Noha Emilynek azt ígértem, hamarosan összeülünk egy tanulós-filmezős estére, mégis, mihelyst Kayla nekiállt megszervezni egyet, én rendszeresen megvétóztam. Alapesetben azt felelem, minél előbb üljünk össze, de alapesetben nem kell titkolnom előle, hogy pont azzal barátkozok, akit ő bűnözőnek hisz, vagy hogy befogadtam egy hajléktalant, a smasszer angyalos-földönkívülis történtről nem is beszélve.

Semmiképp sem oszthattam meg vele, ami nyomasztott, úgyhogy hülyébbnél hülyébb kifogásokat találtam ki. Egy idő után gyanakodni kezdett, és rákérdezett, hogy van-e valami problémám a meglévőkön kívül, mire azt feleltem, semmi, csak a gyomrom vacakol, ezért nincs energiám semmihez. Ez kicsit elaltatta a gyanakvását, de várható volt, hogy nem tart majd ki a végtelenségig.

Valakinek akkor is muszáj volt kiöntenem a szívemet, úgyhogy csütörtökön szakkör után áthívtam Emilyt. A szüleim még nem értek haza, úgyhogy miénk volt a ház. Az ágyamon ülve két zacskó mézes keksz társaságában minden fejleményt elmeséltem neki. Azt is, hogy Mark, aki egy hajléktalan és nem mellesleg talán az ikertestvérem, most a télikertben rejtőzik.

– Azt a mindenit! – álmélkodott kekszet ropogtatva. – Újabban minden napra jut neked valami meglepetés.

– Most már elfogyhatnának – dobtam be én is egy darabot a számba.

– És akkor esély van rá, hogy tényleg a tesód? A szüleid mit mondtak?

– Semmit. Nem szóltam nekik.

– Miért nem?

– Hamarosan Párizsba utaznak romantikázni, és nem akarom ezt elrontani. Így is összekaptunk. Majd ha hazajönnek, ráveszem magamat, hogy kérdezősködjek.

– Igazad van – bólogatott. – Milyen típusok, képesek lennének elhallgatni, hogy örökbe adták az egyik gyereküket, vagy hogy örökbe fogadtak téged?

– Fogalmam sincs, de ezeknek már a gondolatától is rosszul vagyok – mormogtam. Emily a karomra tette a kezét.

– Sajnálom, látom, megvisel a dolog, de nem is csoda. Én is kilennék, ha ilyesmi felmerülne. Szóval azt mondod, Markot apácák nevelték? – kérdezte egy kis csendet követően.

– Igen, és a Szent Jamesbe járt, amíg engedték. Nem oda jártál te is?

– De – felelte.

– Akkor lehet, hogy találkoztatok is?

– Igen, volt egy évfolyamtársam, aki megtévesztésig hasonlított rád. Mark Carlson. Amikor először megláttalak, azt hittem, ő vagy.

– Ezért kérdezted az első nap, hogy már nem járok-e feketében? – vontam föl a szemöldökömet.

– Aha. Nagyon furcsa volt. Azt hittem, Mark is sulit váltott.

– Ő mindig feketében jár.

– Régen is csak azt hordott.

– Nálatok nem volt egyenruha? Mintha azt mondtad volna, hogy volt.

– De, csak ő nem hordta, így lázadt a rendszer ellen – vont vállat Emily.

– Az apácák nem büntették meg?

– Folyamatosan penitencián volt, de nem érdekelte.

– Mesélj róla valamit! Ismerted közelebbről?

– Azt nem mondhatnám, a többi osztállyal nem nagyon ismerkedtünk össze, ritkán voltak közös óráink. Annyit tudok róla, hogy visszahúzódó volt, csendes, de kicsit vad. Nem barátkozott senkivel, a szünetekben mindig egyedül láttam, kivéve, amikor látványosan smárolt egy lánnyal. Mindig másikkal.

– Gondolom, ennek sem igazán örültek az apácák – jegyeztem meg.

– Hát nem. Mark viszont nem az a fajta, akit csak úgy meg lehet törni.

