Ez a nap is felvirradt végre. Míg a komornám, Susan öltöztet, kitekintek az ablakon, melyen túl halvány, őszi napsütés ragyogja be a kertet, és elmerengek. Pár hete még álmomban sem gondoltam volna, miféle eseményre kell majd készülnöm.

A balesetem után két héttel megjelent nálunk a Fenton család, hogy eleget tegyenek a meghívásunknak. Még alig érkeztek meg, de már az arcukra volt írva, hogy szívük szerint rögvest hazamennének, és csak azért látogattak el, mert így diktálta az illem. Az ebédről alig ejtettek dicsérő szót, holott a szakácsnőnk kitett magáért a sült kacsával, és az egész étkezés alatt másról sem szólt a társalgásuk, csak panaszkodásról. Jóllehet nem ők vágytak eljönni ide, azt nem gondoltam volna, hogy ilyen kelletlenek lesznek.

Ebéd után Isabellel felváltva ültünk a zongorához, hogy szórakoztassuk őket. Célul tűztem ki, hogy lenyűgözzem ezt a kritikus társaságot, ám az előadásomat az idősebb Fentonok közönnyel hallgatták, végig ásítoztak, csak Thomas követte figyelemmel, bár nem lehetett róla leolvasni, hogy tetszett-e neki vagy sem. A jutalmam harmatgyenge taps lett.

Épp felálltam a zongorától, hogy visszaüljek a helyemre, amikor Thomas megszólalt: „Hogy örülne a testvérem, ha együtt játszhatná el Lombard kisasszonnyal ezt a dalt!" A szavait csak udvariasságnak szánhatta, ám a szülei bosszúsan néztek össze. Claudio bácsikám így válaszolt: „Nem is tudtuk, hogy van testvére. Részemről nincs akadálya, hogy együtt zongorázzon az unokahúgommal, ha boldoggá tenné, és biztos vagyok benne, hogy Victoria is örömmel venné a lehetőséget."

„Természetesen, bácsikám" – feleltem. A Fentonok elsötétült arca arról árulkodott, hogy a hátuk közepére sem kívánják a vendégeskedésemet, de már nem vonhatták vissza a meghívásukat, még ha valójában el sem hangzott. Thomas pedig megsejtvén, micsoda nyűgöt okozott a szüleinek, lehajtotta a fejét, és a látogatás végéig meg sem szólalt.

Én azonban titkon örültem, hogy a véletlen ilyen lehetőséget hullajtott az ölembe, és feltett szándékom lett összebarátkozni a Fentonokkal, hogy meglássák, milyen melegszívű a családunk, és hogy nem kell tartaniuk tőlünk, nyugodtan nyithatnak felénk. Kiváltképp Thomas testvérével akartam megismerkedni, akiről biztos voltam, hogy húg vagy nővér lehet, mert férfiak nem múlatják az idejüket zongorázással. Arról azonban, hogy mi okból hagyták otthon, sejtelmem sem volt. Talán gyengélkedett. Arról kezdtem ábrándozni, hogy talán én is olyan jó barátnőre lelek benne, mint Isabel Florence-ben.

Ma pedig találkozni fogok vele.

A kertész felbukkanása szakít ki a merengésből, aki metszőollót hoz, és a díszcserjének esik. Addig kurtítja, míg elvéve természetes vadságát formába nem kényszeríti.

– Jobban szerettem a fagyalt az eredeti állapotában – jegyzem meg.

– Valóban gyönyörű volt – feleli Susan buzgón, és a derekamra köt egy henger alakú párnát, ami majd kiszélesíti a ruhám csípő részét.

– Azt mondod, most már nem gyönyörű? – kérdezem, miközben a magasba emelem a karomat.

– De, most is gyönyörű – siet a válasszal, és rám adja az alsószoknyát.

