– Mesélj, mi volt tegnap? – kérdezte Kayla a következő reggel, miközben a fizikatanárt vártuk az első óra előtt. A változatosság kedvéért elfoglaltunk egy radiátort a folyosón, hogy ne mindig a teremben poshadjunk. Sebastien most sem volt messze: a falat támasztotta egymagában egy kuka mellett, és a telefonjába bújt, de időnként minket figyelt.

– Miután hazavitt, Tony megkérdezte, lenne-e kedvem valamikor együtt lógni vele – feleltem. Kayla és Emily mosolyogva összenéztek.

Emily azóta is a mi társaságunkat részesítette előnyben. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, még Kayla is megkedvelte. Most is farmert viselt, pulóvert és tornacipőt. Úgy tűnik, végleg feladta a nyugdíjas könyvtáros néni öltözködési stílust.

– Azta! Akkor ez egy rendes randi lesz? – vonta föl a szemöldökét Kayla.

– Azt hiszem.

– Hű – nézett nagyot, és belemarkolt a kekszes zacskómba. – De mondd már, hogy volt, meghalok a kíváncsiságtól.

– Azt mondta, már egy ideje el szeretett volna hívni, de csak akkor jött meg hozzá a bátorsága, amikor rátévedt a Facebookomra.

– Hát, ez érthető. Akkor igazad volt, mégiscsak meleg. Még szerencse, hogy nem fogadtunk – ropogtatott.

– Örülök nektek – mosolygott Emily. – Cukik lesztek együtt.

– Annyira még ne szaladjunk előre – nevettem. – Egyelőre csak elhívott.

– Én drukkolok nektek – mondta Emily.

– Azért vigyázz vele – vonta össze a szemöldökét Kayla.

Kérdőn néztem rá.

– Eléggé más lett – magyarázta.

– Nekem bejön az új énje. Mondjuk kissé szokatlan.

– Nagyon szokatlan. És nekem nem tetszik annyira a viselkedése.

– Mi a kifogásod ellene?

– Kicsit mintha furcsán kifordult volna magából. Ki tudja, mit fog csinálni következőre.

– Eddig megnyert a csapatának egy meccset, és lépett végre, hogy összejöjjön azzal, aki tetszik neki. Ezek szerintem még nem hülyeségek.

– Tényleg csak a te érdekedben mondom ezt, remélem, tudod – felelte Kayla.

– Tudom – motyogtam.

Arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha témát váltok.

– Szerintem valaki mással is jó lesz vigyázni – jegyeztem meg.

– Tudsz valamit, amit mi nem? – kérdezte Emily.

– Hazafelé a kocsiban Tony mesélt valamit Sebastienről. – A fejemmel alig észrevehetően a srác irányába böktem.

Elmondtam nekik mindent, amit Tony előző este megosztott velem, a lányoknak pedig közben kikerekedett a szeme.

– A homofób köcsög – háborodott fel Kayla, és Sebastien felé sandított.

– Akkor biztosan ezért jött a mi sulinkba. Kirúghatták a Sevenoaksból – töprengett Emily.

– És akkor lehet, hogy rád van kattanva? – kérdezte tőlem Kayla, és megint odapillantott. – Ide néz. Most biztos azt hiszi, hogy róla beszélünk. Reméljük, nem gurul be ennyitől is – morogta.

– Akkor ne bámuld ilyen feltűnően – suttogtam neki.

Megettem a Kayla által nagylelkűen meghagyott két darab kekszet, aztán oda kellett mennem a kukához, ami mellett Sebastien szobrozott, hogy kidobjam a zacskót. A srác persze végig követett a szemével, még csak meg sem próbálta feltűnésmentesen csinálni. Hiába próbáltam gyorsan eliszkolni, a hangja utánam nyúlt.

– Rólam beszéltetek, igaz? – kérdezte, de olyan öntelt hangon, mintha büszke lenne rá. Megdermedtem, mint akit rajtakapnak valamin, ami mondjuk igaz is volt, és visszafordultam.

– Nos, felesleges lenne tagadni. Kicsit feltűnő, ahogy bámulsz.

– Tilos? – kérdezett vissza.

– Megtiltani nem tudom, csak zavar.

– Sajnálom, hogy nem szereted, ha néznek – vont vállat.

– Ezt nem mondtam.

– Akkor csak velem van bajod? – vonta fel a fél szemöldökét. – Mit ártottam neked? – kérdezte kihívóan.

Még ő játssza az áldozatot? – mérgelődtem magamban.

– Ha ilyen feltűnően bámul valaki, akkor érdekelni kezd az oka. Nos, elárulod, miért bámulsz ennyire?

– Azt nem mondhatom meg. – A stílusa olyan laza és magabiztos volt, hogy szinte zavarba hozott.

– Miért nem?

– Mert a végén még elijesztelek – felelte színpadiasan, és féloldalasan elmosolyodott.

– Ha ekkora hétpecsétes titok, ne mondd el, de akkor is fékezd meg a szemedet, légy szíves!

