– Az nem lehet – pattantam fel a székről, és az ablakhoz léptem. Úgy éreztem, az agyam túlterhelődött, és nem volt hajlandó tovább eltűrni, hogy ezzel a mesével bombázzák. – Ez az egész egy hatalmas ostobaság!

– Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, vagy akár elhinni – nézett utánam Sebastien, és ő is felállt.

– Nem nehéz. Lehetetlen. De még ha igaz is lenne, honnét vagy ilyen biztos benne, hogy én voltam Victoria?

– Egy másik test másmilyen habitussal jár, más génekkel, neveltetéssel, néha még másik nemmel is – magyarázta Sebastien. – Ezért volt különböző a személyiségetek. Én is nehezen ismertelek fel az első tanítási napon.

– Akkor ezért bámultál annyira?

– Igen, és a Szolgát sem ismertem fel könnyen Tonyban.

– Semmi sem öröklődik át?

– Bizonyos hatások, sérülések elkísérhetnek a következő életbe, főleg, ha az a halállal kapcsolatos.

– De miből jöttél rá, hogy én vagyok?

– Az segített, hogy ráhangolódtam a lélekenergiátokra. Az emberek néha felismerik előző életbeli társaikat, néha nem. Én sem ismerek fel mindenkit, akivel a régmúltban kapcsolatban álltam, de a ti energiáitokat jól megjegyeztem, mert fontos volt.

– Az angyalok meg a Purgatórium gondolata hogy fér meg a reinkarnációé mellett? – csóváltam a fejemet. – Számomra nehezen hihető, hogy összeegyeztethetőek.

– Sejtettem, hogy így lesz – bólintott Sebastien komoran. – A mai gondolkodás vagylagos jellegű. Ráadásul a Bibliából Justinianus császár idején módszeresen kicenzúrázták az összes reinkarnációra vonatkozó részt. Az emberek nem is tudják, hogy régen a keresztény hitnek része volt a reinkarnáció tana. De annak, amit mondtam, nincs köze a hithez. Semmiben sem kell hinned.

– De akkor mire mész, ha nem hiszek neked? – tártam szét a karomat.

– Úgy értettem, nem vakhitre van szükséged, hanem bizonyítékra. Azzal pedig történetesen tudok szolgálni.

Már így is több minden utalt rá, hogy van hitele annak, amit mondott, hiszen ott voltak például az álmaim, vagy a tükrön feltűnő jelek, de az elmém akkor is ellenállt annak, hogy elfogadja ezt a több százezer, vagy millió éves históriát angyalokkal, technomágiával, reinkarnációval meg tükörszférába zárt földönkívülivel.

– Miféle bizonyítékról beszélsz? – kérdeztem mérgesen.

– Megmutatom – jött közelebb Sebastien lassan –, ha engeded.

Kicsit haboztam, de aztán bólintottam. Végül is mit veszíthetek? Erre ő felemelte a kezét, és a két tenyerével eltakarta a szememet. Nem értettem, mit akar ezzel, vagy hogyan fog így bármit bebizonyítani, mindenesetre nem léptem hátrébb. Az ujjai közt átkukucskálva próbáltam kitalálni, mi történik.

– Csukd be a szemed – mondta, mire gyanakodni kezdtem, de azért próbaképpen megtettem –, és láss! – tette még hozzá.

Meg akartam kérdezni, hogy ugyan mit lássak így, behunyt szemmel, de nem volt rá szükség. A szemhéjam vetítővásznán felderengett egy alak. Nem én képzeltem oda, egyszer csak megjelent egy arc, majd egy test, amiket mintha fényből festettek volna oda. Egyre élesebbé váltak a vonások, a teljes testet fedő, tüzesen fénylő vértezet, és a földig érő, aranyszőke haj. Csak az arckifejezés volt ismerős. Ugyanazzal a komoly, fájdalommal teli tekintettel mélyedt a szemembe, mint amilyennel Sebastien is szokott nézni. A kezében pedig egy óriási, háromágú vasvillát tartott...