– Szerintem egyáltalán nem az – vágom rá, amikor felbukkanok a kelmék alól, mire Susan az ajkába harap. Miközben rám adja a szoknyát és a ruhaderekat, már meg sem szólal. Szüntelenül a kedvemet keresi, és a véleménye szélkakasként pörög az én véleményem széljárása szerint. Biztos vagyok benne, hogy van saját véleménye is, amit gondosan rejteget, de néha egy-egy gonosz fintor elárulja.

Mindig fárasztott ez a hosszú öltözködés, és semmi örömöt nem leltem abban, hogy kelméket meg szalagokat válogassak. Eddig aligha sarkallt bármi is arra, hogy más szemében vonzó legyek, legszívesebben férfiruhákban jártam volna, ám mostanában elkapott ez az ismeretlen bolondság.

Miután Susan kontyot fésül nekem, és loknikba süti az elöl hagyott tincseimet, leteszi az eszközöket, és hátrébb lép.

– Megnézheti a frizuráját, kisasszony.

Ahogy a tükröm felé int, gúnyosan elvigyorodik a hátam mögött, mert azt hiszi, nem látom, de az ablaküveg elárulja. A pipereasztalom tükre végig lehajtva állt. Ha csak tehetem, kerülöm, hogy bele kelljen néznem. Anyám nevelte belém megszállott félelemmel, hogy óvakodjak a tükröktől, tizenhat éves koromig nem is láttam egyet sem. A nagynénémék döbbentettek rá, miután ide költöztem, hogy nincs mitől tartanom, anyám mindössze babonás. Elsőnek persze halálra rémültem, amikor az elém tartott tükörbe pillantottam, és váltig hajtogattam, hogy szörnyűség fog történni, amiért megszegtem anyám tilalmát. Nagynénémék türelemmel nyugtattak, a cselédek viszont bolondnak néztek: hallottam, amikor az ajtó mögött rajtam nevettek. Még most is mulathatnak titokban, hiába gyógyultam ki a babonámból.

Amikor felnyitom a tükröt, már a hízelgő mosolyával néz vissza belőle Susan.

Az üveg felszíne mögött, a rejtett mélységben viszont sötét árny vonul át. Talán nem is a szememmel látom, inkább csak képzelem. Mérgesen gondolok arra, hogy mi mindent bele lehet beszélni egy emberbe, ha az fiatal és hiszékeny.

– Nagyszerű. Köszönöm – felelem, és lecsapom a tükröt.

Odalent a szalonban már mindenki a terített asztal körül ül.

– Jó reggelt – köszönök, amikor megérkezek, és leülök a helyemre.

– Neked is, lányom – mondja Claudio bácsikám, és ahogy rám mosolyog, derűs szarkalábak jelennek meg a szeme sarkában. – Úgy emlékszem, ma van a Fentonékhoz való látogatásod napja. Látom, utazóruhát is öltöttél. Remélem, elég erősnek érzed magadat az úthoz, és nem fáj a lábad.

– Tökéletesen érzem magam, ne aggódjon, bácsikám – mosolygok.

Amikor senki sem figyel, két almaszeletet csúsztatok a tányérról a zsebembe, hogy elindulásom előtt az istállóba csempésszem Talizmánnak engesztelésül, amiért három hétig hanyagoltam a társaságát.

– Mielőtt elindulnál, hadd adjak át neked egy levelet. A szüleidtől jött – nyújt át a bácsikám egy viaszpecséttel lezárt levélkét, aminek láttán izgatott leszek. – Úgy vélem, elég sokat vártál már rá.

A tányérok fölött elveszem, és már látom is rajta apám jól ismert, lendületes kézírását. Nyomban feltöröm a pecsétet.

Egy pillanatra azért elbizonytalanodom. Mióta nagynénéméknél élek, nem telt el nap, hogy ne kívántam volna, bár mihamarabb hazamehetnék. Ám most, hogy végre lehetőségem nyílik új emberekkel ismerkedni, egyszeriben mégsem érzem ezt olyan sürgősnek. Titkon abban reménykedek, hogy apám maradásra kér a levelében.

