– Nem, megint semmi.

A szektás kalandunk után elmeséltem Sebastiennek azt a furcsa érzésemet, hogy valami visszatartja az álmaimat, de ő sem talált rá magyarázatot. Azt remélte, előbb-utóbb elmúlik, így most is kikérdezett Skype-on, hogy van-e már fejlemény, én pedig közben fél szemmel a londoni pestisről olvastam, mert kellett történelemre. Inkább ezt csináltam, mint hogy a csalódott arcát kelljen néznem. Jófiús galléros pólóban ült a webkamera előtt, a háttérben pedig egy részlet látszott a szobájából, ahol minden fehér volt, ultramodern és luxuskivitelű.

– Mi tarthatja vissza?

– Fogalmam sincs – vontam vállat.

Sebastien letörten fújt egyet.

Jelzett a mobilom, én pedig azonnal előkaptam a nadrágzsebemből, mert azt reméltem, hátha Kayla írt. Aznap megint nem jött iskolába, így már letettem róla, hogy válaszolni fog az üzeneteimre vagy felveszi a telefont, ha hívom, úgyhogy már csak a lefotózott jegyzeteimet küldtem el neki, hogy be tudja pótolni a lemaradásait. Bíztam benne, hogy legalább elolvasta, amiket írtam neki, és előbb-utóbb összeszedi a bátorságát, hogy visszajöjjön a suliba. Már az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek hozzájuk, de ennyire nem akartam tolakodó lenni.

Csak Feketetütü nevű blogját látogattam sűrűn, hátha leírja oda, mi van vele, ám eddig csak egy Rammstein számot linkelt be: az Amour címűt. Nem jeleskedtem németből, de pár sorát megértettem: „A szerelem egy vadállat, a nyakadba liheg, üldöz, és megtört szíveken fészkel..." Fogalmam sem volt, mit tehetnék érte. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy pont belém lesz szerelmes. Amikor azt kívántam magamban, bár háttérbe húzódna kissé, hogy intézni tudjuk a nyakék ügyét, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar teljesül. És hogy ilyen szörnyű módon.

Azonban legnagyobb meglepetésemre Jamisontól jött üzenetem. Csak ennyit írt:

„Kérlek, vigyázz a macskámra."

– Mi a fene? – csúszott ki a számon. Amikor felpillantottam, Sebastien kíváncsi tekintetével találkoztam. Nem kérdezősködött, de látszott rajta, hogy érdekelné, mi szakította meg a beszélgetésünket. – Ez furcsa. Azt hittem, Kayla írt, de Jamison volt az – mondtam neki. – Arra kér, vigyázzak a macskájára. Te tudtad, hogy van macskája?

– Nem.

– Persze, még annyira nem is ismeritek egymást.

– Miért kért erre?

– Fogalmam sincs, mást nem írt. Tisztára úgy hangzik, mintha el akarna utazni valahova. Írok választ.

Elküldtem egy üzenetet, amiben megkérdeztem, mi a helyzet, aztán vártam.

– Lehet, hogy már az utazásra készül, mert ma nem volt suliban – jegyeztem meg mellékesen.

Sebastien a homlokát ráncolta, mintha próbálna visszaemlékezni.

– Tényleg nem. És tegnap?

– Te is az osztálytársa vagy.

– De veletek szokott bandázni.

– Nem velem, hanem Tonyékkal. Nagy különbség.

– Nem emlékszel, mióta hiányzik?

– Tegnap harmadik órán tűnt föl, hogy nincs sehol, pedig reggel még bent volt, hallottam a többiekkel beszélgetni. A nap további részében már nem bukkant fel újra. Amikor órák után megebédeltem, és kimentem a suli elé, nem várt a szokott tölgyfánál. Egyedül mentem rajzszakkörre, amire szintén nem jött el. Ma pedig egész nap hiányzott.

Ezt hallva Sebastien feszengeni kezdett a helyén.

