Elutazásuk előtt nem sokkal anya megjelent a szobám ajtajában, és átnyújtott egy cetlit.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Apád összeállított egy listát arról, hogy miket csinálj meg feltétlenül, míg odavagyunk.

Átfutottam a szememmel. Apa szálkás betűivel olyanok szerepeltek rajta, mint befizetni a számlákat, elhozni a kabátot a tisztítóból, meg hasonlók. Persze most is tudálékos utasítások formájában.

– Apa már szóba sem áll velem? – kérdeztem. Az után a bizonyos vacsora után, amikor összekaptunk, már csak köszöntünk egymásnak. Én nem kezdeményeztem beszélgetést, mert nem lett volna miről, de ő megtehetett volna annyit, hogy maga adja át a listát, ha már ő írta. Persze, hogy most is anyát használta közvetítőnek. – Várj, kitalálom. Arra sem ért rá, hogy a kezembe nyomja ezt a papírt. Legalábbis ez a hivatalos verzió, nem igaz? – tettem hozzá, mielőtt még anya megszólalhatott volna.

– Talán az is közrejátszott, hogy félt, nehogy megint összevesszetek – ismerte el anya. – De bármennyire is a diktátort látod benne, ő igenis törődik veled, csak a maga módján fejezi ki a törődését. Az ő szeretetnyelve az, hogy olyasmikre utasít, amik szerinte hasznosak a számodra.

Felmordultam. Anya idegesítően pozitív tudott lenni, és mindig a jót kereste az emberek motivációiban.

– Akkor nagyon úgy tűnik, hogy nem egy nyelvet beszélünk – feleltem.

– Esetleg valamelyikőtök megtanulhatna a másikén – mondta szuggesztíven a szemembe nézve.

Megfeszült az állkapcsom. Elég makacs típus voltam, az a „csak azért sem" vagy éppen „csak azért is" fajta, szituációtól függően, úgyhogy olyasmire rávenni, amit magamtól nem akartam, felért a Himalája megmászásával. Ez, hogy tanuljak meg apa szeretetnyelvén, részemről tehát ki volt zárva, viszont nem akartam anyát elkeseríteni, úgyhogy inkább bólogattam.

– Jó, majd próbálkozok – mormogtam.

– Apád is folyamatosan próbálkozik – mosolygott anya, és megsimogatta az arcomat. Meleg és selymes volt a tenyere.

– Sosem akartatok még egy gyereket? – kérdeztem, amin anya meglepődött, és leengedte a kezét.

– Ez most hogy jutott az eszedbe?

– Egy gyerekkel is van elég baj, nem igaz? Biztos nem akartatok többet.

– Jaj, kicsim, egy percig se hidd, hogy nyűg vagy a számunkra! Te vagy a szemünk fénye, mindent megadnánk azért, hogy boldognak lássunk.

Elhúztam a számat. Persze, hogy ez volt a polkorrekt válasz, mi mást mondhatott volna?

– Akkor a tesón is elgondolkodtatok?

– Hát, igazából testvér nem jött szóba – mondta anya homlokráncolva. – De miért kérdezed?

– Csak úgy. Néha eszembe jut, hogy milyen lenne egy tesó. Mondjuk egy báty, vagy öcsi, mint Tonynak Aiden. Vagy egy ikertestvér.

– Ikertestvér? – nézett rám anya furcsállva.

– Aha, aki pont úgy nézne ki, mint én. Nem lenne vicces? Talán még össze is tévesztenétek minket.

– De, vicces lenne – mosolygott anya, bár mintha nem lett volna teljesen őszinte az arckifejezése. – Tessék, itt a lista, tedd el biztos helyre – nyomta kezembe a papírt.

Elvettem, és zsebre vágtam, közben azon morfondírozva, hogy anya mintha nem örült volna, hogy ezt felhoztam. Lehet, hogy azért, amiért gondolom? Vagy csak belelátom a dolgot? Az is lehet, hogy siet, és tényleg nem érdekli különösebben a téma. Hogy kellene kiderítenem az igazságot anélkül, hogy nyíltan rákérdeznék, és ezzel zavarba hoznám őket?

Az ötlet szinte adta magát.