Örültem, hogy ezt hallom, és egy kicsit elmosolyodtam.

– A többiek nem cikizték a stílusa miatt? Nem nevezték emónak vagy ilyesmi? – kérdeztem.

– Néha kóstolgatták, de keményen megvédte magát, úgyhogy hamar leszálltak róla.

– Furcsa belegondolni, hogy annak a Victoriának is volt egy ikertestvére. Vagyis nekem. Igazából már abba is furcsa belegondolni, hogy lehetett egy előző életem – méláztam.

– Szerintem nem furcsa, egész biztosan mindannyiunknak volt már tucatnyi. Én mindig is hittem ebben, vagy legalábbis nem vetettem el a lehetőségét. Izgalmas lenne valamelyik életemre visszaemlékezni – mondta, miközben tenyerébe támasztotta az állát. – Tulajdonképpen irigyellek emiatt.

– Ne tedd, nem olyan jó ez.

– Persze, tudom, durva ez a szitu, amiben vagy a nyakékkel meg mindennel, de én csak pár emlékre gondoltam. Vajon kik lehettünk előző életeinkben?

– Arról fogalmam sincs, de azt tudom, hogy Tony Thomas Fenton volt.

– Ez eléggé adta magát.

– Sebastien pedig Cedric Everleigh.

– És a többiek? – pillantott rám kíváncsian.

– Hát, Ryan biztosan azt mondaná, hogy Kayla egy hétfejű sárkány.

Emily felnevetett.

– Ryan meg egy strici – felelte.

Ezen én nevettem fel.

– Grace pedig valami úri kisasszony, akinek az ékszerei a mindene.

– Apám szerintem smasszer – mondta.

– Az enyém is! – kiáltottam fel. – A megrendelőm, Mr. Zharkov meg Gollam. Vagy Smaug!

– Christine tuti, hogy Jabba.

– És te? – kérdeztem tőle.

– Passz.

– Izgalmas lenne megtudni.

– Végül is, léteznek reinkarnációs terápiák, majd kitalálok valami kamuproblémát, és megkérem a terapeutát, hogy hipnózissal utaztasson vissza az előző életembe, hátha ott lehet az oka.

– Ez kivitelezhető – mosolyogtam cinkosul.

– Még a végén tényleg kipróbálom – nevetett, aztánegyütt nekiálltunk elpusztítani a megmaradt kekszet.

Másnap, azaz pénteken több időm volt délután, mert nem kellett szakkörre mennem, így mielőtt hazajöttek volna a szüleim, megint összeültünk Sebastiennel kidolgozni a stratégiát. Most Mark is részt vett a megbeszélésen. A szobámba vettük be magunkat, én szokás szerint az íróasztalom előtti széken ültem, Sebastien a puffon, Mark pedig az ágyamon nyúlt el.

– Ma már nehezebb volt leráznom Tonyt. Még kitart pár napig az, hogy fáj a gyomrom, és emiatt nincs energiám találkozni vele, de később nem tudom, mit találok majd ki – gondolkodtam hangosan.

– Mondtam, hogy ne rázd le, mert gyanakodni fog – korholt Sebastien.

– Persze, hogy persze, de már attól is áll a hátamon a szőr, ha megfogja a kezemet. Vagy te szívesen randiznál egy gonosz démonnal?

– Természetesen nem, és aláírom, hogy a helyzet tényleg kellemetlen...

– Rohadt kellemetlen!

– ...de akkor is jó lenne, ha tartanád magad a megbeszéltekhez.

– Kicsit túl sokat vársz el tőle – szólalt meg Mark hanyatt fekve és a plafont bámulva.

– Sajnálom, de mivel a Szolga minden figyelme Sorenre összpontosul, kulcsfontosságú lenne, hogy megpróbálja fenntartani a látszatot. Azon kívül meg kell találnunk a könyvet – oktatta ki Sebastien.

Mark mordult egyet.

– Hogy akarod megtalálni? – kérdeztem.

