– Mr. Dunham, nagyuram, azonnal jöjjön ki, kérem! – kiabálja Nyle fölfelé. – Gazfickót fogtam, rendelkezzék vele!

– Mi történik odalent? – hallom kisvártatva Claudio bácsikám hangját a saját ablakából. – Mi ez a lárma?

– Rajtakaptam a lovászfiút, ahogy lemászik Victoria kisasszony ablakából!

Az arcomat elönti a forróság, és a fülemben dobol a vérem. Mostanra már többen is kíváncsian kihajolnak.

A bácsikám rövidesen megjelenik odalenn az inassal az oldalán, és lámpásokat tartanak a kezükben.

– Beszélj! – lép Nyle-hez. – Mit láttál pontosan?

– Épp a kerten vágtam át a szállásom felé, amikor megláttam a repkényen lefelé mászni – feleli a férfi rántva egyet Cedricen, akit hátracsavart karjánál fogva tart. – Odaosontam, és amikor leért, megragadtam. Valami azt súgja, nem azért volt fenn a kisasszonynál, hogy altatódalt énekeljen neki.

– Mit kerestél az unokahúgom hálószobájában? – dörren a bácsikám Cedricre, és megragadja az állát, hogy maga felé fordítsa a fejét. A fiú nem felel. – Ha nem tudnám, ki felé húz Victoria szíve, most arra gondolnék, hogy bűnös dolgot tettél vele. Így azonban másra gyanakszom – nyúl egy hirtelen mozdulattal a fiú zsebébe. Cedric ijedt hangot ad, de kicsavart karjai miatt semmit sem tud tenni. A bácsikám egy fehérlő papírdarabot húz elő.

Megtalálta a Thomasnak írt levelemet!

A bácsikám átfutja a lámpása fényében, és Cedricre mered.

– Munkát, fedelet, élelmet adtam neked, és így hálálod meg? Mit rontottam el? – A fiú szomorúan lehajtja a fejét, és nem felel. – Nagyon jól tudtad, milyen helyzetbe hozol ezzel, miért csináltad mégis? Istenem, vajon hány kígyót melengetek még a keblemen a tudtomon kívül? – kiált fel. A hangját elnyeli az éjszaka csöndje, senki sem mer megszólalni. – Csak azt áruld el, miért tetted? – kérdezi, és sokáig vár a válaszra, mert Cedric makacsul hallgat. Idő közben Isabel is odaér Florence-szel, aki a vigasztalására költözött be hozzánk átmenetileg.

– Nem mondhatom meg – feleli végül a fiú.

– Úgy, szóval még titkolózol is? Akkor majd Victoria megmondja! – harsogja a bácsikám, és visszaindul a házba. Menet közben felpillant az ablakomra, mire ijedten elhátrálok.

Most mit tegyek? Tördelem a kezemet, de semmi sem jut eszembe azon kívül, hogy összehajtom a másik levelet, amelyen mindent megbeszéltünk Thomasszal, és elszoruló szívvel az éjjeli mécses lángjához érintem. Közben a másik kezemmel az asztalon kutakodom. Felborítok ezt-azt, mire ráakadok egy fém tálra, amin a hajtűimet tartom. Leborítom a tűket, rádobom az égő papírt, és fújom, hogy minél jobban égjen. A levelet egykettőre felfalják a lángok. Egy sóhajtásnyi időre átjár a fájdalom, hiszen minden kézzel fogható, ami Thomasra emlékeztethetne, megsemmisült. De a bizonyíték is.

Félresöpröm az érzést, és arra figyelek, ami előttem áll. Bácsikám mindjárt felér, és magyarázatot követel majd tőlem, nekem pedig még el kell tüntetnem a nyomokat. Amikor a levél sarka is elporlad, az ablaknyílásba tartom a tálat, és lefújom a hamut. Fekete felhő rebben a magasba, amit a hideg szél felkap, és messzire ragad.

Már hallatszanak is a súlyos léptek a lépcső felől, szívem a fülemben dobol. Behajtom az ablakszárnyat, visszalököm a tálra a tűket, majd mihelyst beugrom az ágyba, kattan is az ajtó zárja.

Amikor a bácsikám belép, államig húzom a takarót. Szigorú arccal végig mér, és közelebb jön.

– Nemrég a birtokomba került egy levél, ami tőled származik – kezdi, és a halántékán kidagad egy ér. A torkomban dobog a szívem, de nem szólok semmit, hagyom, hadd beszéljen. – Nem szorult beléd egy csöpp józan ész sem? – tör ki. – A jó híredet már rég elvesztetted, de a vőlegényed még mindig hajlandó elvenni téged. Ez az utolsó esélyed, hát nem fogod fel? És te még ezt is kockára teszed? Még mindig tartod a kapcsolatot azzal a fiúval? Szerencse, hogy léteznek ilyen elvakultan szerelmes és kitartó fiatalemberek, mint Xavier Vance!