– Nem tudod, mi történt közvetlenül azelőtt, hogy elment? Nem kapott egy hívást, vagy ilyesmi?

– Azt sem tudom, mikor lépett le, az első szünet és a harmadik óra közt bármikor megtehette, nem szoktam őt figyelni. Azt gondoltam, valami sulin kívüli dolga akadt. Miért érdekel ennyire?

– Csak van valami, amire emlékszel.

– Mondom, hogy nem tűnt fel semmi szokatlan.

– Erőltesd meg az agyadat, nem hallottál mondjuk egy párbeszédfoszlányt? – erősködött.

Nem értettem, mi ez a hirtelen érdeklődés Jamison iránt.

– Az első szünetben Tonyék közelében voltam, és annyit hallottam, hogy Tony megkérdezte Jamisontól, új háziállata van-e.

– Új háziállatra? Miért?

– Mert csupa fehér szőrszál volt a fekete gatyája. Jamison azt felelte, csak az unokahúga vitte át hozzá megmutatni a kisnyulát, és hogy a nyavalyás dög a lábára ült, ő meg elfelejtette kimosni a gatyáját, mielőtt újra felvette volna.

– És még?

– Csak ennyi. De Jamison mintha zavarba jött volna a kérdéstől.

Sebastien gondterhelten sóhajtott.

– Mi az, mi a baj? – kérdeztem.

– Az mindjárt kiderül. Válaszolt már az üzenetedre?

– Még nem – feleltem a telefonomra pillantva. Erre Sebastien előhúzta a sajátját, és felhívott valakit.

– Nem veszi fel – mondta hosszú várakozás után.

– Kicsoda?

– Jamison.

– Meg van neked a száma? Hogyhogy? Azt hittem, nem kedvelitek egymást. Vagy legalábbis nem nagyon ismeritek még.

– Ez félig igaz.

– Nem ismeritek, de kedvelitek?

– Nagyon jól ismerjük, de nem kedveljük.

– Már megint nem mondtál el valami fontosat – állapítottam meg rezignáltan.

Sebastien újból sóhajtott.

– Jamison a mi emberünk. Azt is mondhatjuk, kettősügynök. Beépült a szektába, hogy kikémlelje a titkaikat és ellopja a grimoárt, de jobbnak láttuk, ha erről minél kevesebben tudnak, mert ezzel életveszélynek tette ki magát. Ezért is nem barátkozott velem, hanem helyette Tonyékkal lógott.

A ceruza kiesett a kezemből.

– Akkor neki is olyan szemét próbákat kellett kiállnia, mint amikről meséltél, hogy elnyerje a Szolga bizalmát? Jó ég, ő is felgyújtotta magát a múltkor?

– Igen – bólintott Sebastien. – És úgy tűnik, ismét sikerült elhitetnie, hogy hűséges. Tudtuk, hogy a szektatagokon olyan varázslat van, ami megakadályozza, hogy szektán kívüliekkel kommunikáljanak a belső dolgaikról, így nem adhatják ki a titkokat senkinek. Ezt a problémát kellett valahogy áthidalnunk, mert ha sikerül is Jamisonnak ellopnia a könyvet, azt nem fogja tudni közölni velünk, sem pedig átadni nekünk.

– Hogy hidaltátok át?

– Jamison szabad kezet kapott.

– Magyarán oldja meg ő.

– Ő lát bele az ügyeikbe, így csak ő ismerheti a kiskapukat. Most viszont valami történhetett.

– Fogalmad sincs, mi lehet vele? Azt mondtad, életveszélynek tette ki magát. Nem vigyáztok egymásra? Még csak tizenhét éves! – akadtam ki.

– A teste igen. A mostani. De sok életen keresztül dolgozott már nekünk, tud magára vigyázni.

– Ez nem győzött meg. Mi lesz, ha éri valami?

– Ha kudarcot vall a küldetésében? Nos, akkor máshogy kell megoldanunk a...

