– Össze vannak kapcsolva. Ha az egyikükkel történik valami, akkor azt a többi egyből tudni fogja, és a segítségére siet. A Szolga folyamatosan fejleszti őket. Azt akarja, hogy egy emberként tudjanak gondolkodni – magyarázott Sebastien a testvériség csuklyásairól, amikor összeültünk egy délután a szobámban tervezni a betörést. – Ugyanígy üzenni is tudnak egymásnak gondolatban.

– Ez hátborzongató – jegyeztem meg.

– Miért, te is üzentél már így nekem – szólalt meg Mark.

– Az is hátborzongató volt – néztem rá.

– Mire kell számítani, ha odamegyünk? Kiderítettél valamit? – kérdezte Mark Sebastient.

– Mindig őrzi valaki a főhadiszállást. A tetőről tartja szemmel a környéket, onnan azonnal látja, ha közeledik valaki.

– Csak egy ember őrzi? Ennyire lazák?

– Miután a grimoár nálunk van, nem nagyon számítanak rá, hogy be akarunk hozzájuk törni. Azt sem igen gondolják, hogy Selené olyan fontos a számunkra, hogy miatta vállalunk egy ekkora veszélyt. Ha pedig a szobor csak egy egyszerű dekoráció, akkor pláne – sandított Markra.

– Szerintem nem csak egy rohadt dekoráció – sziszegte ő.

– Hogy fogják elterelni a szellemek az őr figyelmét? – kérdeztem.

– Azt nem tudom pontosan, de arra tippelek, hogy a legidegesítőbb képességüket fogják kiaknázni – felelte Sebastien.

– Mit?

– Gyújtogatni fognak.

Egy pillanatra elakadt a szavam, és a lelki szemeim előtt lángnyelvek csaptak fel. Szinte már éreztem is a bőrömön az elviselhetetlen forróságukat.

– Minden rendben? – kérdezte Sebastien.

– Persze – mondtam olyan könnyed hangon, ahogy csak bírtam. – Remélem, nem fogják felgyújtani az épületet is.

– Nos, miután elhoztuk a szobrot, felőlem akár fel is gyújthatják – vont vállat.

– Mikor megyünk? – kérdeztem.

– Nem megyünk – felelte Mark. – Csak Sebastien megy és én. Te itthon maradsz.

– Mégis miért? – háborodtam fel.

– Két okból – vette át a szót Sebastien. – Először is, csak te tudod megmondani, hol van a nyakék. Nem kockáztathatjuk meg, hogy valami balul üssön ki és magukhoz ragadjanak téged. Másodszor pedig: rettegsz a tűztől, ez pedig megsokszorozza az esélyét annak, hogy valami tényleg balul üssön ki.

– Nem kell az orrom alá dörgölni, hogy félek a tűztől, már bánom, hogy elmondtam neked! – fontam össze a karomat. Mark eközben úgy nézett rám, mintha azt közölte volna, hogy „ilyen dolgokat vele osztasz meg és nem velem?".

– Nem dörgölöm az orrod alá, egyszerűen így a logikus és a legjobb mindannyiunknak – mondta Sebastien türelmesen.

– Rendben leszek, oké? Nem fogok pánikba esni és tönkretenni az akciót – próbáltam győzködni.

– Nem is, mivel nem jössz – vetette oda Sebastien.

– Ezt nem hiszem el! – mérgelődtem.

– Tényleg jobb, ha itthon maradsz – mondta Mark. – Minél többen mennénk, annál feltűnőbb lenne. Én is be tudok jutni a fekete ajtón, és csak én tudom, hol tartják a szobrot. Rád igazából nincs is szükség.

– Veled is bármi történhet – ellenkeztem, de Sebastien felemelte a kezét.

– Erről nem vitatkozom, itthon maradsz és kész. És nem úgy, mint a múltkor. Ha kell, be is zárlak.

– Próbáld csak meg! – léptem hozzá közelebb.

– Meg is teszem – lépett közelebb ő is. A mellkasunk szinte összeért, a levegő pedig valósággal izzott az indulatoktól. A tekintetünk összekapaszkodott, aranybarna szeme résnyire szűkült.

– Gyerekek, ne itt évődjetek, inkább menjetek szobára – gúnyolódott Mark. Meg tudtam volna tépni. Ahhoz mindenesetre elég volt a beszólása, hogy abbahagyjuk a vitát, mert Sebastien megfordult, és szó szerint otthagyott.

