Két nap is eltelik, de Cedric még mindig gyenge, a sebei épp csak elkezdtek beforrni, noha állítólag villámgyorsan képes meggyógyítani magát. Talán az elkeseredéstől fogyatkozott meg az ereje. Gőgös magabiztossága nyomtalanul eltűnt, és csendes lett. Alig eszik, és a szobájába zárkózik. Az is lehet, hogy tervez valamit. Legalábbis ebben reménykedem.

Este aztán nem bírom tovább, felpakolok egy tálcára mindenféle élelmet, és bekopogok hozzá.

– Szabad – szól ki fáradt hangon, mire belépek. Az ablaknál ül meggörnyedt háttal, és a sötétbe burkolózott utcát figyeli.

– Hoztam neked ennivalót – teszem le mellé a tálcát egy asztalkára.

– Nem kérem – válaszolja rekedten.

– Mióta nem ettél? Két, három napja?

– Nem számít.

– Már hogy ne számítana? – kiáltok fel, mire végre rám pillant. Tekintete űzött, szeme alatt árnyékok sötétlenek.

– Életben tudom tartani ezt a testet étel nélkül is – feleli. Meglepődöm.

– Egyáltalán nincs is szükséged arra, hogy egyél?

– Azt nem mondtam – húzza el a száját.

– Akkor egyél! – tolom elé a tányért, ő pedig mérgesen megragadja a cipót és nagyot harap bele.

Sóhajtva leülök mellé.

– Visszaszerezzük azt az átkozott könyvet, és Madlene-t is kiszabadítjuk – próbálok lelket önteni belé.

Bólint, de mihelyst lenyeli a falatot, újfent az utcát nézi.

– Tudom, milyen lehet neked – folytatom.

– Tudja? – fordul felém.

– Nekem is el kellett hagynom az otthonomat, és én is elveszítettem a családomat. Először London melletti birtokunkról kellett menekülnöm, aztán Devonshire-ből. A szüleim meghaltak, a nagynénémék elárultak. Madlene-t halottnak hittem, ám mihelyst megtaláltam, megint elveszítettem. De veletek lennem olyan érzés, mintha újra volna családom. – A hangom elcsuklik, Cedric arca pedig ellágyul. Felemeli a kezét, és meleg tenyerét lassan az arcomra simítja. Kellemes borzongás jár át, a bőröm alatt mintha tűz gyúlna.

– Sajnálom – suttogja. – Sajnálom, hogy a kisasszony is elveszítette a szeretteit.

Nem tudok válaszolni. Túl jó érzés így lenni. Az új homokórám jut eszembe a benne pergő homokkal, ami pontosan annyi, mint Betsynek, és arra gondolok, hogy bár a háború miatt lett visszavásárolva az életem, talán nem csak harc és küszködés lesz benne. Talán egyszer vége lesz a küzdelemnek, talán győzünk, és talán marad még annyi homok, amennyi elég lesz egy kevés boldogsághoz.

– Mindent megteszek azért, hogy győzzünk – szólalok meg. – És nem csak azért, hogy felszabaduljunk a ködfelhő elnyomása alól, hanem azért is, hogy újra visszatérhess az otthonodba, és csatlakozhass a családodhoz.

Cedric erre leengedi a kezét, elhúzódik tőlem, és nyel egyet.

– Köszönöm – feleli szárazon, és megint a kinti tájnak szenteli magát, mintha már ott sem lennék. Nem tudok kiigazodni rajta, a hangulata olyan változékony, mint a szeszélyes tavaszi időjárás.

Várok, de már semmi sem történik, így lassan felállok és kimegyek.

A harmadik napon Xavier megjelenik a fogadó előtt a három köpenyessel, egyenesen a találkozóhelyünkként szolgáló padlás ablaka alatt.

– Gyertek ide, kedveseim! – kiáltja. – Nézzetek ki az ablakon a kedvemért! Egy kis beszédet intéznék hozzátok!

Betsy elszalad Cedricért, aztán odagyűlünk az ablakhoz.

– Mit akarsz mondani? – kiáltja le Cedric mogorván.