– Arra jutottam, hogy valószínűleg magánál tartja. Talán megingott a bizalma a szekta tagjaiban, és ezért lehet, hogy ő maga őrzi.

– De hát hol?

– Mondjuk az otthonában.

– Úgy érted Tonyék házában? Törjünk be hozzá? – kérdeztem megütközve.

– Nem szükséges betörni. Neked szabad bejárásod van hozzá – nézett rám Sebastien, és nagyon nem tetszett a várakozásteljes pillantása.

– Na ne! – kiáltottam fel Markkal egyszerre.

– Az a legjobb módja annak, hogy bejuss a házukba, hogy meghívatod magad hozzá, aztán...

– Aztán? – kérdeztem. – Velem lesz elfoglalva, meg az álmaim kikérdezésével. Hogy vakarjam le?

– Kitalálsz valamit. Okos fiú vagy – felelte Sebastien.

– Miért van az, hogy még a bókolásod is valahogy irritáló? – kérdezte Mark félhangosan.

– Tegyük fel, hogy megoldom a lehetetlent, megszabadulok tőle egy időre, és egyedül maradok náluk – mondtam. – Hogy kutatok át egy egész házat, mondjuk, egy óra alatt? Mert ugye, tudod, hogy családi házuk van? Kábé egy hét kellene, hogy a pincétől a padlásig mindent felforgassak.

– Nem szükséges teljes alapossággal kutatnod, mert a könyvnek van egyfajta... kisugárzása – válaszolta Sebastien.

– Milyen kisugárzása? – kérdeztem laposat pislogva.

– Azt majd érezni fogod. Egyértelműen érezni fogod – mondta, és nem árult el többet.

Tonyt, jobban mondva a Szolgát nem volt nehéz rábírnom arra, hogy ellátogathassak hozzájuk a szülei távollétében, bár némileg félreértette a dolgot, így azt mondtam, csak zavartalanul élvezni szeretném a társaságát, pusztán ezért akarok találkozni. Persze neki sem az volt az elsődleges célja, hogy ágyba vigyen, úgyhogy zokszó nélkül belement.

A ház egy vörös téglaborítású, meghitt kis családi fészek volt, egy csendes utca végén. Nem túl nagy, de ahhoz éppen elég méretes, hogy pánikolva kezdjek osztani és szorozni, miután megszámoltam a helyiségeket. Arra jutottam, hogy ha mindenhol körbe akarok járni, legalább húsz perc egyedüllétre lesz szükségem.

Tony szobája igazi fiúszoba volt. A tengerészkékre festett falon floorball csapatok poszterei díszelegtek, az íróasztal fölött parafa tábla állt, rajta színes rajzszögekkel felszúrva az órarend, pár fotó, és egy periódusos rendszer, mellette pedig egy fehér táblára filctollal egy csomó vegyjelet és képletet firkáltak fel. A sarokban egy törött floorball ütő árválkodott, a plafonról figyelő spotlámpáról pedig fogpiszkálókból és színes rágógumi golyókból összeszerelve valami vegyület atomszerkezeti modellje lógott le.

Amikor leültem az ágya szélére, azon őrlődtem, mit találjak ki, hogy megszabaduljak tőle. Közben ő elindított egy zenét, leült mellém, átölelt, és a napjáról kezdett mesélni. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, de muszáj volt hagynom, ha nem akartam, hogy gyanakodjon. Mintha tudathasadást kaptam volna. Egyrészt ölni tudtam volna a gondolattól, hogy az az irritáló, erőszakos barom érint most, aki álmomban Xavier volt, másrészt viszont képes lettem volna elgyengülni, hiszen Tony ölelt éppen: az a srác, akire mindig is vágytam.

Ahogy végigsimítottam az arcán, az ismerős vonásokon, a szeplőkön, hirtelen olyan ostobaságnak tűnt minden, amit Sebastien mondott. A meséje tényleg csak mesének tűnt, ez pedig itt a kézzelfogható valóság volt.

