A suliban meglehetősen elmagányosodottnak éreztem magam: Kayla még nem hagyhatta el a kórházat, és a Jamison testében élő Sagastriel sem volt iskolában, mert a házunk előtt posztolva vigyázott Markra, Emilyt pedig továbbra is a pszichiátrián kezelték. Noha tudtam, hogy az igazi Emily nem az, akinek megismertem, mégis furcsán hiányzott ez a nem létező, kedves lány, akinek kiadta magát, és akit hetekig a barátomnak hittem.

Sebastien szintén nem dicsekedhetett sok baráttal, konkrétan egy sem volt neki, bár nem mintha arra törekedett volna, hogy udvartartást alakítson ki magának. Voltak a veszélyes rosszfiú imidzséért rajongó alsóbbéves lányok, akik távolról figyelték, és időnként nevetgélve összesúgtak, de a többség megmaradt abban a hitben, amit még Honeybee alapozott meg: hogy egy homofób, de valójában látens homoszexuális zaklató. Azért a lányok még reménykedtek benne, hogy nem teljesen meleg, csak biszexuális, és időnként megpróbálták kiszedni belőlem, hogy együtt járunk-e, de direkt nem adtam egyértelmű választ.

Viccesnek találtam, hogy mennyire megfordultak a dolgok: régen senki sem került, vagy rekesztett ki, egyedül Grace volt ellenséges velem, most azonban Sebastienen kívül szinte csak Grace állt szóba velem, a többiek inkább levegőnek néztek. Ez pedig nagyrészt a továbbra is ismeretlen Honeybeenek volt köszönhető. Honeybee velem sem bánt kesztyűs kézzel: egyik bejegyzésének hála, amiben azt ecsetelte, hogy Ryan buliján egy ágyban kötöttem ki Sebastiennel, miközben Tonyval jártam, sokan egy csapodár hímringyónak tartottak, aki egyik srác karjaiból a másikba omlik. Sebastiennel eddig is a suli társadalmának perifériáján éltünk, most azonban végképp a peremre szorultunk.

Szünetekben egymáshoz csapódtunk, mert mindig akadt valami megbeszélnivalónk. Ilyenkor akadtak, akik aggódva tekintgettek felém, míg mások már össze is boronáltak minket, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit gondolnak. A szüleim véleménye már jobban foglalkoztatott.

– Anyámék azt hiszik, járunk – mondtam Sebastiennek, amikor az egyik szünetben együtt támasztottuk a falat a folyosón, és a tízórainkat ettük. Neki nem lett volna olyan nagy szüksége az evésre, de fenn kellett tartania a normális ember látszatát.

Sebastien megdermedt egy pillanatra.

– Miért?

Ránéztem.

– Folyton nálunk vagy.

– És ez már egyből ezt jelenti?

– Bezárkózunk a szobámba, titkolózunk, minden szabad percemet veled töltöm, azon kívül túl jól nézel ki.

– Már ez is baj? – vonta fel a fél szemöldökét.

– Nem baj, de egy alacsony, szemüveges, gizda srácról valahogy könnyebb eladni, hogy csak barátság van köztünk. A szüleim tudják, hogy a fiúk érdekelnek, és a te külsőddel, meg ezzel a gyanús egymás nyakán lógással joggal hihetik, hogy járunk.

– És ez mit von maga után? – kérdezte félve.

– Azt, hogy apám meg fog majd interjúvolni. Csak a szokásos: hová mész tovább tanulni, mik a terveid a jövőre, mikor akarsz elvenni, ilyenek.

– Hogy micsoda? – fordult felém Sebastien rémülten.

– Nyugi, csak vicceltem – mosolyogtam. – Lehet, hogy át kell majd vészelned velük egy vacsorát vagy ilyesmit, de azért elvenned nem kell.

Sebastienen fújtatott egyet.

– Ne legyél már ilyen látványosan a megkönnyebbülve – löktem meg a karját.

– És ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy anyám meghívása még mindig áll egy vasárnapi ebédre? – kérdezte.

Most én dermedtem meg.

– Nem mondtad azt neki, hogy az a telefonos dolog csak tévedés volt, vagy hogy már szakítottál?