Eszembe jutott, hogy a raktárépület pincéjének falán is egy vasvillát tartó angyalt láttam felfestve, de amikor rá akartam kérdezni, más terelte el a figyelmemet.

Sebastien kezét egyre melegebbnek éreztem, végül már forrónak, a szoba levegője is mintha felhevült volna, aztán az alak háta mögött mindkét oldalra lángnyelvek robbantak ki. Összerezzentem, annyira valóságosnak tűnt a látomás. A kicsapó tűz ekkor formát öltött: két hatalmas szárny formáját. Úgy tűnt, mintha egy óriásmadár szárnyait emésztené a tűz, ám ezeket a tollakat maguk a lángok alkották. Aztán az alak feje fölött megjelent egy hajszálvékony fénykör. Glória.

Döbbenten figyeltem az alakot. Amikor Sebastien levette a kezét a szememről, a kép is elhalványodott, majd eltűnt, én pedig megszólalni sem tudtam. Végül nyeltem egyet, és félresöpörtem a csodálkozást, hogy visszatérjek a racionalitás talajára, amennyire lehetséges.

Amikor kinyitottam a szememet, Sebastien keze lángolt. Szó szerint lángok nyaldosták! Ijedten hátrébb ugrottam.

– Egek, mi történt? Mi van a kezeddel? Hiszen te égsz! – kaptam fel egy pulóvert, hogy megpróbáljam vele eloltani, de ő felemelte a tenyerét, és megállított.

– Nincs semmi baj, ne ijedj meg. Ezt én csinálom.

– Hogy lehet az, hogy így értél az arcomhoz, és mégsem égettél meg?

– Ezek másmilyen lángok.

Eszembe ötlött egy szkeptikus gondolat.

– Akkor ez valami hallucináció volt? Hipnotizáltál? – kérdeztem, kirángatva magamat az elképedésből. – Mert sajnálom, de ez nem nevezhető tárgyi bizonyítéknak.

Erre Sebastien oda lépett az asztalomhoz, felvett egy üres papírlapot, és lángra lobbantotta a kezében. Valódi lángok voltak, éreztem a papír megpörkölődött szagát, aztán a lap szénné égett, és az elfeketedett darabok peregve hullottak le a szőnyegre. A lángok ezután eltűntek, mintha sosem léteztek volna, és az ujjai közt megmaradt, félig elszenesedett foszlányt átnyújtotta nekem.

– Tessék, a tárgyi bizonyíték.

Lassan elvettem, és megforgattam a kezemben. Még meleg volt.

– Ez mégis hogy a fenébe...? Ez őrület.

– Igen, tudom – felelte Sebastien.

Becsuktam a szemem, és mélyet lélegeztem. Próbáltam elhinni, hogy mégsem őrültem meg.

– Hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte Sebastien finoman.

– Persze, csak az előbb hullott darabjaira az eddigi valóságom, hogy átvegye a helyét ez az éber rémálom.

– Sajnálom – suttogta együttérzően.

– A Kulcs Testvériségének tagjait sem fogja a tűz? – kérdeztem kiszáradt torokkal. – Azért mondtad, hogy nem lesz baja annak, aki felgyújtotta magát?

– Nem, ők nem őrzőangyalok, mindent éreznek, és a testük megéghet. A próba során borzalmas kínokat állnak ki, míg a Szolga úgy nem véli, hogy bizonyították a hűségüket. Utána viszont tökéletesen meggyógyítja őket.

– Nem gondoltam volna, hogy gyógyítani is tud.

– Erre én is képes vagyok – mondta Sebastien büszkén. – A képességeinknek hasonlónak kellett lenniük, hogy egymás méltó ellenfelei legyünk.

