Sötét éjszaka volt, a felhős égbolton egy csillag sem ragyogott, és a levegő csípős hidegre hűlt. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy egy hülye szekta elhagyatott, penészes pincéjébe kelljen mennem, az Isten háta mögé, és inkább egy jó meleg paplan alá kívánkoztam.

Miután eldöntöttük, hogy megszerezzük a grimoárt, pár nap múlva Tony megint önmaga volt, így nem vártunk tovább. Sebastient rábeszéltük, hogy jobb lenne másnap menni, mi pedig Markkal még aznap éjjel akcióba léptünk. Busszal kiutaztunk a külvárosig, onnan gyalog terveztük megközelíteni az üres gyárépületet, ahol a Kulcs Testvérisége berendezte a főhadiszállását.

– A francba! – szisszent fel Mark, miközben a drótkerítésen másztunk át.

– Mi az? – kérdeztem.

– Kiszakította a gatyámat ez a vacak – morogta.

Egész úton alig szólalt meg, és mindenre húzta a száját. Rá volt írva, hogy nem szívesen csinálja ezt az egészet, és ha tehetné, inkább visszafordulna. Arra gondoltam, talán ideges, vagy megint rosszul van, és hányinger környékezi. Mostanra már egyre sápadtabb volt.

– Majd adok másikat.

– Ezt is te adtad.

– Ne aggódj, oké? Egy gatya nem a világ.

– Nem a gatya a bajom.

– Hát mi?

– Úgy értem semmi bajom, jó? Na, menjünk már! – mondta ingerülten, és leugrott a kerítésről, aztán előresietett. Fejcsóválva követtem.

A sötétség miatt alig találtam meg az épületet. Valahogy mind egyformának tűnt a feketén ásító, betört ablakokkal, a gazzal felvert betonnal és a szétszórt építési törmelékkel. Így, éjjel különösen visszataszító és vészjósló volt a hely, mintha minden árnyék és minden nesz veszélyt jelezne.

Amikor végre az épület elé értünk, átfutott az agyamon egy olyan gondolat, hogy talán mégsem kellene bemennünk. A nehezen összekapart bátorságom egyszerre elpárolgott, és az merült fel bennem, hogy mi van, ha valami mégis balul sül el? Ám erőt vettem magamon, és félresöpörtem az érzést. Tudtam, meg kell szereznünk azt a nyamvadt könyvet, mert az is hozzájárul ahhoz, hogy Tony felszabadulhasson a Szolga elnyomása alól, így aztán lenyomtam a kilincset.

Nem nyílt ki. Nem estem kétségbe. Ez is csak azt jelezte, hogy a szektatagok nem tartózkodnak itt.

– Nem tudnád esetleg...?

– Állj félre – dörmögte Mark, én pedig arrébb léptem. Előhúzott a zsebéből egy drótot, és zörögni kezdett a zárral. – Világítanál?

– Persze – feleltem, előhúzva a telefonomat, és rávilágítottam a zárra.

Mark addig forgatta a drótot, míg kattanás nem hallatszott.

– Meg van – mondta, majd felegyenesedett, és eldobta a drótot, de aztán nem mozdult. Maga elé meredt, mintha gondolkodna.

– Akkor bemehetnénk – vetettem fel.

– Ja – válaszolta szórakozottan, és amikor kinyitottam az ajtót, majd beléptem a hideg, tintasötét folyosóra, ő is beóvakodott mögöttem.

Az ajtó csukódása után az a kevés kinti fény is kiszorult, amit a hold meg a távoli utcai lámpák biztosítottak, és csak a mobilom világított nekünk hűvös kékesen, egyszer-egyszer megvillantva a betonfalat, a plafont vagy a padlót.

– Emlékszem, hogy a legutóbb, amikor itt jártam, erre indultam el – mutattam az irányt –, lesz egy lépcső, azon le kell menni, és a folyosó végén egy graffiti fogja jelezni, hogy melyik vasajtó lesz a miénk.

Mark bólintott, és elindultunk.

– Itt asszem, jobbra kell menni – mondtam, amikor leértünk a lépcsőn, és befordultam a sarkon.

– Igen – felelte.

Még tettem pár lépést, mielőtt tudatosult bennem az, amit mondott, és a döbbenettől megtorpantam.

– Micsoda? – fordultam vissza.

– Figyelj, ne menj oda – mondta egyik lábáról a másikra állva.

– Miért ne? Megbeszéltük, hogy...

– Már várnak téged.

– Ezt hogy érted?

– Tudnak róla, hogy jövünk.

