Sebastien elhatározta, hogy mindent elmesél Tonynak, az egész ködfelhős, nyakékes történetet, mert a suli tornatermében olyasmiket látott, amik enyhén szólva magyarázatot igényeltek, ezért hazavittük őt hozzánk. A szobámban gyűltünk össze hárman. Markot biztonsági okokból inkább kihagytuk a dologból, mert még mindig szökésben volt. Sebastien sokáig beszélt, és a végén demonstráció gyanánt most is felgyújtott a kezével egy darab papírt.

Tony lesokkolva meredt rá.

– Én... én... fogalmam sincs, mit mondjak erre – szólalt meg, és a hajába túrt.

– Semmit sem kell mondanod – feleltem. – Tudjuk, hogy ijesztő és hihetetlen. Én is kiborultam, amikor először hallottam. Sajnáljuk, hogy belekeveredtél ebbe.

– Szóval azt mondjátok, hogy ez a bizonyos Szolga engem használt fel a céljához?

– Pontosabban a testedet. Arra kellett neki, hogy Soren közelébe férkőzhessen, és manipulálhassa őt – mondta Sebastien.

Tony összerezzent. A gondolat, hogy valaki csak úgy felvegye az ember testét, mint egy ruhát, miközben még a tulajdonos is benne van, valóban hátborzongató volt.

– Azt hittem, epilepsziás vagyok, de az is felmerült bennem, hogy tudathasadásos. Sosem gondoltam volna ilyesmire, hogy... Én sosem hittem a földönkívüliekben meg szellemlényekben. Jó ég, még kimondani is röhejes. Nem sértésből mondtam, csak egyszerűen nem ebben nőttem fel – pillantott ránk.

– Megértjük – mondtam.

– De néha éjszakánként furcsa dolgokat álmodtam, például, hogy arra kényszerítek embereket, gyújtsák fel magukat, vagy hogy kínozom Sorent, akit valamiért Marknak nevezek, meg hogy egyszer Sorennel, egyszer Emilyvel csókolózom. Arra gondoltam, ezek a rémálmok biztosan a betegségem miatt vannak. Azonban volt, amikor Ryan arról mesélt, hogy megnyertünk egy floorball meccset a megváltozott játékstílusom miatt, de én nem emlékeztem belőle semmire. Utána viszont álmomban ott voltam a meccsen, és úgy viselkedtem, ahogy mondta... ahogy sosem viselkednék. Mint egy őrült, letarolva az ellenfelet. Aztán meg félmeztelenre vetkőztem annyi ember előtt... Teljesen összezavarodtam.

– Ezek nem csak álmok voltak, a Szolga a testedben mindezt megtette. Ki akarta törölni ezeket az emlékeidet, de úgy tűnik, álmodban visszatértek – mondta Sebastien.

– Valahogy éreztem, hogy az nem én vagyok, én nem változtam meg. És akkor ennek még most sincs vége? – nézett ránk kétségbeesve.

– Sajnos nincs. A Szolga eltűnt, és továbbra sem találjuk a nyakéket – mondta Sebastien, de Tony ijedt arcát látva folytatta. – Neked viszont nem kell aggódnod, a Szolga innentől békén fog hagyni. Kihasználta, hogy Soren... öm... Szóval kihasználta a helyzetet, de lebukott Soren előtt, így már nincs miért a bőrödbe bújnia.

A téma kezdett kellemetlen irányt venni. Éreztem, hogy nehéz súly telepedik a mellkasomra.

– Más szóval miattam kerültél bajba – összegeztem az elhangzottakat.

– Nem te tehetsz róla, te senkit sem bántottál – fordult felém Tony.

– De közvetve mégis. Ha nem zúgok beléd... – A hangom elcsuklott.

– Azt hiszem, most magatokra hagynálak benneteket – mondta Sebastien, és diszkréten elhagyta a szobámat, de az utolsó pillanatban vetett még ránk egy szomorú pillantást, amikor azt hitte, senki sem látja.

– Tudták, hogy fontos vagy nekem, és... – kezdtem volna, amikor magunkra maradtunk, de képtelen voltam folytatni. Elszorult a torkom.