– De mi miatt volt szükség erre a próbára? Miért kellett most bizonyítaniuk a hűségüket? Épp Tonyval voltam, amikor kapott egy hívást, amitől feldúlt lett, és elrohant. Követtem, mert nálam hagyta a telefonját, és annál a raktárnál kötöttem ki.

– Rossz hírt kaphatott, ez egyértelmű, és most arra gyanakodhatnak, hogy áruló van köztük. De hogy konkrétan mi történt, azt nem tudom.

– Úgy tűnik, kezd forrósodni a helyzet. De miért kellett Tonyt megszállnia? Miért pont őt?

– Nos, a Szolga most azért őt szállta meg, mert régen kudarcot vallott. A tizenhetedik században hiába választott a céljához egy vonzó külsejű, gazdag, fiatal nemest, Xavier Vance-t, nem számolt vele, hogy Victoria másba lesz szerelmes, és nem akar majd feleségül menni hozzá. Azon kívül nem is viselkedett valami kedvesen. Azt hitte, elég csak elvennie őt, és ezzel megszerzi a hozományának hitt ékszert is, de tévedett. Ám még ez is kifinomultabb módszer volt annál, ahogy az elején kezdte. Egyre rafináltabb lesz. Rájött, hogy úgy tud közel kerülni hozzád, ha azt szállja meg, akit szeretsz, és ezáltal férkőzik a bizalmadba. Fűvel is azért kínált, hogy megpróbálja előcsalogatni az emlékeidet.

Elkeserítő volt a tudat, hogy az igazi Tony soha egy percig sem érdeklődött irántam. Azt csak a Szolga játszotta meg, a céljai érdekében. Ám félresöpörtem az érzést, legalábbis átmenetileg.

– Pontosan tudsz mindent, ami Victoriáékkal történt? Te is ott voltál?

– Igen, én is jelen voltam, emberi testben.

– Te voltál Cedric Everleigh, igaz?

– Honnan tudod? – nézett rám Sebastien megdöbbenve. – Emlékszel az előző életedre? És hogy ismertél fel? Még nekem is nehezen megy felismerni az embereket.

– Csak tippeltem, nem tudtam. Cedric is mindig igyekezett Victoria közelébe kerülni, segített neki, meg ilyenek. Valahogy hasonlított rád. De azt nem mondhatom, hogy emlékszem. Ezek nem emlékek, csak összevissza álmok. – Ennek hallatán azért szemlátomást fellelkesült. – Szinte minden éjszaka jön valami részlet, de többnyire lényegtelenek – vontam vállat.

– Akkor azt sem álmodtad még meg, hogy hol van az ékszer? – kérdezte óvatosan, a rajzomra pillantva.

– Sajnálom, de nem.

– Az álmok azt akarják közölni, hogy hol van a nyakék. Csak idő kérdése, és remélhetőleg megmutatják, hová rejtetted.

– Te mindenre emlékszel, ami akkor történt? Úgy értem, rendesen, mint például a múlt hétre, nem úgy, mint én ezekkel az álomfoszlányokkal.

– Igen – bólintott.

– Akkor igazán elmesélhetnéd az egészet, hogy teljes legyen a kép, mert most nagyon nem áll össze.

– Magadtól kell emlékezned, nem pedig fantáziaképekkel kitöltened a fehér foltokat, mert félrevihetnek – jelentette ki szigorúan. Elhúztam a számat. – Miket álmodtál eddig? Elmondod nekem?

– Te titkolózhatsz, én viszont tárulkozzak ki?

– Szerintem elég sok mindent elmeséltem. – El kellett ismernem, hogy ez igaz. – Az előző életed történetét azért nem mondom el, hogy hiteles emlékképeid lehessenek, és biztosan megtalálhassuk az ékszert.