A név hallatán elönt az undor.

– Biztos vagyok benne, hogy nem a szerelem az, ami ennyire ösztönzi – sziszegem.

– Ugyan, Xavier jó férjed lenne, és bármit megadna neked. Ennél is nagyobb jómódban élhetnél mellette – mutat körbe bácsikám a karjával.

– Biztosan az én jellemhibám, de a Vance vagyon említése egyáltalán nem hoz lázba.

– Képes vagy az egész hátralévő boldogulásodat félredobni ezért a Thomas Fentonért?

– Xavier Vance mellett talán boldogulás várt volna rám, de boldogság aligha.

– Hol van a többi levél? – rivall rám a bácsikám szokatlanul erélyesen.

– Nincs több levél.

– A leveled válasz valamire. Hol van Thomas Fenton üzenete?

– Nem tudom, miről beszél – fordítom el a fejemet.

– Hát így állunk? Rendben, te akartad.

Noha megsemmisítettem az egyetlen papírt, amin leveleztünk, a gyomrom így is görcsbe rándul, amikor a bácsikám kihúzza az íróasztal fiókját, és kiborítja. A tollak és üres papírok közt nem talál semmit, ezért a fésülködőasztalt veszi vizsgálat alá, és meg is akad a szeme valamin.

– Nocsak, ezt itt mire véljem? – mutatja fel a fémtálat, leborítva róla a hajtűket. A szívem már vágtat.

– Mit? – Úgy teszek, mintha semmiről sem tudnék, pedig legbelül átkozódom. Ha lett volna még egy percem letörölni azt a nyavalyás tálat, most nyugodt lehetnék.

– Ezt a hamuval szennyezett tányért. Megmondanád, mit égettél benne? Várj, majd én megmondom! Az ifjú Fentontól kapott leveleket!

– Én szóltam, hogy nem fogja megtalálni őket – felelem, és úgy érzem, már minden mindegy.

– Milyen arcátlan lettél. Megváltoztál, régebben sosem viselkedtél így. Rossz hatással van rád ez a férfi.

– Vagy talán mindig is ilyen voltam, csak rejtegettem az igazi jellememet, mert önök úgysem értettek volna meg – vágok vissza. – És milyen jól gondoltam, nem igaz?

– Befogadtunk téged, saját gyermekünkként szerettünk, és végig őszintétlen voltál hozzánk? – mered rám. – Mindezt egy ilyen érdemtelen férfiért? Sosem hittem volna, hogy ezt kapjuk tőled hálából, amiért a legjobbat akartuk neked – fújtat. – De ha ennyire viszolyogsz a vőlegényedtől, akkor nem kényszerítelek, hogy hozzámenj. Zárdába vonulsz.

– Nem küldhet zárdába! Maga nem az apám! – kiáltom, mire fájdalom és megbántottság ül ki az arcára. – Nem tehet ilyet, az apám sosem fog beleegyezni! – A hangom köhögésbe fullad. A nagybátyám szemlátomást viaskodik magával, hogy idejöjjön-e hozzám, vagy inkább elmenjen. Tesz egy tétova mozdulatot, de végül a keze, mely a lecsúszott takaróm felé nyúl, ökölbe szorul, ő pedig döngő léptekkel elhagyja a szobát. Miután csukódik mögötte az ajtó, hallom, hogy kulcs fordul a zárban.

Tövisként szúr belém a rémület, hogy nem fogok tudni így megszökni, mire újból rám tör a köhögés. Percekig nem bírom abbahagyni, a tüdőm fáj, és teljesen kifáradok. A párnámra hanyatlok, és úgy érzem, mintha sziklatömb nehezedne a mellkasomra.

– Kössétek ki ahhoz az oszlophoz! – harsan odalentről nagybátyám hangja. – Te pedig keresd meg a korbácsot!

Megdermedek.

Akármilyen kimerültnek is érzem magamat, kiugrom az ágyból, és az ablakhoz lépek. Cedricet durván taszigálják, és egy faoszlophoz lökik. Miattam történik ez vele, és én semmit se tehetek érte! A tenyeremet a hideg ablaküvegre simítom, ott, ahol Cedric vékony alakja dereng a sötétségben. Mielőtt kikötöznék, egy rántással széttépik a hátán az inget, feltárva kiszolgáltatott, meztelen bőrét. Florence ezt látva elszalad, de Isabel ott marad. Én is itt maradok az ablaknál, az üvegre szorított kézzel.

Hamarosan megérkezik az inas, aki a korbácsért ment, majd amikor Cedrichez ér, kérdő pillantást vet a bácsikámra. Ő egy kis habozás után bólint. A férfi erre a kezére tekeri a szíjakat, és ránt egyet rajtuk.