– Mégis honnan? – kérdeztem elképedve.

Mark egy pillanatig habozott.

– Tőlem – morogta.

Kitágult szemmel néztem rá a sötétben. Két kezét zsebre vágta, mintha dacolna valamivel, de a fejét lehajtotta.

– De miért? És hogyan...?

– Hazudtam. Rengeteg mindenben hazudtam. Rettenetesen sajnálom, oké? De mielőtt még elkezdenék mesélni, gyorsan hívd ide Sebastient!

– Miért őt? Hiszen pont ő...

– Csak ő tud minket kivinni innen, magunkban esélytelenek vagyunk.

– De hát... Nehogy már...

– Mindent megmagyarázok, csak hívd ide, különben irtó nagy szarban leszünk!

– És mit mondunk majd neki, hogy kerültünk ide?

– Csak vigyen ki, majd kimosakszunk előtte, most nem ez a lényeg.

– Figyelj, nem arról volt szó, hogy ő nem jöhet a könyv közelébe? A folyosóra be tud jönni, ezt a múltkor már láttam, de ha ne adj' isten, elkapnak, és bezárnak a fekete ajtó mögé, onnan hogy hoz ki minket?

– Onnan sehogy – felelte komoran.

– Szép lassan nem osonhatnánk ki mégis? Úgy értem, rendben, tudják, hogy jövünk, de azt nem, hogy most épp hol vagyunk.

– De igen, azt is. Az egyikük a tetőről figyelt, és értesítette a többieket. Elfutni nem tudunk, be vagyunk kerítve. Abban kell reménykednünk, hogy Sebastien hamarabb ér ide, mint hogy ezeknek eszébe jutna kikukkantani, hol késlekedünk.

Csalódottan fújtam egyet.

– Jól van – egyeztem bele, aztán előhúztam a mobilomat, és felhívtam Sebastient. Reméltem, hogy nem tartja kikapcsolva éjszakára, és felveszi.

– Tessék! – szólt bele pár másodperc múlva. A hangján érződött egy kis aggodalom. Hát persze, sosem hívtam még fel az éjszaka közepén.

– A Kulcs Testvériségénél vagyunk, a pincejáratokban – feleltem halkan. – Majd mindent megmagyarázunk, de kérlek, most azonnal gyere ide!

– Megyek – mondta, és letette. Örültem, hogy nem kérdezősködött. Úgy tűnt, megértette, hogy vészhelyzet van.

– És most? – kérdeztem Markot.

– Várunk, és fohászkodunk, hogy Sebastien mihamarabb ide érjen. Menekülni értelmetlen.

– Szerinted ide ér a város másik végéből, mielőtt késő lenne? – kérdeztem kétkedve.

– Megoldja.

Hosszút sóhajtottam.

– Akkor, ha jobb dolgunk nincs, mint várni, akár mesélhetnél is. Mikről hazudtál?

Mark a vállával nekidőlt a betonfalnak, és összefonta maga előtt a karját.

– Többek közt arról, hogy az apácák kínoztak meg. Tőlük valójában azért szöktem meg, mert éreztették a rosszallásukat, amiért gyakran váltogatom a barátnőimet. Azt mondták, parázna vagyok, el fogok kárhozni, meg ilyen hülyeségek. Nem szeretem, ha belepofáznak a magánéletembe.

Meglepődve vontam fel a szemöldökömet.

– Akkor kik kínoztak meg?

A fejével a vasajtó felé bökött.

– Ezek. Alig voltam pár napot az utcán, máris megtaláltak. Elhoztak ide, és ők is faggatni kezdtek az álmaimról, meg elmondtak mindent az előző életeinkről, a ködről és a nyakékről. Nem hittem nekik, akkora baromságnak tűnt az egész, és menekülni próbáltam, de lekötöztek és megkínoztak. Aztán beadtak valami szert, amitől elaludtam, és álmodni kezdtem, utána pedig megint az álmaimról faggattak. Csak altattak és faggattak, közben néha megkínoztak, ha nem akartam beszélni, és ez így ment hetekig. Azt hittem, sosem lesz vége, úgyhogy elmondtam nekik mindent. Minden kis hülyeséget, amit az álmaimban láttam. Végignéztem az előző életemet, egészen a halálomig. De nem voltam képes megadni nekik, amit tudni akartak, mert azt a nyakéket nem én rejtettem el, és nem is láttam, hogy te hova tetted, ugyanis akkor nem voltam veled. Miután látták, hogy így nem veszik hasznomat, kitaláltak mást.

