A meccs után Kaylával és Emilyvel megvártuk a csapatot a kijáratnál, aztán odamentünk Tonyhoz, hogy gratuláljunk. Addigra már Grace is odaért, és a nyakába vetette magát.

– Annyira szuper voltál, úgy játszottál, mint egy sztár – búgta bársonyos hangján.

– A srácokkal azt beszéltük, hogy ha nyerünk, beugrunk az Apokalipszisbe ünnepelni – mondta Tony. – Ha meg veszítünk, akkor vigasztalódni – nevetett. – Van kedvetek jönni? – kérdezte. Megremegett a szemöldököm a hely nevének hallatán, mert ismertem: rossz hírű lebuj volt, amit körülbelül csak a festék tartott össze, és elképzelni sem tudtam, Tony mikor fedezte fel magának.

– Hát persze, hogy van, ez nem kérdés! – lelkendezett Grace, mintha csak őt hívták volna meg, és mi ott sem lennénk. – Egy ilyen győzelem után megérdemeltek egy kis bulizást!

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Kayla.

– Nekem is – mondta Emily.

– Megyünk – fordultam Tony felé. – És gratulálunk a győzelmedhez.

– Köszönöm – felelte Tony mosolyogva. Úgy látszik, azért a mélyben még mindig megmaradt ugyanannak a szerény, kedves fiúnak.

Az Apokalipszis nem volt messze, hamar odaért a csapatunk. Az épület kívülről úgy nézett ki, mint egy hatalmas kazán, mert piros-feketére mázolták, szegecses fémajtaja köré pedig élethűnek ható lángnyelveket festettek, mintha tűz csapna ki bentről. Amikor beléptünk, a fapadló megnyikordult a talpunk alatt, és cigarettafüst meg alkoholgőz keveréke csapott meg. A hangszórókból valami alternatív zene szólt, és a feketére festett falakon világvége hangulatú képek lógtak. Egy híres festmény reprodukciója is akadt köztük. Felismertem, mert tanultunk róla rajzszakkörön: Hieronymus Bosch egyik követője festette, és a Purgatóriumot ábrázolta. Ezért járt tőlem a kocsmának egy jó pont. Alaposabban belegondolva az egyetlen jó pont. A repedezett, piros bőrfotelokon és kanapékon még csak pár vendég ült: egy neandervölgyinek kinéző fiatalokból álló csapat, meg pár gót lány a sarokban, ám most, hogy betódult egy osztálynyi tizenéves, megélénkült a hangulat, a csapos pedig meglepetésében elejtette a rongyot, amivel a poharakat törölgette.

– Csinos kis kulipintyó – jegyezte meg Kayla.

Körbeültünk egy nagyobb asztalt, Grace természetesen Tony mellé ült. Én úgy helyezkedtem el, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a festményre. Fogadni mertem volna, hogy én vagyok az egyetlen, aki még egy szórakozóhelyen is csak a festményeket nézi a falon, de nem izgatott, a többiek már úgyis ismertek. Ámulva néztem az alkotó fantáziának ezt a groteszk szüleményét: a szenvedő emberalakokat, a szörnyeket és a kínzások különböző fajtáit. Különösen a központi alakot, egy szinte csak fejből álló lényt, kapu méretű szájával.

Emily tekintete is a képre vándorolt.

– Szerinted léteznek ilyesmik, mint a Tisztítótűz? – szökött ki a számon a kérdés, ami akaratlanul is felötlött bennem.

– Az előző sulimban próbálták velem elhitetni, de... nem tudom. Mindenesetre sok nép kultúrájában létezik hasonló hely, csak másmilyen neveken.

– Szerintem nincs Tisztítótűz. De ha mégis van, és így néz ki, én inkább kísértet maradok a Földön – fintorgott Kayla.

– Égek a vágytól, hogy szívhassak egy slukkot – mondta Grace Tonynak.