De mégsem. A valósághoz az is hozzátartozott, hogy Tony egy vascsővel leszúrta Sebastient, hazudozott nekem, és már nem önmaga volt. Nem Tony volt. Ez itt nem ő, hanem valaki más.

Eltoltam magamtól.

– Éhes vagyok – szólaltam meg.

– Én is – mosolygott. – Rád – mondta, és belepuszilt a nyakamba.

– De én kajára. Is – tettem hozzá, hogy fenntartsam a vágyódó szerelmes látszatát.

– Nem ebédeltél? – kérdezte kicsit elhúzódva.

– De, csak tudod, nem bírok egyszerre sokat enni, és így sűrűn megéhezem.

– Értem. Akkor rendeljek valamit? Mondjuk pizzát? Melyiket is szereted, a sonkásat?

– Igen, de én most kínait kívánnék.

– Azt is rendelhetünk.

– Nem tudunk rendelni.

– Miért nem?

– Mert én csak egy féle kínait szeretek, azt, amit a Hing Leeben készítenek, de ők nem vállalnak házhoz szállítást.

– Akkor elugrunk hozzájuk – pattant volna föl, de elhúztam a számat, mire ő kérdőn nézett rám.

– Ahhoz túl fáradt vagyok – mondtam panaszosan, és a szemléltetés kedvéért kinyúltam az ágyon.

– De így hogy fog eljutni a kaja a bendődbe? – kérdezte töprengve, aztán hamar megvilágosodott. – Hozzam el – mondta félig lecsukott szemmel rám nézve.

– Milyen okos vagy – bólogattam mosolyogva, ő pedig lehajtotta a fejét.

– Lásd, milyen lovagias vagyok – mondta, azzal feltápászkodott, felmarkolta az asztaláról a kulcsait, és egy csókot dobott a levegőbe. – Mindjárt jövök! – ígérte, és elsietett.

Sebastiennek igaza volt, a Szolga tényleg azt a stratégiát követi, hogy igyekszik a kedvemben járni, gondoltam elégedetten.

Amikor hallottam, hogy csukódik a bejárati ajtó, felpattantam, és körbementem a szobájában. A szekrényekhez és falakhoz közel haladtam el, hogy érezzem, ha oda rejtette a könyvet, de az égvilágon semmit sem éreztem. Igazából azt sem tudtam, mit kellene éreznem. Sebastien csak annyit osztott meg velem, hogy a könyv öt méteres körzetében tapasztalható ez a különleges valami, ne aggódjak.

Attól én még aggódtam.

Kiléptem Tony szobájából. A folyosóról számos ajtó nyílt, úgyhogy sorra vettem őket. Először egy komoly, irodaszerű helyiségbe léptem. Az apja dolgozószobája lehetett, és miután itt sem találtam semmit, egy búzavirágkékben pompázó szobába léptem, ahol a polcokon játékdinoszauruszok sorakoztak, a sarokban egy doboz tele volt legóval, a lámpáról pedig egy repülőgépmodell lógott le. Biztosan ez volt Aiden szobája. Boldog és marasztaló érzés volt itt lenni, legszívesebben rávetettem volna magamat az ágyra, hogy itt töltsem a nap hátralevő részét. Lehet, hogy a könyv miatt érzem ezeket, mert Tony ide rejtette? Hiába jártam körbe, sehol sem erősödött a kisugárzás, és arra gondoltam, hogy ez inkább Aidenből áradhat, az ő személyiségét vehették át a tárgyak. Szívesen megismertem volna a kis fickót.

Nem időzhettem itt tovább, átmentem a következő helyiségbe. Ez a szülők szobája lehetett, mert egy nagy duplaágy állt középen. Itt még annyit sem éreztem, mint Aidennél.

Bebarangoltam még egy vendégszobát és két tárolóhelyiséget, aztán a földszinten bejártam a nappalit, majd a konyhát és egy étkezőt, utána egy fürdőszobát és egy lépcső alatti gardróbot. Végül a pincét és a garázst is megvizsgáltam, de eredménytelenül.