Valamilyenszinten megkönnyebbültem, hogy nem kell a félelmetes lángok közelébe mennem, deugyanakkor dolgozott bennem valami kötelességtudat is. Úgy éreztem, az énfeladatom lenne elmenni a testvériséghez, és megszerezni a szobrot, még haminden józan megfontolás ellene is szólt ennek. Végül aztán belenyugodtam, hogySebastienéknek igaza van. Azon kívül rájöttem, hogy talán jobb is, ha itthonmaradok, ugyanis Selené egyre csak gyengült, és valakinek muszáj volt mellettelenni, hogy ápolja. Nem volt hajlandó beleegyezni, hogy Sebastien állatorvoshozvigye, de már annyira bágyadt volt, hogy a tabletjén sem tudott pötyögni. Olyangyakran osontam ki hozzá az üvegházba, amennyire csak tudtam, és mindigcsempésztem be neki friss vizet, élelmet, vitaminokat, plédet, melegítőpárnát,de egy idő után mozdulni sem volt kedve, és enni-inni sem.

A szellemekkel előre egyeztettük a betörés időpontját, hogy hogyan fogják elterelni az őrök figyelmét, és mi lesz a jel, hogy Sebastienék indulhatnak a bejárathoz. Sebastien egy hétfő éjjelt jelölt ki az akcióra. Miután a szüleim elaludtak, kilopóztam az üvegházba egy kis friss vízzel és ennivalóval Selenének – amihez ő persze hozzá sem nyúlt. Mark és Sebastien már ott vártak. Mindketten sötét ruhákba öltöztek, és feszültnek látszottak, de ez érthető is volt elnézve, hogy mire készültek. Kicsit hezitáltak az elindulással, mintha vártak volna valamire.

– Nem kéne mennetek? – kérdeztem, amikor már feltűnően lődörögtek összevissza.

– Megérkeztem – jelent meg ekkor az ajtóban Sagastriel. A kinti hideg levegő bekúszott utána.

– Most már mehetünk – szólalt meg Sebastien kezet fogva vele.

– Nem hiszem el, hogy még bébiszittert is hoztál mellém – mérgelődtem.

– A múltkori esetből okulva úgy véltem, szükség lesz rá – szúrt vissza rám sem nézve.

Erre már nem feleltem, csak figyeltem, ahogy sietősen felveszik a kabátjaikat.

– Vigyázzatok magatokra – mondtam halkan, amikor óvatosan kiléptek az üvegház ajtaján. Mark és Sebastien bólintott, és eltűntek a sötétben.

Ahogy magunkra maradtunk Sagastriellel és Selenével, ránk borult a csend. Sagastriel komótosan levette a kabátját, sálját és sapkáját, aztán kényelmesen elhelyezkedett egy vesszőfotelban, majd összefonta a karját, és tekintetét az ajtóra függesztve megdermedt. Egy szó sem hagyta el a száját, de rá volt írva, hogy amíg ő él, addig én ki nem teszem a lábamat abból az üvegházból.

Nem is lett volna miről beszélnem vele. Másmilyen körülmények közt talán megpróbáltam volna haverkodni, de így, hogy Jamison testében élt, leginkább egy bitorlónak éreztem őt, és már csak azért sem beszéltettem, hogy ne halljam a hangját: túl fájdalmas lett volna az a teljessé vált illúzió, hogy itt van Jamison és mégsem. Ráadásul ildomos sem lett volna egy haldokló mellett bájcsevejt folytatni. Inkább leültem a földre Selené kosara mellé, és jobb híján a telefonomat böngésztem.

Így teltek el hosszú órák. Selené elaludt, én pedig a légzését figyeltem, hogy él-e még. Sagastriel mindvégig mozdulatlanul ült, mintha kővé dermedt volna, de biztos voltam benne, hogy ha akár csak az ajtó közelébe megyek, azonnal felpattan, és elállja az utat.

