– Álmodsz mostanában valamit? – kérdezte Sebastien a suliban az első szünetben. Kaylával hármasban magunkra maradtunk a teremben, mert leesett az első hó, és mindenki kitódult az udvarra hógolyózni.

– Igen, de szerintem ezek nem jelentenek semmit – legyintettem. – Nem hiszek benne, hogy a jövőt látom.

– Attól még érdekel. Nos, mit álmodtál? – unszolt, mire elmeséltem a két legutóbbi álmomat.

– Ezek is folytatódnak – állapította meg a végén. – Egy összefüggő történetet adnak ki.

– Úgy látszik, én csak folytatásos sztorikban tudok álmodni – vontam vállat.

– Mi van, ha ezek is üzenni akarnak valamit, csak nem azt, amit gondoltunk? – vetette fel Kayla.

– Mégis mit? Hogy ez a jövő vár ránk, ha nem mi győzünk? – kérdeztem szkeptikusan, de Kayla és Sebastien úgy elsápadt, hogy rájöttem, ez nem is akkora hülyeség. – Te jó ég, mi van, ha így van? – tettem hozzá halkabban.

– Kipusztul az élővilág – mondta Kayla fojtottan.

– Alig marad ember – mormogta Sebastien maga elé. – Nem lehetetlen, hogy ez lenne a vége, ha a ködfelhő venné át az uralmat.

– De hát nem arról volt szó, hogy a ködfelhőnek minél több ember kell, hogy az energiájukat ki tudja szipolyozni?

– Nem hallottál még arról a kísérletről, amiben néhány patkányt összezártak egy nagy ketrecbe, ellátták őket rengeteg élelemmel, és megnézték, hogy hosszú távon mi lesz velük? – kérdezte.

– Nem. Mi történt?

– Szaporodni kezdtek, egy idő után rengetegen lettek, de a ketrec méretét nem növelték. Ekkor agresszívvá váltak, harcoltak az élelemért, hiába kaptak mindig többet a szükségesnél, az erős hímek kisajátították a legjobb lakóhelyeket, a legszebb nőstényeket, a nőstények viszont nem voltak hajlandóak párosodni. A tömeg és a szoros összezártság akkora stresszt okozott bennük, hogy egy idő után elszabadultak az indulatok. Legyilkolták egymást, és a végén egy sem maradt életben.

Pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg.

– Lehet, hogy tényleg ide vezetne, ha az emberiség kontrollálatlanul szaporodna? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– Akárcsak a ketrec, a bolygó sem nő velünk együtt – felelte Sebastien.

– Szerintetek tényleg ezt üzenik az álmok? A tudatalattim vagy mim azt akarja, hogy kapjam össze magam, különben ez fog történni?

– Nem kizárt, hogy látod a jövő egy lehetséges verzióját. Talán azt, amelyik... jelenleg a legvalószínűbb.

Megmasszíroztam az orrnyergemet.

Megint ránk telepedett egy kis gyászos csönd. Mindhárman a padom tetejére telepedtünk, és onnan néztük a szállingózó hópelyheket.

Kayla közben elővette a telefonját, mert megzizzent a táskájában. Csak egy lényegtelen értesítése érkezett, de utána felment a Facebookra is körülnézni.

– Te jó ég – nyögte, amikor belépett és olvasgatni kezdett. Aztán sóhajtva elém tolta a telefont.

Sejtettem, hogy mivel lesz kapcsolatos a dolog, és valóban: Honeybee legújabb bejegyzése díszelgett előttem.

„Sziasztok, kedveseim!

Újabb szaftos pletykákkal, akarom mondani izgalmas hírekkel jelentkezem, remélem, már vártátok őket. Először is beszélnünk kell a mi közkedvelt Ioan Abrahamsonunkról. Miután feltehetőleg szakított Miss Stephenssel, mit gondoltok, kivel vigasztalódik mostanában a szertárban? Mr. Lee Girarddal, az iskola fiatal gondnokával. Nem is csoda, hogy Miss Stephens annyira felhúzta magát, talán már őmellette is félrekacsintgatott.