– Mit? – kérdeztem félve.

– Beadtak egy lassan ölő mérget – felelte, és a szám tátva maradt. – Aztán visszalöktek az utcára, hogy találjalak meg, férkőzzek a bizalmadba, és szedjem ki belőled az álmaidat, hátha te tudod, hol van elrejtve a nyakék. Nem volt véletlen, hogy a metró aluljáróban találkoztunk. Tudták, hogy hetente kétszer metróval utazol a Riverside-ba, ezért direkt oda küldtek. Szerencsémre te is elkezdtél érdeklődni irántam, így amikor szóba elegyedtünk, könnyű volt elejtenem pár infót, amivel elértem, hogy vissza gyere.

– De már Tony is azon dolgozott, hogy megszerezze az emlékeimet, mire kellettél még te is?

– Arra gondoltak, ha ő nem járna sikerrel, mert neki valamiért nem beszélnél, nekem hátha megnyílsz, ha megtudod, hogy testvérek vagyunk. A méreg arra kellett, hogy ösztönözzön engem.

– Ösztönözzön? Ettől voltak a rosszulléteid is?

– Igen, ettől rókázok folyton – vont vállat. – Éjszakánként párszor eljöttem ide, mert be kellett számolnom a fejleményekről. Minden alkalommal rettegve mentem végig ezeken a folyosókon, mert sosem tudtam eredményről beszámolni. Féltem, hogy haragjában a Szolga megint megkínoz majd, vagy sosem adja ide azt a rohadt ellenszert. Amikor abba maradt az álmodásod, azt az utasítást adták, hogy csaljalak el ide, hogy legalább ennyi hasznom legyen. Ehhez pont kapóra jött nekem, hogy felfedezted, Sebastien valójában Sataniel.

– Mit akarnak velem csinálni?

– Valahogy kiszedni belőled, hol van a nyakék. Így, hogy nem álmodsz már többet magadtól, kell valami, ami segít.

– Engem is megkínoznak?

– Valószínűleg igen. De talán előtte csak bedrogoznak. Adnak valamit, amitől megindulnak az álmaid. Velem is ez volt. Addig csak csordogáltak, de utána úgy özönlöttek, mint a lavina, és mindenre emlékeztem. Igazából az elején hipnózissal akartak próbálkozni, de ellenálltam, úgyhogy azt végül nem tudták kipróbálni.

Lesokkolva álltam ott a sötét pincefolyosón, és hitetlenkedve meredtem Mark bűntudattól eltompult szemébe.

– Miért mondtad el ezeket most nekem? – kérdeztem végül halkan, kiszáradt szájjal.

Mark nyelt egyet.

– Engem sosem érdekelt a családom, mert arra gondoltam, valószínűleg én sem érdeklem a őket, ha ugyan élnek egyáltalán. Aztán amikor ezek a szektások elmondták, hogy van egy testvérem, nem hatott meg. El sem hittem igazán, még akkor sem, amikor megláttalak. Csak az volt a célom, hogy megszerezzem nekik, amit akarnak, aztán megkapjam az ellenszert, és viszlát, sose halljak róluk többet. De most, hogy megismertelek, a dolgok bonyolódtak.

– Miért? Hogyan?

– Sima ügy lett volna feldobni téged, de így... Az, hogy kiderült, rendes gyerek vagy, jól elcseszett nekem mindent. Nem érdemled meg, hogy ezek a szar alakok bántsanak.

– De így mi lesz veled? Hogy kapod meg az ellenszert a méregre?

– Elképesztő, hogy most is csak rám gondolsz – csóválta a fejét. – Az ellenszert majd valahogy megszerezzük, vagy ha nem, hát kitalálunk valamit. Biztosan meg tudjuk oldani – mondta, de nem túl nagy meggyőződéssel. – Tudom, most gyűlölsz – tette hozzá pár másodpercnyi hallgatás után.

– Nem gyűlöllek – feleltem.

A szemembe nézett.

– Pedig kellene.

Válaszolni akartam valami megnyugtatót, ám ekkor ajtónyikorgást hallottunk a folyosó végéből: onnan, ahol a feketére festett fémajtó állt. A rácsos pincelámpák is felgyulladtak a falon, hideg fénnyel árasztva el a folyosót. Mindegy, hogy volt-e értelme, vagy sem, futásnak eredtünk, bár leginkább reflexből, hiszen tudtuk, hogy nem menekülhetünk el.