– Terveztem, de elfelejtettem – vont vállat. – Aztán úgy gondoltam, hogy ez még kapóra is jöhet. Te is sokat leszel nálunk, ha Markot titokban hozzánk költöztetjük. Ha a szüleim azt hiszik, együtt járunk, akkor legalább nem arra gyanakodnak, hogy drogcsempészést vagy illegális gyorsulási versenyt szervezünk.

– Azért a kettő nem zárja ki egymást. Két szex közt is le lehet zsírozni egy drogszállítmányt.

Hitetlenkedve nézett rám, és az arcán megjelent egy kis rózsaszínű pír.

– Ahhoz te túlságosan jófiúnak nézel ki – felelte.

– Hamu alatt lapul a tűz, ezt mindenki tudja.

Az ominózus csókunk óta feszélyezett volt köztünk a hangulat, de mindketten kínosan kerültük az említését. Egy idő után azonban Sebastien olyannyira kimértté vált, hogy belém bújt a kisördög, és csak azért is olyan témákat hoztam fel, amikkel zavarba hozhattam. A hatás nem is maradt el. Újra és újra elcsodálkoztam, milyen könnyű őt zavarba hozni, és hogy ezen én mennyire jól tudok szórakozni. De legalább ennek köszönhetően egy fél fokkal már lazábban viselkedett.

– Lemegyek a büfébe – jelentettem be, amikor megettem az utolsó darab mézes kekszemet is, és még mindig éhes voltam.

Sebastien mogorván bólintott, én pedig leszaladtam a lépcsőn.

A büfében csak Tony állt a pult előtt, és épp egy szendvicset kért magának, meg egy kekszet. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy gyorsan elosonok, de már késő volt: a válla fölött hátrapillantott, és észrevett. Elmosolyodott, de a tekintete most is, mint újabban mindig, mikor meglátott, valahogy szomorú volt. Ilyenkor valószínűleg arra gondolt, amit meséltünk neki Sebastiennel erről az őrült hajszáról a nyakékért, no meg azt sem lehetett kizárni, hogy sajnált engem a reménytelen szerelmem miatt. Aminek már azóta nyoma sem volt bennem, de ezt ő nem tudhatta.

– Egy mézes kekszet kérek – mondtam a büfés lánynak, amikor én következtem.

– Sajnos előtted vették meg az utolsót – nézett szét a lány a polcon. – De van még csokis meg kókuszos.

– Köszi, akkor most nem kérek semmit – feleltem, de amikor megfordultam, láttam, hogy Tony még mindig ott áll kicsit félrehúzódva, mintha várna valakire. Pár héttel korábban még abban reménykedtem volna, hogy hátha rám vár, de most csak elléptem mellette.

– Nem tudtam, hogy az utolsót hoztam el, sajnálom – mondta, miközben ellökte magát a faltól, és a kezembe nyomta, amit az előbb vett. – Tudom, hogy csak ezt bírja a gyomrod.

– Nem szükséges nekem adnod – torpantam meg meglepődve.

– Ragaszkodom hozzá.

– Jól van, köszi – feleltem, és nyúltam volna a pénztárcámért.

– Nehogy kifizesd – mosolygott.

– De...

– Ez csak egy keksz.

Esetlenül leeresztettem a pénztárcámat, és visszatettem a farzsebembe.

– Akkor legalább hadd kínáljalak meg – nyújtottam felé a zacskót. Erre kivett pár darabot.

– És... hogy vagy? – kérdezte, amikor együtt visszaindultunk a termünk felé.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled.

– Nos... kicsit lesokkoltak a történtek, vagyis leginkább, amit meséltetek. Még most sem tértem teljesen magamhoz. De az emlékezetkiesések a múlté.

– Ennek örülök.

– És sikerült megoldani azt az ügyet, ami miatt meg voltam szállva? – kérdezte halkan. – Vagy kitalálni valamit?

– Nos, nem igazán – sóhajtottam. – Most megint nem álmodom semmit. Várunk, és reménykedünk.

– Ha van esetleg valami, amiben segíthetek...

– Már így sem kellett volna belekeveredned. Éld tovább az életedet, ha már visszakaptad. Ezt majd mi valahogy megoldjuk.

Erre rám nézett. Gesztenyebarna szeme megtelt melegséggel és szomorúsággal.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, még ha akaratomon kívül is. Szeretném valahogy jóvátenni.