– Jól van – morogtam, és visszaültem a székre. Ő is visszaült a puffjára, és egyenes derékkal, feszülten figyelt. – Elmondom, miket álmodtam. – Megpróbáltam visszaemlékezni a leglényegesebb momentumokra, aztán röviden elmeséltem neki őket. – Nagyjából ennyi – fejeztem be a regélést. Sebastien elgondolkodva bólogatott. – Furcsa, hogy az előző életbeli események néha ismétlik magukat, csak más háttérrel – jegyeztem meg, szomorúan gondolva arra, hogy a múltban is reménytelenül szerelmes voltam valakibe.

– Van, ami ugyanúgy történik, van, ami másképp. Ami régen nem sikerült, az lehet, hogy most fog, és fordítva is igaz. De ha valami nem oldódott meg az egyik élet során, mindig van új esély folytatni a próbálkozást a következőben – felelte.

– Ez egész bölcsen hangzott – mondtam.

– Ez csak tapasztalat – felelte lazán, de egy kis rózsaszín pír az arcán elárulta. Nem kevés bűnös élvezetet okozott, hogy ilyen könnyű őkomolyságát zavarba hozni. Titokban elhatároztam, hogy ezt a tudást a későbbiekben kamatoztatnom kell.

– Érdekes lenne, ha még az is kiderülne, hogy aki régen Thomas Fenton volt, az most Tony.

Sebastien kerülte a tekintetemet, és nem válaszolt.

– Ő volt – raktam össze a reakcióját látva. – Nem lep meg. – A kezem ökölbe szorult. – Megőrjít a gondolat, hogy az a szörnyeteg megszállta.

– A Szolga egy halottba is beköltözhetett volna, de neki nincsenek erkölcsi fenntartásai.

Már majdnem felnevettem a mondat abszurditásán, amikor szöget ütött a fejembe a kijelentés.

– Neki? Hogy érted ezt? Csak nem azt akarod mondani, hogy te viszont...?

– Emlékszel, amikor első nap, a bemutatkozásomkor azt meséltem az osztály előtt, hogy nemrég baleset ért hegymászás közben? Azon a napon Sebastien Arden meghalt. Az ő ideje lejárt, a lelke eltávozott a testéből, én pedig elfoglaltam a megüresedett helyet.

– Ugye, nem te ölted meg?

– Természetesen nem! – felelte sértődötten.

– Jól van, bocs, csak kérdeztem – vontam vállat. – Folytasd nyugodtan.

– Én nem veszem el más lelkektől a testüket. Addig vártam, míg találtam egy megfelelő embert, akinek véget fog érni az élete. A baleset után egyből beköltöztem, rendbe hoztam a testét, és amikor magához tért a kórházban, már én laktam benne.

– Kicsit azért elborzaszt a gondolat, hogy beköltöztél egy hullába. Vagyis hogy az vagy. Vagyis... érted.

– Tudom, de ezzel mindenki jól járt. Neki már nem kellett a test, a szülei viszont boldogok lettek, hogy visszakapták a fiukat, ezért nem ellenkeztek, amikor azzal álltam elő, hogy iskolát akarok váltani, hogy ide jöhessek. Persze, én is igyekeztem az eredeti Sebastienhez hasonlóan viselkedni, mert hozzáfértem az emlékeihez.

– Akkor a Szolga is hozzáfér Tony emlékeihez – jegyeztem meg.

– Igen, ezért tudja utánozni Tony jellemét, ha akarja. Persze nem akarja tökéletesen, hiszen el kellett játszania, hogy valaminek a hatására merészebb lett, és szerelmet mert neked vallani.

– Egy betegség hatására – nyögtem. – Tony sokszor rosszul volt és emlékezetkiesései lettek. Ezt is valahogy a Szolga okozta?