Más: Tudtátok, hogy Soren Mallory barátunk legújabb elfoglaltsága a szellemidézés? Beszerzett egy ouija táblát, és annak a segítségével próbál kommunikálni a túlvilággal. Nézni is rossz, miféle ostobaságokat talál ki mostanában. Talán Sebastien Arden, az új szerelme is ezért nem akarta még megcsókolni sem az andorrai utazás közben, intimebb dolgokról már nem is beszélve. Azzal etette Sorent, hogy még nincs túl az előző szerelmén, de szerintem csak arról van szó, hogy rájöhetett, Soren fiunk nem egészen százas. Lehet, hogy Emily Pemberton őrülete ragályos volt, és Soren elkapta tőle?

Apropó Emily: ne várjátok őt egyhamar vissza, még jó darabig bent kell maradnia a pszichiátrián. Ki tudja, talán Soren személyében hamarosan társaságot kap.

Mára ennyi lenne, legyetek rosszak! Friss hírek hamarosan!"

Amikor a végére értem az olvasásnak, éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.

– Honnan a fenéből tudja ez a Honeybee, hogy mi történt köztünk Andorrában a zárt ajtók mögött? – hördültem föl. – Ő is ott volt a szobában, vagy mi? A szellemidézésről meg már nem is beszélve.

– Vizsgáljuk át a holmijainkat, nincs-e bennük elrejtve mikrofon! – javasolta Sebastien, és veszettül keresgélni kezdett a zsebében, aztán levette a kabátját is, és nyomról nyomra átkutatta. Én is ugyanezt tettem. Az egész szünetet a cuccaink aprólékos átvizsgálásával töltöttük, de nem találtunk semmit.

– Otthon is nézzünk majd át mindent, amit magunkkal vittünk az útra, és a házatokat is át kell kutatni – adta ki az utasítást, én pedig legszívesebben már szaladtam is volna haza.

A nap teljes hátralévő részében azt vártam, hogy mikor lesz végre vége az óráknak, hogy elszabadulhassak, és feltúrjak otthon mindent. Az ebédet is kihagytam, utolsó óra után egyenesen a kijárathoz száguldottam. Éreztem, hogy Sebastien jó nyomon jár: ez a Honeybee valahogy testközelből hallgat ki minket.

A kapunál azonban elém állt Tony.

– Szia! Figyelj, beszélhetnénk? – kérdezte kissé félszegen, kezét a zsebébe dugva.

– Ne haragudj, de eléggé sietek – válaszoltam magamat is meglepve. Korábban kizárt lett volna, hogy lerázzam őt, ha beszélni akar velem.

– Tényleg csak pár perc – mondta, én pedig egye fene, beleegyeztem, mert nem akartam bunkó lenni, de reménykedtem, hogy tényleg rövid lesz.

– Jól van, miről van szó? – álltam félre a kifelé igyekezők útjából.

– Én csak... szeretném, ha tudnád, hogy egy szavát sem hiszem el ennek a Honeybeenek – mondta, miután félrehúzódtunk, és egy mellékfolyosón nekidőltünk a radiátornak.

– Ó, hát pedig nyugodtan elhiheted – mosolyogtam. – Legalábbis azt, amit rólam írt össze. Mr. Abrahamson szerelmi életéről nem tudok nyilatkozni.

Tony értetlenül összevonta a szemöldökét.

– Te tényleg szellemeket idézel?

– Nem a saját szórakoztatásomra csinálom. Emlékszel még, hogy mit meséltünk Sebastiennel, ugye? Azzal kapcsolatos a dolog.

– Ó, értem. És... öm, Andorrába is elutaztál Sebastiennel? Bocs, nem rám tartozik, ha nem akarsz rá válaszolni, nem kell – szabadkozott feltartott tenyérrel.

– Igen, elutaztam, de oda is hasonló okból. Honeybee csak költött hozzá egy kis mesét, amin lehet csámcsogni.

Tony megkönnyebbültnek tűnt hirtelen.

– Az jó. Mármint ez a ti dolgotok, persze, de akkor is... – hebegett, aztán beharapta az ajkát. – Szerintem Sebastien nem való hozzád – bökte ki végül.

Meglepődtem a szavain.

– Miért nem való hozzám? – vontam össze a szemöldökömet.