– Nem te okoztad, az nem te voltál, nincs mit jóvátenned – tiltakoztam.

– De igen, van, amit én okoztam. Azt hittem, hogy ha tisztázom veled a helyzetet, akkor megint minden egyértelmű lesz, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. De igazából ennél zavarodottabb már nem is lehetnék – túrt a hajába.

Meg akartam kérni, hogy magyarázza ezt el, de becsengettek, és vissza kellett sietnünk a terembe. Semmit sem értettem, de a következő szünetben elmeséltem a dolgot Sebastiennek.

– Ez érdekes – felelte, és a szokottnál is mogorvább volt a hangja, noha az arca nem árult el érzelmet. – Azt is mondhatnám, gyanús. Ugye, nem mondtál el neki semmi fontosat?

– Nem, miért?

– Akár az is megeshet, hogy a Szolga megint elfoglalta a testét, és azért kérdezősködik, meg ajánlotta fel a segítségét, hogy kémkedjen.

– Nem is tudom – vontam vállat. – Elég amatőr húzás volna ugyanazt eljátszani még egyszer, nem?

– De.

– És ha ezt nem a Szolga csinálja, akkor Tony miért mondta, hogy össze van zavarodva? Olyan, mintha megint közeledni próbálna. Ugyanakkor az, hogy az igazi Tony próbálna közeledni, eléggé kizárt. – Erre megvakarta az állát. – Nem tudod valahogy megállapítani, hogy megszállta-e a Szolga?

– Ahhoz több másodpercre hozzá kellene érnem. Ezt nem olyan könnyű megoldani.

– Majd kitalálunk rá valamit.

Töprengés közben elmosolyodtam magamban.

– Mi az? – kérdezte Sebastien. Meglepett, mennyire figyelemmel követi a hangulatváltozásaimat.

– Csak az jutott eszembe, hogy máskor az, hogy Tony talán nem azért közeledik felém, mert érdeklem, hanem valami másért, mennyire lelombozott volna. Most azonban furcsa módon még az is jobban érdekel, hogy mit adok majd este enni Selenének.

Sebastien szemlátomást igyekezett pókerarcot vágni, de mintha elömlött volna rajta egy kis elégedettség.

– Nem jó neki a macskaeledel? – kérdezte olyan érdeklődéssel, mintha ez lenne a világ legfontosabb kérdése.

– A testvériségnél gonoszkodásból adtak neki macskakaját, Jamison pedig azért, hogy fenntartsa a látszatot az anyjánál. De Selené ember, és azt mondta, hogy most már elege van ebből a méltatlan helyzetből, emberi ennivalóra vágyik. Csakhogy a mostani ételek túl modernek neki. A probléma onnan ered, hogy én még egy teát sem bírok megfőzni anélkül, hogy felgyújtanám a konyhát, nemhogy ilyen barokk kori különlegességeket, és olyan éttermet sem találtam, ahol hasonló jellegű menüket főznek.

Sebastien bólintott.

– Majd délután hozok valamit – mondta, és ebben nem is kételkedtem.

A suliból hazafelé jövet elkapott az eső, ezért itthon, miután behívtam Markot a házba, első dolgom volt beállni a zuhany alá. Már épp kellemesen ellazultam és felmelegedtem a forró víztől, amikor csengettek. Kelletlenül elzártam a csapot, és törölköző után néztem, ami persze sehol sem volt. Eszembe jutott, hogy a régit reggel bedobtam a lenti szennyeskosárba, tisztát pedig még nem vettem elő a szekrényből, ami szintén a földszinten volt. Viszont Sebastien fél négyre ígérte, hogy átjön, és már fél négy körül járhatott az idő, ezért úgy gondoltam, Mark is beengedheti.

– Kinyitnád? – kiáltottam le neki a szobám bejáratából. – Sebastien lesz az.

– Oké – szólt fel, és már hallottam is a lépteit. Ám pár pillanat elteltével nem Sebastien hangja csendült föl, hanem a Kayláé.

– Szia – köszönt Marknak.

– Öm, szia – jött a felelet.

Gondolkodtam, lekiáltsak-e, hogy hé, én itt vagyok fent, de már késő volt, Kaylából ömlöttek a szavak.