– Nem! Ha baja lesz, te érzéketlen fafej! Ennyire nem utálhatod! – mondtam közel hajolva a kamerához.

Sebastien orrlyukai kitágultak a jelző hallatán, de nem reagált rá, csak egy mély levegőt vett.

– Jamison számolt vele, hogy ha a helyzet úgy hozza, mártírrá fog válni.

– Micsoda? Fel is áldozná magát az ügyetekért? Ez borzasztó, már ne is haragudj!

Sebastien állkapcsa megfeszült egy pillanatra.

– Hosszú ideje dolgozik már azért, hogy angyallá válhasson, egész pontosan háromszáz ötvenhét éve. Úgy került az ügyünk közelébe, hogy ministráns fiú volt a látónk, Cristobal atya mellett. A mártíromság csak meggyorsítaná a célja elérését.

Emlékeztem Cristobal atyára és a ministránsfiúra az álmomból. A fiú pontosan olyan nyugodt és derűs volt, mint Jamison. Amikor nemrég azon töprengtem, vajon milyen életet élhet egy ilyen magának való srác, mint ő, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ekkora felelősség terheli a vállát. Mégis békés csönd lengte körül, mintha a világon semmi sem aggasztaná.

– Jamison angyalnak készül? És most micsoda?

– Ember – mondta Sebastien magától értetődően. Vetettem rá egy lapos pillantást.

– Azt hittem, ez két külön faj.

– Az is.

– De hogyan lesz egy emberből angyal? Ez lehetetlen!

– Az Úr előtt nincs lehetetlen.

– Jaj, tényleg, el is felejtettem.

Most Sebastien pislogott egy laposat.

– De Jamison dohányzik. Egy bagózó angyal lesz! Hogy fog az kinézni? – kérdeztem ártatlan hangon.

– Ő is a Purgatóriumba készül, úgyhogy nem árt, ha szokja a füstöt – felelte egy vállrándítással.

– Nahát, neked humorérzéked is van!

Sebastien nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott.

– Álmomban a templomban azt mondta neked, hogy a tiszteletét nem tudod kikényszeríteni, hanem ki kell érdemelned. Miért nem érdemelted ki a tiszteletét?

Az ajkamba haraptam. Úgy éreztem, személyes jellegű dologba tenyereltem ezzel, és meg is feszült Sebastien testtartása.

– Szerinte nem vagyok alkalmas a feladatra. Mármint arra, hogy betöltsem a Purgatórium legfőbb parancsnokának posztját – válaszolta halkan.

– Miért nem?

Habozott egy kicsit.

– Majd egyszer elmesélem – mondta fojtottan.

– Utálom, hogy folyton titkolózol.

– Egyszer mindent meg fogsz tudni – felelte a szemembe nézve. – Többet is, mit szerettél volna.

Elhúztam a számat, de nem vitatkoztam tovább. Talán tényleg jobb boldog tudatlanságban élni, és csak minél később tudni meg a fájó igazságokat.

– Oké, és akkor most mi lesz? Várjuk, hogy Jamison mikor fog újra jelentkezni?

– Lehet, hogy ezzel az üzenettel jelzett, és a macska dolog csak ürügy, hogy átmenjünk hozzájuk – morfondírozott.

– Akkor menjünk – indítványoztam. – Gyere át hozzánk, tőlünk nem messze lakik.

Sebastien bólintott, és kikapcsolta a Skype-ot.

Összekaptam magam, lerohantam a lépcsőn, és Mark felé vettem az irányt. Épp a nappaliban tévézett és a kekszemet ropogtatta, a mellette lévő asztalon pedig egy pohár tea várakozott. Hihetetlen volt, hogy még ebben is hasonlítunk. Elmondtam neki, amit Sebastiennel beszéltünk. Figyelmesen meghallgatott, a tévét is lehalkította, és nem ropogtatta közben a kekszet, mint amikor apával beszélt, amit határozottan értékeltem.

