Sebastien távozását követően még percekig kuporogtam a széken felhúzott lábbal, és azon gondolkodtam, hogyan fogok megbirkózni ezzel a helyzettel. Az életem olyan lett, mint egy felkavarodott pocsolya, és nem láttam mást magam körül, csak sáros posványt, amiből úgy tűnt, soha sem lesz többé tiszta víz. Szükségem lett volna Kaylára megnyugtatására és támogatására, meg a humorára, ami a legsötétebb pillanatokban is mindig felvidított, de hiába nyúltam ötször a telefonomért, ötször tettem vissza a zsebembe. Ő nem értene meg, nem hinne nekem. Neki teljesen más a valósága, nem fognak belepasszolni olyan dolgok, amiket eleve kizárt onnan. Azon kívül belerángatni sem akartam olyasmibe, ami felzaklathatná, tudva, mennyire ki tud borulni néha.

Majdnem megugrottam, amikor a mobilom csörgése kirántott a gondolkodásból.

– Szia – köszöntem Emilynek, miután felvettem.

– Szia. Nem zavarlak? Ráérsz egy kicsit beszélgetni? – kérdezte bátortalanul.

– Persze, mesélj, mi újság – válaszoltam.

– Nos, arra gondoltam, hogy valamikor összeülhetnénk hárman Kaylával kidolgozni az érettségi tételeket – kezdte, mire rám szakadt a felismerés, hogy még ezzel is foglalkoznom kellene. Egyre biztosabban éreztem, hogy nem fogok tudni ennyi felé szakadni. – Meg ha végzünk pár tétellel, utána megjutalmazhatnánk magunkat egy sütivel és filmmel. Mit szólsz hozzá?

A hangja reménykedő volt, én pedig arra gondoltam, hogy mindössze mi vagyunk a barátai, és ez felelősséget jelent. Ráadásul talán gyorsabban is haladnánk a tételekkel, ha együtt dugnánk össze a fejünket felettük.

– Persze, miért ne? Jó ötlet – mondtam. – A jövő hétvégén össze is hozhatnánk.

– Nagyszerű – felelte boldogan.

– Mi a helyzet amúgy, hogy vagytok apukáddal?

– Kösz, most épp állóvíz van, remélem, így is marad.

– Nem fog haragudni, amiért velem akarsz tanulni?

– Elhallgatom előle, nem tehetek mást.

– Értem. Még mindig nem derült ki, mi a baja velem? Nem bírja a melegeket, igaz? – kérdeztem halkan.

– Ó, dehogy, ez biztosan nem – válaszolta Emily könnyed hangon. – Az egyik legjobb barátja is meleg.

Felvontam a szemöldökömet. Pedig ez lett volna az egyik legbiztosabb tippem. De akkor maradt a másik magyarázat, miszerint Mr. Pemberton senkit sem szeretne a lánya közelében látni, nem csak engem nem.

– És veled mi újság? Nem fáj a gyomrod? – kérdezte.

– Én... megvagyok – nyögtem, és elhúztam a számat. Hihetőbben kellene hazudnom.

– Kicsit letörtnek tűnsz. Minden rendben van?

– Persze.

– Tuti?

– Nem. Semmi sincs rendben – csúszott ki a számon.

– Mi a baj?

Sóhajtottam.

– Nos, először is azt szeretném megkérdezni, hogy... ugye, te hiszel az... angyalokban... meg a földönkívüliekben?

Ahogy kiejtettem a számon a szavakat, máris megbántam. Kimondva még ostobábbnak tűntek, mint amikor még csak a fejemben visszhangzottak.

– Nyitott vagyok, ezt tudod. Nem csak abban hiszek, amit a főáramú narratíva megenged. Mindent elolvasok, ami érdekesnek tűnik, és szeretem magam eldönteni, hogy mi lehet az igazság – felelte. – Ha valaminek nincs bizonyíték a létezésére, attól még létezhet, hiszen arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy nem létezik, nem igaz?

– Akkor mesélek valamit. Visszahívlak, mert hosszú lesz.

Háromszor futottam neki, és végül a legkevésbé durvábbal kezdtem, vagyis az álmaimmal, utána a vasárnapot mondtam el, aztán a beszélgetést Sebastiennel.