– Az érzéseiről senki sem tehet.

– Sem azok nem létéről – tettem hozzá keserűen.

– Sajnálom, hogy a Szolga elhitette veled, hogy... érdeklődöm irántad.

– Én is.

– Soren, én... Tudom, hogy már hosszú ideje tetszem neked.

Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom. Lemeztelenítő és bénító volt ezt így az ő szájából hallani.

– De... – folytatta, én pedig arra gondoltam, hogy hát persze, most jön az a bizonyos „de", ami után olyasmi fog következni, ami elől világgá rohannék, mert tudom, szilánkosra fog törni, aztán porrá zúzni, és szétszórni a szélrózsa minden irányában. – De ami köztünk történt, az csakis annak a Szolgának vagy kinek köszönhető. Én nem voltam ott. Egyszer sem. Hogy hol voltam közben, azt nem tudom, talán aludtam, de ha rajtam múlt volna...

– Akkor sosem történik meg – fejeztem be a mondatát komoran.

– Furcsa, mert ha arra gondolok, hogy járjak valakivel, akkor olyasvalakit képzelek el magam elé, mint te. De az együtt járáshoz vonzalom is kell, én pedig... nem érzek semmit. Annyira sajnálom.

A szavak nehéz, szürke kavicsokként hullottak ki a szájából. Őszintén nézett rám, mogyoróbarna szemében csupa bocsánatkéréssel, holott nekem kellett volna a bocsánatát kérnem, amiért bele lett rángatva ebbe az egészbe. Azt kívántam, bárcsak hazudna, vagy bárcsak felébrednék az első randink után, és rájönnék, hogy ez a földönkívülis történet csak egy ostoba álom volt. Eszembe jutott a Szolga minden szava, minden apró kis mozdulata, amit hozzám intézett, közben azt hitetve el velem, hogy ő Tony. Akkor arra vágytam, bár a régi, igazi Tony lenne velem, most azonban visszavágytam a Szolga hazugságait. Abban a hazugságban élve boldog voltam.

– Ha lány lennék, más lenne? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

Tony lassan rám nézett.

– Nem – rázta a fejét. – Sajnálom – mondta egészen halkan.

Furcsán eltompult bennem minden. Azt hittem, cinikussá válok, vagy dühös leszek, vagy talán fel sem fogva az egészet felnevetek, de nem volt erőm semmihez. Tudtam, hogy valami összeköt minket: összetartozunk, mint két fa, amiket az út átellenes oldalaira ültettek, de a titkos mélyben egymást ölelik a gyökereik. Ám ha ő ezt nem érzi, minden hiába.

Tony kiment a szobámból, az ajtó halkan becsukódott mögötte, a remény pedig elhervadt, mint egy leszakított és elfeledett virág.

Mielőtt a szüleim hazaérkeztek volna, elhatároztam, hogy nem hagyom kidobni Markot a házunkból. Mindenképp ragaszkodni fogok ahhoz, hogy itt maradhasson, fedéllel a feje fölött, teli hassal, szeretetben. Ha apa kidobja, akkor én is lelépek. Aztán meggondoltam magam. Rájöttem, apa azonnal szólna az ifjúságvédelmiseknek, nem hagyná, hogy Mark csak úgy itt bujkáljon nálunk, és egyelőre az örökbefogadásos sokk is elég lesz a nekik. Ezért úgy döntöttem, inkább maradjon még egy darabig Selenével együtt a télikertben, aminek a gondozását magamra vállaltam, hogy a szüleimnek ne legyen oka odamenni, aztán majd kitalálunk valamit.

Amikor a szüleim megjöttek, természetesen most is sugárzottak a boldogságtól, úgyhogy görcsöt kötöttem a nyelvemre. Legalábbis aznapra, és a vacsora fölött mosolyogva hallgattam végig a lelkendezésüket Párizsról, a szerelmesek városáról, és hogy mennyire sajnálhatom, hogy kihagytam az utat. Kétségtelenül nekik való hely volt. Nekem is sok beszámolnivalóm lett volna, ha el akartam volna mondani, hogy felszedtem egy macskát meg egy hajléktalant, összehaverkodtam a Sátánnal, akivel együtt betörtünk egy műgyűjtőhöz, aztán elraboltak és majdnem meggyilkoltak. Ja, és hogy rájöttem, örökbe fogadtak. De persze nem akartam elmondani. Majd másnap. Legalábbis az örökbefogadásos részét.