– Először is, sajnálom, amiért ilyen sokáig nélkülöznötök kellett – mosolyog Xavier, mire Cedric egy laposat pislog. – Csak utaztam egy keveset. Hogy mi ügyben, azt mindjárt megtudjátok, ám előbb még el kell mondanom, hogy Madlene kisasszonykát ne várjátok egyhamar vissza.

– Mit tett vele? – kérdezem.

– Semmi különöset. Megtanulta, hogy ne akarjon hősködni. – Aggodalommal vegyes megkönnyebbülés önt el. Bántották, ez biztos, de az életét nem oltották ki, és ez a legfontosabb. – Akkor rá is térnék a lényegre. Amikor még drága menyasszonyomat kerestem, idejövet számos embertől érdeklődtem felőle, és érdekes híreket is hallottam. Tudtatok róla, hogy St. Gilesben páran meghaltak mostanság pestisben?

– Miért fontos ez? – kérdezi Cedric unott hangon, de én látom, hogy feszengeni kezd.

– Nos, pár ember halála valóban nem fontos, igazad van. Néhány paraszt és cseléd igazán nélkülözhető, ha egyszer csak eltűnnek, szinte észre sem veszi senki. Az viszont annál inkább feltűnik, ha... – folytatná, de elneveti magát, és inkább int egyet, mire a mellette álló csuklyás odanyújt neki egy kisebb zsákot.

– Mit akarsz ezzel?

Xavier előhúz valamit a zsákból, és magasra tartja.

– Nézzétek csak, mim van! – lóbál meg a farkánál fogva egy szürke patkányt, mely mérgesen tekergőzik a levegőben. – Gondolom, nem kell különösebben magyarázni, ha azt mondom, St. Gilesből hoztam. Kis szőrös társaival már alig várják, hogy felfedezhessék Londont. Az ajánlatom a következő: ha ideadjátok a nyakéket, megmenekül a város.

Rémülten Cedricre nézek, akin azonban nem látszik változás.

– Blöffölsz – mondja Xaviernek.

– Úgy gondolod? – mosolyog amaz.

– Úgy. Nem hiszek neked. Most pedig tágulj innen.

– Mit is reméltem? Az embernek úgyis a saját szemével kell látnia a valót, más szavának ritkán szokott hinni – csóválja a fejét Xavier, majd sóhajt egyet, és leteszi a földre a patkányt a zsákkal együtt, amiből még három jószág szalad ki. Egy pillanat alatt eltűnnek az utcasarkokon. – Türelmesen várom a válaszotokat – folytatja felegyenesedve. A viszont látásra! – köszön még el kedélyesen, azzal int a csuklyásoknak, és lebbenő köpennyel távoznak.

– Ezt miért engedted? – fordulok mérgesen Cedric felé.

– Nagyobb baj származott volna abból, ha megkapja a nyakéket – feleli. – És tényleg nem hiszek neki – teszi még hozzá, és ő is elmegy. Összeszorul az állkapcsom.

Hetek teltek el, és a világ azóta idegenné vált: kifordult önmagából és felfeslett, mint egy megtépázott ruha. Szalmazsákomon ülök, és nyitott padlásablakomon át kifelé tekintek. Rongyos, szürke felhőpaplanba burkolózik a város, a fából ácsolt házak mogorván szoronganak egymás mellett, a zegzugos sikátorok szemétdombjain patkányok turkálnak és holttestek fekszenek. Az eső sarat duzzasztott az utcákon, megnehezítve a haladást a gyalogszerrel közlekedőknek és a halottaktól roskadozó szekereknek.

Már jó ideje hever egy elhagyott bőrerszény a kocsma előtt a földön: pár negyedpennys kiszóródott belőle, és csillogva hívogatja az arra járókat, akik rátekintenek, majd elmennek mellette. Felvenni senki sem meri, hátha az is a halált hordozza. Ha mégis fizetni kell valahol, az emberek ecettel töltött üvegekben adják át az érméket.

