Az öntudatlanságból lassan visszatértem a testet öltött fájdalmak világába. A szemhéjamat ólomsúlyúnak éreztem, miután tudatosult bennem, hogy van szemhéjam, a környezet zajai pedig fenyegetően felhangosodtak. Ahogy eszembe idéződött, mi történt velem nemrég, úgy gyorsult a szívverésem, és kezdett lüktetni a fülemben a vér. Fáj a karom meg a lábam, állapítottam meg, amikor már azokat is éreztem, és körülnézve rájöttem, hogy egy ágyhoz kötözve fekszem.

Az apró helyiségben félhomály uralkodott, de így is ki tudtam venni, hogy az ágyon kívül nem volt más berendezés benne, a falakról pedig méretes foltokban lehámlott a vakolat, ahol épp nem tarkította penész, tisztára, mint egy vigasztalan középkori börtönben. Az ablakokat bedeszkázták, és a lécek közt átszűrődő fénycsíkokban porszemek táncoltak a levegőben. A fényerő alapján kora reggel vagy kora este is lehetett, nem tudtam megállapítani, melyik, mert elhagyott az időérzékem.

A kezdődő pánik ellenére is kótyagosnak éreztem magamat, de kényszerítettem az elmémet, hogy koncentráljon. Nagyokat lélegeztem, hogy teljesen felébredjek és gondolkodni tudjak.

Elmosódó emlékképek rohantak meg a Victoriaként élt életemből. Ezek szerint tényleg a rajz akadályozta meg az álmodásomat. Erősen összpontosítottam, hogy felidézzem, miket láttam, attól tartva, hogy megálmodtam a nyakék hollétét, és a Szolga meg Emily már ki is szedték belőlem. Ez annál is inkább lehetséges volt, mivel beszélgetések foszlányai is felsejlettek bennem arról, ahogy a Szolga faggat, Emily pedig azt kiabálja: „Tovább! Mi történt még?".

A szívem megint meglódult, amikor visszaemlékeztem, hogy Victoriaként Cedric-kel és Madlene-nel megszereztem a nyakéket attól a tengerésztől. Feltűnt, hogy a férfi megszállott műkincsimádata mennyire hasonlított Mr. Zharkovéra. Csak nem a megrendelőm volt a tengerész előző életében? Első találkozásunkkor még valami olyasmit is mondott, hogy ismerős neki a nyakék.

Aztán Cedric és Xavier verekedésének képei tolakodtak elém, és amikor azt hittem, soha többé nem látom viszont Cedricet, a féltés riadalma mellé ismeretlen érzés is vegyült. Egy felismerés, ami úgy festette át az addigi valóságom színeit, ahogy egy festékcsepp egy pohár vizet. Halványan, és szinte észrevehetetlenül, mégis gyökeresen.

Aztán a pestis borzalmai minden mást elsöpörtek az elmémben. Úgy néztem végig, mint egy filmet, az utolsó emlékképemet követően azonban egy fekete fal emelkedett közém és a múlt eseményei közé. Éreztem, hogy tömör és áthatolhatatlan, és hogy ezt most nem valami kívülről jövő dolog okozta, mint egy álomcsapda. Nem, ez a fal belőlem emelkedett, és fogalmam sem volt, hogy miért. Talán azért, hogy titokban tarthassa a nyakék hollétét akkor is, ha a tudatom eltompul, és befolyás alá kerül? Az a félelmetes megérzésem támadt, hogy ezúttal tényleg nem jön több álom. Soha többé.

Ha a Szolga ezt megtudja, iszonyú haragra gerjed. Az is lehet, hogy kínozni fog.

Nem értem rá ezen elmélkedni, mert ki kellett találnom valamit az emberek megmentésére. Az álmok tanúsága szerint a Szolga már négyszáz éve is ugyanezzel zsarolt: hogy addig gyilkolja az embereket, míg meg nem törünk, és el nem áruljuk neki, hol van az ékszer. Akkor most is képes lesz kiengedni a szert a világba, tömegeket megmérgezve! A múltkor ki tudja, hányan haltak meg miatta. Vagy miattunk Madlene-nel, amiért nem adtuk át neki a nyakéket. Ha odaadjuk neki, azok az emberek mind életben maradtak volna.