Visszatértem Tony szobájába, és a fejemet vakarva dobtam le magamat az ágyra. A könyv tehát vagy nincs a házban, vagy nem érzékeltem azt, amit kellett volna. Vagy érzékeltem, csak nem tudtam, hogy ez az az érzés, és ebben az esetben feltétlenül meg kell majd fojtanom Sebastient, amiért feleslegesen kitett ezeknek az izgalmaknak és veszélyeknek. Ha annyira fontos megszerezni azt a rohadt könyvet, igazán elmagyarázhatta volna, milyen a közelében lenni.

A tekintetem az éjjeliszekrényére vándorolt. Csinos kis lámpa állt rajta, tengerészkék színű ernyővel, a fiókja pedig résnyire nyitva volt, szinte hívogatott. Vajon mit tarthat benne? Nem akartam kutakodni, de unalmamban kihúztam a fiókot. Orrcseppet találtam benne, szemüvegtörlőt, kontaktlencse tisztítót, óvszert és síkosítót – ez utóbbiakat se a régi Tony vehette, ebben biztos voltam –, meg még valamit, aminek láttán felvontam a szemöldököm. Az a míves ezüstgyűrű hevert ott, amit újabban hordani szokott. Kivettem, és megforgattam a szemem előtt.

Réginek tűnt, az ezüst már kissé megfeketedett, és ahogy a fény megcsillant a barnás színű kövön, karcolások látszottak rajta. Ahogy oldalról is szemügyre vettem, azt figyeltem meg, hogy a foglalat aránytalanul nagy a kőhöz képest, mintha a kőnek jóval nagyobb részét rejtené, mint amekkorát szabadon hagy. Még közelebbről megnézve egy apró kapcsot vettem észre a foglalaton. Óvatosan megpróbáltam kinyitni, mire egyszer csak egy kattanással engedett. A lendülettől kiszóródott belőle valami. Amikor felhajtottam a fedelet, üreg tárult föl alatta, benne szürke porral.

Összeráncoltam a homlokomat. Gyanús volt nekem ez a por, pláne azok fényében, hogy Tony miket művelt az utóbbi időben, vagyis inkább a testét bitorló Szolga. Arra gondoltam, hogy vagy drog, vagy még erősebb szer lehet, valami tudatmódosító, hogy így szedje ki belőlem az emlékeimet. Én pedig pont most kértem tőle kaját...

Zajt hallottam odalentről, aztán lábdobbanásokat a lépcsőn, ezért visszakattintottam a gyűrű tetejét, betettem a fiókba, majd gyorsan lesepertem a kiszóródott port. Amikor Tony benyitott, már lustán elnyúlva feküdtem az ágyon.

– Megjöttem! – mosolygott, kezében egy papírdobozt tartva.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdeztem lassan felülve. – Még megkerülted hatszor a várost?

– Fél óráig sem voltam oda, szivi. Száguldottam, mint az őrült, majdnem le is meszeltek – mondta, miközben mellém mászott az ágyra, és megpuszilta a homlokomat.

Felnevettem, és elvettem a dobozt. Egy becsomagolt műanyag villát is adott mellé.

– Csak egy villát hoztál? – néztem rá.

– Miért, kettővel akarsz enni? Akármilyen éhes is vagy, csak egy szájat tudsz tömni.

– Te is egyél velem.

– Köszi a meghívást, de most nem vagyok éhes. Edd meg nyugodtan mindet, neked hoztam.

Még szép, hogy nem éhes, én sem szívesen ennék tudatmódosítóval felspécizett kínai kaját, gondoltam. Biztos voltam benne, hogy van neki még valahol a szürke porból, nem csak a gyűrűben, és a helyzetet kihasználva tett belőle bőven a kajámba.

– De én nem szeretek egyedül enni – makacskodtam.

– Alaposan beebédeltem, még mindig tele vagyok, sajnálom – nézett rám sajnálkozva.

– Akkor csak egy falatkát – mondtam a villát és a dobozt is kibontva, és felszúrtam az illatos tésztából egy emberes adagot, aztán az orra alá toltam.

