.

A növényzet hasonlít a földihez, csak minden sokkal nagyobb. A fű derékig ér, a fák pedig lehetetlenül magasak, mintha csak hegyek volnának.

– Ez a hely is óriásokra lett méretezve? – mondja ki aztán, amire én is gondolok.

– Az idegenek, akik ellátogattak a Revelus bolygóra, három-négy méter magasak lehettek – feleli Tim. – Nekik ez a hely minden bizonnyal pont megfelelő volt. A magas szén-dioxid szint lehet az oka, régi kísérletek szerint a Földön is minden nagyobbra nőtt, ha több szén-dioxidot kapott.

– Talán az az ok, amiért itt hagyták az otthonukat, már rég nem is áll fenn – szólalok meg. – A katasztrófa elhárult, a veszélyes állatok kihaltak, az ellenség továbbállt. Ez egy teljesen lakható, de lakatlan bolygónak tűnik.

– Túl szép, hogy igaz legyen – szólal meg Steve szkeptikus hangon. – Gyerünk, derítsük ki, hogy mi nem stimmel vele.

– Nem is te lennél – mormogom, és megindulok előre.

Elsőnek a vízeséshez gyalogolunk, hogy megvizsgáljuk a vizet. Tim belemártja a parton a kesztyűs kezét: az anyagban lévő érzékelők megmérik az összetételét.

– Veszélytelen. Hidrogéndioxid némi növényi eredetű szerves anyaggal és a talajból származó ásványokkal. Gyanús összetevőnek egyelőre nincs nyoma.

Nem tudom, hogy meg merjem-e engedni magamnak az örömöt. Steve túlságosan borúlátó, és már én is mindenben a potenciális veszélyforrást keresem, ami nem lenne baj, hiszen a túlélésünket segíti, de ez a hozzáállás valahogy mindent megmérgez.

– Vajon vannak itt állatok is? – kérdezem csak úgy költői kérdésnek szánva, mire elszáll mellettünk egy rovarszerűség. Áttetsző teste arasznyi méretű, és mintha csak egyetlen lepel lenne az egész élőlény, úgy úszik lassan a levegőben, mintha vízbe ejtett selyem lenne. Menet közben kíváncsian szemügyre vesz mindhármunkat, aztán érdeklődését veszítve továbbáll.

– Elképesztő – álmélkodik Tim.

Ekkor szél támad, bele-belekapva a távolabb álló fák koronájába, meglobogtatva a hosszú füvet, és magával ragadja a rovart is. Az a furcsa gondolatom támad, mintha a bolygó sóhajtana. Ekkor a szél irreálisan hirtelen leáll: a fák kiegyenesednek, és a fűszálak is abbahagyják a hajladozást. A rovar tovább úszik a levegőben, de látszik, hogy immár elengedte a szél, csak a lendület lebegteti tovább. Talán inkább elállt bolygó a lélegzete, mert rájött, hogy itt vagyunk.

Szemlátomást Steve is észrevette a jelenséget, mert mondani akar valamit, de aztán becsukja a száját. Biztos meggyőzte magát arról, hogy csak képzelődik.

– Vizsgáljuk meg a talajt és a növényzetet – adja ki végül az utasítást, de én biztos vagyok benne, hogy eredetileg valami mást akart mondani.

Én sem merem szóvá tenni azt, hogy úgy érzem, mintha a bolygó figyelne minket.