– Szorítsd össze a fogadat, nagylegény! – szól Cedricnek kedélyesen, majd meglendíti az eszközt, és lesújt vele. A fiú megvonaglik, ahogy a korbács végigszántja a bőrét. A következő csapásokat is némán tűri, azonban az ötödiknél felnyög. Claudio bácsikám nézi egy ideig, de később elfordítja a fejét, és minden egyes ütésnél ő is összerezzen. Isabelnek viszont odaszegeződik a tekintete.

Időközben odasereglettek a cselédek, és egyszer csak valaki sírni kezd. Susan az, akit a mellette álló Anne próbál vigasztalni. A szolgálók döbbenten sugdolóznak. Még sosem látták a nagybátyámat ilyen módon büntetni valakit, ezért biztosan sejtik, hogy komoly dolgot követhetett el a fiú, és talán azt is, hogy a tette összefüggésben lehet az eddigi botrányokkal.

Cedric ökölbe szorítja összekötözött kezét, és a huszadik ütésnél fájdalmasan felkiált.

– Elég! – szól bácsikám a szolgálóra. Az megdermed az ütés mozdulatában, majd leereszti a kezét, mire Cedric is lehajtja a fejét, és nagyot fúj. – Szedjétek le onnan, és vigyétek a pincébe! – adja ki a további utasítást nagybátyám, majd bevonul a házba. Catherine nénikém és Isabel is követik. A szolgálók és cselédek izgatott beszélgetésbe bonyolódnak, de miután Cedricet elviszik, már semmi sem történik, így ők is visszatérnek szállásaikra.

Elhátrálok az ablaktól, és az ágyra rogyok.

Ekkor lépteket hallok a lépcsőn közeledni, fojtott beszélgetések is felszűrődnek. Anne még mindig a szipogó Susant vigasztalja, és Cedric nevét is sűrűn említik. A hangok erősödnek. Az ajtóm közelében lehetnek.

– ...de mást szeret.

– Kit?

– Hát Victoria kisasszonyt!

– De akkor miért segített neki a levelezésben az ifjú Fentonnal?

– Azt nem tudom.

– Ennek nincs értelme.

– Biztosan volt valami oka. Talán a kisasszony annyira elbűvölte, hogy még ezt is megtette neki.

– Teljesen mindegy, mi volt az oka. Nem érdemes miatta bánkódnod. Inkább felejtsd el, majd találsz valaki mást.

– Próbáltam, de nekem csak ő kell, nem tehetek róla! És belepusztulok, hogy látnom kell, milyen elvakultan szereti ezt a lányt, aki észre sem veszi, míg én mindent megadnék neki. Jó asszonya lennék. Mondd, miért ilyen igazságtalan az élet? Cedric nélkül élni sincs kedvem. – A szavak sírásba fulladnak.

– Ne mondj ilyet.

– Pedig ez az igazság. A napjaim üresek lettek. Elfogyott belőlük a remény. Rajtam már semmi sem segíthet.

– Ez nem igaz.

– Valóban nem.

– Na ugye!

– Egy angyal csókja segítene.

– Egy micsoda? Ne butáskodj, Susan!

– Nem hallottad még Szent Arabella történetét?

– Le kellene feküdnöd.

– Szent Arabella fiatal lányként beleszeretett egy férfiba, aki csak kihasználta az ártatlanságát, azonban mást vett nőül. Cedric még csak ki sem használta az ártatlanságomat!

– Én inkább örülnék ennek. Most viszont...

– A lány bánatában le akarta vetni magát egy szikláról, de az utolsó pillanatban megjelent neki egy angyal, és azt mondta, ne dobja el magától az életet, mert még fontos dolgokra hivatott.

– Látod? Neked is van még miért élned...

– Arabella viszont azt felelte, képtelen bármit is tenni, míg a reménytelen szerelme miatt emészti a bánat – folytatja Susan eszelősen. – Ekkor az angyal azt kérdezte tőle: „Ha elmulasztom a bánatodat, megígéred, hogy utána annak szenteled magadat, amire hivatott vagy?" Arabella igent mondott. Erre az angyal megcsókolta őt, a lány pedig örökre elfelejtette az érzést, amit addig a hűtlen szerelme iránt táplált. Apácának állt, és a kolostorban, ahol rendfőnök lett, szerelmükben csalódott, megesett lányoknak nyújtott menedéket.

– Most pihenj le.

– Azt mondod, nincsenek angyalok?

– Ilyet nem mondtam, csak azt, hogy kimerültél, ideje lenne...

– A kisasszony is követheti Arabella példáját, mert az uraság zárdába küldi! – sziszegi Susan.

– Ezt komolyan mondod?

– Igen, és egy cseppet sem fogom sajnálni!