A telefonom fénye vadul villózott jobbra-balra a kezemben, ahogy szaladtam, és egyszer csak azt láttam, hogy a falra felszaladva mindkét oldalon alakok rohannak elő mögülünk, de olyan gyorsan, hogy pillanatok alatt megelőztek minket. Sötét körvonalaik alapján óriási pókoknak tűntek, de amikor a két alak leugrott elénk, egyértelművé vált, hogy a testvériség tagjai. A mozgásuk hátborzongatóan nem emberi volt, bár azok alapján, amiket hallottam róluk, az lett volna a csoda, ha egyáltalán maradt volna még bennük bármi emberi. Rajtuk volt az elmaradhatatlan fémálarc, és az egyforma, bíborszínű köpeny, mintha már az egyediség is kiveszett volna belőlük, mert mindent, ami valaha ők voltak, a céljuknak áldoztak volna fel.

– Nocsak, hová, hová olyan sietősen? – kérdezte az, amelyik közelebb állt meg hozzám. Nyekergő hangja szenvtelenül csengett, éles visszhangot verve a folyosón. – Mintha arra kértünk volna, hogy hozd őt ide, nem pedig arra, hogy mutasd meg neki az ajtót, aztán kísérd haza – folytatta Mark felé fordulva. – Lehet, hogy meggondoltad magad? Nem voltunk elég meggyőzőek?

– Rohadjatok meg! – kiáltotta Mark, és leköpte a csuklyást, mire az visszakézből akkora pofont adott neki, hogy ő a földre esett tőle. – Akkor sem lesz a tiétek – sziszegte.

– Mikor lettél ilyen önfeláldozó? – kérdezte a másik csuklyás hasonló hangon, felrántva Markot a földről. – Mert ugye, tudod, hogy ezzel feláldozod magadat?

– Tudom – motyogta Mark letörölve a vért a szája sarkából.

– Mindegy is, a lényeg, hogy itt vagytok – mondta az első alak belemarkolva mindkettőnk hajába. – Most pedig gyerünk befelé!

– Nem mennek sehová! – csendült fel Sebastien parancsoló hangja a kijárat irányából. Tényleg hihetetlenül hamar ide ért. Egyszerre könnyebbültem meg és lettem még idegesebb. Vajon mi lehet a rosszabb, ha ennek az elvakult szektának vagy magának a Sátánnak a karmai közé kerülünk?

A csuklyások maguk elé löktek, a vasajtó felé terelve minket Markkal, ám Sebastien egy lángcsóvát küldött feléjük a kezéből, amitől szétrebbentek, és minket is magukkal rántottak. A falhoz szorulva éreztem a mellettünk elszáguldó tűzkígyó rémisztő forróságát. Ezután a karunkat megmarkolva az ajtó felé rohantak velünk. Sebastien tovább küldözgette rájuk a tűzesőt, de mintha hátul is lett volna szemük, könnyedén kitértek előle.

Egyszer csak az egyik lángcsóva eltalálta az elrablómat, mire az elengedte a karomat. Azonnal menekültem volna, de a csuklyások villámgyorsan eloltották magukat, és utánunk kaptak. Sebastien azonban közénk és a csuklyások közé pattant.

– A grimoárt – mondta.

– Arról ne is álmodj – nyekeregte az egyik alak nyugodt hangon.

– Így is jó. – Sebastien előhúzott egy vadászkést, és a torkomhoz szorította. Erre nem számítottam. Éreztem az élét a bőrömhöz nyomódni, aztán mintha folyadék csorgott volna végig a bőrömön csiklandósan. Odanyúltam: a vérem volt az.

– Sebastien, mit művelsz? – kérdeztem cérnavékony hangon, ám ő rám sem figyelt.

– Akkor meghal. Nekem mindegy, én nem veszítek semmit. Majd kivárom, míg megint megszületik, és akkor újra próbálkozom megszerezni az emlékeit. Ti viszont nagyon is sokat veszíthettek. Lássuk, mit is: mondjuk mindent. A Szolga mindnyájatokat felgyújt, és keres újabb segítőket. Örökre elvesztitek a lehetőséget, hogy megkapjátok a jutalmatokat.

– Elhisszük, hogy nem csak fenyegetőzöl – mondta az egyik csuklyás. – Bebizonyítottad már párszor, hogy nem viccelsz – folytatta sokatmondó hangsúllyal.

Nem értettem, mire utal, de vészjóslóan hangzott a kijelentés. Markot azonban szemlátomást nem lepték meg a hallottak.