Széthajtom a papírt, és olvasni kezdek.

„Drága lányom,

Az imént kaptam kézhez a leveledet, és nyomban válaszolok is, mielőtt beáll a tél és az utak járhatatlanokká válnak.

Bizonyára vágytál már hallani felőlünk, talán aggódtál is miattunk, de megnyugtathatlak, mindhárman jól vagyunk, noha édesanyád állapota változatlan. Ennek okán rossz hírt kell közölnöm veled: egyelőre nagynénédéknél kell maradnod. A hazajöveteled időpontja még bizonytalan, de arra intelek, légy türelemmel. Nem csak te várod már a viszontlátást, a testvéred minden nap téged emleget, a leveleidre pedig elsőként csap le. Szerencsére Fanny kiskutyád egy hete megellett, négy kölyöknek adott életet, így a dajkálásukkal lefoglalhatja magát, és kevesebb ideje marad aggódni miattad.

Csak ennyit akartam hírül adni. Kérlek, vigyázz az egészségedre, meleg holmikba burkold magad. Ne légy könnyelmű, ha a nap kisüt, tartsd a válladon a meleg kendődet, hiszen elég egyetlen kihágás, és máris kész a baj. Viseld jól magadat, mert noha az önfejűség nem áll távol tőled, tartsd észben, hogy nagynénédék szívességet tesznek nekünk, amiért hajlandóak egy időre otthont biztosítani a számodra.

Édesanyád és testvéred üdvözletüket küldik.

Ölel szerető apád

1664. szeptember 15."

Öröm és csalódottság keveréke önt el, amikor a levél végére érek. Örülök, amiért odahaza rendben van minden, és mert nagybátyámék házában maradhatok még, de csalódott is vagyok, amiért olyan hosszú várakozásért cserébe csak ezt a pár sort kapom. Több oldalnyi beszámolóra számítottam, minden apró esemény alapos részletezésére, amik nekik talán nem fontosak, nekem mégis az otthont idézték volna.

– Jut eszembe, amikor majd lemész az udvarra, ne lepődj meg, ha meglátsz egy ismeretlen lovászfiút. Benedict atya ajánlotta a figyelmembe, mert sürgősen munkára volt szüksége.

Bólogatok, de a figyelmem inkább a levél körül forog, amit összehajtogatva a szoknyám zsebébe dugok. Majd a zárható fiókomba teszem, a legbecsesebb dolgaimnak fenntartott helyre.

– Még nemrég ért férfikorba, vékony és nyúlánk, de felettébb erős, egyedül felemelt egy kisebb farönköt, amikor meg kellett javítani a kerítést – folytatja bácsikám. – Biztos vagyok benne, hogy jól fogja bírni a munkát. Igen szolgálatkésznek tűnt, így megmondtam az atyának, hogy teszek vele egy próbát.

– Értem, bácsikám – válaszolom.

Reggeli után még felszaladok a szobámba a bársonykabátomért, erszényemért és kalapomért, majd újból lesietek, ám a lépcső alján meg kell állnom, mert kifulladok. A nagy izgalomban megfeledkeztem arról, hogy a testi erőfeszítések mindig kimerítenek. Pár percig nehezen veszem a levegőt, de aztán mélyeket lélegzem, és nyugodtabban vonulok tovább az udvar felé. Szerencsémre senki sem látott meg, különben rohantak volna egy székre támogatni, talán még az utazásról is igyekeztek volna lebeszélni. Én azonban nem hagyom, hogy bármi eltérítsen a célomtól.

A szalon ajtajában elköszönök a nagynénéméktől, akik a lelkemre kötik, hogy vigyázzak magamra, aztán jó utat kívánnak, én pedig az udvarra indulok.

