Ez a mocsok nem fog kiengedni. Meg akar ölni, vagy mi? Nem, nem ennek így semmi értelme. Ha meg akartak volna ölni, már rég megtették volna. Ezeknek szüksége van rám. Ez csak egy újabb rohadt kísérlet lehet. Talán a meglepetésre játszanak. Vagy azt vizsgálják, aktiválódnak-e a képességeim, ha életveszélyben vagyok. Hülyék, és ha közben tényleg elpatkolok? Ezek mindenre képesek. Bár mit vártam azok után, hogy elraboltak és fogva tartanak? Ha élve kijutok innen, biztos, hogy kikaparom a szemét ennek a féregnek!

Megfordulok, és gyorsan visszaúszom a csőbe, az elágazásnál azonban megtorpanok. Érzem, hogy a stressz borsónyira húzza össze a gyomrom, és a torkomat szorongatja. Milyen érzés is volt, amikor megjelent előttem egy-egy tárgy? Mintha valami más irányította volna a dolgot. Nem én akartam, hogy megjelenjenek, az egész magától történt. Basszus, nem én irányítok! Hogy várhatják el, hogy mint egy gombnyomásra odalássak valahova?

Már fuldoklom, kínozva sürgetnek a lepergő másodpercek, és megőrülök, hogy nem bírok dönteni. Az is lehet, hogy tök mindegy, melyik francos leágazást választom, csak meg akarnak ijeszteni. Csak azt kell hinnem, hogy meghalhatok. Hát persze, nem érdekük, hogy meghaljak, pedig ha zsákutcában lyukadnék ki, akkor már nem lenne időm visszafordulni. Valamelyest megkönnyebbülök a felismeréstől, és hasra ütéses alapon jobbra fordulok.

Ekkor mint egy villámcsapás, elém vetül az útvesztő térképe. Mintha vakítóan ki lenne világítva, noha a fizikai szememmel csak a félhomályt érzékelem. Hirtelen tudatosul bennem, hogy rossz irányban indultam el, mert a másik zsákutcába vezet. Gyorsan a másik leágazásba úszom, de nemsokára újabb válaszút következik, a térkép azonban eltűnt előlem. Merre kellene most menni? Csak a legelső lépést figyelhettem meg, olyan gyorsan eltűnt a térkép. Ez így nem fog menni, vissza kéne valahogy idéznem. De hogyan? A tüdőm mindjárt szétreped, szédülök, és érzem, ahogy gyengül a testem. Vajon kijutok innen valaha?

Erre mint egy kirakós áll össze hirtelen egy nagyobb összefüggés szőttese. A macska, a dobozba zárt papírlap, és a többi tárgy, amit megláttam a lelki szememmel, nem véletlenszerűen mutatkozott meg előttem. És még csak nem is valami rajtam kívül álló dolog irányította a folyamatot, hanem én magam, csak tudattalanul. A tudatalattim valamiféle céllal rendezi az eseményeket, amit még nem érthetek. De ha kapcsolatot teremtenék vele, akkor a képességeim birtokába kerülnék. Bíznom kell ebben a célban. Bíznom kell magamban! Villámgyorsan árasztanak el az információk, mint például az, hogy az univerzum minden jelensége ugyanabból az anyagból épül fel. Egyszerre tudom és érzem, hogy valahol mélyen mind össze vagyunk kötve. Teljesen mindegy, mit látok a fizikai szememmel, az elkülönülés csak illúzió. A labirintus kijárata és én egyek vagyunk. Nincs szükség a fizikai látásomra ahhoz, hogy megtudjak róla dolgokat. Hiszen már mindent tudok.

Jobbra fordulok, aztán az utolsó elágazásnál megint jobbra. Tudom, hogy ez az utolsó elágazás, noha nem láthatom. És valóban, amikor úszom még pár métert, az alagút világosodik. Utolsó erőmmel a felszínre rúgom magamat. Köhögök és csapkodok, amikor végre beszívom az éltető levegőt. Rég örültem már ennyire valaminek, mint annak, hogy beszívhatok egy kis oxigént. A rohadt életbe, azt hittem, meg fogok halni! Amikor kicsit megnyugszom, elmúlik a szédülés meg a gyengeség, és a szívem sem akar már kiugrani a torkomon, felnézek. A doki elmélyülten jegyzetel valamit a rohadt holopadjén, és még csak ide sem jön megkérdezni, hogy jól vagyok-e. Elönt a vörös düh, és ez visszaadja az erőmet.