– Igen. Xavier Vance testével csak az elején kellett megküzdenie, aztán legyőzte, és onnantól kedve szerint használhatta. – Itt eszembe jutott, amit a bálon mesélt Isabel: hogy Xavier beteg lett, és amikor felépült, megváltozott a jelleme. – Azonban úgy tűnik, a Tonyé folyamatosan ki próbálja lökni magából, mint amikor az immunrendszer harcol a vírussal. Tony néha csatát nyer fölötte. Ez persze mind tudattalan szinten történik, mert a Szolga nagyon óvatosan szállja meg a testeket. Az igazi Tony semmit sem sejt.

– Csatát nyert? Akkor azt mondod, párszor sikerült is kilöknie őt magából? – kérdeztem reménykedve.

– Nem, annyira nem erős. A Szolga sosem hagyja el Tony testét, csak visszavonul erőt gyűjteni, hogy megint át tudja venni a hatalmat.

– Hová vonul vissza?

– Az elméje egy rejtett zugába a tudatalattijában.

Ezen a ponton eszembe jutott valami, amin fellelkesültem.

– Te nem tudnád kizavarni belőle? Ahogy a filmekben az ördögűzést csinálják.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét olyan hevesen, hogy szőke tincsei a nyaka körül táncoltak. – Nem sikerülne.

– De segítenünk kell Tonyn, a mi hibánk is, hogy megszállták! A Szolga elvette a testét, szinte elvette az életét! És angyal vagy, egy ilyen szent akárminek, mint te, biztosan sikerülne!

Na jó, ezt még kimondani is röhejes volt.

– Nem csinálhatom meg, nincs rá odaátról felhatalmazásom.

– De attól még képes lennél rá, ugye? – kérdeztem makacsul. – Meg tudnád tenni, ha akarnád.

– Felolvashatnám neki a teljes Római Rituálét, de lehet, hogy az sem használna.

– Miért nem?

– Mert gyengítené a hatást, hogy az engedetlenség állapotában lennék, és ezt a Szolga is érzékelné. Azon kívül lehet, hogy többet ártanék vele, mint használnék, mert ha erőszakkal űzzük ki, Tony a dulakodásban mentálisan sérülhet, míg ha önként hagyja el a testét, akkor a távozásakor nem okoz sérülést.

– Nincs semmi, amivel segíthetnénk Tonyn? – kérdeztem elkeseredve.

– Legjobb tudomásom szerint nincs. Sajnálom – felelte Sebastien őszinte hangon.

– A rohadt életbe!

Legszívesebben belerúgtam volna valamibe, de csak csalódottan összegörnyedtem.

– Az a legjobb, amit tehetünk, hogy megszerezzük a nyakéket, és bezárjuk a tükröt – mondta Sebastien.

– Akkor Tony felszabadul?

– Nem tudom, mi lesz a Szolgával, ha veszítenek, de nem lesz már többé oka megszállás alatt tartani Tonyt.

– Akkor, ha kell, a föld alól is előszedem azt a tetves nyakéket – jelentettem ki. – Mi fog történni pontosan, ha megtaláljuk?

– Akkor egy-egyre állunk majd, mert ahhoz, hogy a segítségével bezárhassuk a tükröt, kell egy grimoár, amivel megidézhetjük.

– Még ez is? – néztem rá hitetlenkedve.

– Abban a könyvben van leírva a varázslat, ami előhívja a tükörszféra kapuját.

– És ez a könyv most gondolom, a Szolgánál van. Nagyszerű.

– A Kulcs Testvérisége őrzi azóta, hogy Ala-íhé halálakor megszerezték. Mire megtaláljuk a nyakéket, a könyvnek már nálunk kell lennie, különben...

– Különben megette a fene. Értem – fújtam ki a levegőt. – Akkor a könyv előnyt élvez. És miután meg van mindkettő? Én vagyok a jogosult, tehát nekem kell kívánni? – Egy pillanatra ledermedtem. –Várj csak, mi a francra akarsz rávenni? Hogy áldozzak fel egy évet az életemből?

– Nos, lényegében...

– És ha már csak egy évem van hátra? Vagy annyi sem? Ezt nem gondoltad komolyan!