– Szóval most ahelyett, hogy az érettségire meg a felvételire készülnék, kereshetek egy ócska könyvet meg egy még ócskább nyakéket – összegeztem.

– Uhh, ez komoly. Ugyanakkor irtó izgalmas is – válaszolta Emily felvillanyozva. Nem volt kétséges, hogy tényleg hisz az ilyen természetfeletti dolgokban. – Ha bármire szükséged van, szívesen segítek.

– Köszönöm – mormogtam. – Nem tudom, hogy mit tehetnél, de már az is sokat számít, hogy valaki meghallgat, és nem néz őrültnek.

– Ne hülyéskedj, ha valaki, akkor én biztosan nem. Na várj csak, akkor ez az egész azt jelenti, hogy Tony csak azért férkőzött a közeledbe... – Itt elhallgatott.

– Nos, igen. Az igazi Tony sosem hívott el, hogy együtt lógjunk, sosem érdeklődött irántam, sosem csókolt meg... – A hangom elcsuklott.

– Sajnálom, Soren. El sem tudom képzelni, milyen lehet most neked.

– Úgy érzem, mintha elvettek volna tőlem valamit. Valami olyat, ami igazából nem is volt az enyém.

– Talán nem olyan reménytelen a dolog – vigasztalt. – Oké, most megint visszaléptél a startkockára, de a helyzet rosszabb is lehetne. Nézd a pozitív oldalát. Legalább az igazi Tony mégsem egy aljas, erőszakos hazudozó. Ez is valami.

– Igen, ez is – mormogtam.

– Azon kívül még rájöhet, hogy mégis vonzódik a fiúkhoz. Az, hogy nem jött össze Grace-szel, pedig csak a kisujját kellett volna kinyújtania érte, reményre ad okot.

– Ugyan már. Tizennyolc éves, ennyi idő alatt bőven rájöhetett, mi a helyzet vele.

– Hé, van, aki csak egy rossz házasság után jön rá. Csak az emberek címkéznek fel mindent vagylagosan, de azt olvastam, hogy a természet spektrumokat szeret alkotni. Van, aki közelebb áll a spektrum valamelyik végéhez, van, aki távolabb. Aki nem a legszélén van, annak lehet, hogy nehezebb kiismernie magát. Ne add még fel vele. Talán ha elhagyja a Szolga az elméjét és helyre jön, ez is tisztázódhat benne.

– Most megint a Szolga dominál benne. Ki tudja, mikor sikerül Tonynak megint csatát nyernie fölötte? Az is lehet, hogy már nincs több ereje harcolni vele, és fogalmam sincs, mit tehetnék érte azon kívül, hogy megpróbálom Sebastiennel megtalálni azt a nyakéket.

– Nekem úgy tűnik, hogy ha rövid úton véget akarsz vetni ennek a háborúnak, akkor csak egy megoldás létezik.

– Éspedig?

– Minél hamarabb nyakig merülni bele.

Ezen elmosolyodtam.

– Köszönöm, ezt fogom tenni.

– Igazán nincs mit. Ha kell valami, nyugodtan hívj, szívesen segítek.

– Hálás vagyok érte – feleltem, és bár semmi sem oldódott meg, mégis megkönnyebbültem. – Ja, és... – kezdtem bizonytalanul. – Kérlek, ne mondd el Kaylának, amiről beszéltünk. Ő nem hisz az ilyesmikben. Azt gondolná, megőrültem, vagy csak szívatni akarom.

– Igen, tapasztaltam, milyen földhözragadt, materialista gondolkodású. Rendben, egy szót sem szólok neki.

– Köszi – leheltem, és egy kis bűntudattal tettem le a telefont, de biztos voltam benne, hogy így lesz a leghelyesebb.

– Ez egy kisebb előléptetés, tulajdonképpen csak papíron létezik, mert ugyanazt fogom csinálni, mint eddig, de a munkaköröm megnevezése pontosításra szorult, és emiatt lett rá szükség...

Amikor este összeült a család vacsorázni a szép tágas, bézs színű étkezőnkben, apa természetesen megint a munkájáról beszélt, de legalább személyesen is megtisztelt minket a jelenlétével. A hangjától már egészen elszoktam, olyan ritkán hallottam. Miközben diszkréten csörrentek az evőeszközök, csak fél füllel figyeltem rá, mert úgysem értettem sokat abból, amit mesélt, inkább felmértem, mennyit változott, mióta legutóbb alkalmam volt alaposabban megnézni.