– Mi ez? – kérdezte anya, amikor következő nap a reggelizőasztalnál eléjük tettem az örökbefogadási papírt. Az arcáról egyből leolvadt a kedves mosoly, ami mindig ott ült rajta, valahányszor rám pillantott, és rémület ütközött ki rajta. Sajnáltam is érte, nem akartam így sarokba szorítani, de muszáj volt előhozakodnom a dologgal. Apa azonnal észrevette a változást, és maga elé húzta a papírt, hogy ő is lássa. Az ő arcára is rákövült a pánik, de aztán nyelt egyet, megnyalta az ajkát, és felemelte a kezét, amikor anya szólni akart.

– Ne, Louisa, majd én. – Hirtelen fáradtnak tűnt, és mintha pár másodperc alatt éveket öregedett volna. Letette az evőeszközeit, felállt az asztaltól, és intett, hogy kövessem. Furcsálltam, hogy pont ő akarja ezt megbeszélni velem, valamiért arra gondoltam, hogy majd anya fogja elmagyarázni, de nem ellenkeztem, inkább követtem.

– Szóval tudod – kezdte, miután felmentünk, és beléptünk a dolgozószobája férfias mahagóni bútorai közé. Háttal nekidőlt az asztalának, és intett, hogy üljek le az egyik fotelbe. Megráztam a fejem, mert semmi kedvem nem volt most felnézni rá. Egy magasságban akartam lenni vele. Annak viszont örültem, hogy nem menekült el az asztala mögé, elbarikádozva magát, ahogy szokta. Két tenyerével megtámaszkodott hátul, még csak karba sem tette a kezét, hogy elhatárolódjon. – Rég el kellett volna mondanunk, de folyton halogattuk. Majd jövőre, majd azután. És soha nem sikerült elég bátorságot összegyűjtenünk hozzá. Nem így kellett volna megtudnod.

Hát még ha lenne fogalma róla, hogyan tudtam meg valójában.

Csodáltam, hogy nem esett nekem, amiért kutakodtam náluk, és ez az őszinteség, a megszokott hűvös kimértség teljes hiánya is meglepett. Mintha lehullott volna róla a karót nyelt üzletember álarca, és most ott maradt volna lelepleződve, kiszolgáltatottan.

Nem feleltem, csak vártam, mit fog mondani. Miután látta, hogy nem válaszolok, megköszörülte a torkát, és hozzákezdett.

– Amikor anyádat... vagyis Louisát egyetemistaként megismertem, mintha csak attól a perctől kezdtem volna élni. A fogszabályzójával és a befont hajával együtt is ő volt a legszebb lány a számomra, de sokáig közeledni sem mertem hozzá. A hírem nem volt túl jó, intézetben nevelkedtem, nem vetettem meg az alkoholt, állandóan buliztam, és a barátnőimet is sűrűn váltogattam. Azt gondoltam, hogy egy ilyen lány, mint ő, valószínűleg rám sem nézne. A tipikus jó kislány tankönyvi példája volt: részt vett a diákönkormányzatban, a nagymamája által varrt táskában hordta a könyveit, gyűjtést szervezett a szegényebb diákok családjainak. Csak távolról mertem figyelni. Ha a kampuszon összefutottam vele, még levegőt venni is elfelejtettem, nemhogy köszönni, ezért azt hihette, hogy beképzelt alak vagyok, és ez különösen elkeserített.

Amikor elhallgatott, vártam, nem akartam közbeszólni. Igaz nem is lett volna mit mondanom. Hamarosan folytatta.

– Végül sikerült legyőznöm a félelmemet, és óvatosan udvarolni kezdtem neki, ő pedig elfogadta a közeledésemet. Szokatlan érzés volt a boldogság. Elhatároztam, hogy ezt most nem rontom el. A diplomaosztónk után nem sokkal összeházasodtunk. Amikor évek múltán sem esett teherbe, orvostól orvosig jártunk, míg ki nem derült, hogy meddő vagyok.