Az elmúlás szele besüvített a házak ablakán, majd odabenn megduzzadt, elmérgedt, kifakadt, megbűzhödött és elfeketedett, végül a haldoklók utolsó sóhajával tört az ég felé. Ahol valaha gyermeksivalkodás, énekszó és nevetés hallatszott, ott később jajgatás, ima és sírás. Aztán nem maradt más, csak a néma csend.

A csengettyűs ember minden reggel végigjárja az utcákat, a szemközti házból a fáklyás kocsi tegnap két holttestet vitt el, aztán megjelent az ajtaján egy vörös színű kereszt, fölötte felfestett írás: "Isten irgalmazzon!" A kapura lakat került, elébe őr állt. A betegeket összezárták az egészségesekkel.

A Mérges Kakast hárman is őrzik, noha egy beteg sincs köztünk: ezeket az őröket Xavier parancsolta ide, hogy ne tudjunk elszökni, sem élelmet szerezni. Most is itt posztol az egyik a bejárat előtt, és az ajtón csak a kocsma részeges vendégeit engedi ki. Be azonban már nem jöhet senki.

Valahol megkondul egy harang: vasárnap lévén misére szólít, így sokan igyekeznek a templomba. A halál árnyékában könnyebben megbánják bűneiket és békülnek ki haragosaikkal.

Fekete nagykabátos férfi vág át az utcán, kezében hosszú bottal, fején csőrös maszkot viselve, a halál hátborzongató, madárfejű angyalaként. Ő sem veszi fel az erszényt, csak botjával elkerget útjából egy patkányt, és tovább sietne, ám egy főkötős anyókába botlik, aki a templom irányába csoszog.

– Jó reggelt, doktor uram! – köszön neki az anyó. – Ma hány lelket mentett meg a pusztulástól?

A pestisdoktor lehajtja fejét.

– Jó reggelt, Mrs.Cutbert. Sajnos egyet sem.

– Én ma hatszor láttam a halált, pedig még alig kezdődött el a nap – feleli az anyó, és fogatlan szájából úgy tör elő sipító hangja, mint katakombák mélyéből a holt lelkek siráma. Fázósan összefogja maga előtt a kendőjét, baljával pedig viseltes, hosszú szoknyájának alját csippenti fel, holott már teljesen eláztatta a sár. – Először egy csecsemőt ragadott el, utána az anyját. Nekik talán jobb is így, az anya megesett lány volt. Őket egy kofaasszony követte, majd Mr. Digby kutyája, aztán a mészáros. Az a helyes molnárlegény is meghalt, akit egyszer a péküzletben láttam. Az arca egészen eltorzult a fekélyektől.

– Bizony, olyan sok a halott, hogy a temető megtelt – bólogat a doktor.

– Így mi lesz az újabb elhunytakkal?

– A város határában nemrég egy mély gödröt ástak, hogy abban hantolják el őket, ám hamarosan ebbe is annyi került, a tetejét pedig olyan gyéren borították földdel, hogy másnap reggelre a kóbor kutyák kikaparták őket.

Árnyék vetül fölém: meg sem hallottam, mikor jött be Cedric. Nem szólal meg, ő is a jelenetet nézi.

– Gazdag és szegény egyaránt belehull – mondja az anyó.

– Akadt, aki pőrén feküdt, vagy egy szál pokrócba csavarva – sóhajt a doktor. – Nincs már elég koporsó sem. És hol lehet még a vége?

– Azt csak az Úr tudja. A bűneink megsokasodtak, az emberek hazugok lettek, szemfényvesztők, irigyek, fösvények, gyilkosok és paráznák, ezért küldte ránk ezt a dögvészt. Imádkoznunk kell a bocsánatáért! – rikácsolja az asszony, és hogy mondandójának nyomatékot adjon, madárkaromszerű kezével megragadja a doktor karját.

– Imádkozni otthon is lehet. A templomban csak átadják egymásnak a kórságot – feleli a férfi, mire az anyó úgy engedi el a karját, mintha tűz perzselte volna a kezét, és sebtében eliramodik.

– Ezek az ostobák tényleg azt hiszik, hogy az úr büntetése a betegség, a szánalmas bűneik miatt – jegyzi meg Cedric.