Kimászom a medencéből, és a haragtól remegve odalépek hozzá.

– Kösz, hogy kérdi, még élek! – harsogom, mire végre hajlandó elszakítani a figyelmét a holopadjéről, és felém fordul. – És nem, nem bocsátom meg, hogy hazudott nekem a feladatról! Majdnem kinyúltam odalent, míg maga ezen a vackon pötyögött és le se szarta, hogy épp fuldoklom! Gratulálok, Mengele is büszke lehetne magára! Ezek után lesheti, hogy együttműködjek magukkal! – lököm meg a mellkasán olyan erővel, hogy elveszíti az egyensúlyát, és háttal beleesik a medencébe. Ad némi elégtételt végignézni, amint kapkodva elmerül, a holopadje pedig csattanva landol a kövön, de sajnos az ajtó azonnal kinyílik, és három fehér ruhás ront be. Az egyik a doki után veti magát a vízbe, a másik kettő viszont engem ragad meg. Megnyikkanni sincs időm, már belém is szúrnak valamit.

– Hé, mi a francot adott be nekem? – kérdezem fájós karomat dörzsölgetve a mellettem álló fapofájú, hájas férfit, bár sejtem, hogy valami nyugtató az, és hamarosan be is igazolódik a sejtésem: pillanatokon belül megszédülők, és a lábam kicsuklik alólam.

– Vigyék vissza a szobájába – hallom a doki a hangját, aztán érzem, hogy felemelnek a padlóról, és minden elszürkül előttem.

Amikor magamhoz térek, a hideg fény fogad, meg a megszokott négy fehér fal. Ez az úgynevezett szobám. Nevetséges. Úgy érzem, mintha vatta lenne a fejemben, a gondolataim lassúak, és megmozdulni sincs kedvem. Szerencsére nem is kell, most senki sem zavar ki a fürdőszobába. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, vagy hogy egyáltalán éjjel van-e vagy nappal, de nem is izgat, túl fáradt vagyok hozzá, hogy érdekeljen.

Az oldalamra fordulok, és sóhajtok egyet. Már megint a fekete piramissal álmodtam, meg azzal a szép fenekű, fekete hajú Tim gyerekkel, vagy mi lehet a neve. Érdekes, hogy mindig csak együtt álmodom velük, külön-külön sosem, mintha ő és az a piramis összetartoznának. Ráadásul mintha mindkettő közeledne, vagy legalábbis egyre közelebbről látnám őket. Most jobban megfigyelhettem a piramist: egy fekete üvegből lévő monstrum, ami lebegve, lassan forgolódva utazik az időn és téren át, valami hátborzongató aurát hordozva. Azt is sikerült jobban megnéznem, hogy a srác milyen környezetben van: mindenféle ismeretlen funkciójú gépek, monitorok, kapcsolótáblák veszik körül. Nem mintha abban reménykednék, hogy erről talán könnyebben felismerném, ha a valóságban is meglátnám, mivel nem túl esélyes, hogy valaha is kikerülök innen. Vajon mit szólnának ezek a tudósok, ha elmondanám nekik, hogy miket szoktam álmodni? A doki mit logikázna ki belőle? Arra jutok, hogy teljesen mindegy. Semmi köze hozzá, és a medencében történtek után végleg elvesztette a bizalmamat.

A víz alatti események sorjáznak az eszembe. Így visszatekintve furcsa ostobaságnak tűnnek azok a gondolatok, amik akkor ötlöttek föl bennem, amikor fuldokoltam és a kijáratot kerestem. Nem is tudom, honnét jöttek azok az elképzelések. Mind egyek vagyunk, és nincs is szükségem a szememre ahhoz, hogy lássak dolgokat? De vajon tényleg hülyeségek, vagy van valami értelmük? Vajon csak az oxigénhiányos állapotba került agyam hallucinált összevissza mindenféle random mondatokat, vagy tényleg valamiféle igazság birtokába kerültem? Mondjuk, ha segítettek kikeverednem az útvesztőből, akkor csak nem lehettek akkora hülyeségek.