A szüleim szobájának ajtajában álltam, és onnan néztem befelé, mintha valami jelre várnék, hogy bemenjek-e vagy inkább táguljak onnét. Az utóbbi időben nem sűrűn jártam náluk. Régebben, amikor kicsi voltam, vasárnap reggelenként mindig berohantam hozzájuk, hogy rájuk vessem magamat a franciaágyon, aminek anya mindig örült, apa viszont kevésbé. Most úgy álltam ott, mint egy bűnöző, aki betörni készül.

De ha már úgyis belejöttem az illetéktelen behatolásba, arra gondoltam, egy szobával több vagy kevesebb már igazán nem számít.

Beléptem, és körbe jártam, azon töprengve, hol tarthatják a fontosabb iratokat. Párszor láttam, hogy az útleveleink egy páncéldobozból kerülnek elő, ezért arra tippeltem, abban lehet az is, amit keresek. Feltúrtam mindent, és a fehérneműs szekrényben meg is találtam. Persze zárva volt, úgyhogy elkezdhettem gondolkodni, hol lehet a kulcsa.

Kiborogattam az asztali ceruzatartókat, a sminkes neszesszereket, a szőnyeg alá is bekukkantottam, aztán eszembe jutott, hogy anya elmondása szerint a legfontosabb dolgai a varródobozában vannak. Mindig azt hittem, ezzel csak arra utal, hogy a munkája egyben a szenvedélye is, mert imádott esküvői díszeket készíteni, de most kezdett más megvilágításba kerülni a kijelentés. Kiszaladtam a konyhába, mert ott szokott varrni, és elővettem a varrógépet a kamrából. Tartozott hozzá egy beépített varródoboz. Felemeltem a tetejét, és belekotortam. A kapcsok és tűk alatt ott hevert egy kulcs.

Nagyot dobbant a szívem, mert egészen úgy festett, mint egy páncéldoboz kulcsa. Kivettem, és visszarohantam a szobába. Sóhajtva belepróbáltam a zárba – tökéletesen beleillett –, aztán elfordítottam.

Egy pillanatig haboztam. Mi van, ha megtalálom benne, amit keresek? És mi van, ha nem? Meg akarom egyáltalán találni? Mit csinálok, ha megtalálom? Hogyan tekintek onnantól magamra? És hogyan a szüleimre? Ki leszek attól a perctől fogva?

Becsuktam a szememet, egy kicsit még kiélvezve a jelen boldog tudatlanságát, ami a következő másodpercben valószínűleg így vagy úgy, de örökre megváltozik, aztán nagyot sóhajtva kinyitottam a szememet, és felemeltem a doboz fedelét.

Különböző iratokat találtam élükre állítva. Végiglapoztam őket: útlevelek, házassági anyakönyvi kivonat, a ház tulajdoni lapja, bizonyítványok voltak. Remegő kézzel kihúztam az utolsó, megsárgult papírköteget is, és széthajtottam, remélve, hogy nem az, aminek gondolom.

De az volt.

Valahol azt hallottam, hogy az ember abban a pillanatban nő fel, amikor megtörik a szülei mindenhatóságába vetett hite. Számomra ez volt az a pillanat.

A szüleim vasárnap kora reggel elutaztak, én pedig utána rögtön behívtam Markot a házba. Felpakoltunk egy kis rágcsálni- meg innivalót, és azt terveztük, hogy megnézünk pár filmet. Előre mentem beizzítani a mozit, és miután fellépcsőztem, befordultam a szobámba. Ám ekkor Mark lépteinek hangjába más zaj is vegyült: a bejárati ajtó nyitódása és csukódása, aztán már lábdobogásokat is hallottam a lépcsőn felfelé közeledni. Basszus, ki a fene lehet az? Visszajöttek a szüleim? A pulzusom az egekbe szökött. Már nem volt idő Marknak szólni, pár másodperc, és összetalálkoznak.

Három, kettő, egy...

– Mondtam már, hogy ne vidd be a szobába az ételt! – hallottam apa hangját.

Ledermedtem. Bent voltam a szobámban, az ajtó tökéletes takarásában, kizárt, hogy megláthatott engem a tányérral. Markot látta meg! Komolyan összetévesztett vele? A szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne nevessek fel idegességemben. Óvatosan kilestem az ajtórésen. Apa és Mark ott álltak pár méterre a szobámtól, egymást méregetve.

– Bocsánat – mondta Mark közönyösen, és bekapott egy kekszet, mire apa becsukta a szemét, és nagyot sóhajtott.