– Emlékszel, amikor azt meséltem, hogy olyasvalakit kerestem, aki hamarosan meg fog halni, és így akadtam Sebastienre? Megérzem, ha valakinek nincs már sok ideje hátra. Azt nem tudom megmondani, ki hány évig fog még élni, de te nem csak egy évig, ez biztos.

– Nem nyugtattál meg.

– Tudom, hogy ez nagy áldozat, de te vagy az egyetlen reményünk – felelte Sebastien elfúlva.

Leeresztettem a vállamat. Mégis mit lehet erre válaszolni? Hogy „persze, semmi gond, igaz, hogy alig pár hete ismerlek, de simán neked adok egy évet a hátralévő életemből", vagy azt, hogy „bocsi, de nekem fontosabb egy tyúkszaros évem, mint a világ sorsa"? Egyik sem hangzott jobban, mint a másik.

– Szerezzük meg azt a két cuccot, aztán meglátjuk – mondtam végül.

– Köszönöm – felelte Sebastien megkönnyebbülten. – Most pedig beszéljünk az álmaidról, mert holnap az iskolában találkozni fogsz Tonyval. Sűrűn faggat róluk, igaz? – kérdezte. – Te pedig elmesélted neki az összeset.

– Igen – forgattam meg a szememet. – Annyit tud, mint te. De nyugi, nem mondok el neki többet.

– Márpedig muszáj lesz.

– Miért? – kérdeztem megütközve. – Mi van, ha összerakja valamelyikből, hogy hol a nyakék?

– Fontos, hogy még véletlenül se kezdjen el gyanakodni. Ha hirtelen titkolózni kezdesz, az feltűnő lesz. Minden olyan álomrészletet ossz meg vele, amiről ő maga is tudhat, tehát ahol Xavier veled volt a múltban.

– És ahol nem?

– Mesélj olyasmiket, hogy hímeztél, semmi gyanúsat.

– A legutóbbi álmomban Victoria épp megszökött. Mit mondjak majd erről?

– Lényegtelen dolgokat. Arról, hogy merre jártál, semmi konkrétat.

– Hogy merre jártam... Ostobán érzem magam ezt kimondva. Figyelj, én képtelen vagyok úgy utalni Victoriára, hogy „én".

– Semmi baj, utalj rá úgy, ahogy könnyebb – felelte Sebastien. – Majd minden álmod után megtárgyaljuk, hogy mennyit mondj el Tonynak.

– Rendben – egyeztem bele. – Legszívesebben elkerülném, mint a leprást. Legalábbis, amikor a Szolga dominál benne. Félelmetes, hogy egy ilyen lény rám van szállva.

– Azért csak találkozz vele, jobb, ha nem kezd el gyanakodni.

– A karjaiba löknél? – néztem rá mérgesen.

– Nem erről van szó. Csak jobb, ha azt hiszi, semmiről sem tudsz és továbbra is ugyanúgy szerelmes vagy belé.

– Nos, az igazi Tony irányában ez változatlanul fennáll.

Sebastien tekintete kifürkészhetetlen maradt.

– Ha a Szolga megsejti, hogy beszéltünk és már nem működik a terve, hogy meghódít, és ennek segítségével szerzi meg az emlékeidet, akkor más megoldást fog keresni. Nekünk addig jó, amíg kiszámíthatóan cselekszik.

– Jól van, eljátszom a szerelmest – vontam meg a vállam beletörődve. – De akármilyen fontos is az ügy, lefeküdni nem fogok vele.

– Nem is kell – vágta rá Sebastien. – Amúgy sem az a célja, hogy lefektessen. Az csak olyan lenne neki, mint összekötni a kellemest a hasznossal – tette hozzá, és enyhén elvörösödött.

– És ha azt találja ki, hogy hátha a szex visszahozza az emlékeimet? Olvastam valahol egy cikket, amiben egy amnéziás férfi így emlékezett vissza az életére.