– Nagyon finom illata van, de tényleg nem kérek – húzódott el, mintha három napos, érett zoknit tukmáltam volna rá. Csöppet sem volt gyanús.

– Ha te nem eszel, akkor én sem – jelentettem ki határozottan, és felszegtem az államat.

– Miért nem? Hiszen éhes vagy, ráadásul ennek a kajának már eszmei értéke van, hiszen, miatta meszeltek le majdnem!

– Na ugye! Egy ilyen kaland után az a legkevesebb, ha legyűrsz belőle egy falatot. Na, legyél még egy kicsit hős lovag a kedvemért!

– Én ezt igazából nem is szeretem – fintorgott Tony.

– Annál nagyobb hős leszel.

– Már így is nagyon nagy hős vagyok.

– Elnéznéd, hogy a kedvesed éhen hal melletted? Vagy esetleg mérgezés áldozata lesz?

Tony furcsállva nézett rám, de elég színpadiasan adtam elő a kérdést ahhoz, hogy ne látsszon rajta komoly gyanakvás.

– Mérgezés?

– Bizony. Az ilyen utcai kaják gyakran okoznak ételmérgezést, úgyhogy nincs mese, fel kell áldoznod magad. Elő kell kóstolnod az ételt, és ha ép béllel túléled, én csak akkor ehetek belőle – vigyorogtam.

Tony szeme résnyire szűkült, de aztán nagyot sóhajtott, és bekapta az elé nyújtott villát. Egy darabig rágta a tésztát, majd nagy nehezen lenyelte. Nem hittem volna, hogy tényleg megteszi. Vajon milyen íze lehet annak a szürke pornak?

Tony elmosolyodott, ám utána az arca lassan eltorzult, zihálni kezdett, és a torkához kapott, a másik kezével pedig belemart a takaróba, aztán nyögve összegörnyedt.

– Hé, mi van veled? Jól vagy? – kérdeztem, és eszembe jutott, hogy a Szolgát biztos nem érdekli, hogy egy hecc kedvéért tönkreteszi Tony testét, annyira nem fontos neki. Erre miért nem gondoltam?

Ekkor Tony nevetni kezdett, és felegyenesedett.

– Megijedtél, mi? – kérdezte.

– Hülye köcsög! – bokszoltam a karjába, és el akartam kezdeni az evést, de kivette a kezemből a villát.

– Ez a kaja egész finom, most már én is kedvet kaptam hozzá – mondta, azzal benyúlt a dobozba, felszúrt még egy csomó tésztát, és a szájába tömte.

– Hé, ez az én kajám! – húztam el a dobozt.

– Az előbb még annyira kínáltad.

– De csak egy falatot.

– Sajnálom, ha valamit megkívánok, az az enyém lesz, ebben biztos lehetsz – sandított rám féloldalas vigyorral.

– Nos, a tészta nálam van.

– A villa viszont nálam.

– Akkor edd meg a villádat – mondtam, és nekiálltam kézzel megenni a kaját. Vajon meg fog állítani? Furcsálltam, hogy eddig nem akart enni, most viszont szinte azt nem hagyja, hogy egyek. Mitől gondolta meg magát? Kivettem egy nagy csipetet, és a számba lógattam, de ő elkapta előlem, és megette.

– Hé! – méltatlankodtam, és messzire húzódtam tőle, aztán kivettem egy újabb adagot. Tony ugrásra késznek tűnt, de én gyorsan a számba tömtem a tésztát. Tony most nem próbált megállítani, csak nevetett. Megrágtam és lenyeltem – isteni csípős-fűszeres íze volt, de a gyomrom borsónyira szűkült az izgalmaktól, úgyhogy majdnem visszajött –, ám ő továbbra is csak nevetett.

Megint meggondolta magát? Vagy lehet, hogy őrá nem úgy hat a méreg, és ez az egész színjáték csak azért volt, hogy megegyem végre, rám pedig majd később fog hatni? Hát persze, hiszen a Szolga is képes gyógyítani! Ha meg is mérgezte Tonyt, egy pillanat alatt rendbe hozhatta a testét. A fenébe!