– Nézd, fiam, én... sajnálom – nyögte halkan.

Mark hangosan ropogtatott.

– Mit is? – kérdezte tele szájjal.

Apa szeme kipattant.

– Azt, amit a legutóbb a vacsoránál említettél. Hogy nem voltam ott, amikor kellett volna. Hogy nem kívántam jobbulást, és nem érdeklődtem felőled. Hogy kevesebb időt töltök veled, mint amennyi szükséges lenne. Vagyis leginkább semennyit. Sajnálom.

Tátva maradt a szám.

Mark csak tovább ropogtatott, ez pedig mintha idegesítette volna apát, de szemlátomást visszafogta magát, és nem tett megjegyzést. Pár pillanatig némán álltak egymással szemben.

– Oké, király – szólalt meg végül Mark bólogatva, és bekapott még egy kekszet.

Apa értetlenül ráncolta a homlokát, mintha próbálná megfejteni, hogy a kamasz fiúk szótárában ez vajon mit jelenthet.

– Király – mondta ő is kijelentő hangsúllyal, bár valószínűleg kérdésnek szánta, és csalódott arcot vágott. Nyilvánvalóan valami mást várt.

– Ja – mondta Mark.

Apa csak megilletődötten állt. Ilyennek sem láttam még soha. Őrjítő volt az egész jelenet. Apa és én így nézhetünk ki kívülről? Szívfacsaró volt látni, ahogy elbeszélnek egymás mellett, vagyis inkább, ahogy nem beszélnek. A kimondatlan szavak fájdalmasabbak voltak.

– Akarsz még mondani valamit? – csámcsogta Mark, megtörve a kínos csendet.

– Nos, nem. Csak azért jöttem vissza, mert itthon felejtettem a hitelkártyámat. Vigyázz magadra – felelte apa halkan, és besietett a dogozószobájába, aztán pár másodperc múlva már viharzott is le a lépcsőn, mintha menekült volna.

– Cső! – szólt utána Mark.

Megkönnyebbültem, ugyanakkor végtelenül elszomorodtam, és az ágyra huppanva megmasszíroztam az orrnyergemet. Mark vagány, flegma stílusát apa ellenségességnek gondolhatta, de minimum sértődöttségnek. Ez volt az én formám. Ha adódott is végre alkalom, hogy rendezzük a sorainkat, hát biztos, hogy valami keresztülhúzta.

Mark bejött a szobámba, és ledobta magát mellém az ágyra, amitől én is ugrottam egy kicsit ültömben.

– Asszem, összeakadtam fateroddal – mondta, és bekapott egy kekszet.

Faterom... Furcsa érzés volt hallani ezt a szót, most, hogy már tudtam, másvalakit illet ez a megnevezés. Egy számomra ismeretlen férfit, aki talán a világ másik végén lakik, vagy egyáltalán nem is él.

Elgondolkodtam, mit tettem volna, ha én állok ott Mark helyett. Kibékülünk? Azt mondom, semmi baj, megértem, hogy nincs ideje, és ne aggódjon, nem gondoltam komolyan, amiket nemrég a fejéhez vágtam, nyugodjon meg, attól még nagyszerű apa? Vagy inkább számon kérem, hogy magyarázza meg, mik azok a tetves örökbefogadási papírok, amiket a szobájukban találtam, és mellékesen megemlítem, hogy találkoztam egy hajléktalan sráccal az aluljáróban, aki pont úgy néz ki, mint én, és minő véletlen, ugyanakkor is született? Ja, és akit amúgy beköltöztettem a házunkba, mert mindig is itt kellett volna laknia?

Valószínűleg az utóbbi, úgyhogy talán nem is baj, hogy Mark állt ott helyettem, mert alaposan tönkretettem volna a vakációjukat.

– Ő a... – Nyeltem egyet, mert sehogy sem állt a nyelvemre a szó, de az, hogy idegenül és rémisztően hangzott, nem változtatott a tényen, hogy igaz. – ... a nevelőapám volt – fejeztem be a mondatot, és a sarkammal rugdosni kezdtem az ágy alól kikandikáló ezer éves papírsárkányomat. Apa vette nekem kicsi koromban, de soha sem játszottunk vele, nem röptettük meg a levegőben, még a hátsó kertben sem, mert nem ért rá. Nyolc év alatt egyetlen egyszer sem. Azóta a sárkány megsárgult, elszakadt, és belepte a por. Apa szerint rég ki kellett volna dobnom, de nem voltam rá képes, mintha még mindig abban reménykedtem volna, hogy egyszer megragasztjuk, és elmegyünk együtt megröptetni.