Egy kordé jelenik meg, befogva elé egy lesoványodott, agyonhajszolt lóval. Terhét, az egymásra dobált rengeteg halottat alig bírja húzni.

– Pedig mekkorát tévednek – bólogatok. – A mi bűneink miatt van. Miattunk halnak meg ezek a szerencsétlen emberek.

– Ez nem igaz – ül le mellém Cedric. – Nem mi tettük ezt velük.

– De valahol akkor is mi okoztuk ezt az egészet.

– Nem a mi hibánk, értse meg, és ne bámulja már azt a kordét. Az élőkre tekintsen, ne a holtakra.

– Akkor nézd ott azt a lányt a virágcsokorral – mutatok az utca végén sétáló fiatal cselédre. – Szerinted kitől kapta a virágot? Vajon a szerelmesétől? – Cedric nem felel. – Fejét lehajtva jár, a válla meggörnyed, mintha mázsás súly terhelné a hátát. Nem, nem a szerelmesétől kapta, azért tartja magánál, amiért mindenki más is; hogy elnyomja a rothadó testéből áradó bűzt. Talán pár hete még egy legénnyel szerelmeskedett, néhány hét múlva viszont öt láb mélyen lesz a föld alatt. Ő már a halál jegyese, mint mindenki más is ebben az átkozott városban.

– Elég! – kiáltja Cedric, és a vállamat megragadva maga felé fordít. – Nézzen a szemembe! Ez nem mi hibánk, értse meg!

– De igen... – nyögöm a fejemet lehajtva.

– Sss! – Nem a mi hibánk, nem a mi hibánk – suttogja kitartóan, de mélyen belül, a lelkem legsötétebb zugában tudom: igenis a miénk.

– Mit szeretnél? – kérdezem még mindig lehajtott fejjel.

– Tessék?

– Valamiért feljöttél ide.

– Öm, nos, igen – enged el Cedric. – Kitaláltam valamit, hogyan menthetném meg Madlene kisasszonyt. – Erre már felnézek. – Félrevezetem a testvériséget, aztán megpróbálom őt megszöktetni. Ön addig biztonságban lesz itt Betsyvel, nem fognak tudni betörni a csuklyások, ha nem adnak nekik engedélyt a belépésre. – Sóhajt egyet, és megnyalja az ajkát. – Ha történne velem valami...

Nyelek egyet. Sejtettem, hogy egyszer majd beszélnünk kell erről, de azt nem, hogy ennyire fájdalmas lesz.

– Nem fog. Biztos vagyok benne.

– De ha mégis... – kezdené, mire az ajkára teszem az ujjam, és elhallgattatom. A tekintetünk összekapaszkodik. A kezem önkéntelenül érinti meg a kezét. Ujjai megmozdulnak, és lassan az enyémekbe fonódnak: meleg, érdes tenyerében szinte eltűnik a kezem. Elfog a rettegés, hogy talán mégis most látom őt utoljára. A gondolatra fojtogatni kezd a féltés, és legszívesebben el sem engedném. Fejét a fejemhez húzom, összeér a homlokunk. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

– Megígérem – mondja rekedten, és szeme az ajkamra téved. Én is az övét nézem, a szívünk mintha egyszerre dobbanna. Tudom, hogy ugyanarra gondolunk. Egy önkéntelen mozdulattal megcsókolom.

Egyszerre vagyok szomorú és boldog. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Elgyengülve eresztem el, mire elhúzódik, majd feláll, és halkan kimegy.

A halottas kordé eközben elhalad, és az utca épp olyan kihalttá válik, mint a szívem.

Este van, a tintasötét égre feljött a Hold, és Cedric még mindig nem tért vissza. Betsy az üres kocsmát takarítja ki újra és újra, én egy lócán ülök, és az ablakon át az utcát nézem.

– Nem akarod még abbahagyni? – kérdezem, mire megáll egy pillanatra. – Gyűlölöd ezt csinálni.

– Máshoz nem értek – von vállat, és folytatja a sepregetést.