A szavak súlyosan visszhangoztak a szobában, és az utánuk maradó, lélegzetvételnyi csendben ott volt a folytatás. Apának már szinte semmit sem kellett mondania.

– Louisa depresszióba esett. Borzalmas volt látnom, ahogy szenved, lefogy, éjjelente rémálmokra ébred, és siratja a nem létező kisbabáját, akinek még ruhákat is vett. De nem hagyott el. Bűntudat mardosott. És nem csak azért, mert én okoztam a bánatát, hanem azért is, mert titokban örültem ennek. Sosem akartam gyereket, fogalmam sem volt, milyen lehet apaként viselkedni, mivel sosem láttam magam előtt példát, és kíváncsi sem voltam rá, milyen lennék apának. De az együtt járásunk idején annyira a föld felett lebegtem, hogy eszembe sem jutott felhozni ezt a témát. Azt reméltem, Louisa belenyugszik majd a veszteségbe, és gyerek helyett mondjuk, háziállataink lesznek, de nem nyugodott bele. Egyre mélyebbre süllyedt az elkeseredésbe, és tudtam, fel kellene ajánlanom, hogy elváljunk, és kereshessen magának egy olyan férfit, aki képes megadni neki azt, amire vágyik, de nem tudtam megtenni. Ő volt a mindenem, az egyetlen családtagom, nem veszíthettem el őt is... Talán látta rajtam ezt az őrlődést, mert végül maga hozta fel, hogy akármi is történjék velünk, jóban-rosszban kitart mellettem. Rengeteg vívódást követően elhatározásra jutottam. Ő már bebizonyította, hogy igazán szeret, így ha én is be akarom ezt bizonyítani, akkor áldozatot kell hoznom.

Itt megint elhallgatott, és a cipőjére meredt. Éreztem, valami olyasmit készül elmondani, amit talán legszívesebben örökre megtartott volna magának.

– Az javasoltam, hogy fogadjunk örökbe egy gyereket – mondta szárazon, amikor felnézett, és dac tükröződött a szemében. – Amikor beléptél az életünkbe Louisa kivirult, én viszont talajt vesztettnek éreztem magam. Idegen voltál a számomra. Nem vettem részt a fürdetésedben, az etetésedben, a pelenkázásodban. Nem foglalkoztam veled, csak néha, amikor muszáj volt. Később megszoktam a jelenlétedet, sőt, meg is kedveltek, annak ellenére, hogy egy folyton bőgő pelenkatöltőnek tartottalak.

Felvontam a szemöldököm a megnevezésen, de nem tettem szóvá a megütközésemet.

– Ám akkor sem tudtam, hogyan kell veled bánni, ez nekem nem jött ösztönösen – folytatta. – Olyan kicsi és törékeny voltál, hogy mindig attól féltem, véletlenül kárt teszek benned, úgyhogy inkább hozzád sem értem. Egyre inkább a háttérbe vonultam, és azon kaptam magam, hogy igyekszem minél többet távol maradni itthonról. A munkába menekültem, ahol legalább sikerélmények értek. Később rám tört néha a felismerés, hogy van egy gyerekem, akivel szeretnék legalább játszani, és olyankor betértem a legközelebbi boltba, és vettem neked egy halom játékot, de amikor átadtam őket, megállt a dolog. Lefagytam, és visszatértem a megszokott rejtőzködő életmódomhoz. Aztán amikor már tényleg úgy éreztem, hogy szeretnék végre részt venni az életedben és felelősségteljes, gondoskodó apává válni, addigra felnőttél, nem igényelted, hogy ölelgessenek, és előnyben részesítetted a barátaid társaságát. Nevetséges lett volna a szinte felnőtt fiammal például... sárkányt eregetni. Már késő volt – hajtotta le a fejét.

Ebben a pillanatban apa valahogy fájdalmasan emlékeztetett előző életembeli Claudio bácsikámra. Mennyire szerette volna, ha a gyereke lennék, mire én elszöktem tőle. Most pedig akkor is a gyereke lettem, ha nem akarta.