„Szia" – hallom egyszer csak a fejemben, amitől majd' leesem az ágyról. Mintha egy kislány hangja lenne. Már megint hallucinálok, vagy mi?

„Szia, hallasz engem?" – jön megint a kislányhang. – „Most már hallanod kellene."

– Öm, szia – felelem.

„Ne hangosan beszélj, mert figyelnek!" – szól rám.

„O... oké." – próbálom üzenni gondolatban. – „Ezt így hallod?"

„Persze" – válaszolja, mintha magától értetődő lenne. – „Már nagyon vártam, hogy végre beszélgethessünk. Az az uszodás jelenet... hú! Dr. Grayson jól megkapta. Milyen pofát vágott már, mikor belökted a vízbe!"

„Te ki vagy?" – kérdezem.

„Bocs, még be sem mutatkoztam. Abyss vagyok."

„Én Jane."

„Tudom. Dr. Grayson gyűjteményének legújabb darabja. Mi csak tárgyak vagyunk neki" – teszi hozzá szomorkásan.

„Igen, ezt észrevettem. De honnan tudod, mi történt a medencénél? Láttad?"

„Igen."

„Mégis hogy?"

„Úgy, ahogy te is láttad, hol van a víz alatti útvesztő kijárata."

„Ezt meg honnan..."

„Elég egyértelmű. Különben nem jöttél volna ki onnan."

„És hogy tudsz így gondolatban kommunikálni velem?"

„Ez nem nehéz. Mármint nekem. Igazából nem tudom elmagyarázni, bocs."

„Te is itt vagy valahol ebben az épületben?"

„Igen. Egy szinttel feljebb."

„Akkor azt mondod, itt több ilyen valaki is van, mint én?"

„Igen, pontosan harmincheten vagyunk, főleg gyerekek. De te vagy az üdvöske" – mondja, ám a hangjában szerencsére nem érzek irigységet. – „Eddig még mindannyiunkban csalódtak."

„Csalódtak? Miért?"

„Nem látunk elég messzire."

„Ezt hogy érted?"

„Jobban mondva nem merünk elég messzire elnézni. Félünk."

„Mitől?"

„Az emberek nem tudják elképzelni, milyen hatalmas a mélyűr, amíg meg nem tapasztalják. Mi nem a szemünkkel látjuk ezt, hanem tényleg ott vagyunk. Oda kerül egy részünk, és szinte a bőrünkön érezzük, milyen apró porszemek vagyunk a világűr objektumaihoz képest. Jelentéktelen kis semmik vagyunk, és az irdatlan messzeségeket beutazva könnyen eltévedünk. Túl nagyok a távolságok, és túl gyengék a képességeink ahhoz, hogy ezeket legyőzzük. Sokan eltévedtek, és örökre ott ragadtak. A testük itt van a komplexumban, mint egy félig élő, félig holt bábu, míg az elméjük egy része ott bolyong valahol a világűr egy távoli pontján, és képtelen hazatalálni. Hát ettől félünk mi, többiek, hogy egyszer mi is erre a sorsra jutunk."

Nyelek egyet, és megborzongok a hallottaktól.

„Sajnálom őket. Nem lehet azt mondani, hogy nem csináljuk?"

„Ó, nem úgy mennek itt a dolgok. Beletrükköznek. Ahogy téged is belecsaltak abba a víz alatti útvesztőbe."

Az útvesztő említésétől máris elönt a düh.

„Igen, hazudtak. Azt mondták, csak egy egyszerű alagút."

„Apropó, gratulálok hozzá, hogy túlélted. Előtted már nyolcan meghaltak benne."

Megdermedek, és elfog a hányinger. Már nyolc ember halt meg abban a rohadt labirintusban?

„Ezek tényleg simán feláldoznának minket a céljaikért?" – kérdezem feldúltan.

„Hát persze" – feleli beletörődve. – „Sajnálom, hogy ezt kell mondanom."

Egy kis csend ereszkedik ránk, míg emésztem a hallottakat. A fejemre húzom a takarót, és érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Azt a nyolc embert siratom némán, aki az életét áldozta a többiek túléléséért. Ha ugyan igaz, amit a doki mondott a világ megmentéséről. Vagy lehet, hogy ebben is hazudott.