– Úgyhogy most el kell mennünk Jamisonékhoz – fejeztem be –, hamarosan jövök.

– Oké, rendben. Szia! – válaszolta, két ujjával feltartva egy kekszet, amit aztán bekapott.

Nem sokára már Sebastien kocsijában ültem, és mutattam az utat. Jamisonék egy bérházban laktak, aminek a falát sűrűn borították graffitik – az egyikben gyanúsan Jamison stílusára ismertem –, és amikor megérkeztünk, az anyja nyitott ajtót. Az ő haja is fehér volt, mint a fiának, bár neki nem azért, mert ő is albínó lett volna, hanem a kora miatt. Akár a srác nagyanyja is lehetett volna, de igen vagányul nézett ki. Felnyírt pixifrizurát viselt, és rengeteg fülbevalót meg tetoválást.

– Jó napot kívánok, Jamison osztálytársai vagyunk – kezdtem. – Azért jöt...

– Gyertek beljebb, kedveseim! – terelt be minket a lakásba. – Tudtok valamit a fiamról? Azért jöttetek? – kérdezte mohón.

Sebastiennel egymásra néztünk. Az igazat nyilván nem mondhattuk el. Egy szűkös, de annál csinosabban berendezett konyhában kötöttünk ki, ahol leültünk a viaszosvászon terítővel borított asztal körül.

– Jamison miatt jöttünk, igen – feleltem végül. – Ma nem volt iskolában, és tegnap két óra között elment.

– Mondott nektek valamit, hogy hová megy?

– Nem szólt semmit, egyszer csak az tűnt föl, hogy már nincs ott. Azt hittük, dolga akadt. És mivel nem jött vissza az iskolába, és telefonon sem volt elérhető, nos...

– Eljöttetek meglátogatni és elhozni a tanulnivalót? Milyen jószívű barátai vannak az én Jamisonomnak! – mondta Mrs. Barr. – De a fiam nincs itthon. Már másfél napja nem láttam. Nem töltötte itthon az elmúlt éjszakát, és nem veszi fel a telefonját sem. Már végighívogattam az összes kórházat. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, még sosem maradt ki egyetlen éjszakára sem. Nincs barátnője, nem bandázott, nem ivott, csak dohányzott, de azt is tőlem tanulta el. Jó gyerek ő, még ha mást sugall is a külseje. – A hangja elcsuklott. – Akkor ti sem tudtok róla semmit?

– A hollétéről nem, de fél órája küldött egy üzenetet, hogy vigyázzak a macskájára.

– Fél órája? – csillant föl a szeme. – És csak ennyit írt?

– Igen, sajnos csak ennyit – feleltem. – Próbáltuk hívni, de ki van kapcsolva.

– Nem értem, nem értem – csóválta a fejét az asszony elkeseredetten. – Nekem miért nem írt? Miért titkolózik, miért nem veszi fel a telefont? És miért olyan fontos neki ez a macska? – Nyelt egyet. – Tudja, hogy nem szeretem a macskákat, talán rám gondolt, amikor megkért titeket, hogy vigyázzatok rá. De akkor is... miért nem azt írta meg, hogy hol van?

– Nem tudom – feleltem, pedig sejtettük Sebastiennel. – Sok ideje meg van már önöknek a macska? – kérdeztem.

Az asszony a fejét rázta.

– Egy hete hozta haza, azt mondta, az utcán találta, és nem volt szíve ott hagyni. Mindig is jólelkű volt az én Jamisonom. De nem úgy tűnt, mintha szeretné azt az állatot, sosem simogatta, csak megvette neki, ami kell, eledelt és almot. Én megmondtam, hogy nem takarítok utána, és etetnie is neki kell majd. Gondozta is, amíg... – A hangja elcsuklott, de aztán összeszedte magát. – Ez, hogy rád bízza, egészen úgy hangzik, mintha nem akarna egyhamar visszajönni – mondta fojtott hangon. – Mi történhetett vele?