Tony laza testtartással ült, egyik kezét a fotel karfáján nyugtatta, a másikban pedig egy égő cigarettát fogott, és lassan kifújta a füstöt. Szeme a füst felhőjén keresztül úgy csillogott, mint egy éjjeli vadnak. Sosem dohányzott ezelőtt, legalábbis nem tudtam róla. Odanyújtotta Grace-nek a dobozt, a lány pedig kelletlenül kihúzott egy szálat. Sejtettem, hogy csak közvetett csókra pályázott.

– Kértek? – kínált minket is Tony.

– Nem, köszi – utasítottam el.

– Gyerekek, én rohadtul megéheztem! – kiabálta túl Ryan a zajt.

– Rendeljünk óriáspizzát – vetette fel a mellette ülő Nathan.

– Te milyet kérsz? Szereted a sonkásat? – fordult felém Tony, mire Grace arcán enyhe sértettség tükröződött, amiért nem őt kérdezte meg.

– Rendeljetek olyat, amilyet szerettek, én úgysem fogok enni egy szeletnél többet – mondtam.

Grace diadalittas mosolya azt közölte: „Ez a helyes válasz."

Az este folyamán nem kevés sör és vodka is lecsúszott, de a csapost szemlátomást nem érdekelte a törvényi előírás. Tony csak alkoholmentes sört ivott. Örültem, hogy nem áll szándékában piásan vezetni.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem messze, egy magányos fotelban ülve Sebastien figyel minket. Talán a meccsen is ott volt, de a tömegben nem láttam. Nem tudtam, mit kereshet itt, mert egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a győztes csapatot akarná ünnepelni. Csak ült, és sötét ábrázattal nézett. Megböktem Kaylát.

– Ez a Sebastien állandóan néz. Most is.

Mire Kayla odapillantott, a srác már elfordult.

– Nem is néz.

– Persze, mert mire méltóztattál ide figyelni, kiszagolta a veszélyt, és direkt másfelé fordult.

– Én láttam – szólalt meg Emily. – Már az órákon is folyton téged fixírozott.

– Na ugye – mondtam.

Kayla csak vállat vont.

– Kicsit megszállottnak tűnik, de szerintem helyes – folytatta Emily. – Lehet, hogy szeretne tőled valamit – mosolyodott el.

– Micsoda? – hördültem föl, és megint Sebastien felé fordultam, hogy ezúttal ebből a szemszögből vizsgáljam meg. Tényleg nem nézett ki rosszul, fekete pólóján átsejlettek az izmai, erős állkapcsától és ívelt szemöldökétől pedig karakteres volt az arca. Szőke haja féloldalt az arcába hullott, de nem törődött vele, csak kezét az asztalon összekulcsolva, fejét lehajtva ült, mintha valami halálosan komoly dolgon gondolkodna, vagy bűnbánatot tartana. És amikor a lányok a pizzájukkal foglalkoztak, megint stírölt.

Ez már kezdett felmérgesíteni. Azt találtam ki, hogy én is visszabámulok, hátha észreveszi magát. Hosszú pillanatokig farkasszemet néztünk. Egy idő után könnyezni kezdtem a füsttől, de nem adtam fel, csak azért is kitartottam. Sebastien tekintete lassan megváltozott: a komolyság helyét átvette valami más. Szomorúság? Pislognom kellett, de amikor kinyitottam a szememet, már az italával foglalkozott, a látomás pedig a semmibe tűnt. Zavartan nyúltam én is a kólámhoz. Már nyitottam a számat, hogy megosszam a dolgot Kaylával és Emilyvel, de aztán becsuktam. Előbb magamban szerettem volna tisztázni, hogy mit láttam.

Nem sikerült. Különben is, kit érdekel Sebastien?

– Ha így is van, nincs szerencséje – jegyeztem meg végül.

– Tony a szerencsés, igaz? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyire nyilvánvaló? – nyeltem egyet.

– Csak szemfüles vagyok. Drukkolok nektek.

– Lehet, hogy hiába.

– Miért?

– Mert... szerintem leginkább téged akart meghívni a meccsére – motyogtam.

– Engem? – vonta föl a fél szemöldökét. – Miből gondolod?

– Minket Kaylával még sosem hívott el.

Ezen egy kicsit eltöprengett.