– Ezzel nem akartalak megbántani, félre ne értsd! Egyszerűen csak... szerintem egy ember és egy természetfeletti lény közt nem biztos, hogy hosszú távon működne egy kapcsolat – nézett a szemembe, én pedig meg sem tudtam szólalni.

Nem estek jól a szavai, noha legbelül tudtam, hogy nagyon is igaza van. Szívesen ábrándoztam üres óráimban Sebastienről, de annak, hogy miféle nehézségekbe ütközne a kapcsolatunk, ha meg is valósulna, kerültem a gondolatát. Arra viszont még nehezebb szívvel gondoltam, hogy mi lenne, ha nem valósulna meg.

– Nos, köszönöm, hogy aggódsz, de nincs rá szükség – mondtam fojtottan.

– Igen, igazad van, és bocs. Nem is tudom, miért mondtam ezt el neked, sajnálom. Nem akartalak feltartani.

– Semmi baj – mosolyogtam udvariasan, és elköszöntem.

Nem tudtam mire vélni ezt a jelenetet. Tony mióta aggódik ennyire értem? Már egyszer egyértelműen elhajtott, akkor most mit akar? Ha csak nem tényleg a Szolga szállta meg újfent. Elhatároztam, hogy kikényszerítem Sebastienből, hogy érintse meg végre, és derítse ki, megszállták-e. Tesi órán kosárlabdázás közben egész biztosan lesz rá lehetősége.

Igyekeztem kiverni a fejemből az iménti eseményt, és siettem a buszhoz, mert most fontosabb dolgom volt, mint ezen mélázni.

A buszon felváltva töprengtem azon, hogy mi lesz, ha semmit sem találok a házban, és azon, hogy mi lesz, ha a nyakéket sem találjuk meg. Annyira belefeledkeztem az aggódnivalókba, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy megáll mellettem a buszsofőr.

– Lenne szíves leszállni a buszról, fiatalember? – kérdezte tőlem a pocakos, őszülő férfi, ami egykettőre visszarántott a valóságba.

– Mégis miért? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Mert lerobbantunk.

Már csak ez kellett. Magamban káromkodva leugrottam, és úgy döntöttem, nem várom meg a következő járatot, inkább szaladok, mert már úgyis csak két megálló lett volna hátra.

Menet közben egy felújítás alatt lévő templom mellett kellett elhaladnom. Ahogy a kapu közelében felnéztem a felállványozott épületre, hirtelen az az érzésem támadt, mintha életre kelne, és el akarna nyelni. A zömök, román stílusú templom a meleg barna téglafalával és kerek ablakszemeivel egyáltalán nem nyújtott félelmetes látványt, számomra mégis fenyegetővé változott, ahogy a közelébe értem. Megszédültem, és egy kicsit összeszorítottam a szememet, hogy magamhoz térjek, de amikor megint kinyitottam, az érzet továbbra sem tűnt el. Sőt, csak erősödött. A templom fenyegetőnek tűnt, és ijesztő aurát árasztott magából, ami szinte körbefolyt. Hihetetlenül taszított, és menekülni akartam a közeléből.

Meglepődtem a jelenségen, mert eddig még sosem volt bajom templomokkal, itt is sokszor elmentem már anélkül, hogy bármi ellenérzésem lett volna. Nem lettem azóta vallásellenes sem, de rájöttem, hogy ez nem is annyira lelki eredetű, inkább fizikai tünet. Akármennyire is siettem, megálltam, mert ezt a jelenséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kényszerítettem magam, hogy közelebb menjek a templomhoz, mire egy szörnyű menekülési kényszer uralkodott el rajtam. De miért akarok menekülni innen? Meg akartam tudni.

Már-már pánikkal küszködve léptem még közelebb, és megérintettem a faajtó hatalmas kovácsoltvas kilincsét. Ekkor elemi iszonyat dübörgött át a testemen, aztán minden elsötétült előttem.

Az ágyamon fekve tértem magamhoz. A fejem tompán sajgott, és mintha vattával lett volna kitömve, olyan ködösnek és nehézkesnek tűnt minden. Fogalmam sem volt, hogy kerültem haza, nem emlékeztem semmire. Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő ébresztőórámra: délután fél négy volt. Közel egy óra hossza esett ki. Lehet, hogy elájultam, és valaki haza hozott? Hallgatóztam egy kicsit, de semmit sem hallottam, úgy tűnt, egyedül vagyok odahaza. Megpróbáltam visszaemlékezni, mi történt, mielőtt az ágyon kötöttem ki.