„Ne haragudj, de most mennem kell, szia!" – köszön el a kislány sietősen.

„Várj, hová mész? Tudunk még beszélni? Hogy talállak meg?" – kérdezem kétségbeesve.

„Persze, később még beszélhetünk. Majd én kereslek, úgy egyszerűbb. De most hívnak, mert kezdődnek a foglalkozások."

Feláll az összes szőröm a „foglalkozás" szó hallatán. Csak remélni tudom, hogy nem őt is valami hülye életveszélyes kísérletnek vetik alá. Hogy tud ilyen nyugodt lenni, tudva, mi várhat rá?

„Rendben. Vigyázz magadra!" – üzenem neki.

„Próbálok" – jön a válasz, aztán marad az üres csend.

Fekszem még egy kicsit a meleg takaró alatt, de azok után, amiket az imént megtudtam, már nem esik olyan jól a henyélés, még ha ki is érdemeltem. Emlékszem, a doki azt mondta, hogy ha együttműködöm és megcsinálom a feladatokat, hagynak pihenni. Most azonban tenni akarok valamit. Bármit. Bármit, ami segít kijutnom innen, ugyanis ha itt maradok, előbb-utóbb belehalok valamelyik kísérletbe.

Először is, ha már sikerült valamit látnom a víz alatti útvesztőben, akkor itt is szétnézhetnék. Vajon be tudnék pillantani, mondjuk, ide a fürdőszobámba, ha akarnék? Összeszorítom a szememet, és koncentrálok, de semmi sem történik. Nagyon remélem, hogy nem csak életveszélyben tudom kérni, hogy láthassak valamit.

Zavar ez a vakító fény is. Éhes is vagyok. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, talán kihagytam az ebédet, mert hagytak aludni. Először ezeket kellene lerendeznem, hátha elvonják a figyelmemet. Kiugrom az ágyból, és az egyik kamera elé állok.

– Hello – integetek a kezemmel. – Mennyi az idő? – kérdezem.

– Délután három óra tizenhét perc – jön egyből a válasz a színtelen női hangtól, ami a reggeli ébresztőt is közölni szokta. Idegesítő, hogy ennyire figyelnek. Habár otthon is folyamatosan figyeltek, csak eddig nem tudtam róla. Itt úgy tűnik, nincs magánélet.

– Akkor kérnék valamit enni, mert úgy tűnik, nem ebédeltem.

– Máris jön az ebéd – feleli a hang, és pár pillanat múlva nyílik az ablak, alatta pedig ott van a megszokott tálca két tányérral, és egy pohárral. – Jó étvágyat!

– Kösz – mormogom, és a trutymóra nézek, ami a tányérokon vár, a pohárban meg valami színes lötty van. Sóhajtok, és az asztalhoz viszem őket. Mindennek olyan semmilyen íze van, de legalább a mellékízt nem érzem rajta. Gyorsan befalom, mert alig várom, hogy csendes magányomban újra próbára tegyem a képességeimet. Miután legyűrtem mindent, visszalököm a tálcát a párkányra.

– Le tudnátok kapcsolni a fényt? – állok a kamera elé megint. – Visszafeküdnék egy kicsit. Sikeresen megcsináltam a legutóbbi feladatot, kiérdemeltem a pihenést.

Erre fokozatosan elsötétül a szoba, míg végül olyan sötét lesz, hogy az orromig sem látok. Tapogatózva elbotorkálok az ágyhoz, és bebújok. Most már, hogy tele a hasam és a fény sem zavar, talán könnyebben fog menni a koncentrálás.

Először is felidézem, amit a víz alatt láttam, és amik akkor jutottak eszembe, amikor fuldokoltam. Minden egy, nincs szükségem a látásomra ahhoz, hogy tudjam, mi hol van. A fürdőszobára koncentrálok, de akárhogy erőlködöm, semmi sem történik. Vajon miért nem? Mi volt más reggel? Hm, reggel fontos volt, hogy megtudjam, hogy néz ki az útvesztő, mivel az életemről volt szó. Az azonban a legkevésbé sem érdekel, mi van a fürdőszobámban, mivel már temérdekszer láttam. Sokkal jobban izgat, mi lehet, mondjuk, a folyosón.