– Reménykedjünk benne, hogy semmi komoly – mondtam bátorítóan megveregetve az asszony összekulcsolt, ráncos kezeit. – És hogy hamar hazajön, sértetlenül.

Sebastien csak hallgatott, és maga elé mélyedt, a terítőre. Az arca különösen komoly, egyenesen bűntudatos volt.

– Erre van a macska – állt föl Mrs. Barr, és kilépett a konyhából. Mi is követtük. – Mindig a fiam szobájában szokott gubbasztani, ki sem jön innét, úgyhogy be kellett vinnem neki az ennivalót és az almot. Nem egy kedves jószág, csak szólok, és ezt most nem azért mondom, mert általánosságban sem szeretem a macskákat. Ez a kisállat különösen magának való, csak morog és fúj, és harapni sem rest, ha valaki hozzá ér.

– Talán ezért nem simogatta meg Jamison – vetettem fel.

– Meg sem próbálta megszelídíteni. Őszintén nem tudom, hogy miért hozta ide.

Az asszony csak pár métert ment az apró lakásban, majd kinyitott egy ajtót, amin egy Pantera poszter lógott százas szögekkel kiszegezve, alatta egy táblával, ami azt hirdette: „Dohányzásra kijelölt hely", fölötte pedig egy másikkal, ami azt, hogy „Belépés csak hívásra!". A szoba a konyhához hasonlóan szűkös volt, mindössze egy ágy, egy ruhásszekrény és egy íróasztal fért el benne. A falakon további poszterek hirdették Jamison metálrajongását, amiket valószínűleg ő maga rajzolt. Minden tárgy az ő személyiségét hordozta magán, és elárvultnak tűntek így, a gazdájuk nélkül.

– Itt van – mutatott Mrs. Barr az ágy alá, mire mi is benéztünk Sebastiennel. A sötétben egy zöld szempár villant ránk, és onnantól meredten követte minden mozdulatunkat. – Próbáljátok meg kicsalogatni, én addig főzök nektek egy teát – mondta, aztán kiment, de arra tippeltem, a teafőzés csak ürügy, hogy kimehessen, mert nem akart előttünk sírni.

Sebastien felegyenesedett, és körbejárt a szobában.

– Szerinted itt van a könyv? Ezért hívott ide Jamison? – kérdeztem tőle alig hallhatóan.

– Biztos, hogy nem – suttogta a fejét rázva.

– És ha egy másik szobába rejtette?

– Kizárt, hogy a lakásban dugta el. Bárki itt keresné először.

– Akkor magával vitte?

– Talán. De ezt sem hinném.

– Lehet, hogy nem is sikerült ellopnia, hanem bajba került. Azon kívül minek akarja rám bízni a macskáját? Nem értek semmit.

Fémes zörgést hallottam a padló felől, és amikor odanéztem, egy kis henger gurult ki az ágy alól. Mögötte a macska is kidugta a fejét. Rövid fehér szőrű jószág volt, hatalmas zöld szemekkel, amikkel mintha ítélkezve nézett volna minket egy pillanatig, aztán egyből vissza is húzódott. Felvettem a hengert.

– Mi az? – kérdezte Sebastien.

– A tartósító spray, amit rajzon szoktunk használni – feleltem, de a tekintetem megakadt valamin. A flakon és a kupak közé egy cetlit szorítottak, rajta pedig Jamison elnagyolt betűire ismertem. – Egy üzenet van rajta! Azt írja: „Soren, ez legyen a tiéd. Tudom, hogy neked nagyobb szükséged lesz rá, mint nekem."

Kiszorult a tüdőmből a levegő, és kétségbeesetten néztem Sebastienre. Mintha egy súlyos, sötét felhő telepedett volna a szobára.