– Figyelj, akárhogy is van, a részemről nyugodt lehetsz: nekem másmilyen típus jön be.

Megkönnyebbülve pillantottam rá.

– Milyen típus az eseted?

– A rosszfiús – mosolygott.

A jókedv már a tetőfokára hágott, disznó viccek röpködtek, amikor Tony felmutatott az ujjaival egy W meg egy C-betűt, és elment hátra. Erre Grace is arrébb ült, hogy közelebb legyen Christine-hez, a barátnőjéhez. Ryan egyedül ette tovább a pizzát.

Eszembe jutott valami.

– Figyeljetek – szóltam Kaylának és Emilynek. – Hátha Ryan tud valamit, hogy mitől változott meg Tony. Odaülök és óvatosan kikérdezem.

– Jó ötlet, menj – bólintott Kayla.

Odafurakodtam Ryan mellé.

– Gratulálok a győzelmetekhez – kezdtem.

– Köszönjük – felelte Ryan tele szájjal.

– Irtó lelkesen játszottatok. Főleg Tony. Még sosem nyomott sztriptízt a nagyközönség előtt. Mi ütött belé? – nevettem, mire ő is elvigyorodott.

– Igen, kicsit be van sózva újabban.

– Kicsit? Régebben nem így viselkedett. Nem ilyen megszállottan játszott, és sosem cigizett. Mitől változott így meg? Történt vele valami? – kérdeztem olyan lazán, ahogy csak tudtam, de Ryan jókedve így is mintha halványodott volna. Feszengeni kezdett, előbb megrágta a falatot, és lenyelte, mintha keresné a szavakat, és csak utána felelt.

– Ami azt illeti, történt – mondta. – De ezt nem szereti hangoztatni, és nem is tőlem tudod, világos?

– Ígérem, hogy nem adom tovább. Mi az, amit nem tőled tudok?

Ryan harapott még egyet a pizzájából, de mintha már nem ette volna olyan jóízűen. Hátrasandított a mosdó irányába, és amikor nyugtázta, hogy nem jön Tony, nagy levegőt vett.

– Akadt egy kis egészségügyi problémája. Azaz nem is olyan kicsi. Nem tudom, hogy konkrétan mi, mert azt nem mondta el, csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy nem egy megfázásról van szó. És hogy a dolog maradandó.

Nagy szemeket meresztettem, a gyomrom pedig pingponglabdányira ugrott össze. Emily jó helyen keresgélt.

– Tony beteg? Egek...

– Azért nem kell beszarni – emelte fel Ryan a paradicsomszószos mutatóujját –, nincs végzetes baja vagy ilyesmi. De jól megijedt, mert még kórházba is kellett mennie. Gondolom ekkor jött rá, hogy ki kell használni az életet, mert bármikor feldobhatjuk a bakancsot. Mármint nem úgy értem, hogy ő! – tette hozzá gyorsan az arcomat látva. – Nem olyan beteg, hogy bármikor elpatkolhat, csak biztos végiggondolta, hogy eddig alig élt, csak a kémia volt neki meg a floorball, semmi más. Hadd bulizzon egy kicsit, amúgy is ráfért már.

– Nem is sejtettem, hogy ez a helyzet. – Görcsösen markoltam a zsírfoltos asztalterítő sarkát. – Annyira sajnálom. Tényleg ráfér egy kis kikapcsolódás.

Tony addig valóban mással sem foglalkozott, csak a tanulással és a sporttal, de köztudott volt, hogy a floorballt is csak azért űzi, hogy felélénküljön a vérkeringése, több oxigén jusson az agyába, és ezáltal még jobban tudjon tanulni.

– De ezt ne említsd neki, egyáltalán nem is tudsz róla, oké?

– Rendben, persze. Kösz, hogy elmondtad.

Letaglózott a hír, úgyhogy magamba mélyedve álltam föl, így későn vettem észre, hogy Grace közeledik felém, és már csak egy ütközést éreztem, meg valami hideget végigfolyni a mellkasomon. Amikor lepillantottam, egy tenyérnyi narancssárga folt éktelenkedett a pólómon.