Elegánsan nyírt, sötétbarna hajába mintha a halántékánál pár ősz szál vegyült volna, holott még alig múlt negyven éves, és a szeme sarkában is megjelent néhány alig észrevehető, új ránc. Hiába, az a sok munka nyomot hagyott rajta. De a rejtélyes, sötét tekintete és a finoman metszett, egyenes vonásai miatt még most is sármosnak lehetett mondani, ő pedig nagyon is tisztában volt ezzel. Rengetegszer nélküle vacsoráztunk, mert olyan későn ért haza, nekem pedig megfordult már a fejemben, hogy talán csalja anyát, de ez az opció hamar kiesett: elég volt csak rájuk nézni.

Miközben beszélt, anya lelkesen hallgatta és dicsérő kommentárokat fűzött hozzá, apa pedig hálás volt minden szaváért. Az asztalfőn ülve megfontolt mozdulatokkal vacsorázott, még a húst is méltóságteljesen szelte. Anya ma direkt a kedvencét készítette, marhasültet párolt zöldséggel és hercegnőburgonyával, ő pedig megadta neki a tiszteletet, nem csak öt perc alatt befalta. Az egész lénye tekintélyt parancsolt, még a mosolya is, amit egyedül anyának tartogatott. Arra már nem is emlékeztem, hogy rám mikor mosolygott utoljára. Én többnyire csak a tanulmányaim miatt voltam érdekes a számára, az meg nem sűrűn adott okot mosolyra.

– Mit szólsz hozzá, kicsim? – kérdezte anya, mire értetlenül rápillantottam.

– Mihez is? Bocs, elgondolkodtam.

– Ahhoz, hogy apád kapott pár utazási utalványt a munkahelyétől, ezért arra gondoltunk, hogy hamarosan elutazhatnánk együtt valahová.

– Hova? És mikor? – kérdeztem megszeppenve.

– Franciaországba. Már úgyis régóta el szerettél volna látogatni a Louvre-ba. Azt találtuk ki, hogy a jövő héten elrepülnénk hárman Párizsba.

Ez váratlanul ért. Szó ami szó, tényleg régóta ábrándoztam már arról, hogy egyszer eljutok a Louvre-ba – na jó, ez volt az egyik nagy álmom, régóta első helyen szerepelt a bakancslistámon –, de most, a nyakék problémája és a közelgő érettségi miatt egyáltalán nem tűnt jó ötletnek napokra eltűnnöm. Valamit sürgősen ki kellett találnom, ezért kimondtam, ami a legelőször eszembe jutott.

– Van nekünk erre pénzünk?

– Apád cége állja a költségek nagy részét, mint már mondtam, utazási utalványt kapott.

– És pont most kell mennünk?

– Csak az idén lehet felhasználni a lehetőséget, és nem akarunk karácsonykor menni, mert mindenki akkor utazik.

– De nekem mindjárt itt az érettségi, tanulnom kell.

– A nagy tanulásban pont, hogy jót tenne néhány nap lazítás, és az érettségiig még több mint fél éved van – felelte apa.

– Nem árt már most elkezdeni hajtani – ellenkeztem. – Ha kihagyok egy hetet, le fogok maradni és pótolhatok, mellette meg folyamatosan haladni is kell majd az anyagokkal, dolgozatokat írni, ez az érettségi évében megnehezítené a dolgom. Nem tudnátok esetleg inkább nélkülem menni? – kérdeztem reménykedve.

– Már lefoglalóztuk a helyeket Párizsban, épp miattad mennénk oda – mondta anya.

– Lefoglalóztátok? Mikor döntöttétek el, hogy utazunk? Mert nem ma, az biztos.

– Pár hete – válaszolt helyette apa. – Miért számít ez?

– Megkérdezhettetek volna, mielőtt bármit lefoglaltok.

A beszélgetés kezdett kellemetlen irányt venni, és úgy összeszorult a gyomrom, hogy csak a zöldséget tudtam megenni, a marhasültből alig sikerült pár falatot magamba erőltetnem, pedig isteni volt.