Egy templommal szemben támadt bennem megmagyarázhatatlan irtózat. Elgondolkodtam, hogy voltak-e már hasonló érzéseim, és eszembe jutott a rózsafüzér, amit Mark adott. Felidéződött bennem, mennyire nem akartam magamnál tartani. Addig arra fogtam, hogy nem vagyok méltó rá, de jobban megvizsgálva a dolgot rájöttem, hogy igazából furcsa ellenszenvet tápláltam a kis füzér iránt is. Szinte égette a zsebemet.

Felálltam az ágyról, és elő akartam venni a füzért, ám ekkor egyszeriben lebénult a testem: szó szerint megdermedtem a mozdulatban, ahogy a kezem az asztalfiókomért nyúlt.

„Azt már nem!" – jelentette ki kategorikusan egy hang, ami mintha a fejemben szólalt volna meg.

„Mi a fene...?" – estem pánikba. – „Miért nem tudok mozdulni? És már hangokat is hallok?"

A szívem a torkomba ugrott, és kivert a hideg veríték.

„Ne aggódj, csak az enyémet" – felelte a hang, ami egyszerre volt nyugodt és kissé gúnyos. Baljósan ismerős volt a stílusa, és a lelki szemeim előtt hamarosan ki is bontakozott egy alak. Mintha füstből szőtték volna a testét, először áttetsző volt, aztán egyre tömörebb lett, míg végül, ahogy becsuktam a szememet, ott állt előttem Xavier Vance teljes középkori öltözetben. – Remélem, nem bánod, hogy ebben a formámban mutatkozok meg előtted, nagyon szerettem így kinézni" – nevetett egy aprót, és eleresztett, azaz megint szabadon tudtam mozogni.

„Felőlem úgy nézel ki, ahogy akarsz" – huppantam vissza az ágyra mérgesen.

„Nem bántásból, de régen te is jobban néztél ki, lányként. Már akkor is szerettem volna beléd bújni, bár nem egészen a mostani értelemben." – Megint jót nevetett a saját poénján.

„Te megszálltál engem?!" – hűltem el.

„Nos, igen" – felelte egyszerűen.

A döbbenettől egy pillanatig levegőt sem vettem. Megőrjített az érzés, hogy sehogy sem tudok elmenekülni a Szolga elől, úgy éreztem, mintha egy élősködő költözött volna belém, amitől nem tudok megszabadulni. Undor és iszonyat fogott el.

„Ezért van bajom újabban a rózsafüzérrel és a templommal, igaz? Mert neked van bajod vele?"

„Nem tehetek róla, nem rajongok értük."

„Akkor gondolom, mostanában ne fürödjek szenteltvízben."

„Leköteleznél."

„Mikor szálltál meg? Észre sem vettem. "

„Közvetlenül azután, hogy elhagytam Emily testét. Már másnap bepróbálkoztam. Arra jutottam, az lesz a legcélravezetőbb, ha egyenesen téged szállak meg, és magam ásom ki az elmédből, hogy hová rejtetted a nyakéket."

„Még nekem sem jött össze megtalálni a saját elmémben, de sok sikert hozzá" – vetettem oda.

„Mindig is imádtam ezt a cinikus stílusodat."

„De hogy csináltad ilyen feltűnésmentesen? Még csak rosszul sem voltam, mint Xavier és Tony."

„Úgy tűnik, ez minden ember esetében más. Xavier Vance nehezen adta meg magát, de utána úgy használtam a testét, ahogy akartam. Anthony Harlowt sem volt könnyű lebírni, de az ő tudatalattija folyamatosan megpróbált kilökni magából, míg Kayla Martin egyszerűen csak tehetetlenül magába engedett, mint egy kesztyű, hogy aztán úgy hajítson ki hirtelen, mint macskát szarni. Amikor Emily Pembertonba bújtam, azt hittem, már rutinra tettem szert, mert minden nehézség nélkül foglaltam el a testét, és léptem ki belőle, de a te eseted rávilágított, hogy érhetnek még meglepetések."