– Figyelj, gondolkodtam a múltkorin, amikről a legutóbb beszéltünk – kezdte. – De nem tudtam mindent elmondani, mert megzavartak, úgyhogy most azért jöttem, mert azt akarom, hogy tudd, belátom, hogy tényleg durva lehetett nektek ez az egész utóbbi pár hét, és így nem is csoda, hogy kerültél, meg minden, volt elég bajod, aztán még a nyakadba zúdítottam a hülyeségemet is... Szóval ne haragudj, hogy azt feltételeztem rólad, hogy te vagy Honeybee.

Ezt mind egy szuszra mondta el, mielőtt még bármit csinálhattam volna. Egy kis zavart csend támadt odalent, én pedig addig összevissza szaladgáltam a szobámban azt keresve, hogy mibe törölközhetnék bele.

Közben egy pillanatra lekukkantottam a falhoz lapulva: mindketten megilletődve álltak és bámultak egymásra.

– Én nem... – nyögte Mark, de Kayla közbevágott.

– Kérlek, felejtsd el a béna szerelmi vallomásomat. Nem mintha változott volna azóta a helyzet, mert nem változott: ugyanúgy szeretlek, mint eddig, de azt remélem, hogy képesek leszünk továbbra is barátok maradni. Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek.

– Nos... – vakarta a fejét Mark, és valószínűleg azon agyalhatott, hogy erre én vajon mit válaszolnék. Kíváncsi lettem volna, miért nem mondja el neki, hogy nem a megfelelő emberrel beszél. Tudnia kellett, ki ez a lány, mert amikor Sebastiennel értem jöttek az erdőbe, láthatta, de ahogy legutóbb az apával való találkozás esetében is, úgy tűnt, hagyja magát sodortatni az árral. Kicsit mintha élvezte is volna a helyzetet. Lehet, hogy ilyen jól szórakozott Kayla tévedésén?

Gyorsan beletörölköztem a takarómba, aztán felrántottam a melegítőalsómat meg a legelső kezembe akadó pólót, és már rohantam volna le eloszlatni a félreértést, amikor az villant belém, hogy ha Mark nem leplezi le magát, akár meg is hagyhatnám Kaylát abban a hitben, hogy velem beszélt. Mindennél jobban gyűlölt leégni, és ez a mostani majdhogynem felért az ebédlői jelenettel. Sírva rohanna el, ha rájönne, hogy egy vadidegen sráccal beszélt ilyen bizalmasan. Talán Mark is ezért nem világosította fel.

– Én már semmiért sem haragszom, oké? – folytatta Kayla. – Csak... kérlek, ne taszíts el magadtól.

Mark lesokkolva állt, és habár csak a hátát láttam, biztos voltam benne, hogy még a szája is tátva van. A mindig laza, magabiztos, és kissé cinikus énje egy pillanatra mintha nem tudta volna feldolgozni a kapott információdömpinget, és válasz helyett kidobott volna egy errort.

– Rendben – bökte ki végül.

– Köszönöm – borult a nyakába Kayla boldogan, Mark pedig csak némi fáziskéséssel ölelte vissza. Egy kicsit álltak még ott összeölelkezve, aztán Kayla szégyellősen elhúzódott. – Akkor én most megyek is, nem akarlak feltartani, vagy ilyesmi. Szia!

– Szia – válaszolta Mark elvarázsolva, amikor Kayla már rég elment.

Épp becsukta az ajtót, amikor leértem.

– Asszem, egy rajongóddal beszéltem – mondta.

– Ez Kayla volt.

– Rájöttem.

– Miért nem mondtad meg neki, hogy nem velem beszél?

– Olyan gyorsan történt minden – vont vállat. – Ez a csaj egy hurrikán. Mire levegőt vettem volna, már elmesélte a fél életét.

– Talán jobb is így. Szörnyen kellemetlenül érezte volna magát, ha rájön, hogy a rossz embernek mondta el mindezt.

– Szóval őt támasztottátok fel a varázslattal? Tényleg kár lett volna érte – mosolygott féloldalasan.

Megremegett a szemöldököm.

– Hé, neked Kayla tabu, oké? – néztem rá sötéten.

– Miért?

– A helyes válasz az, hogy „igen, természetesen", nem pedig „miért".

– De hát mégis miért? – tárta szét a karját. – Mi rosszat tettem?