– Sajnos ezt nem ígérhetem meg – mondta összefonva a karját. – A szemem külön életet él.

Elhűltem a pimaszságán. Egyértelműen játszott velem, és szemlátomást élvezte. Válaszolni akartam valami csípőset, ám ekkor belém karoltak.

– Sebastien, ugye megbocsájtasz egy pillanatra? – kérdezte Kayla. – Valamit muszáj megbeszélnem Sorennel.

Szabályosan elvonszolt a helyszínről.

– Persze, nyugodtan – felelte Sebastien kegyesen.

– Megvesztél? – suttogta Kayla, amikor távolabb kerültünk. – Ez egy veszélyes őrült, te meg csak úgy simán odamész hozzá trécselni?

– Azért mentem oda, hogy kidobjam a zacskót, és ő szólított meg. De megmondtam neki, hogy ne bámuljon.

– És szerinted be fogja tartani?

– Nem.

– Akkor mire volt ez jó?

– Látnia kellett, hogy nem félek tőle.

Kayla már felszívta magát, hogy válaszoljon, de még időben leállítottam.

– Míg nem jön a tanár, gyorsan beugrok a mosdóba.

– Addig én visszamegyek a terembe – mondta Emily.

– Én megvárlak a folyosón – jelentette ki Kayla. Kérdőn néztem rá. – Nehogy megint valami önveszélyes akcióba kezdj – magyarázta, mire viccesen oldalba löktem.

Kétfelé váltunk: Emily az egyik irányba ment, én meg Kaylával elinaltam a folyosó végi mosdók felé.

Miután végeztem, kézmosás közben elgondolkodva néztem a tükörbe, és megcsóváltam a fejemet. Milyen magabiztosan viselkedik ez a Sebastien, pedig az Apokalipszisben egy pillanatra mennyire szomorúnak és elveszettnek tűnt. Az is lehet, hogy még kívülállónak érzi magát az új iskolájában, és csak megjátssza a nagy önbizalmat, töprengtem.

Ekkor szokatlan dolog rántott ki az elmélkedésből: a tükör elhomályosodott, mintha ráleheltek volna. Biztosan tudtam, hogy nem én voltam az, annál sokkal messzebb álltam. Aztán a bepárásodott üvegen egyszer csak kitisztult egy kis rész, mintha egy láthatatlan ujj nyomódott volna hozzá. Eszembe jutott, hogy a szülinapi bulim éjszakáján is történt valami hasonló a tükrömmel, csak azt hittem, hogy a fáradtságtól képzelődtem. A szívem a torkomba kúszott.

A láthatatlan ujj lejjebb mozdult: egy rövid vonalat húzott, mintha írni akarna. A bulim után is valami írásjel tűnt fel a homlokomon. Hallucinálnék? De már másodjára? Mindenesetre elég nehéz lett volna a látottakat bármilyen természetes eredetre fogni. A vonal mellett már egy pont is megjelent, majd egy újabb, amiből vízszintes csík keletkezett. Ez írásnak néz ki, döbbentem meg. De mit akar jelenteni? És ki az, aki ír? Lassan és óvatosan közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vegyem.

Ekkor kinyílt a fülke ajtaja, és Tony lépett ki rajta, de a fejéhez kapva felkiáltott, és összeesett. Ezzel egy időben az írás nyomtalanul eltűnt a tükörről. Odaugrottam Tonyhoz. A feje körül egy kis vér maszatolta a padlót: esés közben alaposan beüthette.

– Tony, jól vagy? – kérdeztem, de meg sem hallott. Megvonaglott, ordítani kezdett, és közben mintha mondott is volna valamit, de egyetlen értelmes szót sem tudtam kivenni. Úgy tűnt, fájdalmai vannak.

– Tony, mi a baj? – Megérintettem az arcát. Tűzforró volt. – Kérlek, próbálj meg lenyugodni! – kiabáltam túl a hangját, de közben az jutott eszembe, hogy ez talán valamiféle roham lehet. Remegő kézzel nyúltam a zsebembe, de persze, hogy nem volt nálam a telefon. Miért is pont akkor lett volna?

– Figyelj rám! Nyisd ki a szemed! Nézz rám! – Semmi eredmény. Vajon ez azzal van összefüggésben, amit Ryan mondott: a betegségével? El akartam szaladni segítségért, de ugyanakkor magára sem akartam hagyni Tonyt ilyen állapotban. – Kayla! – ordítottam végül az ajtó felé. – Halálra rémisztesz – fordultam vissza Tonyhoz. – Kérlek, nézz rám! Mondd el, mi a baj! Mi fáj?

Tony nem reagált, csak vergődött tovább, mint egy sebzett madár.

– Kayla, gyere már! Tony rosszul van!

Egy darabig nem történt semmi. Talán Kayla messzebb várakozik, vagy már bement a terembe, morfondíroztam. A suli legeldugottabb vécéjében voltunk itt, az alagsorban, kizárt volt, hogy bárki meghall minket, akárhogy is kiáltozunk. Nagyot sóhajtottam. Nincs mit tenni, itt hagyom, és elrohanok az orvosi szobába a nővérért.