Mark és Sebastien olyan sokáig maradtak el, hogy biztos voltam benne, történt valami. Talán nem jártak sikerrel, megsérültek, esetleg annál is rosszabb történt... Felálltam, és az ablakhoz léptem, hogy lássam, ha jönnek. Sagastriel odakapta a fejét a mozdulatra, de nem csinált mást. Tudtam, hogy szükség van a jelenlétére, de akkor is idegesített. Éreztem a tekintetét a hátamban. Aztán meggyőztem magamat arról, hogy azért teszi ezt, mert Sebastien megkérte, nem jókedvéből bébicsőszködik. Tulajdonképpen rendes dolog tőle, hogy megteszi, amire megkérték. És tulajdonképpen Sebastientől is rendes, hogy vigyázni akar rám.

– Szóval ti együtt dolgoztatok? – kérdeztem egyszer csak, hogy oldjam ezt a feszélyezett légkört, és megfordultam. Valóban bámult. – Sebastiennel. Vagyis Sataniellel – tettem hozzá.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza szórakozottan.

– Annak idején, a Purgatóriumban.

– Igen – felelte röviden, és semmi mást nem mondott.

– És... jó főnök volt?

Egy hosszúra nyúlt pillanatig kifürkészhetetlen tekintettel a szemembe mélyedt.

– Igen – mondta végül semleges hangon, és megint nem tett hozzá semmit. Nem volt valami lelkes beszélgetőpartner; egyenesen úgy éreztem, mintha zaklatnám azzal, hogy feltettem neki pár egyszerű kérdést.

– Ennek örülök – bólintottam, mire az ajtó felé fordult, és úgy maradt.

Az is eszembe jutott, hogy hazudik, mert nem akarja, hogy visszajusson valami Sebastien fülébe, hiszen lehet, hogy még egyszer megint a főnöke lesz, és ő nem szeretné elvágni magát előtte. Vagy csak nem beszélhet erről. De ezt közölné, úgyhogy arra jutottam, hogy mégiscsak hazudik. Ez pedig azt jelenti, hogy Sebastien egy szemét főnök volt. Ez valahol meg is lepett meg nem is.

Visszafordultam az ablakhoz. Újabb órák elteltével megjelent két fekete árny a kerítésnél. Átmásztak rajta, és az üvegházhoz közeledtek.

– Megjöttek! – mondtam Sagastrielnek, aki erre felpattant.

Hamarosan nyílt az ajtó, és beesett rajta a két nyúzott alak. Elképedve néztem végig rajtuk. Mark kabátjának és pulóverének jobb ujja teljesen hiányzott, a karja csupasz volt, és a ruhák szélei feketére szenesedtek. Ebből és Mark elgyötört ábrázatából összeraktam, hogy csúnyán megéghetett, de Sebastien meggyógyította. Sebastien sem járt sokkal jobban: az ő kabátjának a hátulja feketéllett, és még a haja is megpörkölődött.

– Nem ment minden simán – lehelte Sebastien kifulladva, elhűlt arcomra nézve. – De megszereztük – húzott elő diadalittasan a nadrágja zsebéből egy arasznyi méretű szobrocskát. A szám tátva maradt.

– Megcsináltátok! Gratulálok! – élénkültem fel, és elvettem, hogy megnézzem. A feketére festett figura egy gyönyörűen kidolgozott, kecses macskát ábrázolt óriási, sárga szemekkel, ülő testhelyzetben, büszkén feltartott fejjel. – Akkor gyerünk, már nincs sok időnk!

Selenének erősen járt az oldala. Amikor körbevettük a kosarát, kinyitotta zöld szemét, és fáradtan ránk nézett. A tekintete szenvedő volt, de elszánt, mintha az utolsó erejével is küzdött volna az életbenmaradásért. Örültem, hogy egy kis fényt láttam megcsillanni benne, amikor Sebastien megmutatta neki a macskaszobrot, és elővette a grimoárt.

– Keresd meg az átváltoztató varázsigét – sürgettem Sebastient, aki letette a szobrot a fonott asztalkára, és rögtön pörgetni kezdte a lapokat. Aztán megállva az egyik oldalon a szobor felé tartotta a könyvet, és hangosan olvasni kezdett. Már meg sem lepődtem, amikor a szavai nyomán megrendült alattunk a padló, a nyomástól bedugult a fülem, a könyvből pedig fény tört elő, és egy cirkalmas, kerek minta vetült a macskaszoborra; olyan volt, mint egy templomi rozetta, ha átsüt rajta a nap, csak épp nem színes.

Lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni. A szobor először egy kicsit felfénylett, mintha izzó glória vette volna körbe, aztán a rávetülő minták mentén szinte széthasadt, és a vonalakból is fény áradt ki. Azt vártam, hogy ténylegesen is szét fog hasadni, és a helyén talán ott marad egy papír a varázslattal, de aztán a fények elhalványultak, a padló megállt, és a nyomás is lassan megszűnt. A szobor azonban változatlan maradt.

– Miért nem történt semmi? – kérdeztem csalódottan egy kis várakozást követően. – Annyira biztos voltam benne, hogy...

– Nézd! – mondta Sebastien.

A szobor elkezdett változni. Először kicsit zsugorodott, aztán a formája is átalakult; szélesebb lett, majd a színét is elvesztette. Végül úgy folyt az asztalra egy pillanat alatt, mintha csak hirtelen megolvadt volna. Aztán szétterült, négyszög alakúvá rendezte magát, és megszilárdult.

Amikor már nem változott többet, közelebb léptem. Egy fehér papírlap feküdt előttem, rajta írással.

– Ez az – suttogtam. – A varázsige. – Selenére néztem. – Látod ezt? Megszereztük neked!

Ám Selené már a szemét is alig bírta kinyitni.

– Olvasd fel gyorsan! – kértem Sebastient, aki egyből kézbe is vette az elsárgult papírt.

– Nem om nyelven írták – jegyezte meg. – Ami azt jelenti, hogy nem a grimoárból származik.

– Nem baj, akkor is olvasd!

– Máris, csak előbb át kell futnom.

– Ne vacakolj már! Eddig sem kellett átfutnod semmit.

– Az om nyelvet már ismerem, ezért ki is tudom ejteni, ezzel viszont még nem találkoztam. Muszáj először kisilabizálnom magamban, mert ha rosszul ejtek ki valamit, azzal még többet árthatok. Egy varázsigénél a kiejtés a legfontosabb – magyarázta szigorúan.

– Jól van, akkor csináld, csak gyorsan. Selené már nem bírja sokáig.

Sebastien összevont szemöldökkel koncentrált, úgy böngészte a szöveget, mi pedig addig a kezünket tördelve vártunk. Selené légzése eközben egyre lassult.

– Kérlek! Már nincs időnk! – figyelmeztettem.

– Jól van. – Sebastien megnyalta az ajkát, és Selené felé fordulva olvasni kezdte a szöveget. Csak most tűnt föl, mekkora különbség lehet két nyelv között. Míg az om nyelv a napsütést idézte, és a szavakból dallam és könnyedség áradt, ez a nyelv mintha a világ legsötétebb mélyéről eredt volna. Sebastien mondatai kígyókként tekeredtek elő a szájából, és fekete füstté testesülve gomolyogtak Selené felé. Aztán megtalálva a haldokló testet lecsaptak rá, köré fonódtak, és örvényleni kezdtek körülötte, a szőrét borzolták, és a magasba emelték, akár csak egy áldozati állatot, amit a sötét erőknek ajánlanak föl egy fekete misén.

De a füstkígyók örvénylése hamarosan lelassult, majd végleg leállt, és Selenét magasztosan leengedték, vissza a kosárba. Ugyanúgy, macskaként. Végül a kígyók egy pillanatra körbevették, meghajtották magukat előtte, mintha csak emberek volnának, aztán egymás után szertefoszlottak.

– Mi a fene volt ez? – szólalt meg Mark. – Fogadok, hogy ennek nem így kellett volna történnie.

Selenéhez léptem. Nem járt az oldala, egyáltalán nem is lélegzett, csak mozdulatlanul feküdt, és éreztem, hogy már nincs velünk. A mágikus kígyók is érezhették ezt. A nyaki ütőerére tettem az ujjamat: már nem vert a szíve.

– Meghalt – mondtam kiszáradt szájjal.

– Ezért nem sikerülhetett a varázslat – bólintott Sebastien.

– Ezt nem hiszem el. Annyira közel voltunk. Meg tudtuk volna csinálni! – törtem ki elkeseredetten.

– Sajnálom – nézett rám Sebastien a tekintetében bűntudattal. – Az én hibám. Túl sokáig vacakoltam az olvasással.

– Ha meg rosszul olvasod fel, az lett volna a baj – feleltem. – Talán... talán ez a dolog eleve kudarcra volt ítélve.

Sebastien összevonta a szemöldökét, és az arca elgondolkodóvá vált, mintha valamit más megvilágításba helyezett volna a kijelentésem. Már a száját is kinyitotta, de végül nem mondott semmit, én pedig nem kérdezősködtem.