Nevetséges.

Egy nagy rúgással belöktem a sarkammal mélyre, az ágy alá.

Nevetséges.

– Már megint ezt a vackot eszed?

A mézes kekszet tartó kezem megállt a levegőben, és fél szemöldökömet felvonva néztem Sebastienre.

– Baj? – kérdeztem vissza.

Vasárnap kivételesen a konyhában gyűltünk össze Markkal és Sebastiennel egy kis délutáni csemegézéssel összekötött kupaktanácsra. A csemegézés haladt, a tanácskozás viszont már kevésbé.

– Ez már akkor veszélyes hulladék volt, amikor leemelted a polcról a boltban – felelte. – Rendes ételre van szükséged. Az ebédből is alig ettél.

– Persze, de mit csináljak, ha a gyomrom mindentől kikészül? – tártam szét a karomat.

– Csinálok neked valamit.

A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt.

– Te? Tudsz főzni?

Mark halkan felnevetett.

– Nem, de mondjuk, össze tudok dobni egy francia pirítóst – vont vállat Sebastien.

– Olyat még nem is ettem.

– Akkor itt az ideje – mondta, és körbejárt a konyhában hozzávalókért. Kivette a kosárból a kenyeret, aztán a hűtőből szeletelt sonkát és sajtot vett elő, meg a tojástartót és a vajat. Szórakoztató volt nézni, ahogy szorgoskodik. Mark a tenyerébe támasztotta az állát, úgy bámulta.

– Fogadok, hogy a vasaló is ilyen jól áll a kezedben, meg a porszívó – jegyezte meg, amikor Sebastien a kenyeret kente.

– Sebastien nem végzett házimunkát – mondta amaz rezzenéstelen arccal –, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni.

– Ó, tényleg, biztosan van házvezetőnőtök. Jó gazdagok vagytok, mi?

– Igen, meglehetősen – felelte ő türelmesen.

– A kötényt nem akarod felvenni? – kérdezte az akasztó felé mutatva. Sebastien mit sem sejtve odapillantott a rózsaszínű, csipkés-fodros kötényre, aztán résnyire szűkült szemmel vissza rá.

– Nem hiszem, hogy jól állna rajtam – morogta.

– Még a végén összekoszolod a drága cuccaidat. Gondolom, nem te veszed őket, hanem a szüleid.

– Majd vesznek másikat – vágott vissza Sebastien.

Mark megforgatta a szemét, és inkább elment.

– Mintha nem kedvelne – jegyezte meg Sebastien, miközben beletette a kenyérszeleteket a pirítóba.

– Azok után, ahogy leterítetted az utcán és azt pedzegetted neki, hogy vissza kéne mennie az apácákhoz, én nem csodálkoznék – mondtam.

– Még mindig nem jött rá, hogy csak az ő érdekében tettem?

– Úgy látszik – vontam vállat.

Élvezettel bámultam, ahogy megkeni a pirítósokat vajjal, majd ráhalmozza a sonkát és a sajtot, aztán elővesz egy serpenyőt, és megsüt két tükörtojást. A tojásokat aztán a pirítósokra csúsztatta, és díszítésként a tetejükre tett egy-egy levélke petrezselymet és néhány paprikakarikát is.

– Jó étvágyat – mondta, és ünnepélyesen átnyújtotta a tányért.

Már olyan éhes voltam az illatoktól, hogy összefolyt a nyál a számban.

– Kösz – mosolyogtam, és elvettem, aztán beleharaptam az egyik pirítósba. Isteni volt, ahogy az ízek összekombinálódtak. Nem is gondoltam volna, hogy egy ennyire egyszerű étel ilyen fantasztikus lehet. Vagy csak nagyon éhes lehettem.

– Milyen? – kérdezte Sebastien bátortalanul.

– Nem rossz – feleltem, mert semmiképp sem akartam, hogy elbízza magát, ugyanakkor hálátlannak sem akartam tűnni, és haraptam még egy hatalmasat.

– Ennek örülök – mondta Sebastien kicsit csalódottan.