– Figyelj, most egy kis időre elmegyek, de hozok segítséget, rendben? Tarts ki! – Óvatosan elhúzódtam.

Ekkor kivágódott az ajtó.

– Mi történt? – kérdezte a betoppanó Kayla, és lefagyott, amikor meglátott minket.

– Igazából nem tudom, Tony egyszer csak kijött a fülkéből, a fejéhez kapott, és összeesett.

Amikor Kayla alaposabban végignézett rajtunk, elfehéredett, és határozottan úgy tűnt, mint aki elájulni készül.

– Úristen! – cincogta.

Szó ami szó, addigra gyűlt még egy kis vér a padlóra, és a pólómra is kenődött belőle, úgyhogy riasztóan festhettünk.

– M... mi baja van? – kérdezte Kayla rémülten, és egy tapodtat sem jött közelebb.

– Fogalmam sincs, rátört valami roham, most meg nincs magánál, kéne neki egy orvos – hadartam. – Van nálad telefon?

Ekkor végre elszakította a tekintetét a vérről.

– Micsoda? – kérdezte zavartan.

– Telefon, Kayla, telefon! Van nálad?

– N... nem... nincs. Mégis, hol hordanám, a melltartómban? A táskámban van, a teremben – mutatott a kijárat felé.

– Látom, rosszul vagy, dőlj a falnak, csak figyelj Tonyra, én meg elszaladok a nővérért.

– Mi? Hogy én maradjak itt? És ha mit tudom én, meghal közben? – A hangja egészen elgyengült, alig hallottam meg Tonytól. – Mi van, ha előttem hal meg? Ne hagyj itt vele! – könyörgött. – Én... rosszul vagyok ettől... Édes istenem! – Megint a vért kezdte bámulni.

– Dehogy hal meg – próbáltam nyugtatni, de magam sem tudtam, mennyire lehet súlyos Tony állapota. – Viszont sürgős segítség kell neki, csinálnunk kell valamit. – Kayla továbbra sem lépett közelebb, csak a fejét rázta, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy a nővérnek a végén két embert kell majd felmosnia. – Jól van, akkor te mész el az orvosi szobába, és én maradok itt vele.

Kayla rémülten kapta felém a tekintetét.

– De hol van az orvosi szoba?

– Hetedik éve jársz ebbe az iskolába, hogyhogy nem tudod, merre van?

– Tényleg nem tudom! Honnan a francból kéne tudnom, sosem jártam még ott!

– Szoktál járni az iskolapszichológushoz, nem ugyanott van az irodája?

– Ugyanott kéne, hogy legyen?

– Kayla, ne idegesíts, Tonynak segítségre van szüksége!

– Igen, tudom, látom, és folyik a vére is...– Már remegett a keze, amikor megint a hajába túrt.

Készültem erélyesebben rászólni, amikor Tony abbahagyta a kiáltozást, és hamarosan kinyitotta a szemét.

– Mit keresek itt? – kérdezte rekedt hangon, és zavartan körülnézett.

– Csakhogy magadhoz tértél – sóhajtottam megkönnyebbülve. – Azt hiszem, rosszul lettél és elestél, valami rohamod lehetett, kiabáltál is – válaszoltam.

– Kiabáltam? – vonta össze a szemöldökét Tony, de látszott, hogy még ez is nehezen megy neki.

– Igen, beszéltél is közben, de fogalmam sincs, mit mondtál, mert nem értettem.

– Semmire sem emlékszem.

Elveszettnek tűnt, a tekintetéből pedig hiányzott az újkeletű vadság.

– Nem baj, az a fontos, hogy jobban vagy. Fáj valamid?

– A fejem – mutatott hátul a koponyájára.

– Alaposan beüthetted, amikor összeestél.

– Lehet – bólogatott erőtlenül, aztán grimaszolt egyet: biztos nyomta a padló a sérülését.

Belőlem is kiszállt az erő, annyira megijesztett ez a kis kaland, de megkönnyebbültem, hogy legalább magához tért.

– Az lesz a legjobb, ha Kayla most elszalad a suliorvosért – mondtam, és nyomatékosan Kaylára néztem, aki azóta is kővé dermedve állt. – A földszinten van, a bejárattól jobbra a harmadik ajtó. Ki is van írva. – Barátnőm erre reszketegen bólintott, és kitántorgott a mosdóból.

– Szörnyen megijesztettél – fordultam Tony felé, és megsimítottam a haját. Ezen mintha meglepődött volna.

– Aggódtál? – kérdezte megdöbbenve.

– Még szép. Mi lesz az esti programunkkal, ha lerobbansz itt nekem? – poénkodtam, ő azonban csak továbbra is értetlenül nézett a szemembe. Furcsán rossz érzésem támadt.

– Milyen programunkkal? – kérdezte.