– Megtartottam a papírsárkányt – mondtam elszorult torokkal, és az ágy alatt porosodó kis sárga vacakra gondoltam, amitől sosem volt szívem megszabadulni.

– Tudom – felelte halkan. – És titokban örültem neki, még ha azt is mondtam, dobd ki.

– De megsárgult, és elszakadt.

– Esetleg megragaszthatnánk és kipróbálhatnánk. Persze, csak ha van kedved.

– Van – mondtam, pedig előtte még azt terveztem, hogy olyan bunkó leszek, amennyire csak bírok, hiszen megérdemelné azok után, hogy egész életemben hazudtak nekem, de az utolsó pillanatban cserbenhagyott a szám, és önállósította magát.

Szerencsére.

Folytatódott a suli, és megpróbáltam az érettségire koncentrálni, szorgosan jegyzetelni az órákon, tételeket kidolgozni, jó jegyeket szerezni, de Kayla üres helye fájón emlékeztetett arra a szerencsétlen napra, amikor valószínűleg örökre elvesztettem a legjobb barátomat.

Emily a pszichiátriára került, és gondosan elzárták a külvilágtól, még az apja sem látogathatta, mert amikor magához tért, összefüggéstelenül beszélt, befordult, és sehogy sem lehetett bírni vele. A Szolga tényleg komoly károkat okozhatott az elméjében, mert már nem önmaga volt. Nem az az összeszedett, erős akaratú lány, akinek elrablásom idején mutatkozott, hanem egy szétesett, zilált őrült. Féltünk, hogy Kaylára is ez a sors vár, ha majd felébred a kómából. Azaz, ha visszakapja a lelkét a varázslatunk eredményeképpen. Amiről Sebastien szerencsére már meg sem próbált lebeszélni. Nem is tudott volna.

Jamison azóta sem került elő. Sebastien azt mondta, valószínűleg ráállították a keresésére a testvériség megmaradt tagjait, és nem sok jóval biztatott, de igyekeztem pozitív maradni, a Jamisontól kapott tartósító sprayt pedig csak azért sem használtam el. Azt beszéltem be magamnak, hogy egyszer még elé állhatok, és hiánytalanul visszaadhatom neki, ám valahol mélyen én is éreztem, hogy nem látom többé viszont.

Az örökbefogadásról anyával is beszéltünk. Ő is elmesélte a saját verzióját, aztán a téma nem került többet terítékre. Pedig talán azt remélték apával, hogy egyszer csak beszélni kezdek, és megosztom velük az érzéseimet, mert folyton várakozással figyeltek, de nem volt mit mondanom. Fájt, hogy csak arra kellettem, hogy apa megtarthassa magának a nőt, akit szeret, de alaposabban belegondolva kerülhettem volna sokkal rosszabb helyre is, ahol mondjuk, elhanyagolnak, vagy egyenesen bántanak. Ezért aztán egy szót sem szólhattam. De nem is akartam.

A grimoárt Sebastien magával vitte, és biztonságba helyezte valahol, mert nem akartam egy fedél alatt élni több száz kísértettel. No meg az sem mellékes, hogy amíg nálunk volt a könyv, ötször gyulladt ki valami a házban. A szüleim még azt hitték volna, hogy annyira megzavart az örökbefogadás felfedezése, hogy gyújtogatóvá avanzsáltam.

Arra, hogy hogyan sikerült Marknak megértenie az om nyelvet és varázsolnia, továbbra sem jöttünk rá, mert később akárhogy nézegette a grimoárt, már nem értett meg belőle egy szót sem. Selené visszaváltoztatásának ügyével sem haladtunk előre, ugyanis tüzetesebben átolvasva a könyvet, nemhogy a visszaalakító, de még az átalakító varázsigét sem találtuk meg.