– Ez vajon azt jelenti, amire gondolok? Ugye, nem? – kérdeztem könyörgőn, és közben a táskámba süllyesztettem a papírt meg a flakont, ha Mrs. Barr véletlenül vissza találna jönni. Szívbajt kapna, ha elolvasná az üzenetet.

– Talán hosszabb ideig marad távol – felelte Sebastien, kerülve a tekintetemet. Éreztem, hogy ő sem hiszi ezt teljesen.

– Igen, talán – bólogattam, próbálva meggyőzni magam, hogy Jamison csak szökésben van, és nem jöhet vissza egyhamar, emiatt ajándékozza el a dolgait. Nem pedig valami másért, amire még gondolni sem voltam hajlandó.

Alaposan felmálházva jöttünk el Mrs. Barrtól. Sebastien az egyik kezében egy ötkilós macskaalmot cipelt, a másikban egy zsák száraztápot, én pedig egy szatyrot szorongattam, amit az asszony teletömött konzervekkel, egy játékegérrel, meg egy fél tepsi gyümölcskenyérrel, és fogtam a macskát is. Szerencsére ki tudtam csalogatni az ágy alól, aztán gyorsan elkaptuk, és egy rövid tiltakozás után már meg sem próbált elszabadulni. Csak megadóan gubbasztott a karomban, ahogy a parkolóba tartottunk. Talán felismerte, hogy előző gazdája hátrahagyta, és itt nem látják többé szívesen.

Betettük a holmikat a kocsiba, én pedig zombiként ültem be, és az ölembe vettem a macskát.

– Nem lettünk előrébb – szólaltam meg útközben, az autó mozgásától imbolygó állatot fogva. Szegény ki akart volna nézni, mert a nyakát nyújtogatta, de nem látott fel az ablakokig. – Nemhogy nem találtuk meg a könyvet, de még egy aprócska infót sem szereztünk, hogy hol lehet.

Jamisonról nem voltam képes többet beszélni. Megemlíteni őt olyan lett volna, mint megpiszkálni egy eleven sebet. Hinni akartam, hogy látjuk még valaha.

– Ellenben lett egy macskád – felelte Sebastien.

– Most már biztos, hogy apa ki fog vágni, ha hazajön. Először egy hajléktalant szedek össze, most meg egy macskát. Elvileg nem lehet állatom. Nem mintha hajléktalanom lehetne. Mi jöhet még? Remélem, nem akarsz te is hozzánk költözni. Ne ingereld fel a szüleidet, mert ha kitagadnak, és téged is be kell fogadjalak, csak a kanapén tudnál aludni. Vagy a pincében. De az a legvalószínűbb, hogy mind együtt csöveznénk egy híd alatt.

Sebastien elmosolyodott.

– Ne aggódj, jól áll a szénám odahaza.

– Ó, igen, mondtad is, hogy csíped az új szüleidet. Bevágódtál náluk, mi? Biztos olyan vagy, mint egy kisangyal.

– Nos, nem tagadom. Jó érzés, hogy vannak szüleim – mondta elkomolyodva. – Szokatlan és különös, de jó. Kellemes, hogy törődnek velem.

– Cedric-ként is voltak szüleid, nem?

– Csak pár hónapig. – Itt elhallgatott, nekem pedig eszembe jutott, hogy álmomban mit mesélt. Az akkori szülei tűzvészben haltak meg, amit Xavier okozott.

– Szeretted őket – állapítottam meg, mert annyira egyértelmű volt.

– Igen – felelte Sebastien, és nyelt egyet.

– Ez hogy lehet? Úgy értem, Cedric volt az, aki szerette a szüleit, igaz? Most pedig Sebastien.

– Cedricet katonás szigorral nevelték, így nem érezte közel magához a szüleit, Sebastien pedig hűvösen viselkedett az anyjával és az apjával, mert olyan elvárásokat támasztottak felé, amiknek nem akart megfelelni.