– A szexre nemet is lehet mondani.

– Ez komoly? – ámuldoztam színpadiasan. Sebastien csak egy laposat pislogott. Bár szerettem volna, inkább nem tettem további megjegyzést. – Mi lesz, ha erőszakoskodik?

– Nem fog, mert eddig mindig megjárta vele. Most már nagyon óvatos, valószínűbb, hogy inkább a kedvedet fogja lesni. Amint mondtam, egyre kifinomultabbak a módszerei.

– És ha látja, hogy ezzel sem megy semmire? Mert előbb-utóbb világossá válik előtte.

– Akkor majd használod a jól bevált paprikaspraydet – morogta.

– Nagyon kiütött vasárnap? – kérdeztem eltúlzott sajnálkozással.

– Annyira nem – nézett rám Sebastien résnyire szűkült szemmel. – Nem kell aggódnod.

– Nem is aggódtam.

– Valahogy sejtettem.

Pár pillanatra mosolyogva egymás szemébe mélyedtünk, aztán Sebastien felpattant, elhátrált, majd karba tette a kezét, és vállával a gardróbszekrénynek dőlt. Meglepett ez a reakció.

– Mi a helyzet a tükrökkel? Csak az om írást szoktad látni? – kérdezte a padlót fürkészve. Nem tettem szóvá a hirtelen témaváltást.

– A mit?

– Az om írást használták ötszáz ezer évvel ezelőtt. Analógiákra épül, és nem lineáris, mint a miénk, hanem... mindegy – vágta el a magyarázatot az arcomra pillantva.

– A tükör először mindig elhomályosodik, és aztán jelenik meg az írás. De párszor egy keskeny tenyérnyom is megjelent, ezért hittem azt, hogy Victoria van a tükörben.

Azt, hogy egyszer hozzá is érintettem az ujjamat, inkább elhallgattam.

– Megpróbál befolyásolni, hogy segíts neki. Azt javaslom, hogy kerüld a tükröket, takard le, amelyiket csak lehet.

– Ettől mérges lesz, nem?

– De. Viszont ha nem teszed meg, manipulálni fog, például megfélemlít, vagy hallucinációkat okoz, ezért ne nézz bele egyetlen tükörbe sem.

– Én megpróbálhatom, de hogy kerüljek el minden tükröződő tárgyat? Ott vannak a pocsolyák, az üvegablakok, a kanalak.

– Csak a tükrök veszélyesek, az igazi, foncsorozott tükrök, amilyenek például a fürdőszobákban vannak. A kenyérpirító fényes oldalát nézve nyugodtan belőheted a hajadat – tette hozzá eggyel mélyebb tónusban.

– Nem szoktam annyit pampucolni – sziszegtem.

Sebastien vállat vont.

– A Szolgának fölösleges is. Akkor is koslatni fog utánad, ha kitérdesedett melegítőben és házipapucsban jársz.

Ez utalás akart lenni a vasárnapira? Ennyire megviselte az a kis paprikaspray? Kedvem lett volna hozzávágni valami jó keményet.

– Mindent megbeszéltünk? – kérdeztem, amikor sikerült visszafognom a késztetést.

– Korántsem. De mára abbahagyhatjuk, ha elfáradtál vagy tanulnál.

– Igen, van egy csomó tanulnivaló holnapra. Töri dolgozat lesz például. Gondolom, téged ez annyira nem izgat, nekem viszont gondolnom kell a jövőmre is. Már hogyha igazat mondtál, és tényleg lesz még olyanom – vágtam vissza.

– Akkor holnap folytatjuk. Kitalálok. Szia! – Ellökte magát a szekrénytől, biccentett a fejével, és elegánsan kivonult. Csak a fanyar dezodorillat maradt utána, meg a fejemben kavargó tengernyi új információ, és még annál is több kérdés.