– Figyelj, gondolkodtam ezen a tükrös dolgon – szólaltam meg pár pillanatnyi önfeledt falatozás után. – Honnan tudjuk, hogy ha megszerezzük a nyakéket és elmondjuk a kívánságot, akkor az teljesülni is fog? Vagy ez csak feltételezés? Úgy értem, azoknak az ékszerész nővéreknek még most is élniük kellene, ami elég eszement feltételezés.

– Ők egy másik dimenzióban élnek, az övék és a miénk közt pedig idődilatáció van. Ez azt jelenti, hogy náluk máshogy telik az idő. Lassabban. Ami nekünk sok-sok év, az nekik jóval kevesebb.

– De biztosra tudjuk, hogy még most is élnek?

– Biztosra nem, de hinnünk kell abban, hogy elég sok évet gyűjtöttek hozzá össze.

– Hinni a templomban kell – morogtam. – Nem az lenne a legegyszerűbb, ha azzal a tükörrel kapcsolatban minden így maradna, ahogy most van? Ha senki sem nyitja ki teljesen, akkor a köd se tud kijönni belőle, ott meg, ahol most van, nem sok vizet zavar.

– Nagyon félsz feláldozni egy évedet, igaz? – pillantott rám.

– Ki nem félne?

– Sajnálom, de tényleg nincs más megoldás.

– És ha visszaemlékszem a nyakék rejtekhelyére, de nem árulom el senkinek? A követők így sosem találnák meg. Vagy elmennénk érte, de megsemmisítenénk.

– A tükröt be kell zárni, így nem maradhat – jelentette ki Sebastien kategorikusan. – A köd minimális mértékben, de így is képes hatást gyakorolni a világra.

– Hogyan?

– Sugallatokkal, félelem- és feszültségkeltéssel. Többek között miatta lépett át a világ az ezüstkorból a bronzkorba, majd a vaskorba, és nem véletlenül féltek annyira az emberek a középkorban a tükröktől. Ők még érzékelték azt, amit ma már babonának tartanak: hogy a tükrök valami sötét dolgot rejtenek. Onnan szűrődnek át bizonyos dolgok, amelyeket tudat alatt érzékelve feltámad bennünk a rettegés. Azon kívül a sámánnő követői mindenképp folytatnák a keresést. Ha a nyakéket nem is találnák meg, keresnének valami mást, amivel célt érhetnek.

A nappali irányából ekkor szokatlan hangok szűrődtek be, egészen pontosan zongorázás csendült föl. Értetlenül néztünk össze Sebastiennel.

– Ez Mark? – kérdezte.

– Más nem nagyon lehet – feleltem.

– Nem is gondoltam volna, hogy tud zongorázni.

– Én sem. Nem nézett ki olyan típusnak – mondtam, bár igazából fogalmam sem volt, milyen lehet az a típus, aki zongorázni tud.

A dallam ismerősnek tűnt, a Holdfényszonátát véltem felismerni Beethoventől, de mivel a zongora ezer éve nem volt felhangolva, néha fars klimpírozás lett a játékból. Baljós zenei aláfestést adott a beszélgetésünkhöz.

– Akkor nincs mese, meg kell találni azt a nyakéket – mondtam csüggedten. – Különben a végén még kikötünk a rozsdás bádogkorban.

– Ez nem lehetetlen, még ha most viccesnek is tűnik – felelte.

– Te mindig ilyen komoly vagy? – kérdeztem hirtelen. Nem terveztem ilyesmit kérdezni, egyszerűen csak kicsúszott a számon.

Sebastien szeme kitágult, aztán lesütötte a tekintetét.

– Azt hiszem, igen – felelte. – Miért?

– Csak úgy kérdeztem. Álmomban Cedric sokkal vidámabb volt. Ez is a gének meg a neveltetés miatt van? Más volt a testetek habitusa, vagy mije?

– Valószínűleg – mondta Sebastien nem nézve rám, és hozzákezdett mosogatni. Valamiért nem tűnt őszintének, de inkább nem firtattam a dolgot, mert szemlátomást még jobban megkomolyodott tőle.

Pár harapásra befaltam a pirítósaimat, és már a kenyér héját rágcsáltam, amikor Sebastien újra rám pillantott.

– Ízlett? – kérdezte, látva, hogy a tányéron két morzsán kívül nem maradt semmi.