– Milyen elvárásokat?

– Mind a ketten orvosok, és azt szerették volna, ha Sebastien is annak tanul majd, de ő a táncművészetin gondolkodott. Azt forgatta a fejében, hogy profi táncos lesz, vagy hegymászás oktató. Inkább a testével akart pénzt keresni, mint az eszével.

– Nem volt egy lángész?

– Nem volt buta, az orvosit is el tudta volna végezni, ha nagyon akarja, egyszerűen csak nem érzett hozzá hajlamot.

– Értem. De miért olyan szokatlan érzés, hogy törődnek veled? Az Úr nem tekint a gyermekének? Nem olyan ő is a számodra, mint egy szülő?

– Valamelyest igen. De ez más. Itt... én vagyok az egyetlen – mondta Sebastien már-már szégyellősen. Visszatartottam egy mosolyt.

– De a szüleid Sebastient szerették. Az igazit. A saját gyereküket. – Amikor ezt kimondtam, hirtelen kegyetlennek éreztem magam. Nem akartam még az illúziójától is megfosztani annak, hogy szeretik a szülei.

– Tudom. Szokásom elirigyelni mások helyét a szívekben – válaszolta Sebastien fojtottan.

Meglepve és értetlenül néztem rá.

– Nem érdekes. – Rezzenéstelen arccal meredt az útra. – Biztos vagyok benne, hogy Jamison nem a semmiért tűnt el, és a macskát sem véletlenül bízta rád. Jelezni akart valahogy, csak nem értjük őt. És biztosan később is küld még jelet.

– Reméljük – bólogattam komoran, és nem kommentáltam a gyors témaváltást.

Eltelt egy újabb nap, amikor sem Jamison, sem Kayla nem jelentkezett. Tony is a régi önmaga volt, ami szinte már meghasonlott állapotot okozott nálam, mert egy részem örült, hogy az igazi Tonyt látja, egy másik viszont ostoba módon visszavágyta azt a boldog, tudatlan állapotot, amikor még azt hittem, Tony és én tényleg együtt járunk. Az iskolában csak Emily maradt, akivel beszélgethettem, de így is magányosnak éreztem magamat.

A macskáról kiderült, hogy nőstény. Simogatni nekünk sem hagyta magát, keményen megbüntette érte a kezünket, aztán mindig hátat fordított, hogy bebújjon az ágy alá. De ha eleget kapott enni és még egy kis süteménnyel is megkínáltuk, akkor utána elvonult játszani a plüssegerével, és nem sok vizet zavart. A nevét elfelejtettük megkérdezni, úgyhogy ki kellett találnunk neki egyet. A viselkedése alapján a Mufurc, a Durcás és a Zsémbes közt vacilláltam, míg Mark egy vérpatakokban végződő simogatási kísérlet után szimplán csak Köcsögnek hívta.

Este épp a fürdőszobámból léptem ki egy törölközőbe csavarva, amikor arra lettem figyelmes, hogy az asztalomon be van kapcsolva a laptopom. Tisztán emlékeztem, hogy miután Sebastiennel megbeszéltem az aktuális dolgokat, kikapcsoltam és lecsuktam. Közelebb mentem. Egy megnyitott Word dokumentumban egyetlen szó árválkodott:

Segíts!

Azonnal a szekrényajtómon lévő tükörre villant a tekintetem, mert azt gyanítottam, hogy ez is a ködfelhő műve, de a lepedő, amivel letakartam, továbbra is tökéletesen fedte. Azon kívül eszembe jutott, hogy a ködfelhő csak om nyelven tud. De ha nem ő volt, akkor kicsoda? Magamra kaptam a ruháimat, és leszaladtam a földszintre Markhoz.

Épp a kanapén feküdt a nappaliban.

– Te nyitottál meg egy Word doksit a gépemen és írtad bele, hogy segítsek? – kérdeztem tőle.

Értetlenül felvonta a fél szemöldökét.