Úgy koncentrálok, hogy levegőt sem veszek. Érzem, ahogy egyre erősebben lüktet a szívem, a tüdőm pedig egy idő után kétségbeesve kéri az oxigént, de én figyelmen kívül hagyom. Tudni akarom, mi van odakint. Talán éppen Abyss sétál el az ajtóm előtt a dokival... Ekkor mintha fény gyúlna a fejemben, és teljes hosszában feltárul előttem a börtöncellám előtti folyosószakasz. A derékszögben belecsatlakozó szakaszon végigmegy egy fehér ruhás dolgozó. Ez még nem sokat jelent, de én ettől is olyan boldog vagyok, hogy majd kiugrom a bőrömből. A fény azonban elhalványul, a folyosó eltűnik előlem, és megint az ágyammal szemközti falat látom. Szédülök, fuldoklom, végre oxigént engedek a tüdőmbe, és csak most tudatosul bennem, hogy egész idő alatt nem vettem levegőt, úgy belemerültem a koncentrálásba.

A szobám vakító fénye viszont kigyúl, és hallom, hogy nyílik az ajtó, és bejönnek. Lerántják rólam a takarót, és a karomnál fogva hanyatt fordítanak.

– Ha magánál van, kérem, lélegezzen! – nyom az arcomra egy átlátszó maszkot Dr. Grayson. – Gyerünk, szívja be az oxigént!

Megteszem, amit mond, és egy pillanatig semmit sem értek, de aztán belém villan, hogy talán érzékelhették az életfunkcióimat, és mivel egy darabig nem vettem levegőt, arra gondolhattak, hogy rosszul lettem. Most, hogy sikerrel megoldottam egy veszélyes feladatot, egy fokkal fontosabbá válhattam a szemükben.

– Mi történt, mi az, amire emlékszik? – veszi le rólam végül a maszkot, miután percekig kötelességtudóan lélegzem. – Étkezés után felgyorsult a szívverése, és leállt a légzése. Érzékelt valami furcsát evés közben? Van esetleg ételallergiája? – faggat. Röhejes, mennyire aggódik hirtelen miattam. Vagyis inkább a gyűjteménye legújabb kedvenc tagjáért.

– Igen, lehet, hogy allergia. Igazából nem is emlékszem semmire. Csak ettem, aztán visszafeküdtem, és elálmosodtam – hazudom. – Rosszul lettem volna?

– Analizálják a legutóbb kapott ételt, és ne használják többé azokat az összetevőket az alany étkeztetésénél – adja ki az utasítást vérkomolyan a doki. Szóval alanynak hívnak egymás közt, szép. – Az alanyon pedig végezzenek el egy laborvizsgálatot.

Na, ezt jól megcsináltam. Egy pillanat múlva már csapolják is a karomat, aztán kikísérnek a mosdóba, és a szemük láttára kell hugyoznom, a fenébe is.

– Most már békén hagynának? – kérdezem visszamászva az ágyba, miután mindennel megvannak. – Szeretném folytatni a pihenést. – Meg a kis magánjellegű kísérletemet, teszem hozzá némán.

– Természetesen – feleli a doki, és int a másik kettőnek, akik azonnal ki is mennek. Ő viszont néz még rám pár pillanatig, majd lassan közel hajol. – Ilyen könnyen nem fog tudni öngyilkosságot elkövetni – mondja egészen halkan, hideg kék szemével foglyul ejtve a tekintetemet. A szemöldököm a magasba szalad.

– Nem akartam öngyilkos lenni, seggfej – felelem hasonlóan halkan. – Bármennyire is „csodás" az élet ezen a rohadt fegyenctelepen, azért mégiscsak fiatal vagyok még hozzá, hogy kinyiffanjak. Most pedig tartsa be az ígéretét, és hagyjon pihenni. Vagy akar még valamit? – kérdezem kihívóan.

Erre kiegyenesedik.

– Egyelőre semmit. – Noha az arca semmit nem árul el, a hangja valahogy vészjósló.

– Akkor húzzon el – mondom, mire meglepetésemre el is hagyja a szobámat.

Arra jutok, hogy biztos, ami biztos, inkább majd később folytatom a kísérletezést.