Selené arcára borítottam a takarót, és közben a szemem a tabletre tévedt. Volt rajta egy új fájl, „Búcsúüzenet" címmel.

– Azt hiszem, Selené hagyott nekünk valamit – szólaltam meg rekedten, és rákattintottam. Egy szövegfile nyílt meg. Felolvastam. – Azt mondja: „Kedves barátaim! Ha ezt az üzenetet olvassátok, akkor nem sikerült visszaváltoztatnotok engem emberré. Először is szeretném, ha tudnátok, akármi is sült el rosszul, nem hibáztatlak titeket, és kérlek, ti se tegyétek. Tudom, hogy mindent megtettetek, amire csak képesek voltatok. Talán megérdemeltem a sorstól, hogy így történjen, mert annyiszor elárultalak benneteket. Csak magamra gondoltam, hogy újra ember lehessek, míg ti az emberiségért harcoltok. Sajnálom, hogy nem lehettem a hasznotokra. Csak reménykedhetek, hogy egy másik életben többet tudok majd segíteni. Mindent köszönök, megszépítettétek az utolsó heteimet. Isten veletek!"

– Akkor is én hibáztam – szólalt meg Sebastien zord arccal.

– Ezzel nem támasztod fel – feleltem, majd belecsavartam az apró kis testet a törölközőbe, és a karomba vettem. – Temessük el a kertben – mondtam halkan. – Itt az üvegházban van ásó.

Sebastien bólintott, és szétnézett. A sarokban aztán talált egy megfelelő ásót a szerszámok közt.

– Hová? – kérdezte, amikor már mind kiléptünk a kertbe.

Egy pillanatig haboztam.

– Éjjelenként néha kiszökött egy kicsit körülnézni, amikor már nem bírta a bezártságot – szólalt meg Mark. – A legjobban a törpefenyő alatt szeretett bóklászni. Azt hiszem, kedvelte az illatát.

Sebastien arrafelé vette az irányt. Az egyik bokor alatt aztán megállt, és pár mozdulattal kiásott egy halmot.

– Mennyi mindenről fogalmunk sem volt vele kapcsolatban. Például, hogy szerette a fenyőt – mondtam, miközben belehelyeztem a kezemben lévő kis csomót a sírba. – Itt élt mellettünk, és nem is ismertük. Nem kérdeztük az életéről, jóformán semmit sem tudtunk róla azt leszámítva, ami az ügyünkhöz szükséges volt. Nem érdekelt minket, mikre gondol, hogyan érzi magát, valójában mi is csak kihasználtuk, ugyanúgy, ahogy a testvériség. Lehet, hogy egymást sem ismerjük jobban, mint őt, mert mindig lefoglal minket valami, ami fontosabbnak tűnik annál, hogy a másikkal foglalkozzunk.

Sebastien elkezdte visszalapátolni a földet a sírba.

– Bocs – tettem hozzá. – Úgy tűnik, nem vagyok jó gyászbeszédben.

– Nem tudunk mit mondani róla, mert tényleg nem ismertük őt – mondta Mark. – Igazad van. És abban is, hogy mindig fontosabb valami... Talán mire rájövünk, hogy mi lett volna fontos és mi nem, már késő.

Sebastien befejezte a lapátolást, és visszavitte az ásót a helyére. Én azonban csak álltam ott megkövülten.

– Ennek nem így kellett volna történnie – szólaltam meg, amikor visszatért.

– Tudom, hogy én rontottam el – mondta.

– Mind elcsesztük.

– Fel sem merült benned, hogy feltámasszuk. Miért? – kérdezte.

– De, felmerült. Csak... Azt hiszem, túl sokszor tettem már erőszakot a sorson, nem gondolod? – néztem rá. – Egyszer mindez vissza fog ütni.

Egy könnycsepp legördült az arcomon, mire felemelte a karját, és átölelt. Most nem löktem el magamtól, csak mozdulatlanul hagytam, hogy a mellkasára vonjon, és kitört belőlem a néma sírás.

A szemem sarkából láttam, ahogy Mark diszkréten visszavonul az üvegházba.

– Gyere, menjünk vissza, megfázol – mondta Sebastien, amikor megérezhette, hogy remegni kezdtem. Nem vettem fel kabátot, amikor kijöttünk, és most mintha eggyé váltam volna a téllel: kívül-belül kihűltem.