Gyorsan letettem a kenyérhéjat, hogy ne tűnjek olyan lelkesnek, bármilyen vonzó is volt az a kenyérhéj.

– Igen, elment – bólogattam, és elcsodálkoztam, hogy betoltam két teljes kenyérszeletet anélkül, hogy megfájdult volna a hasam. Elhatároztam: valamilyen módon rá kell vennem Sebastient, hogy ezután is főzzön nekem. Bár ahhoz talán nem ártana lelkesebbnek mutatkoznom a konyhaművészete iránt. – Köszönöm – préseltem ki magamból a szót.

– Szívesen – mosolyodott el halványan Sebastien, és folytatta a mosogatást.

Miután Sebastien elment, bevettük magunkat Markkal a szobámba, én pedig feltúrtam a ruhatáramat, azt keresve, hogy mit adhatnék neki, mivel a rajta lévő holmikon kívül semmije sem volt.

– Félek, mit szólna apa, ha megtudná, hogy befogadtalak. Nem akarom, hogy kidobjon téged – szólaltam meg, miközben egy fekete pólót löktem az ágyra. Mark rögtön lecsapott rá.

– Ha kidob, hát kidob – vont vállat. – Majd csövezek tovább. Ha pedig betöltöm a tizennyolcat, onnantól az apácákhoz sem vitethetnek vissza.

– De az még egy év. És egyébként is, mi lesz utána?

– Azt nem tudom – fintorodott el.

– Majd segítek valahogy – jelentettem ki határozottan –, nem fogsz az utcán lakni.

– Figyelj – nézett rám –, iszonyú rendes tőled, hogy befogadtál, míg a szüleid távol vannak, meg adsz ruhát, kaját, meg minden, nem sokan tették volna meg, de... – rázta meg a fejét – nem kell rám költened miden pénzedet – mondta.

Addigra már csaptam egy nagybevásárlást, hogy Marknak mindene meglegyen az itt tartózkodása alatt, és egy csomó ennivalót is vettem, mert amit a szüleim nekem hagytak, azt ketten hamar felfaltuk.

– Nem a sajátomat költöttem, anyáék adtak valamennyit a számlákra. Majd később rendezik – vontam vállat, arra gondolva, hogy milyen arcot vág majd apa, ha ezt is megtudja.

– A szüleid pénzét pláne ne költsd rám, oké? – mondta szigorúan.

– Na jó, akkor majd elmegyek dolgozni. Van egy gyorsétterem, ahol takaríthatok.

– Nem most fogsz érettségizni? – kérdezte, kihalászva egy fekete atlétát a halomból. – Dehogynem – válaszolta meg a kérdését helyettem. – Úgyhogy inkább a tanulásra koncentrálj!

– Te is ezzel jössz? – kérdeztem, miközben próbáltam fekete holmikat keresni, látva, hogy Mark figyelmét csak azok keltik fel. Sajnos kevés ilyen színű ruhám volt.

– Pár nap kihagyás miatt nem fogok megbukni – mondtam, és az ajkamba haraptam, amikor eszembe jutott, hogy apának pont az ellenkezőjét bizonygattam. Égő lesz, ha ezek után mégis azzal jövök majd, hogy írja alá a hiányzásomat. – De mindegy, mert a rajzaimmal is keresni fogok, nemrég kaptam egy megrendelést kilenc képre. Rajzolással akarok majd foglalkozni.

– Grafikus leszel? – nézett föl.

– Vagy festő, még nem tudom.

– Megmutatod a megrendeléseket?

– Hát... az a helyzet, hogy még hozzájuk sem kezdtem. Nem nagyon megy mostanában az alkotás – vallottam be halkan.

– Ez a nyakékes dolog tett be, ugye?

– Azt hiszem, nem. Valahogy nem jön az ihlet. Túl fontos ez a megrendelés, úgy értem, túl fontos ember a megrendelő, és emiatt úgy érzem, nem követhetek el egyetlen kis hibát sem, és... nem tudok ilyen tökéletesen szépet alkotni, mint amilyet kellene.

– Én nem nagyon értek az ilyesmihez, de mi lenne, ha először csak vázlatot csinálnál? Azt elronthatod – nézett rám.

– Próbáltam, de valahogy olyan semmilyen lett.

Mark hümmögött egy darabig.

– Hogy jött ez a megrendelés?