Ekkor valami eszembe jutott: Sebastien azt mondta, a ködnek élve kellenek az emberek, az energiájuk miatt, amit elszívhat tőlük. Minél többen vannak a Földön, annál jobb a számára. Ennél a gondolatnál összevontam a szemöldököm. Ha a ködfelhő nem akar gyilkolást, akkor a Szolga hogy engedheti meg magának? Hiszen egy járvány bármikor kontrollálhatatlanná válhat. Akár maradandó károsodást is okozhat az emberek génjeiben, mutálódhat, az egész emberiséget is kiirthatja. Vagy a győzelem után egyenként akarta volna az életben maradottakat meggyógyítani? Ez kizárt.

Lázasan kutatni kezdtem az agyam eldugott zugaiban, mit is írtam az esszémben a nagy pestisjárványról. Körülbelül százezer ember halt meg benne. Összeszorítottam a szemem a koncentrálásban. A francba, öt teljes oldalt írtam róla, de most még a legalapvetőbb dolgokra sem emlékszem. 1664. év végén ütötte fel a fejét London környékén, de 1665. júliusában a falakon belüli terület még mindig mentes volt a kórtól. Ott csak nyáron kezdett gyorsan terjedni.

Hm, ez érdekes. Az álmaim szerint 1664. karácsonyi bálján találkoztam először Xavierrel. Előre tudta volna, hogy nem jár majd sikerrel a házasodási terve, és már akkor elindította a járványt, megölve vele embereket, mielőtt még akár személyesen találkozhatott volna velem? Ez egyszerűen értelmetlen lett volna, főleg azt elnézve, hogy a ködfelhő nem támogatja a gyilkolást. A Szolga pedig nem lát a jövőbe, ez biztos.

Meg kellett állapítanom, hogy ebből az egészből az következik, hogy blöffölt. A pestist nem ő okozta, csak elhitette velünk – egészséges patkányokat eresztett el, hogy ne vívja ki a köd haragját –, a járvány egyszerűen kapóra jött neki. Mi ott elzárva egy londoni fogadóban nem tudhattuk, hogy az már sokkal korábban kitört, csak azt láttuk, hogy Xavier fenyegetőzik, és miután nem engedünk neki, az emberek sorra halnak meg. De még ha nem is lettünk volna elzárva, akkor sem gondolhattuk volna, hogy járvány van, hiszen aki akkoriban elkapta, nem beszélt róla, nehogy hátrányok érjék. A felismerés és a nyomában járó harag méregként járta át a testemet.

Azonban, amire ezután jöttem rá, elmosta a mérget, és elixírként pezsdítette fel a véremet: most sem létezik semmiféle vegyi fegyver. A Szolga nem gyilkolhat, tömegeket pláne nem. Sebastienre és Markra valószínűleg valami irritáló port szórt, hogy köhögjenek és maguk is elhiggyék, hogy megmérgezték őket.

Izgatottan rángattam a kezemet a kötelékekben, de hiába, szorosan rögzítették az ágytámla rácsaihoz. A kiszabadulás reménytelen volt. Egyetlen kérdés maradt: hogyan értesítsem a felfedezésemről Sebastienéket? Mindenesetre előbb azért meg kell erről bizonyosodnom valahogy.

Mintegy végszóra kattant az ajtó zárja, és éles fény öntötte el a szobát, arra késztetve, hogy becsukjam a szemem, és elfordítsam a fejemet. Ám így is tudtam, hogy a Szolga lépett be Kayla testében, mert magassarkúja kopogását ezer közül is felismertem. A nyomában Emily jött be. Az ő járásának hangját eltompította a tornacipője gumitalpa, de így csak hátborzongatóbb volt az óvatos, halk nesz, amit keltett.