Bólintottam, és tehetetlenül hagytam, hogy belém karoljon, és visszavezessen a házba.

A kudarcba fulladt akciónk után a szellemek érezhetően türelmetlenek lettek. Minden lehetséges módon felhívták magukra a figyelmet: tárgyakat mozgattak, papírdarabokat gyújtottak fel, és úgy felforrósították a levegőt, hogy fűtenünk sem kellett. Sebastiennel a szívünk szerint az idők végezetéig odáztuk volna a velük való beszélgetést, mert tudtuk, hogy nem lesz ínyükre, amit mondanunk kell majd nekik, de már egyre erőszakosabbá váltak, és teljességgel jogosan. Ők megtették, amit kértünk tőlük, most rajtunk lett volna a sor.

Végül egy nap, amikor a szüleim nem voltak otthon, megint összegyűltünk az ebédlőasztal körül. Sebastien letette rá a grimoárt, a gyertyát, az ouija táblát, arra pedig a planchette-et. A levegő forró volt, éreztem, ahogy ott köröznek a szellemek a grimoár fölött, mint éhes keselyűk a haldokló állatra várva, hogy mikor pusztul el végre és csaphatnak le rá.

Sebastien arcáról semmit sem lehetett leolvasni, noha mind tudtuk, mi készül. Rossz előérzetem támadt, de ez nem volt csoda elnézve, mi az, amit közölni akartunk a szellemekkel, és mihamarabb túl akartam lenni ezen a szeánszon. Habár jobban belegondolva, féltem is attól, ami a szeánsz után ránk vár majd a haragos szellemek részéről.

– Tegyétek a mutatóujjaitokat a planchette-re – adta ki az utasítást Sebastien, mire megtettük, amit kért. – Tisztítótűz szökevényei! Ha itt vagytok velünk, jelezzétek azzal, hogy meggyújtjátok ezt a gyertyát! – mondta aztán fennhangon. A gyertya azonnal meggyulladt, és akkora lánggal égett, ami hosszan felnyúlt a plafon felé. Mark összerezzent a láttán, Kayla csak ámulva nézte, és a fénye megcsillant a szemén. Aztán ugyanez az ámulat Mark tekintetében tükröződött, amikor Kaylára pillantott. Látszott, mennyire várták már a szellemek ezt a beszélgetést, és hogy mennyire türelmetlenek. Feszengeni kezdtem a helyemen, de igyekeztem nyugodtnak mutatni magamat.

– Üdvözöllek titeket! Nos, először is szeretnénk megköszönni, hogy segítettetek megszereznünk a varázsigét. Talán figyelemmel kísértétek, ahogy megpróbáltuk Selenét visszaváltoztatni emberré. És hogy a kísérletünk nem járt sikerrel. – Itt egy kis szünetet tartott, mintha keresné a szavakat. Nyeltem egyet. Szerettem volna, ha sikerül elkerülni valahogy azt, hogy a szellemek bosszút esküdjenek ellenünk. – Selené már idős volt, és mielőtt még hatott volna a varázslat, elhunyt – folytatta Sebastien. – Ez számunkra beláthatatlan következményekkel járhat. Nem akarlak a részletekkel fárasztani titeket, a lényeg az, hogy ezzel lépéselőnyre tehet majd szert az ellenség. A csalódásunk óriási – nézett körbe Sebastien az üres szobán, mintha csak látná a szellemeket, és a tekintetével azt üzenné nekik, hogy „bennetek csalódtunk". Hirtelen hatalmasnak és félelmetesnek tűnt, fölöttünk pedig megállt a forró levegő kavargása, mintha az összes szellem dermedten figyelné, amit mond. Egyszeriben úgy éreztem, több félnivaló van a csalódott Satanieltől mint ettől a több száz kísértettől.

– Sikert érhettünk volna el, ha hamarabb meg tudjuk szereznünk a varázsigét, azaz ha ügyesebben terelitek el a testvériség tagjainak figyelmét. A fellépésetek nem tűnt sem átgondoltnak, sem szervezettnek. Mintha nem is vettétek volna komolyan a feladatot. – Az ajkamba haraptam. Sebastien kemény szavai holtbiztos, hogy örökre megharagítják majd a szellemeket. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de meg sem mertem mozdulni. – Éppen ezért remélem, belátjátok, hogy nem teljesíthetjük a megállapodás ránk eső részét – fejezte be.