– Úgy, hogy lerajzoltam a nyakéket, igen, azt a nyakéket. Nem tudom, miért, egyszerűen csak jött, hogy nekem azt le kell rajzolnom, aztán egy kiállításon meglátta ez a férfi, és megtetszett neki. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is a tehetségem vonzotta, hanem csak az az ékszer.

– Kishitű vagy – jegyezte meg Mark, röptében elkapva egy fekete farmert, amit a halom felé dobtam.

– De mi van, ha tényleg ez a helyzet?

– Ha valóban csak a nyakék érdekli, nem a tehetséged, akkor felesleges aggódnod a tökéletesség miatt.

– Mondasz valamit. De egy kisebb vagyont ígért a képekért, és a házában lesznek kiállítva, ahol temérdek bennfentes műértő fordul meg. Muszáj, hogy jól sikerüljenek.

– Nálad van most ez a kép?

– Igen – feleltem, és elővettem a mappámból. – Tessék – nyújtottam át sóhajtva.

Mark óvatosan elvette, és alaposan szemügyre vette.

– Milyen? – kérdeztem bátortalanul.

– Hát... nem bántásból, de távol áll a tökéletesen széptől.

– Tudom – mondtam kissé csalódottan –, elnagyoltan rajzoltam meg egyes részeit.

– Nem erről van szó.

– Hát miről?

– Magáról az ékszerről. Az se nem tökéletes, se nem szép. Vastag a lánca, meg is csavarodott, a foglalata ordenáré módon túldíszített, a kő olyan sötét vörös, mintha alvadt vérből lenne, és ez az árnyék körülötte baljós hangulatot ad neki.

Meglepetten felvontam a szemöldökömet.

– De hát tényleg így néz ki. Emlékszem rá, pontosan láttam magam előtt, amikor lerajzoltam, és a National Galleryben is megnézheted egy festményen.

– Én is tudom, hogy néz ki, de te aztán nem idealizáltad túl. És éppen ez az. Te a valóságot rajzoltad le minden hibájával együtt, most azonban valami elérhetetlenül tökéletes szépséget akarsz alkotni.

– Miért, nem ez a művészet feladata? Hogy halhatatlanná tegye a szépséget és olyan tökéletességet hozzon létre, amiben mindenki gyönyörködhet?

– Tökéleteset nem tudsz létrehozni. Senki sem tud – felelte kijózanítóan.

– De attól még lehet rá törekedni – ellenkeztem.

– Én csak laikus vagyok, szóval lehet, hogy baromságot mondok, de szerintem nem ez a cél.

– Még sosem gondoltam a rajzolásra vagy egyáltalán a művészetre ebben a megvilágításban. Ha a művészet dolga nem az, hogy esztétikai élményt adjon, akkor mi?

– Talán hogy elgondolkodtasson.

Pár percig némán néztük a nyakék képét, és közben a hallottakat emésztgettem.

– Jó, hogy itt vagy – szólaltam meg végül. Mark hitetlenkedve nézett rám. – Nélküled egy kicsit mindig is egyedül éreztem magam. Persze van egy nagyon jó barátnőm, akivel szinte már testvérek vagyunk, de az nem ugyanaz, mintha az embernek tényleg lenne testvére.

Mark lesütötte a tekintetét, és az újonnan szerzett farmerét kezdte hajtogatni.

– Én is örülök, hogy itt lehetek – motyogta színtelenül. Nyilvánvalóan nem volt érzelgős típus, és az ilyen szituációk zavarba hozhatták. – Visszatérve a pénzre – mondta egy köhintés után –, eszedbe ne jusson a nehezen megszerzett lóvédat rám költeni, világos? Találtam egy ingyen konyhát, majd eljárok oda.

– De én... – kezdtem volna vitatkozni, ám ő közbevágott.

– Ígérd meg.

– De tényleg...

– Ígérd meg!

– Jól van, megígérem – vontam meg a vállam, és rádobtam a halomra egy fekete kötött pulóvert, a másik kezem ujjait viszont a hátam mögött keresztbe tettem.

Amikor másnap suli után ajtót nyitottam Sebastiennek, és félreálltam, hogy bejöhessen, a konyha felé vette az irányt. A hátán egy hatalmas kemping hátizsákot cipelt, amit szemlátomást alaposan teletömött. Utána mentem.

– Utazol valahová? – kérdeztem.

– Nem – felelte.