– Eddig nem volt ennyire fontos neked a tanulás. Most jutott eszedbe, hogy érettségizni fogsz?

Ez leforrázott. Apa számára mindig is előkelő helyen szerepelt az iskola, és úgy éreztem, szégyelli, amiért nem vagyok jó tanuló, és amiért "csak" művészettel akarok foglalkozni, nem pedig racionálisabb, két lábbal a földön álló szakmával.

– Eddig is fontos volt, csak sajnos ilyen jegyekre telt tőlem. Ezért van szükségem minél több időre, hogy a szegényes képességeimmel is össze tudjak hozni valamit – vágtam vissza, mire anya felszisszent.

– Pár nap kihagyás nem fog földhöz vágni – felelte apa fel sem pillantva. Úgy mondta ezt, mintha már le is mondott volna rólam, ami feltehetőleg igaz is volt. Sosem leszek olyasvalaki, akire a saját értékrendje szerint büszke lehet. A tanulmányi eredményeim összeadódva azzal, hogy még meleg is vagyok, teljes kudarcnak számított. Sugárzott róla a hűvös csalódottság: nyíltan sosem balhézott, az nem az ő stílusa lett volna, ennél sokkal elegánsabban kezelte a konfliktusait.

Alig hittem el, hogy ezen vitatkozunk. Nem értettem, miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy velük menjek, amikor mindig arra vágyott, hogy kettesben lehessen anyával. Mivel alig volt itthon, azon a néhány napon, amikor szabadságot vett ki, egyből mentek romantikázni, és amikor hazajöttek, úgy ragyogtak a boldogságtól, hogy szinte sugárfertőzést lehetett kapni a közelükben. Arra gyanakodtam, hogy a hosszú és boldog házasságuk titka a kevés együttlét lehet, mert így mindig újdonságnak tűntek egymás számára.

– És ha mégis? – kérdeztem. – Te fogsz majd érettségizni helyettem?

– Nyugodtan elmondhatod, hogy nem az érettségi aggaszt annyira – mondta apa rám sem nézve.

A szemem nagyra tágult. A szüleim sejtenek valamit? Ők is tudnak a nyakékes dologról? Ne adj' isten, ők is benne vannak? Nem mondtam el nekik semmit, pedig el szerettem volna, de hát száz százalék, hogy őrültnek néztek volna, ha előállok a történettel. Vagy mégsem?

– Ez alatt mire gondolsz? – érdeklődtem óvatosan.

– Anthony Harlowra – felelte apa.

A talaj kezdett forrósodni.

– Ezt nem értem – mondtam, és egy lazának szánt mozdulattal bekaptam egy bébirépát.

– Tudok róla, hogy érdeklődtök egymás iránt, anyád elmondta. Nyilván egyedül szeretnél vele maradni. Ha nélküled utaznánk el, szabaddá válna a pálya.

Szóval ezért akar annyira elvinni. Éreztem, hogy megszaladt a vérnyomásom.

– De apa!

– Anyád elmondása alapján az az Anthony egész okos fiúnak tűnik. Hová is akar menni tovább tanulni, vegyészmérnöknek? Ez elég jól hangzik, de akkor sem kellemes belegondolnom, hogy még életemben nem láttam, és máris itt lesz a házunkban tíz napig a fiammal édes kettesben.

– Nem lesz – sziszegtem.

– Napközben nyilván nem is, annál inkább éjszaka.

– Erről szó sincs!

– Biztos, hogy nem?

– Csak tudnék róla!

– Akkor sem szeretném, hogy itt legyen. Eljössz velünk Párizsba – jelentette ki.

– Diktátort játszol? Várjunk, újdonság ez nekem?

– Csak aggódom a fiam miatt.

– Akkor nem aggódtál, amikor kificamítottam a bokámat táncon. Még egy üzenetet sem küldtél, hogy „Jobbulást". Vagy amikor az ötödik orvos sem találta meg, mi a baj a gyomrommal. De akkor sem küldtél egy „Gratulálok" sms-t sem, amikor megrendelést kaptam a kilenc képre.

– Kilenc képre? Nem tudtam a megrendelésről.

– Persze, mert még annyit sem kérdezel soha, hogy „mi újság?". Most meg, hogy fiú van a láthatáron, hirtelen rájöttél, hogy van egy kamaszkorú gyereked?