„Hogy jutott eszedbe pont engem megszállni? És ha valamit tönkre teszel ezzel, és örökre elvesztem a hozzáférést az emlékeimhez?" – rivalltam rá.

„Nálad extra óvatosan csináltam, nehogy kárt tegyek az értékes kis fejecskédben. Először alaposan felmértem a terepet, és aztán éjszakánként léptem be, amikor aludtál."

„Valld be, hogy fogalmad sem volt, mit csinálsz."

Frusztráltan sóhajtott egyet, és összefonta a karját maga előtt.

„Amikor átvettem az uralmat egy-egy test fölött, a benne lakó lelket elaltattam; nem tudtak rólam, és jobb is volt ez így. Nem hiányzott volna a pánik, hogy azt higgyék, skizofrének lettek. Eleinte te is aludtál, de aztán egyszer csak fölébredtél. Talán a tudatalattid azt akarta, hogy az elméd tudatos része is tisztában legyen azzal, mi történik vele."

„Jól tette. Ő sem akar segíteni neked, látod?"

„Én viszont, hogy meghozzam a kedvedet a kitárulkozáshoz, elárulok neked egy titkot. Üljünk csak oda a laptopodhoz egy percre."

„Nem megyek sehova" – ellenkeztem, és teljes erőmből ellene feszültem, hogy megállítsam, de hiába.

„Dehogynem mész" – felelte, és már mozdultak is az izmaim, és akaratom ellenére felálltam, majd az asztalom elé ültem. Akárhogy küzdöttem ellene, a kezem bekapcsolta a laptopomat, és beírta a jelszómat. Őrjítő volt a tudat, hogy valaki azt csinálhat a testemmel, amit csak akar, és én az égvilágon semmit sem tehetek ellene.

„Még ezt is tudod?" – mérgelődtem.

„Még szép" – nevetett. – „Igen sok mindent megtudtam már rólad. Most pedig olyan információt osztok meg veled, amire már nagyon sokan kíváncsiak vagytok. Biztosan örülni fogsz, amiért te lehetsz az első, aki megtudja. Nézd csak!" – mondta, azzal behozta a Facebookot, majd beírt egy számomra ismeretlen e-mailcímet és jelszót. – „Íme!"

A szemem elkerekedett.

„Te vagy Honeybee?"

„Bizony, én."

„Nem akarom elhinni" – álmélkodtam. – „Mégis, miért éri meg neked középiskolások apró-cseprő ügyeivel szórakozni?"

„Először még csak az volt a cél, hogy befeketítsem Sebastient, és ellene fordítsam, akit lehet. Sosem tudni, mikor jön jól pár ellenlábas. Kayla barátnőd is túlságosan lógott rajtad egy időben, nem hagyott a nyakék után nyomoznod, így kapóra jött Honeybee és a hozzád írt szerelmes levél."

„Hogy szedted össze az információkat?"

„Tony szemén keresztül láttam ezt-azt, amikor délutánonként edzésen volt, mint például Abrahamson szerelmi drámáját, de egy idő után Honeybee akkora népszerűségre tett szert, hogy a diákok privát üzenetekben is küldtek pletykákat, hogy osszam meg őket a profilon."

„Valld be, hogy a végén még élvezted is Honeybee szerepét."

„Nem tagadom, a végére kisebb hobbivá nőtte ki magát" – vont vállat mosolyogva.

„Mondták már neked, hogy szánalmas vagy?"

„Ne sértegess, mert magaddal tolsz ki" – sziszegte.

„Miért, mit csinálsz? Halálosan megfenyegetsz? Szükséged van rám."

„Megölni nyilván nem foglak, de attól még meg tudlak táncoltatni, ahogy még soha senki.

„Nem véletlenül mondtad el, hogy te vagy Honeybee, igaz?"

„Helyes a következtetés. Találtam pár kínos dolgot a fejedben, amiről biztosan nem szeretnéd, ha Honeybee nagy dobra verné. De egyéb ötleteim is vannak, tégy csak próbára bátran. Az a gyanúm, hogy a végén magad fogod átadni nekem a nyakék helyének emlékét."

„Álmodozz csak" – vágtam rá.

„Győzzön a jobbik" – fonta össze a karját magabiztosan.