– Ne sértődj meg, de magad mondtad, hogy úgy váltogatod a barátnőidet, mint más a zokniját, Kayla pedig épp egy szörnyű csalódáson van túl, és nem mellesleg most tért vissza a halálból. Azt javaslom, hogy kerüld el messzire.

– Ránézni azért még szabad, ugye? – emelte fel a kezét védekezőn, ahogy Sebastien szokta.

– Szabad, de azt se tedd túl gyakran.

Mark nevetett egyet, de rá volt írva, hogy legbelül nem lett boldog a választól.

Amikor következőre csengettek, a további incidensek elkerülése érdekében én nyitottam ajtót. Sebastien két nagy szatyorral állt előttem.

– Ellátmány Selenének – mutatta fel a teletömött szatyrokat. – Ahogy ígértem. De nektek is jut belőle Markkal, ha kértek, elég finomnak néznek ki ezek a barokk kori ételek.

– Déja vu érzésem van – csuktam be az ajtót. Már fel sem merült bennem, hogy tiltakozzak, ha Sebastien hozott nekünk valamit, mert úgyis keresztülvitte, hogy az nálunk is maradjon, úgyhogy semmi értelme nem lett volna. Most is csak rezignáltan elővettem egy tányért meg egy tálcát, hogy arra tálaljuk Selené estebédjét. Ami kikerült a papírdobozokból, az egyszerűen mesés volt: elképzelni sem tudtam, honnan szerzett Sebastien szarvasgombás őzragut, fácánsültet, zöldfűszeres spárgapitét, meg fehérboros vaníliapudingot. Amikor a mikróban való melegítés közben az illatok is elkezdték belengeni a konyhát, szégyenszemre megkordult a gyomrom, mire Sebastien önállósította magát, és elővett a szekrényből egy terítéket.

– Mik ezek a hihetetlen illatok? – lépett be Mark nemsokára érdeklődő tekintettel. Sebastien még egy terítéket elővett.

– Selené vacsorája, de nekünk is jut belőle – feleltem. – Te is egyél velünk, ha már te hoztad – vettem elő én is egy terítéket.

– Édes Sátán, légy vendégünk, áldott, amit adtál nékünk – röhögött Mark, mire Sebastien felé dobott egy konyharuhát.

– Selené! – kiáltottam. – Meglepetés! Sebastien hozott neked valamit!

A látó, aki egy csapzott fehér szőrű macskaként volt kénytelen élni, lassan megjelent, szájában cipelve a tabletet. Neki is az asztalon tálaltam, ahogy magunknak, elvégre ember volt, csak egy kicsit jobban feldaraboltam neki az ételt, hogy kezek nélkül is könnyen meg tudja enni, így aztán hamarosan négyen ültünk le. Egy ideig mindenki csak némán falatozott. A kaja egyöntetű tetszést aratott, de Selenén látható volt az elragadtatás, szinte könnyes szemmel habzsolt. Talán rég elfeledett emlékeket idézett fel benne a vacsora.

– Köszönöm – zengett fel aztán a tabletből a monoton géphang. – Nagyon finom volt. Igazán különleges. Már rég nem ettem ilyen jót, talán van annak már több száz éve is.

Azt gyanítottam, hogy ha a saját hangján köszönhette volna meg, az jóval érzelmesebben hangzott volna.

– Szívesen – mosolygott Sebastien. Furcsa volt mosolyogni látni, velem mindig mogorva volt, úgyhogy szinte már el is felejtettem milyen, ha laza és jókedvű. – Hozhatok máskor is.

– Nem akarlak kihasználni. Ugyanakkor...

– Semmiség – legyintett Sebastien.

– Senki mást sem szeretnék kihasználni, de... azt hiszem, muszáj megemlítenem, hogy habár macskaként huszonnyolc éves vagyok, valójában igen öregnek számítok.

Addig nem is tudtam, hogy ennyire idős. Ez sok mindent megmagyarázott, például a türelmetlenségét, a rigolyáit, a lassúságát. Egy igazi öregasszony élt velünk.

– Nem használsz ki, szívesen segítünk, amiben tudunk.