A Szolga nem mutatkozott. Senki sem tudta, hol lehet, még Sebastien sem, aki igazi, vihar előtti csendnek nevezte az állapotot, mi pedig Markkal rettegtünk, hogy mivel rukkol majd megint elő. Jó lett volna addig megálmodni a nyakék pontos helyét, ám az álmok többé már nem jöttek. Most nem olyan érzés volt, mint legutóbb, amikor az álomcsapda mintha feltartóztatta volna őket. Az egy furcsa, feszítő érzés volt, mint mikor valaki nekiveselkedik egy ajtónak, próbára téve a zárat és a sarokvasakat. Nem, most egy áthatolhatatlan, fekete fal emelkedett közénk, én pedig csak tehetetlenül szemléltem, és fogalmam sem volt, mit csinálhatnék, hogy lebontsam. Tudtam, előbb-utóbb elő kell ásnom az emléket, de úgy éreztem, hogy a fal túloldalán egyre távolodik tőlem, egy ködös, elérhetetlen messzeségbe.

Valahogy úgy, mint Tony. Nem akartam arra gondolni, hogy nem létezik többé a számomra. Tizenegy éves koromtól életem része volt a remény, hogy ő és én egyszer még együtt leszünk. Hozzám nőtt, a részemet képezte. A bőröm alá kúszott, mint Emilynek a Szolga. Úgy éreztem, ha elfogadom a veszteséget, darabokra hullok, és már soha senki nem tud többé összerakni. Fogalmam sem lesz majd, ki is vagyok nélküle. Üres lett a csend. Míg azelőtt reményekkel teli várakozások töltötték meg, most sötéten kongott. Egyszerűbb volt nem törődni az egésszel, és félresöpörni, mintha meg sem történt volna a legutóbbi beszélgetésünk, így bezártam az összes vele kapcsolatos érzelmemet egy kis szelencébe, és feltettem lelkem egy félreeső polcára, hogy ott porosodjon az idők végezetéig. Nem szándékoztam kiereszteni őket, akármennyire is feszegették a szelence tetejét.

Sejtettem ugyanakkor, hogy nem ez a megfelelő módja a problémák kezelésének, de egyrészt időm sem volt Tony miatt kiborulni, amíg a nyakéket kellett felkutatni, másrészt a többieket sem szerettem volna terhelni a nyűgjeimmel, hiába hajtogatta Mark, hogy egyszerűbb lenne, ha jól kiőrjöngeném magam, aztán tovább lépnék. Ez a módszer nálam sosem vált be. Rajtam nem áramlottak keresztül az érzelmek, mint patak a mezőn, hanem örök mozdulatlanságba dermedt az idő az érzelmi lavina megindulásának pillanatában. Csak egy gombot kellett volna megnyomnom, hogy minden ott folytatódjon, ahol abbamaradt, de egyrészt ki tudja, miféle katasztrófát okozna a lavina, ha szabadjára ereszteném, másrészt pedig fogalmam sem volt, hol lehet az a gomb.

Így aztán mindent ugyanúgy csináltam, mint addig. Szorgosan tanultam, eljártam bevásárolni, dúdolgattam teafőzés közben, és rajzoltam. Rengeteget rajzoltam. Mindegy, mit, csak valamivel lefoglalhassam magam. Legszívesebben örökké rajzoltam volna, mert azt vettem észre, hogy ha nem csinálok semmit, akkor a szelence tartalma veszettül ki akar szabadulni, ezt pedig nem engedhettem meg. Mr. Zharkov megrendelései maguktól alakultak a kezem alatt, és már egy pillanatig sem aggódtam, vajon tökéletesen sikerülnek, vagy sem. Nem volt vesztenivalóm, hiszen a legfontosabbat már elveszítettem. Azon kívül nem akartam szépet sem alkotni. Miközben rajzoltam, azok a képek lebegtek a szemem előtt, amiket álmomban láttam, és azoknak az eseményeknek az emlékei, amik velem történtek. Az, aki még pár hete voltam, aki annyira meg akarta örökíteni a szépséget, már a múlté volt. Azóta túl sokat láttam.

Addig azt hittem, a művészet feladata az, hogyhalhatatlanná tegye a szépséget, de azóta rájöttem, a művészet nem csakszépség. A művészet mocsok és fertő, bűz, vér és szenvedés. A művészet halál.