– Akkor ide a grimoárral! – mondta Sebastien parancsolón. Még sosem hallottam így beszélni. Magabiztos volt és tántoríthatatlan, egyszersmind valahogy kegyetlen is. Ez hát az igazi Sebastien? Vagyis Sataniel...

– Vedd el, ha tudod – válaszolta az egyik csuklyás kihívóan.

– Mark, eredj, keresd meg – utasította Sebastien Markot, fejével a feketére festett vasajtó felé bökve. – A méreg ellenszerét is.

Mark bólintott, és beszaladt a terembe.

– Ő minek kell neked? – kérdezte a csuklyás. – Hiszen már semmi haszna. Fogalma sincs, hol a nyakék, te is tudod.

– Jól jön egy tartalék, aki kívánni tud, ha a nyakék megszerzése után valami történne Sorennel – felelte Sebastien unott hangon, és a nyomaték kedvéért még jobban a nyakamba mélyesztette a kést.

Kíváncsi voltam, hogy miért akarja megmenteni Mark életét. Tényleg csak azért, hogy legyen egy biztonsági tartaléka, aki kívánhat? Vagy mert fontos neki? És én nem vagyok fontos? Engem feláldozna, de őt megmentené? Vagy csak blöfföl? Semmit sem értettem.

Pár percig zörgések, csörrenések hallatszottak, aztán üvegtörések, fémes csattanások hangjai, mintha Mark dühbe jött volna, vagy csak így akarna elégtételt venni a kínzásokért, amiket itt kellett elszenvednie.

– Nincs itt semmi. Se a könyv, se az ellenszer – jelentette be bosszúsan, miután visszajött. – Tudom, hogy régebben itt volt, de most nem érzem a jelenlétét.

Az utolsó mondata hallatán Sebastien szeme résnyire szűkült. Látszott rajta, hogy próbálja összerakni, honnan ismerheti Mark, milyen érzés pontosan ez a titokzatos jelenlét, és aztán sikerül is neki. Talán most esett le neki, hogy Mark el akart árulni.

– Akkor mi most szépen elmegyünk – mondta, és előre tolt.

Ekkor a szemem sarkából villanást láttam. A plafon felől jött, és eltalálta őt, hiába ugrott félre az utolsó pillanatban. Ám szinte ugyanabban a pillanatban Sebastien fellőtt a szabad kezével egy lángcsóvát, aminek hatására valami leugrott a plafonról. Pontosabban valaki. A harmadik szektatag, aki egész idáig észrevétlenül rejtőzött a fejünk fölött, a vastag csövek között elbújva. Sebastien a nyakához kapott, és egy tűt húzott ki belőle.

– Remélem, nem hiszed azt, hogy csak úgy elengedünk titeket, miután betörtetek ide. Nekünk nem csak a fiú kell, hanem te is – tette hozzá a legújabb csuklyás, és közelebb lépett. A többiek is követték.

– Minek kell nektek? Hiszen nem tudjátok megölni – mondtam neki, a nyakamról törölgetve a vért, miután Sebastien az ugrás miatt elkapta onnan a kését.

– A Szolga boldog lesz, ha ártalmatlanítva és foglyul ejtve felkínáljuk neki az Angyalt. Ha nem is tudjuk megölni, bőven elég, ha egy jó időre kiiktatjuk az egyenletből – felelte.

– Mégis hogy akarjátok kiiktatni? Altatóval? – kérdeztem. – Két pillanat alatt hatástalanítja.

– Ez nem altató, kedves Soren – válaszolta az egyikük türelmesen, ugyanakkor gyanúsan magabiztosan.

– Hát micsoda? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Emlékszel még arra, amikor elmesélted Anthony Harlownak, hogy a barátotok születésnapi partiján valaki bedrogozott titeket? És hogy te is meg Sebastien is elvesztettétek az eszméleteteket? Emlékszel, ugye?

Persze, hogy emlékeztem. Még arra is, hogy Tony milyen vidám lett, amikor megosztottam vele ezt az információt. Akkor azt hittem, csak azért olyan jókedvű, mert Sebastiennek nem jött össze a terve, hogy megerőszakoljon. Most azonban összeállt a kép.

– Ki gondolta volna, hogy Angyalunk ilyen lassan képes lebontani a szintetikus drogokat? – mélázott kedélyesen. – Hiába, haladni kell a korral. Tudod, az a legszebb az egészben, hogy te magad adtad a kezünkbe a fegyvert, amivel félreállíthatjuk – tette hozzá, majd felnevetett, és utána a többi is harsány röhögésben tört ki, hogy visszhangzott tőlük a pincefolyosó.