Mivel az egész délutánt meg estét végigheverésztem, éjjel alig megy az alvás. Igazából el sem tudok aludni. Csak fekszem és forgolódom, de aztán megunom, és úgy döntök, megint megpróbálok kikukkantani az ajtómon kívülre. Esetleg kicsit messzebbre is elnézelődhetnék, jó lenne például megtudni, mi a fene ez a hely, vagy hol van egyáltalán. De most figyelnem kell, nehogy megint elfelejtsek izgalmamban levegőt venni. Ez a hülye doki még a végén lélegeztetőgépre köt, vagy ki tudja.

Becsukom a szemem, és kényelmesen elhelyezkedem, aztán megpróbálom felidézni az érzést, ahogy minden és mindenki össze van kötve. Egy vagyok mindennel, átjár az összetartozás érzése. Aztán gondolatban végighaladok a sötét szobámon, és kiröppenek a folyosóra. Itt egyből vakító fény fogad. Meglep, hogy most milyen könnyen sikerült elérnem, hogy azt lássam, amit szeretnék. Bár már a legutóbb is könnyebben sikerült, mint annak előtte. Ezek szerint fejlődöm, Dr. Grayson büszke lehet rám.

Most tovább nézelődöm a folyosón, bekanyarodom egy sarkon, majd észreveszek egy liftet. Követve a lift vonalát, feljebb száguldok egy emelettel, hátha megtalálom Abysst. A folyosókból itt is ajtók nyílnak, és mögöttük már látom is az alvó embereket. A többségük fiatal, de fogalmam sincs, melyik lehet Abyss, a hangot nem tudom külsőhöz kötni. Az egyik alvó nőben azonban felismerem azt, akivé a macskám változott. Nem hittem volna, hogy őt is behozzák ide, de jobban belegondolva logikus, hogy ő is itt kötött ki, hiszen Dr. Grayson gyűjti a különleges embereket, és őnála különlegesebbet aligha lehet találni.

Arra jutok, hogy Abyss most úgyis biztos alszik, ezért tovább megyek. Szeretném látni, mi is ez a hely. Ekkor mintha fókuszt váltanék, távolabbról érzékelek mindent, és mint egy háromdimenziós térkép jelenik meg előttem az épület. Azaz nem is épület: megdöbbenek, ahogy kirajzolódik előttem a teljes komplexum a maga óriási valójában, ami majdnem akkora, mint a fölötte lévő város – ugyanis a föld alatt vagyunk.

Elkülönített részlegeken vannak a kutatók, és másutt a kísérleti alanyok, megint máshol a fejlesztők, az ellátószemélyzet, és így tovább, mint egy rejtett világ a látható világon belül. Közvetlenül felettünk pedig ott trónol a vörös palota, mintegy megkoronázásaként és egyben uralkodói jelvényeként ennek az egész titkos rendszernek. Hátborzongató.

Ahogy megint ráközelítek a folyosókra, észreveszem, hogy vannak, amik olyan hosszan kinyúlnak a város alatt, hogy kivezetnek egészen a bura alól is. Nem egészen tudom, mi az, amit látok. Olyan, mint egy irányító központ, körben több hatalmas hangárszerűséggel, meg valamikkel, amik rakétakilövőnek tűnnek. Ez egy komplett űrkutató központ lehet. Még dolgoznak is benne emberek, úgy látom, valakik túlórázhatnak, vagy váltott műszakban dolgozhatnak.

Egy fekete hajú srác ragadja meg a figyelmemet, legalábbis hátulról fiatal srácnak tűnik. A monitorja előtt ül egy teremben, ahol még rengeteg munkaállomás van, elöl pedig egy hatalmas kivetítőn folyton változik a kép, de mindig a világűr egy szegletét látni temérdek adattal meg ábrával körülvéve. A srác mellett öt üres kávésbögre várakozik, és holopadek meg mindenféle műszerek, eszközök, alkatrészek állnak az asztalán halomban. Úgy belemerült a munkájába, hogy szinte levegőt sem vesz. Aztán egyszer csak felpattan, és előresiet. Most látni csak, hogy milyen magas és széles vállú. A feneke is csinos... Egek, felismerem ezt a testalkatot, ezt a fekete üstököt, és most már ezt a környezetet is. Ezt láttam annyiszor álmomban. Ez Tim.