– Akkor mi ez a nagy cucc? – kíváncsiskodtam tovább, miközben beértünk a konyhába, aztán levette a hátizsákot, és egy székre zuhintotta. Fémes zörgések hallatszottak belőle. – Kiraboltál egy súlyzóboltot, vagy mi?

– Nem talált. Valami mást hoztam – felelte, és kicipzárazta a táskát, amiből elkezdett kipakolni.

– Paradicsomleves? Csirkeragu? Chilis bab? – olvastam a feliratokat a konzerveken, amiket egymásra halmozott az asztalon. – Miért hoztad ide ezeket?

– Azt hallottam, hiányt szenvedtek.

– Kitől hallottad?

– Csiripelték a madarak.

– Nem egy Mark Carlson nevű madár csiripelte véletlenül? – vontam össze a szemöldökömet.

– Lehet.

– Figyelj, nincs szükségünk ezekre – jelentettem ki összefonva a karomat.

– Nekem nem így jött le.

– Akárhogy is jött le, meg tudom oldani a kajálásunkat.

– Igen, és hogyan? – nézett rám Sebastien kétkedve, miközben kipakolt négy doboz tonhalat.

– Majd elmegyek dolgozni Selim gyorsbüféjébe, meg Mark is talált magának egy ingyen konyhát.

– Most nem biztonságos összevissza mászkálnotok a városban.

– Akkor sincs erre szükségünk, el tudom látni magunkat – feleltem kicsit mérgesebben. – Pakold vissza ezeket a konzerveket, és vidd vissza, légy szíves!

– Milyen konzervekről van szó? – kérdezte Mark, aki akkor lépett a konyhába.

– Azokról, amiket Sebastien mindjárt visszavisz – válaszoltam.

– Hű, paradicsomleves? Azt szeretem – mosolygott Mark szemrevételezve a kínálatot, miközben Sebastien tovább pakolta ki a konzerveket a határozott kérésem ellenére.

– Mondom, visszavisz – meredtem Sebastienre, de hiába.

– Miért vigye vissza? Még mindnek jó a szavatossága – jegyezte meg Mark, a konzerveket forgatva.

– Nem erről van szó! – harsogtam. – Hanem arról, hogy nincs szükségünk a kegyelemkenyerére!

– Ne fogd fel ilyen drasztikusan – próbálkozott volna Sebastien jobb belátásra téríteni, de felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam.

– Tényleg, kenyeret is hozhattál volna – mondta neki Mark, én pedig megforgattam a szememet.

– Nem kell a kenyere, világos?

– Nekem kell.

– Nem lett volna szabad ilyet kérned tőle! Minek mondtad el neki, hogy kevés a kajánk?

– Hát azért, hogy hozzon – felelte Mark tovább válogatva.

– De nem kell, hogy ő lásson el minket! – vitatkoztam, és éreztem, hogy egekig szalad a vérnyomásom.

– Gondoltam, ha már vigyáznia kell a testi épségünkre, akkor abba az is beletartozik, hogy ne hagyjon minket éhen halni.

– Nem halunk éhen, nagyon jól megleszünk nélküle is!

– Figyelj, ezt a kaját nekem is hozta. Vagyis lényegében nekem, nem igaz?

Sebastien vállat vont.

– Olyasmi.

– Na, akkor majd én döntök róla, hogy megtartom-e vagy sem.

– Ugye, nem...?

– És én úgy döntök, hogy megtartom – tette hozzá, miközben kiválasztott egy csirkeragut, és keresgélni kezdett a fiókokban. – Merre van a bontó?

– De ezt akkor sem...

– Nekem pedig nincs kedvem ezt mind visszacipelni – mondta Sebastien a vállait masszírozva. – Tudod, milyen nehéz volt?

Lesújtó pillantást vetettem rá.

– Nem kell megjátszanod az önfeláldozó hadirokkantat, különben is a kocsid cipelte, nem te.

– Le lettél szavazva Soren, törődj bele – felelte Mark az evőeszközök közt zörögve.

Egy kicsit álltam még ott, igyekezve nagyon mérgesen nézni előbb a pókerarcot vágó Sebastienre, aztán az azóta is kutakodó Mark hátára, de végül megadóan fújtam egyet.

– Abban a fiókban van – morogtam a mellette lévő szekrény felé mutatva. – És nekem is vegyél elő egy tányért – tettem hozzá duzzogva.