Közelebb húzódtam, és nagylelkűen odanyújtottam neki a dobozt, mire boldogan kivett belőle egy nagy halmot. Végül ő ette meg a nagy részét, de a látszat kedvéért én is pusztítottam belőle egy keveset. Arra jutottam, hogy megölni biztosan nem fog, és ha furcsán kezdem érezni magam, arra az esetre a zsebembe készítettem a telefont Sebastien számával.

– Álmodtál valamit mostanában? – kérdezte, amikor már kinyúlva feküdtünk egymás mellett. Naná, hogy mostanra tartogatta a kérdést, biztos azt gondolta, bedrogozva hátha majd jobban emlékszem. Bár nem voltam biztos benne, hogy tényleg rakott a kajámba valamit, mert nem éreztem tőle máshogyan magam, és az íze sem volt szokatlan. De igazából a Bacardinak sem volt mellékíze a bulin, szóval akár rakhatott is.

– Most azt, hogy ennek a Xaviernek annyira kell a nyakék, hogy még a botrány ellenére is el akarja venni Victoriát – mondtam visszaemlékezve rá, mit beszéltünk meg Sebastiennel. Csak semmi árulkodó részlet. – Igazi seggfejnek tűnik ez a Xavier – tettem hozzá. Tonynak megrándult a szája. – Ha én lennék Victoria, biztosan nem adnám oda neki, inkább elrejteném valahová. – Tony felém fordította a fejét.

– Hová?

Elgondolkodtam, mit kéne válaszolnom.

– Hát, azt nem tudom pontosan, de egyszer láttam egy filmet, amiben a fickó azt vallotta, hogy úgy lehet a legjobban eldugni valamit, ha szem elé rakjuk, mert ott biztosan senki sem keresné, ezért az ellopott gyémántot beletette a kristálycsillárba. Én is ilyesmivel szívatnám meg Xaviert.

Tony sötéten felnevetett.

– Nem jó ötlet? – kérdeztem.

– Hát, ha a tolvaj elég dörzsölt, mindenhol keresni fogja.

– Miért, te hova rejtenél valamit, amit senkinek sem szabad megtalálnia?

– Biztosan nem szem elé.

– Akkor mondjuk a padlásra?

– Ugyan. Ha lehetőségem lenne rá, akkor nem a közelembe, inkább minél messzebb, olyan helyre, amiről senki sem gondolná, hogy kapcsolatban lehet velem.

Azonnal biztos lettem benne, hogy a könyv nem a házban van. Eszembe jutott az elhagyott raktárépület. Ha nem követem Tonyt, sosem jutott volna eszembe, hogy bármi dolga lehet egy ilyen helyen. Hát persze! Egyrészt ott tényleg nem keresné senki a könyvet, másrészt ráállíthatta az embereit is, hogy őrizzék, hiszen ha mégis bebizonyították a hűségüket, akkor megbízik bennük. Elmosolyodtam. Köszi, Tony!

Beszámoltam Sebastiennek az előző este eredményéről, és arról, amiről Tonyval beszélgettünk.

– Az a véleményem, hogy nem a házban tartja a könyvet, hanem máshol, sokkal messzebb, mondjuk abban a raktárépületben, ahol lefújtalak paprikasprayvel – összegeztem.

Sebastien rezzenéstelen arccal hallgatta.

– Az egész házat körbejártad? A garázst is?

– Igen, azt is.

– Akkor talán mégis sikerült bizonyítaniuk a hűségüket a követőknek. Nincs más megoldás, oda kell mennünk a raktárba, és megvizsgálnunk, hogy ott van-e a könyv.

– Törjünk be?

– Lényegében igen.

– Na ne! – kiáltottam Markkal ismét egyszerre.

– Már az is necces volt, hogy Soren kutassa át Tony gyerek házát, de ez az ötleted egyszerűen felülmúlhatatlan – csóválta a fejét Mark.

– Mikor kéne betörnünk? – kérdeztem savanyúan. – Gondolom, valamelyik éjszaka.