– Nem láttad, hogy jövök? – kérdezte Grace egy üres pohárral a kezében. – Most oda a koktélom.

– Nekem meg a pólóm – feleltem rezignáltan. Ezt is a turkálóból szereztem, de attól még teljesen jó póló volt.

– Ó, valóban. Teljesen elázott, annyira sajnálom – felelte, de a sajnálkozása kissé megjátszottnak tűnt. – Lehet, hogy a Sex On The Beach többe került – jegyezte meg aztán halkan a mellette álló Christinnek, amikor végignézett rajtam, de persze úgy, hogy én is hallhassam.

– Semmi baj – mormogtam.

Folyton azzal vágott fel, hogy mi mennyibe került neki. A legdivatosabb ruhákban feszített, és ha kiposztolt valahova egy képet, azon holtbiztos, hogy megjelent valami világmárka, így valószínűleg most sem a koktél ára aggasztotta, csak jólesett rávilágítania egy reflektorral a kettőnk anyagi helyzete közt tátongó szakadékra.

Valamiért úgy éreztem, hogy nem teljesen véletlen volt ez a karambol. Ennél a szakállas módszernél azért valami kreatívabbat vártam volna tőle.

– Mi történt? – jött oda Tony a mosdóból visszatérve.

– Egy kis baleset – mondtam. – Nem vészes.

– Soren pont akkor állt fel, amikor elmentem mellette, és kiverte a kezemből az italomat – nevetett Grace. – Még egy kortyot sem ittam belőle – tette hozzá viccelődve panaszkodós hangon. Valószínűleg arra számított, hogy Tony majd fizet neki egy másikat, ám ő meg sem moccant. Csalódottság suhant át Grace arcán, de aztán kihúzta magát.

– Nem fogsz így, nedves pólóban megfázni? – kérdezte tőlem.

– Kedves, hogy aggódsz értem – szűrtem a fogaim közül. – De majdcsak megleszek valahogy.

– Nincs egy pulóvered, amit felvehetnél? – kérdezte Tony.

– Nincs, de nem hiszem, hogy annyira hűvös lenne...

– Grace-nek igaza van, nem mászkálhatsz itt nedves ruhában, még megbetegszel – vágott közbe Tony. Grace elégedetten elmosolyodott. Megdöbbentem: ezek összefogtak ellenem? – Úgyhogy szívesen hazaviszlek – fejezte be Tony. – Induljunk is szerintem.

Ezen még inkább elámultam – jobban, mint Grace.

– Ne hülyéskedj már, ünnepelni vagy itt, és még csak most érkeztél – hebegtem.

– Az egészség fontosabb.

– Arról volt szó, hogy engem viszel haza. Így beszéltük meg – mosolygott Grace ártatlanul.

– Tényleg? – töprengett Tony. – Nagyon sajnálom, remélem, nem haragszol, hogy változott a terv. Nem szeretném, hogy Soren megfázzon, ugye, megérted? De Ryan biztosan szívesen hazavisz. Igaz, Ryan? – fordult a barátjához.

– Persze – bólintott a szólított felélénkülve.

Grace hirtelenjében nem tudott mit felelni, Tony pedig addig már el is fordult, és intett, hogy kövessem. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen férfiasan határozott is tud lenni.

Odaköszöntem a lányoknak. Kayla felvont fél szemöldöke meglepetésről árulkodott, Emily csak bólogatott.

– Mázli, hogy nem ittál – mondtam Tonynak, amikor már a parkolóban jártunk.

– Reméltem, hogy haza vihetlek – felelte, miközben elővette a kulcsait. Dobbant egy nagyot a szívem, és amikor az autó fölött egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, a kezem úgy elkezdett remegni, hogy alig bírtam kinyitni a kocsiajtót. Alig hittem el, amit hallottam. Eleve azt tervezte, hogy haza visz? Mi a fene?