Odakint megcsapja az arcomat a reggel csípős szele, felettünk álmos, szürke égbolt terpeszkedik, és a távolban ködbe burkolózik a táj. Máskor ilyen időt látva vonakodva teszem ki lábamat a házból, ám a látogatás izgalma feledtet velem minden kellemetlenséget.

Nyle, az idős lovászunk még a lovak befogásával munkálkodik, a gardedámommá megtett Mrs. Baker sem érkezett még meg – aki mindig mindenhonnan elkésik, majd lélekszakadva szedi vaskos lábait, hogy aztán halálosan elfáradjon, és egyből elaludjon, akár széken ülve is –, így gyorsan az istállóba osonok.

Bent a szalmaillatban gyönyörű telivérek várakoznak az állásaikban, és csillogó gombszemükkel követnek, ahogy végigmegyek köztük, egyenesen a leghátsó jószághoz. Talizmán már a lépteimről megismer, és üdvözlésül felnyerít.

– Jó reggelt, kedvesem – simítom meg puha, bajuszkás orrát. – Hogy érzed magad? Már nagyon hiányoztál.

Elmosolyodom, amikor megráng a bőr a nyakán, hogy elűzzön egy legyet, majd a fejét is megrázza, amitől a sörénye vad táncot jár körülötte, aztán közel lép hozzám, és a ruhám felé szimatol.

– Nézd, mit hoztam neked – veszem elő az almadarabokat, amiket két harapásra elfogyaszt, és még többért bökdösi az oldalamat. – Sajnos, most csak ennyit tudtam hozni, de ígérem, legközelebb bőkezűbb leszek.

Talizmán hangosan prüszköl.

– Sajnálom, hogy olyan sokáig hanyagoltalak – folytatom. – Mióta leestem a hátadról, nem engedik, hogy felüljek rád, és amennyire féltenek, fogadok, hogy hetekig kell még nélkülöznünk egymást. Kérlek, ne haragudj rám ezért. – Sóhajtok egyet. – Azt is sajnálnom kellene most, hogy galibát okoztam a szomszédainknak ezzel a látogatással, mert világos, mint a nap, hogy egyáltalán nem vágynak társaságra, de ezt nem vagyok hajlandó megbánni. Soha nem adódott volna jobb alkalmam arra, hogy megismerkedjek a Fenton családdal. És ahhoz Thomas Fenton túlságosan jól néz ki... Jó ég, ha ezt a bácsikám hallaná! – kuncogok.

Megveregetem még a lovam karcsú nyakát, majd elfordulok, hogy távozzak, amikor ismeretlen fiú toppan elém. Összerezzenek, úgy megijedek a váratlan feltűnésétől, és kínos bizonyossággal jelenik meg fejemben a gondolat, hogy bajba kerülnék, ha bárki meglátná, hogy kettesben maradtam egy fiúval. Kompromittálva lennék, és a jó híremnek örökre vége volna.

De ki jönne be ide épp most? Nagybátyámék a szalonban ülnek, a lovászunk pedig odakint dolgozik.

A fiú is nagy szemeket mereszt, mintha csak szellemet látna.

– Jó reggelt, ismeretlen fiú. Miért nézel rám ilyen meredten? – kérdezem, mire nyel egyet, és szeme résnyire szűkül.

– Jó reggelt, kisasszony. Elnézést kérek. Csak nem számítottam arra, hogy egyedül találok itt egy hölgyet – feleli vállat vonva, és hosszú, szőke tincseit a füle mögé tűrve féloldalasan elmosolyodik.

– Mi a neved? Még sosem láttalak itt.

– Cedric Everleigh, kisasszony. Mr. Claudio Dunham tegnap fogadott a szolgálatába lovásznak – válaszolja határozottan, kihúzott derékkal.

A nagybátyám említette is a reggeli alatt. A fiú ábrázata még épp hogy elkezdett férfias vonásokat ölteni, és nem olyan elvadult, mint a nehéz munkát végző béreseinké, inkább finom, ám azok után, amit az imént Talizmánnak mondtam, és amit holtbiztos, hogy meghallott, a mosolya inkább gyanús, mint megnyugtató. Sőt, inkább vigyor, mint mosoly. Talán a szavaimon mulat magában. A gondolatra lángolni kezd az arcom.