Pár másodpercre mintha megállt volna az idő. Mintha a szellemek azon gondolkodtak volna, hogy vajon jól hallották-e, amit hallottak. Vártam a katasztrófát, ami nem is késlekedett. Egyszer csak megindult a kezünk alatt a planchette, és szélsebes vágtába kezdett a „test" betűin meg-megállva, annyiszor elmutogatva ezt az egy szót, hogy az útvonal már belekarcolódott a táblába, aztán hangosan karistolva tovább súrolta a táblát, mígnem füstölni kezdett.

Mindannyian elrántottuk a kezünket, amikor a planchette egy lobbanással kigyulladt, és még a gyertyánál is hosszabb láng nyújtózkodott a plafon felé. Sebastien felpattant, a táskájához lépett, és egy kis méretű poroltót vett ki belőle, amit aztán kibiztosított, és lefújta az egész asztalt gyertyástól, táblástól, mindenestől.

– Sajnálom! – jelentette ki hangosan. – De amit mondtam, megmondtam. A megállapodás arról szólt, hogy akkor segítünk nektek, ha sikerül Selenét visszaváltoztatnunk emberré, úgyhogy itt véget ért az üzlet. Megfélemlítéssel semmire nem mentek. Most pedig hagyjátok el ezt a házat!

Mintha nevetés hullámzott volna végig az éteren a ház minden szegletét betöltve, amit a fülem nem hallhatott, de minden sejtem érzékelt, és a láng újból kigyulladt. Biztos voltam benne, hogy a szellemek nem fogják csak úgy engedelmesen teljesíteni Sebastien parancsát. Ő már nem uralkodott felettük.

– Bosszút fognak állni – mondta ki Mark azt, amire én is gondoltam.

– Csak magukkal tolnak ki – felelte Sebastien. – Minden újabb bűntett a lajstromotokhoz fog adódni! – tette hozzá fennhangon.

A láng azonban csak tovább nyújtózkodott, szinte már a plafont nyaldosva, azzal fenyegetve, hogy elterjed.

– Szerinted ez érdekli őket? – nézett rá Mark.

Erre Sebastien megint a táskájához lépett, és egy üvegcsét vett ki belőle.

– Ti akartátok – mondta halkan, de egyértelműen a szellemekhez címezve, és kihúzva a dugót, az üveg tartalmát a tűzbe löttyintette. Ekkor a láng, mint egy élőlény, amire savat öntöttek, sivítva összerándult, majd lassan és fájdalmasan összezsugorodva eltűnt. Ezzel egy időben minden ablak kivágódott, szél süvített ki rajtuk, míg végül leállt minden mozgás. Az utolsó függöny is a helyére libbent, és a forróság is megszűnt a házban.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Mark.

– Szenteltvíz.

– Azt hittem, az csak a démonok meg vámpírok ellen hatásos.

– Minden tisztátalan lény menekül tőle.

– Nem hiszem, hogy ennyivel megússzuk – szólaltam meg, amikor már meg bírtam szólalni. – Vissza fognak jönni.

– Ez csak hatásvadászat, nem kell nekik bedőlni – felelte Sebastien sztoikus nyugalommal, de azért kivett a táskájából egy hosszú láncot, amit aztán a grimoár köré tekert.

– Én azért nem szeretném, ha bosszúból minden nap megpróbálnák felgyújtani a házunkat – mondtam.

– A grimoár a mi házunkban lesz, oda fognak gyülekezni.

– Gondolom, a szüleid sem szeretnék, ha kigyulladna a házuk – jegyezte meg Mark.

– Felkészültem. Minden helyiségben szereltettem fel tűzjelzőt és füstérzékelőt, amik beavatkozás híján értesítik a tűzoltókat. De ide is helyeztem ki poroltókat, nem kell betojni.

– Nem vagyok betojva – kapta föl a vizet Mark –, csak nem szeretnék egy szép napon arra ébredni, hogy szénné égtem.

– Nyugi, nem fogsz – felelte Sebastien, de Markot ez láthatóan nem nyugtatta meg. Kayla viszont jól szórakozott a szócsatájukon; az ajkába harapva vigyorgott, ahogy hallgatta őket. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek drukkolhat.