Tonynak egy öreg, bordó színű Vauxhallja volt, az Isten is sufnituningra teremtette, és talán már a bezúzásra is megérett, de igen vagányul festett. Valószínűleg ezt is a nyáron szerezte, mert még sosem láttam. Igazából a legjobb tudomásom szerint eddig kocsija sem volt. Amikor beültem, cédrusillat csapott meg, és miközben végigsimítottam a kopott velúr ülésen, az az érzés töltött el, hogy valami titkos szentélybe nyertem bebocsátást, mint egy kiválasztott, aki éveken át türelmesen várakozott, majd az imái egyszer csak meghallgatásra leltek, és most megszeppenve pislog, fel sem fogva, micsoda kegy érte.

A Vauxhall dorombolva beindult, majd úgy suhant végig a sötét utcákon, akár egy vadászó macska. Valamiért azt hittem, hogy Tony vezetni is úgy fog, mint floorballozni, de egyáltalán nem próbált felvágni, normálisan vezetett, a megengedett tempóval.

A kezét figyeltem. Finom keze volt. Elképzeltem, amint az ujjaival végigsimít az arcomon. Megérezhette, hogy nézem, mert odapillantott, mire én zavartan másfelé fordultam.

Ahogy az épületeket és a fákat figyeltem, amik mellett elhaladtunk, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen most boldog vagyok. Rájöttem, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni: amikor az ember még mindent hihet és mindent remélhet. Legszívesebben leállítottam volna az időt, hogy hetekig lubickolhassak ebben a repeső, várakozásteli érzésben.

Már majdnem megérkeztünk hozzánk, amikor a tükörből kiszúrtam egy Nissant tőlünk lemaradva. Eszembe jutott, hogy mintha már az Apokalipszis parkolójában is ott lett volna. Követnek minket? Ugyan ki és miért?

– Itt kell lefordulni, igaz? – kérdezte Tony. Odakaptam a fejem. Már a mi utcánknál jártunk. – Eddig még csak egyszer voltam itt.

– Igen – mondtam szórakozottan. Amikor megint a tükör felé fordultam, már nem láttam az autót. Lekanyarodhatott egy másik utcába.

– Valami baj van? – kérdezte Tony.

– Nem, semmi, csak azt hittem, hogy követnek.

– Hogy nézett ki a kocsi?

– Egy ezüstmetál Nissan volt.

– Én is észrevettem – bólintott Tony komoran.

– Te tudod, hogy ki lehetett az?

– Az Sebastien kocsija.

– Már megint ő – háborodtam föl. – Mit akar folyton?

– Folyton? – kérdezte Tony összevont szemöldökkel.

– Akárhová megyek, mindenhol ott van. És néz.

Tony tekintete még jobban elsötétült.

– Vigyázz vele.

– Ismered őt valahonnan? – kérdeztem. – Mintha nem kedvelnétek egymást.

– Szó ami szó – morogta.

– Mit tudsz róla? – fordultam felé.

Tony sóhajtott.

– Nos, valóban jobb, ha te is tudod. Csak hogy tisztábban láthasd, mivel állsz szemben.

– Ez nem kezdődik jól.

– Egy lovas táborban találkoztam vele először, tavaly nyáron. Már ott is ilyen magányos farkas volt. Beszélgettem vele egy keveset, de hogy is mondjam... elég furcsán viselkedett.

– Furcsán?

– Különös elméletei voltak, mintha nem is ebben a világban élne. Lázasan tudott magyarázni mindenféle ezoterikus dolgokról, meg a bűnről, de közben saját magának is örökké ellentmondott, és ha szembesítettem ezekkel az ellentmondásokkal, ingerült lett. Inkább elkerültem. Aztán kinézett magának egy másik srácot. Folyton figyelte, mindenhová követte, és neki is mondta a hülyeségeit, de a fiú már menekült tőle. Aztán egyszer csak mindketten eltűntek. Az egyik táborbeli haverommal a keresésükre indultunk, és hamarosan meg is találtuk őket. Épp időben érkeztünk: egy csűrben erőszakoskodott a sráccal, aki egyébként eléggé hasonlított rád.

Ekkor már a házunk elé értünk, és Tony leállította a motort.