Eszeveszettül forgattam az agyamat, mit kellene most tennem. Rá fognak jönni, hogy elmúlt a szer hatása, de biztosan beadnak majd még egy adagot, hogy kifaggathassanak. Ha most bármit is kiszednek belőlem, azzal még nem lesznek előrébb, hiszen nem álmodtam meg a nyakék helyét, úgyhogy talán először kínozni fognak, mert azt hiszik majd, hogy ellenállok. Ám ők is rá fognak jönni, hogy az elmém lezárta magát, és tényleg nem tudok többet álmodni. Utána mi lesz? Másmilyen drogot adnak, vagy hipnotizálnak?

– Jól aludtál, szépeket álmodtál? – hallottam Kayla hangját a Szolga gúnyos stílusában, aztán éreztem, ahogy bemélyed mellettem az ágy. Feléjük fordítottam a fejemet, és hunyorogva kinyitottam a szemem.

– Baszódj meg! – köptem, de Emily keze már lendült is, és hatalmasat csattant az arcomon. Úgy tűnt, érzékenyen érinti, ha becsmérelem a Szolgát.

– Látom, elmúlt a szérum hatása – állapította meg a Szolga.

– Beadjunk neki még egy adagot? – kérdezte Emily.

– Már nagyon sokat kapott. A vége felé csak újra elaludt tőle – felelte a Szolga töprengő hangon.

– Akkor mit csináljunk?

– Még nem tudom.

– Én igen – mondta erre Emily. – Jöhetne a víz – mondta szuggesztíven.

– Ó – húzta ki magát a Szolga ültében, és olyan lelkesült arcot vágott, mintha azt közölték volna vele, hogy a nyakék egy karnyújtásnyira van. – Hát persze! Itt az ideje bevetni.

– Mindig is ki akartam próbálni valakin – jegyezte meg Emily.

– Jól áll neked a kegyetlenség – mosolygott a Szolga, mire Emily hálásan nézett rá.

Fogalmam sem volt, miféle vízzel kapcsolatos dolgot terveznek, de az eufórikus hangulatuk láttán megijedtem. Mostanra már biztos lettem benne, hogy kínozni akarnak.

A következő percekben egy satuhoz hasonlító eszközt erősítettek a fejem köré, és szilárdan rögzítették, hogy semerre se tudjam elfordítani a nyakamat, aztán az ágytámlához szereltek egy vékony fémrudakból álló szerkezetet, ami a homlokom fölé lógott, és a tetején egy tartályszerűség volt. Annak az apró kifolyónyílásával szemeztem egyenest. A szívem a fülemben dobolt, amikor találgatni kezdtem, hogy mi lehet benne. Talán forró víz? Meg akarják főzni az agyamat, vagy mi?

– Mi ez? – kérdeztem, és rettegve vártam, mi fog kijönni abból a kis lyukból.

– Mindjárt meglátod – felelte Emily, és megnyitott a szerkezeten egy nyikorgó kis csapot.

Egy darabig semmi sem történt, aztán hirtelen:

– Au! – nyögtem fel, amikor egy csepp landolt a homlokomon. – Mi ez, hideg víz?

– Az, bizony – mondta Emily büszkén.

– Ezzel akartok kínozni? – kérdeztem megdöbbenve.

– Csak várd ki a végét – szólalt meg a Szolga. – Ezek a jéghideg kis cseppek alattomosabbak, mint hinnéd. Nem hagynak majd pihenni, sem aludni, sem gondolkodni. Vagy megtörsz, vagy megőrülsz. Az ősi Kínában a hadsereg a foglyok vallatására használta. Tudhattak valamit, ha még most is alkalmazzák a titkosszolgálatok. Igaz, kicsit lassú, de állítólag a világ nyolc legdurvább kínzási módszerei közé tartozik. Szóval, ha úgy döntesz, mesélnél egy kicsit a nyakékről, csak kiálts – mondta, azzal Emilyvel együtt kivonult a szobából, és bezárta maguk mögött az ajtót.

Nagyot fújtam, és elhatároztam, hogy először is kiheverem ezt a sokkot. Azt hittem, igazi kínzásnak vetnek majd alá, de ez a vízcseppes dolog nevetségesnek tűnt. Ki az, aki beleőrül abba, hogy egy kis víz a fejére csepeg? Behunytam a szememet, és megpróbáltam ellazulni.