– Miért tettem volna ilyet?

– Akkor valaki járt a szobámban.

– Vagy távolról átvette a géped felett az uralmat – felelte, miközben felült. – Láttam már ilyet.

Felébredt bennem a remény.

– Lehet, hogy Jamison ír nekem – mondtam felvillanyozva. – Talán csak így tud velem kommunikálni.

Visszaszaladtunk, hogy megint megnézzük a monitort, ám akkorra már más is szerepelt a lapon.

A szobádban vagyok.

Döbbenten néztünk össze Markkal. Kihajoltam az erkélyre, a fürdőszobámba és a gardróbszekrényembe is bekukkantottam, de az égvilágon senki sem volt a szobában.

– Lehet, hogy valaki szórakozik velünk – morogtam. – Talán egy szektatag az. Mire visszaértem a földszintről, átmehetett egy másik szobába.

– Maradt még a paprikaspray-ből? – kérdezte Mark.

Bólintottam. Kivettem a dzsekim zsebéből, aztán alaposan felderítettük a házat, de nem találtunk senkit.

– Talán Jamison abban a szektában megtanult láthatatlanná válni – vont vállat Mark. – Vagy meghalt, és a szelleme próbál veled kommunikálni. – Sötéten néztem rá. – Bocs.

– Jamison vagy? – kérdeztem hangosan, nem kicsit hülyének érezve magamat közben, de az utóbbi napok eseményei után már ezen sem csodálkoztam volna. Vártunk, de semmi nem történt.

– Lehet, hogy csak akkor tud előjönni, ha nem vagyunk a szobádban – vetette fel Mark. – Vagy talán csak lát minket, de nem hall.

Leültem a gép elé, és leírtam a kérdést a megnyitott dokumentumba.

– Most komolyan menjünk ki? – vontam fel a szemöldökömet.

– Hát, egy próbát megér – vont vállat Mark.

Kivonultunk a szobából, és vártunk pár percet, aztán visszamentünk.

A monitoron ott virított a válasz:

Nem.

Csalódottság tört rám, és egyszersmind félelem.

Beírtam a nyilvánvaló kérdést:

Akkor ki vagy?

Lassan felálltam, hogy megint kimenjünk Markkal, de a szemem sarkából láttam, hogy a macska leugrik az ágyról, majd fel az íróasztalomra, és babrálni kezdi a laptopot.

– Ne, azt ne piszkáld, fontos üzenetet várunk – mondtam neki, azzal a karomba vettem, hogy arrébb tegyem, de mérgesen kimászott a kezemből. Már vagy harmadjára próbáltam letenni a földre, amikor végül megkarmolt.

– Lehet, hogy a kis bolhabusz érzi a laptopból áradó meleget – vetette fel Mark. – A macskák örökké fáznak. Habár ez elég jó szőrben van, de akkor is most jön a tél.

– Tényleg fázol? – kérdeztem a macska zöld szemébe nézve. – Jól van, csinálok neked egy meleg vackot – mondtam neki, azzal felálltam, és szétnéztem. – Keresek neked egy kosarat vagy dobozt, aztán kibélelem valami anyaggal, jó lesz? – kérdeztem, miközben lehajoltam, hogy megvizsgáljam, miféle hasznosítható holmik lapulnak az ágy alatt. – Ha szerencséd van, megtalálom a melegíthető párnámat is.

– Figyelj csak, Soren – szólalt meg Mark mögöttem. – Nem akarlak megzavarni a keresgélésben, de szerintem... Honnan is szedted ezt a macskát?

– Jamison bízta rám, de ezt te is tudod – feleltem, miközben kutakodtam.

– Nem inkább valami őrült tudós laborjából szöktetted meg?

– Mi van? – kérdeztem odafordulva.

Mark az állatra mutatott, amely a legutóbbi kérdés alá épp az alábbi szót pötyögte a mancsával:

Selené, a látó.