– Sebastien azóta utál engem – folytatta. – Van egy sejtésem, hogy az előző iskolájából is hasonló ok miatt kellett mennie. Különben miért hagyna ott valaki egy elit gimnáziumot, hogy a mi kis középszerű sulinkba jöjjön? Persze ez csak találgatás, lehet, hogy a tábori dolog csak egyszeri eset volt.

– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy engem pécézett ki következőnek. Hiszen ide is követett – háborodtam föl.

– Nem akartalak megijeszteni. Nem szeretném, ha emiatt nyugtalankodnál. A suliban is szemmel tartom, és most is, miután kiszúrtam az Apokalipszisben, jobbnak láttam, ha magam hozlak haza.

Ó, akkor ezért akart haza hozni. Jólesett az aggódása, de ismét megállapíthattam, hogy semmibe nem kell többet belelátni.

– Jól tetted, hogy elmondtad – feleltem. – Nem gondoltam volna, hogy vigyázni kell vele.

Na jó, de. Megfordult a fejemben, hogy homofób. De az nem, hogy veszélyes is.

– Hát persze, szőke haj, elegáns ruhák, udvarias modor: ki gondolna bármi rosszat róla? Csak azt sajnálom, hogy megrémisztettelek. Ha bármi van, ha csak valami gyanúsat veszel észre, azonnal szólj nekem, rendben? Ugye, tudod a számomat?

– Igen, persze – motyogtam. – Akkor... kösz, hogy elhoztál, meg mindent köszönök – tettem a kilincsre a kezem.

– Lenne kedved valamikor együtt lógni? – kérdezte ekkor csak úgy mellékesen, rám sem pillantva, és közben dobolt egy kicsit az ujjaival a kormányon.

Először szóhoz sem jutottam. De nem, még mindig nem kell ebbe semmit belelátni, földeltem le magamat.

– Nem kell testőrré avanzsálnod – böktem ki végül. – Annyira talán nem veszélyes Sebastien.

– Ezt... nem miatta mondtam – harapott az ajkába. – Már egy ideje meg akartam kérdezni, csak... De aztán rátévedtem a Facebookodra, és egész szivárványos hangulatba jöttem, rendesen szivárványt húztam magam után, és... Na jó, nem folytatom, mert mindjárt szivárványt hánysz – nevetett, és egy kicsit elvörösödött.

Levegőt venni is elfelejtettem. Ebbe már igazán bele lehet látni valamit. Én is elnevettem magamat zavaromban. Aztán megköszörültem a torkomat.

– Én nem is sejtettem, hogy te...

– Én sem, hogy te. Csak reméltem – tette hozzá komolyabban, és végre a szemembe nézett.

– Lenne kedvem.

Tony elmosolyodott. Úgy nézett ki, mint egy kiskutya, akit elhalmoztak a kedvenc csemegéjével.

– Akkor elmehetnénk, mondjuk, egy rendesebb helyre. Mert láttam, hogy az Apokalipszis nem igazán nyerte el a tetszésedet – fintorgott.

– Semmi baj az Apokalipszissel. Ha szereted, mehetünk oda is.

– Az igazából Ryan kedvenc helye, szóval én sem ragaszkodom hozzá.

– Rendben, menjünk máshová – vontam vállat.

– Mondjuk, holnap este?

– Oké, holnap este.

– Hétre jövök.

– Várlak.

Egy darabig néztük egymást, aztán Tony lassan felém hajolt, én pedig éreztem, hogy megint remegni kezdek, de most nem csak a kezem, hanem mindenem reszketett. Amikor már egészen közel járt, és éreztem az illatát is – cigarettafüst, valami kellemes dezodor és menta keverékét –, egy puszit nyomott az arcomra. Csiklandós bizsergés fogott el, ahogy az ajka a bőrömhöz ért. Miután elhúzódott, és újra rám nézett, ott vibrált a levegőben a bizonyosság, hogy kettőnk közt valami végre elkezdődött.

Elköszöntem, kiszálltam az autóból, és amikor a motor beindult, abban reménykedtem, hogy másnap reggel nem arra kell felkelnem, hogy ez az egész csak álom volt.