– Arra akartam ezzel utalni, hogy szeretném, ha megpróbálnátok megtalálni a módját annak, hogy visszaváltoztassatok emberré. Már nincs sok időm hátra, ezért bátorkodom sürgetni titeket, mert ha macskaként halok meg, megint macskaként fogok megszületni. De akkor kétséges lesz, hogy újra megtaláltok-e majd engem, vagy hamarabb találtok-e meg, mint a testvériség.

Erre gondterhelten összenéztünk.

– A grimoárt számtalanszor átlapoztuk, de nemhogy a visszaváltoztató, még az átváltoztató varázsigét sem találtuk meg benne – mondtam neki.

– Lapot sem téptek ki belőle, a könyvben nem lehet ilyen módon kárt tenni – tette hozzá Sebastien. – A varázslatot sem álcázhatták benne, hogy ne vehessük észre, mert ilyen hatások ellen is védett.

– Talán nem a grimoárból származik a varázslat – vetette fel Selené.

– Hogyan deríthetnénk ezt ki? – kérdezte Mark a pudingját kanalazva.

Töprengtem egy darabig.

– Amikor a grimoárból varázsoltunk, mindig fény tört elő belőle, és egy kör alakú pecsét jelent meg. Selené, tudom, több száz éve történt már, de nem emlékszel véletlenül arra, hogy volt-e valamiféle fényjelenség, amikor elvarázsoltak? – kérdeztem.

A macska a fejét rázta.

– Semmi ilyesmire nem emlékszem.

– Mit éreztél közben?

– Azt, minthogyha a szavak felém kígyóztak volna a levegőben, aztán a bőröm alá szivárogtak volna, átitatva a húsomat, a csontjaimat, összezsugorítva engem, szőrt növesztve a testemre. – Selené megborzongott, ahogy felidézte az eseményt. – Éreztem, hogy valami nálam sokkal hatalmasabb erőnek az áldozata lettem, hátborzongatóan kiszolgáltatott és erőtlen voltam vele szemben.

– Ez a varázslat tényleg nem a grimoárból származhat, inkább fekete mágia lehet – mondta Sebastien.

– Nagyszerű.

– Kérlek, ne keseredj el, valamit ki fogunk találni – próbáltam vigasztalni.

– Mégis mit? Szedjünk össze a netről mindenféle varázsigét, amit csak találunk, és mormoljuk el őket felette, hátha valamelyik beválik? – kérdezte Mark.

– Az átkot a testvériség bocsátotta rá, úgyhogy az lenne a legkézenfekvőbb, hogy az ellenátok is náluk van, azaz tőlük kellene valahogy megszerezni – morfondírozott Sebastien.

– Legkézenfekvőbb, hát persze – morogta Mark.

– Te többször is ott voltál náluk, egyszer még kutattál is egy keveset a dolgaik közt, amikor az ellenmérget kerested – jutott eszembe valami. – Nem láttál ott valami könyvet, papírlapot, varázsfőzet szerűséget?

– Annyi vacak volt ott, mint a szemét. Mindenféle bizarr hülyeségeket halmoztak ott fel: nyúllábat, száraz növényeket, pergamenkötegeket, löttyöket. Bármelyik az lehetett.

– Nem utalt valami az átváltoztatásra? Egy jel, ábra, felirat.

Mark a tenyerébe támasztott állal gondolkodott, aztán felegyenesedett.

– Volt ott egy szobor. Nem nagyon figyeltem meg, mert nem érdekelt, de mintha macskafélét ábrázolt volna. Párducot, leopárdot, de akár macska is lehetett.

– Egy szobor volna valahogy az ellenátok eszköze? – vontam fel a fél szemöldökömet. – Mégis hogyan?

– Azt nem tudom, de fekete mágiával sok minden lehetséges – mondta Sebastien. – Mindenesetre meg kellene szerezni azt a szobrot.

– Más szóval megint törjünk be a testvériséghez – nézett rá Mark kitágult orrlyukkal, és szinte vártam, hogy mindjárt ráborítja az asztalt.

– Egyéb lehetőséget nem nagyon látok a probléma megoldására.

– A legutóbbi óta biztosan megerősítették a védelmüket, az is valószínű, hogy már máshol van a főhadiszállásuk. Az esélyeink minimálisak. Kinyíratjuk magunkat – köpte a szót Mark.

– Akkor is meg kell próbálnunk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.