A hideg cseppek szabályos időközönként hullottak a homlokomra, majd két oldalt leszánkáztak, és nedves csíkot hagyva maguk után eltűntek a hajamban. Percek múltán éreztem, hogy átnedvesedett a párnám. Egyfolytában a lesújtó cseppeket vártam, mintha magnetikusan követelték volna minden figyelmemet. Amikor már kellemetlenül kihűlt a homlokom, megpróbáltam elfordítani a fejemet, hogy máshol érjen a víz, de ez lehetetlen volt, annyira biztosan tartottak a fémpántok. Morogva szorítottam össze a szememet, és vártam.

Talán órák is elteltek, mire rájöttem, hogy így az istennek sem lehet pihenni. Jól van, ha nem megy, hát nem megy, döntöttem el. Pihenés helyett töprengeni kezdtem, hogy most mit kéne csinálnom. Felhívni Sebastienéket esélytelen, mert elvették a telefonomat, és ki tudja, hova tették. Azon kívül vagy kikötözve tartanak, vagy minden pillanatban figyelnek, és odakint is őrködik egy álarcos, így visszalopni sem tudnám. Ráadásul fogalmam sincs, hol vagyunk, Sebastienéket hova rendeljem. Elkeseredésemben azt kívántam, bár létezne egy titkos csatorna, amin üzenhetnénk egymásnak, csak ők meg én, a külvilág kizárásával, mondjuk mentálisan.

A víz őrjítően csöpögött a homlokomra, és a jéghideg cseppek nagyban akadályozták a gondolkodásomat. Ha jött volna valami értelmes meglátásom, az apró, villámcsapás szerű ingerek azonnal eltérítették, mintha el akarták volna kergetni. De én csak azért sem hagytam magamat. Megszállottan és tántoríthatatlanul erőlködtem, hogy kitaláljak valami megoldást.

Egyszer csak beugrott egy cikk, amit az Alterhíreken olvastam az ikertestvérek különleges kapcsolatáról: hogy megérzik, ha történik valami a másikkal, és néha még kommunikálnak is tudat alatt, például akaratlanul is ugyanolyan ruhát vesznek fel. Ettől fellelkesültem. Hiszen nekem is van ikertestvérem! Ám a mi stílusunk nem egyezett, másmilyen ruhákat szerettünk hordani, ő a lányokhoz vonzódott, én a fiúkhoz, ő reáltárgyakban volt jó, én humánban, ő jobb kézzel írt, én ballal. Egymás ellentétei voltunk.

Hogyan alakul ki információs sztráda két olyan ember közt, akikben semmi közös nincs, alig pár hete ismerik egymást, és csak az anyaméhen osztoztak létezésük első kilenc hónapjában? Talán az, hogy a testvérek valaha egyek voltak, mert ugyanabból a petesejtből származnak, egy láthatatlan dimenzióban örök nyomot hagyott, és ez az összeköttetés ott továbbra is létezik?

A francba már ezekkel a rohadt cseppekkel! A gondolataim szerteszét gurultak, mint az üveggolyók. A lehulló vízcseppek most már az idegeimen táncoltak. Igazuk volt azoknak a kínaiaknak, ez a kínzási mód tényleg az őrületbe kergeti az embert.

Mire is gondoltam épp? Ja igen. Hogyan kommunikáljak Markkal ezen a láthatatlan csatornán? Az is lehet, hogy már küldtünk egymásnak ilyen speciális üzeneteket, csak nem tudtunk róla. Kutatni kezdtem az emlékezetemben, mi olyan furcsa dolog történt velem, ami Markhoz lehetett köthető. A zavaró csöpögéstől semmi sem jutott eszembe.

Aztán nagy nehezen felrémlett egy Youtube videó, amiben két kislánynak, akik a fejüknél összenőttek, az agya is összetartozott egy darabon, így amit az egyikük látott, az a másikuk lelki szemei előtt is megjelent, hiába volt az ő fizikai szeme csukva. Mark a megismerkedésünkkor azt mondta, hogy egyszer álmában a tükörbe nézve nem saját magát látta, hanem engem. Lehet, hogy akkor épp én néztem a tükörbe, és azt láthatta a titkos csatorna segítségével? Én vajon láttam már olyasmit a lelki szememmel, amit valójában ő látott a fizikaival? Gondolkodjunk!