Habár szegényes az öltözéke és elnyűtt a bocskora, semmivel sem hanyagabb, mint bármely másik szolgálónk. A ruhái tiszták, és izzadságszag sem csapja meg az orromat, ami pedig a béreseink közelében nem számít ritkaságnak. A teste egészen karcsú, de a karja izmos, és olyan a kiállása, mintha nem is szolgálók holmiját viselné, hanem úri kelméket. Az egész lényéből sugárzik valami fensőbbséges magabiztosság, ahogy hozzám beszél. Férfijogú társadalmunkban megesik néha, hogy a rangbeli különbségeket felülírja a sarjadó férfiöntudat, talán ez lehet az oka.

– Én Victoria Lombard vagyok, Mr. Dunham unokahúga.

– Örvendek, Lombard kisasszony – válaszolja változatlan mosollyal, és udvariasan fejet hajt. – Óhajtja, hogy felszerszámozzam a lovát? – biccent Talizmán felé.

– Nem. De ez úgyis kiderülhetett számodra abból, amit az imént kihallgattál.

Erre felvonja a szemöldökét.

– Téved, kisasszony, semmi ilyet nem tettem – néz rám aranypöttyökkel tarkított szürke szemével, és ártatlan ábrázatot igyekszik ölteni, de valahogy nem hiszek neki. – Csak az előbb jöttem ide.

– Fölösleges hazudnod. Tudom, hogy mindent hallottál, amit a lovamnak mondtam, mert nyikorgott volna az ajtó, ha most jöttél volna be az istállóba, következésképp végig bent kellett lenned, míg hozzá beszéltem.

Nyilvánvaló lelepleződése ellenére továbbra sem jön zavarba. Sőt, mintha egyenesen szórakoztatná a helyzet.

– A kisasszony talán úgy hiszi, megtudtam valamit, amit nem az én fülemnek szánt, de biztosítom, rosszul hiszi. Az istálló távoli végében dolgoztam, és egy szót sem hallottam abból, amit a lovának mondott. Mindazonáltal megesküszöm, hogy senkinek sem adom ki semmilyen titkát, ha ettől megnyugszik. – A hangja udvarias, ám leheletnyi önelégültség árnyalja.

A társalgás felettébb kínos, de nem mutathatom ki, hogy őhelyette én érzem magam zavarban.

– Örülök, hogy ilyen lojális vagy. Most elmegyek, de a hintóm elindulásáig itt maradsz az istállóban. Senki sem tudhatja meg, hogy kettesben voltam veled, megértetted?

– Igen, Lombard kisasszony – válaszolja kiismerhetetlen arccal –, ahogy óhajtja.

– Köszönöm. Akkor a viszont látásra – pördülök meg, és kivonulok.

– További szép napot, Lombard kisasszony. Örülök, hogy megismerhettem – szól utánam kedélyesen.

Biztos vagyok benne, hogy mindent hallott, csak hazudott. Ez az ő helyzetében nem is csoda, nyilván csak magát akarta menteni. Reménykedem benne, hogy az incidens ennyiben marad, és elfelejthetjük.

Odakint az udvaron már készen áll a hintó, és Mrs. Baker is épp most szalad ki a házból lélekszakadva.

– Itt vagyok már, itt vagyok! Bocsássanak meg, hogy megvárattam magukat, de hát mindig annyi a dolgom... – sipítja zihálva, amivel szerencsémre eltereli a szolgálók figyelmét, és senki sem látja, amint kilépek az istállóból.

Végül beszállunk a hintóba, és útnak indulunk, én pedig igyekszem elfelejteni az iménti kínos jelenetet, hogy újfent a látogatás örömének szenteljem magamat.