– Mit csinálnál szívesen? – pillantok felé.

Erre megint megáll, és elgondolkodik. Arcán egy halvány mosoly dereng fel, a tekintete vágyakozón elréved.

– Színésznő lennék. Színházban játszanék. Ezernyi különféle jellemet öltenék fel, és történeteket keltenék életre – feleli szégyellősen. – De apám ki is tagadna, ha ezzel állnék elébe.

– Talán egyszer lesz még lehetőséged valóra váltani az álmodat.

Ő csak legyint egyet.

Ekkor egy fáklyát tartó alak fordul be a sarkon, és a fogadó felé tart. Ez nem a fáklyás ember, aki a halottakat gyűjti össze, jövök rá hamarosan, mert kordé nem érkezik mögötte, és a járása is bizonytalan.

– Sosem kellett volna hagynom, hogy belekeveredj ebbe – szökik ki a számon, amikor felismerem, hogy Foghíjas Johnny az.

– A saját akaratomból keveredtem bele – lép mellém, és a tekintete elkomorul, amikor ő is meglátja a Foghíjast.

– Talán ha nem ebbe a fogadóba térek be...

– Ebbe kellett betérned. Nekünk találkoznunk kellett.

A tengerész eközben lendületesen lenyomja a kilincset, ám bejutni nem tud.

– Mi az, miért nem vagytok nyitva? – hőbörög, és hangján érződik, hogy jócskán megkóstolhatott valami italt. – A rendelet szerint csak kilenc után kell bezárnotok.

– Magának semmikor sem vagyunk nyitva – szólok ki a férfinak, aki erre ide néz.

– Úgy, szóval először elvadítod tőlem a menyasszonyaimat, majd elcsalod az értékeimet, aztán még egy nyavalyás italt is megtagadsz tőlem? Ez szép, mondhatom!

– Betsy sosem volt a menyasszonya, csak szerette volna.

– Marietta viszont az volt! – ordítja teli torokból. – Megkértem a kezét és igent mondott! Már az esküvőnket terveznénk, ha nem mondod azt a Vasmacskában mindenki előtt, hogy erőszaktevő vagyok! A bátyja meghallotta, és inkább neked hitt, mint nekem, aztán tovább adta a hazugságot Mariettának, aki erre felbontotta az eljegyzésünket. A bajt hoztad rám, amióta csak megismertelek, nyomorult kis féreg! – hörgi.

– A bajt csakis magának köszönheti.

– Látom, hiába várok bocsánatkérést! Mert annyit legalább megérdemelnék, amiért tönkretettél.

– Bocsánatot magának kellene kérnie Betsytől, amiért erőszakkal le akarta teperni.

– Semmi rosszat nem tettem vele, nem kérek bocsánatot olyasmiért, amit nem követtem el!

– Akkor nincs keresnivalója itt, táguljon innen.

– Nem megyek innen sehova, míg igazságot nem szolgáltatok – köpi a szót.

– Miféle igazságot? – kérdezem gyanakodva.

– A jogtalanul kifosztottak igazságát. Megfosztottál a jóhíremtől, és ezáltal a jövőmtől. Attól a jövőtől, amit egész életemben elérni vágytam, de már sosem érhetek el!

– Miért nem? Hagyja itt ezt a várost, kezdjen máshol új életet.

– Mégis hogyan? Mariettáék úgy döntöttek, itt vészelik át a ragályt, én pedig addig könyörögtem neki, hogy gondolja meg magát és jöjjön velem egy biztonságos helyre, míg meg nem kaptam a betegséget!

– Ó... – nyögöm, mert más egyebet mondani képtelen vagyok. Letaglóz a hír.

– Ezek után ne merd azt mondani, hogy a romlásomat nem neked köszönhetem! Legyél átkozott, mocskos kis szuka! – ordítja, és a kezében lévő fáklyát a fogadó fából ácsolt falához lendíti. – Pusztulj el dicstelenül, ahogy én is fogok!

A lángok felszaladnak a száraz fán, és egy pillanat alatt szétterjednek, narancssárga fényt hasítva az éjszaka szövetébe.