Le fogom tépni magamról ezt a nyavalyás szerkezetet, és megetetem Emilyvel!

Igen, miután Tonyval füvet szívtunk, és amikor Ryan buliján bedrogoztak, arról a folyosóról hallucináltam, amin Mark ment végig, amikor jelentést kellett tennie a Szolgának. Elképzelhető, hogy az ő félelmét éreztem, és az ő remegő kezét láttam a kilincsre kulcsolódni. Sőt, több mint valószínű. De ezek az üzenetküldések tudattalanul mentek végbe. Hogy a fenébe lehetne tudatosan üzenni?

És hogy a szentséges Isten haragjában lehet ettől a szartól koncentrálni?!

Összeszorított szemmel összpontosítottam, és magamban megszólítottam Markot:

„Szia, Mark! Figyelj, Soren vagyok!"

Kis híján elröhögtem magam, de visszatartottam a nevetést, mert ha a Szolga és Emily odakint meghallják, félreértik. Éreztem, hogy ez így nem fog menni. Szükségem lesz valamilyen drogra, hiszen a múltkori két alkalommal is annak segítségével értem el a testvéremet. Ki kell találnom valamit, hogy kaphassak, mert az igazságszérum nem ért el ilyen hatást.

És meg kell szabadulnom ettől a nyüves szerkezettől a fejemen!

– Hé, odakint! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam. – Emily!

Hamarosan mozgolódás és cipőkopogás hallatszott, aztán nyílt az ajtó.

– Na, mi az? – kérdezte a Szolga, amikor bedugta a fejét. Mögötte Emily is megjelent. – Közölni szeretnél valamit?

– Nem mondtam el mindent. Igenis láttam a nyakéket – szólaltam meg. – De nem álmomban.

– Csodálatosan hatékony ez a kis szerkezet. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem – szólt hátra a Szolga Emilynek. – Nos, ha nem álmodban láttad, akkor hol? – kérdezte tőlem.

– Amikor füveztem – hazudtam. – Először azután, hogy veled szívtunk. Már otthon voltam, döglődtem a fürdőkádban, és akkor beugrottak róla képek. Aztán Ryan buliján is füveztem egy kicsit, mert Sebastien adott. – A Szolga keze ökölbe szorult. – Akkor is láttam a nyakéket, de azt hittem, csak a festmény miatt, mert biztos megtetszett rajta az a nyaklánc. Nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Meg egyből utána ki is dőltem.

– Lehet, hogy az egész álmodtatás felesleges volt. Szóval ébren láttad a nyakéket – mondta a Szolga mohón. – Milyen környezetben volt? Úgy, mint a festményen? Valaki nyakában?

Gyorsan átgondoltam, mi lenne a leghihetőbb felelet.

– Nem. Mintha a földre lett volna ejtve, és sötétben.

A Szolgának felcsillant a szeme.

– Tovább! Volt még ott valami? Hallottál a közelben valamit? Éreztél szagokat vagy bármit?

– Én nem tudom, nem tudom – nyöszörögtem.

– Erőltesd meg az agyadat!

– Mind a két alkalommal csak egy pillanatra láttam, mert utána vagy elájultam, vagy elaludtam. Csak annyit tudtam felfogni, hogy valami nyaklánc villan elém piros köves medállal. De ha mondjuk, megint füveznék, lehet, hogy többet látnék.

A Szolga egyből átkutatta a zsebeit, aztán az egész ruházatát, de nem találta meg, amit keresett.

– Most elszaladok beszerezni egy kis muníciót, te addig tartsd a frontot – szólt oda Emilynek, és elsietett.

Emily, aki addig az ajtóban állt, lassan belépett a szobába, és leült az ágyam szélére. Hülyeségnek tűnt, de tőle mintha jobban kitört volna a frász, mint a Szolgától. Félelmetes volt a gondolat, hogy kettesben maradtam vele.