– Soren! Hogy beszélsz apáddal? – szólalt meg anya, de elengedtem a fülem mellett.

Apa csak hűvösen rám pillantott, de közben olyan szorosan markolta a kést meg a villát, hogy az ujjai elfehéredtek.

– Azért nem tudok többet foglalkozni veletek, mert dolgoznom kell, hogy mindenetek meglegyen – mondta halkan.

– Nem én kértem a nagy hitelt, hogy csillivilli legyen a ház, meg hogy színes fúvókák legyenek a fürdőszobában és egyéb drága vackok mindenhol. Teljesen jól meglettem volna nélkülük is.

– Azt hittem, szeretni fogod ezeket, de most már nem tudom visszacsinálni.

– Esetleg megkérdezhettetek volna, hogy kérem-e, de hát ez nem szokásotok.

Apa egy hangos csörrenéssel letette a kést meg a villát. Anya összerezzent.

Pár pillanatig némán farkasszemet néztünk – résnyire szűkült szeme sötéten fürkészte az enyémet, és az állkapcsa is megfeszült –, aztán lassan megint felvette az evőeszközöket, és folytatta az evést.

– Jól van, maradj itthon, nem fogok olyasmit rád erőltetni, amit ennyire nem szeretnél – mondta visszafogottan, ám a hangsúlya azt közölte: „legyen, ahogy te akarod, de garantálom, hogy ezt még megbánod". – Viszont Anthony nem alhat itt, és bulit sem rendezhetsz.

– Amúgy sem terveztem egyiket sem. De egyébként is, mivel tudnál megbizonyosodni arról, hogy nem történtek meg? Rejtett kamerával pakolod tele a házat, és visszanézed, mit csináltunk a hálószobámban?

– Soren! Elég ebből! – szólt rám anya. – Ne inzultáld apádat, nem szolgált rá.

– Azt mondod? Tudod mit? Igazad van, egyenesen dicséretes, hogy ennyire megbízik bennem.

– Én is voltam tizenéves, tudom, hogy az ilyen korú fiúk mire képesek, ha a szülők látóhatáron kívülre kerülnek – mondta apa. – Csak szeretném a gyerekemet biztonságban tudni, vagy ez is baj?

– Tonyval már nem jön össze a dolog, mert mégsem fogunk járni, szóval fölöslegesen játszod a felelősségteljes apát. Amúgy sem áll jól neked.

Apa keze megállt a hússzeletelés közben, és anélkül, hogy felnézett volna, vészjóslóan nyugodt hangon megszólalt:

– Menj a szobádba. Most rögtön.

Letettem az evőeszközöket, a székem pedig fülsiketítően végigkaristolt a padlón, ahogy hátratoltam.

– Úgyis elment az étvágyam – vetettem oda, és elsétáltam. Miközben bemenekültem a szobámba, még hallottam, ahogy anya méltatlankodik, apa pedig morog, aztán miután becsuktam magam mögött az ajtómat, eltompultak a zajok és már csak a szívem kalapálását hallottam, meg az imént lezajlott veszekedés mondatait a fejemben visszhangozni.

Idegesítő lett a csend, legszívesebben újra lerohantam volna, hogy tovább folytassam a balhét, és jól beolvassak apának, amiért... Miért is? Már magam sem tudtam, mit szeretnék inkább, hogy többet foglalkozzon velem, és viselkedjen úgy, mintha az apám lenne, vagy hogy hagyjon békén. Igaz, akkor sem beszélgettünk már egymással, ha itthon volt, anya lépett elő közvetítőnkké. Hiába szerettem volna közeledni hozzá, akaratlanul is egyre jobban távolodtam.

Rávetettem magamat az ágyra, és megpróbáltam valami pozitívra gondolni. Csak azért sem hagyhattam, hogy ez a vita kikészítsen, másra kellett most az energia. A plafont bámulva sorra vettem az este eredményét: nem kell a szüleimmel Párizsba utaznom, és nem kell végigjárnom a Louvre-t sem, hogy megnézzem azt a rengeteg kiállított műtárgyat és festményt, amit már ezer éve szerettem volna látni. Helyette kutathatom egy ősrégi, eltűnt bizsu rejtélyét és tanulhatok az érettségire.

Nagyszerű.