– Annyit sikerült kiderítenem, hogy a raktár egy átmeneti főhadiszállás, nincs állandó, mert a biztonság kedvéért mindig változtatják – felelte Sebastien. – Kiszámíthatatlan időközönként költözködnek, úgyhogy minél hamarabb el kellene menni oda, mégpedig olyankor, amikor Tony épp önmaga, azaz felülkerekedik a Szolgán. És igen, éjszaka.

– Mostanában már egyfolytában a Szolga dominál benne. Az is lehet, hogy Tony csatát vesztett vele szemben.

– Sajnos ez is lehetséges. De amint nyomát látjuk, hogy Tony megint önmaga, egyből cselekednünk kell.

– A Szolga tisztában van vele, hogy tudod, mi a jelenlegi főhadiszállásuk. Mi van, ha már el is költöztek?

– Kifigyeltem, még ott vannak, azon kívül attól nem kell tartania, hogy betörök hozzájuk, mert a grimoárból védő varázslatot tettek az épületre. Egy stilizált angyal van felfestve az ajtó mellett a falra, amit gondolom, te is láttál, amikor ott jártál. Engem ábrázol.

Tátva maradt a szám.

– Téged?

– Igen. Azt itatták át a mágiával.

– Érdekes, hogy mielőtt még élőben is láttam volna, már öm, hallucináltam róla.

– Micsoda? – kerekedett el a szeme.

– Amikor Tony füvet adott, meg amikor a bulin beadtak nekem valamit, mindkétszer ez a graffiti vagy mi jelent meg előttem.

– Erről eddig miért nem beszéltél?

– Nem került szóba – vontam vállat.

Sebastiennek megfeszült az állkapcsa.

– Mit láttál még?

– Csak annyit, hogy megyek azon a sötét folyosón, a falon van a kép, és egy fekete fémajtó felé megyek.

– Tényleg a testvériség főhadiszállását látod. Biztos vagy benne, hogy ezek hallucinációk voltak, nem álmok?

– Egészen biztos. Ébren voltam közben. Miért, mit jelent ez?

Sebastien töprengett egy darabig.

– Fogalmam sincs, miért látod ezt, és egyáltalán hogyan lehetséges... Elképzelésem sincs. Talán egyszer kiderül.

– Szóval azt mondod, hogy oda is nekem kell betörnöm? Ezt nem hiszem el! – fakadtam ki, és Mark is csúnyábban nézett Sebastienre, bár nem hittem volna, hogy az addigi nézését lehet még fokozni. – De miből gondolod, hogy Markkal át tudunk hatolni a védelmükön?

– Onnan, hogy ki tudtad nyitni a fekete ajtót. Én a kilincset sem tudom megérinteni. Ha te be tudsz jutni, akkor Mark is be tud, ezért együtt kellene mennetek.

– Hát ez gyönyörű! – kiáltott fel Mark.

– Persze én is elkísérlek titeket, de csak a fekete ajtóig mehetek – tette hozzá Sebastien.

– Milyen megnyugtató.

– Miért nem magára a könyvre tették a védelmet? – kérdeztem.

– Mert Ala-íhé is tett védelmet a könyvre, hogy ne fogja az idő, de hogy pontosan milyen varázslatot használt, azt nem tudni. Így nem mertek további varázslatokat tenni rá, nehogy a kettő üsse egymást és ártson neki. Ezért tudnak csak a helyre védelmet tenni, ahol a grimoár van. Ez is elég, hogy engem távol tartsanak. Nekünk addig van előnyünk, amíg a Szolga nem tudja, hogy mindent elmeséltem neked, és hogy a könyv megszerzésére készülsz.

– Szóval mi vagyunk az egyetlenek, akik ellophatják a könyvet. Csodás.

– Éppenséggel nem az egyetlenek, mert a követők is ellophatnák, de ez lenne az utolsó, amit akarnának.

Nagyot sóhajtottam, és lélekben elkezdtem felkészülni az újabb akcióra.