Legszívesebben rávernék az ajtóra, de a léptek már messzire távolodnak.

Az ágyamban ülök, és egy nyitott könyv fölött merengek. Már elterveztem, mit viszek magammal, és azt is kitaláltam, hogy a repkényen fogok lemászni az ablakból, ahogy Cedric tette. Szorongva várom március elsejét, minden gondolatom a szökés körül forog, és semmi sem köti le a figyelmemet, az ölemben fekvő regényben sem lapoztam már fél órája.

– Majd én beviszem neki – csendül az ajtó mögött Isabel határozott hangja. Összerezzenek. Vajon mit akarhat? Arra gondolok, hogy leginkább kitölteni a haragját, de nyugalmat erőltetek magamra.

– Ahogy óhajtja, kisasszony – feleli Susan engedelmesen, majd kattan a zár, és unokatestvérem jelenik meg tálcával a kezében. Könyökével behajtja az ajtót a bekukucskáló Susan orra előtt, majd leteszi az ételt az éjjeliszekrényre. Húspuding, főtt tojás, kenyér és vörös bor vár a tálcán, de akármilyen íncsiklandó illatuk is van, nem ingerelnek evésre.

Felegyenesedve Isabel lassan végighordozza a tekintetét a szobán, és közben mintha megfagyna a levegő, beáll a kínos csend. Nem sokszor fordult itt meg, idegen látványt nyújt az ágyam mellett állva.

– Szellőztethetnél – jegyzi meg.

– Valóban – hagyom rá, mert nincs kedvem vitatkozni.

Az öltözőasztalomhoz lép. Végigsimít az ékszeresdobozomon, és miközben felnyitja, megcsillan az ujján egy ezüstgyűrű. Óriási ametiszt díszíti, és nagy rá, mert folyton meg kell igazítania, nehogy lecsússzon. Még sosem láttam rajta, de nem hiszem, hogy Thomastól kapta volna nászajándékba.

– Új gyűrű? – kérdezem, mire lenéz a kezére.

– Anyám holmijai közt találtam. Ő nem hordja, így nekem adta. – Szórakozottan belekotor a dobozba. – Látom, te csak a gyöngyöt szereted – emel ki egy medált. – Milyen elegáns vagy. Mindig is jobb ízlésed volt, mint nekem.

– Miért jöttél? – kérdezem megunva az ünnepélyes szertartásosságát, mire felém fordítja a fejét. – Most, hogy zárdába megyek, az én feleslegessé vált ékszereimet is átnézed?

– Apám mégsem küld téged zárdába. – A medált visszaejti a dobozba, fedelét egy hanyag mozdulattal lehajtja, és az ablakhoz lép. – Meggondolta magát.

– Minek köszönhetően?

– Xavier Vance közbenjárásának – fonja össze a karját.

– Sejtettem.

Isabel hosszút sóhajt.

– Mindig arra vágytam, hogy férjhez mehessek. Tudom, te nem. Erre te vagy az, aki végül férjhez megy, és én maradok pártában – mondja csevegő hangon. – Miattad – teszi hozzá. Nem felelek, nyilvánvalóan igaza van. – De tudod, mit? – fordul meg. – Hálás vagyok ezért. Ha az esküvőm után pattant volna ki a botrány Thomas Fenton alkímia iránti szenvedélye miatt, mindenki rajtam sajnálkozott volna. Igaz, így is sajnálkoznak, de meglehet, hogy hamarosan özvegy lennék. Mindössze tizenévesen. Úgyhogy köszönöm, amiért megmentettél ettől a végzettől. Ám ettől még irigyellek, amiért férjhez mész.

– Xavier Vance miatt aligha van okod irigységre.

– Mi bajod van vele?

– Durva, erkölcstelen, kétszínű alak. Soha nem leszek a felesége, úgyhogy megnyugodhatsz, együtt maradunk pártában.

– Pedig apámnak feltett szándéka hozzáadni téged.

– Inkább a halált választanám!

Isabel arca rezzenéstelen marad, miközben lassan az ágyam mellé lép.

– Nos, ez már a te dolgod – feleli, és halk szoknyasuhogások közepette elhagyja a szobámat.

Magam elé veszem az ebédemet, hogy lefoglaljon az evés, és ne akarjak valamiben kárt tenni. Ám a lendület túl heves, a pohár megbillen. Hiába kapok oda, a bor kiömlik, és egy nagy foltban vörösre festi a takarómat, majd a pohár az ágy szélén legördülve hangos csattanással széttörik a padlón.

Reggel Anne hangjára ébredek. Valahol a házban kiáltozik, nem tudom megállapítani, merre, és azt sem értem, mit mond, mert a hangja kétségbeesett és összefüggéstelen. Cipők szaladnak végig az emelet padlódeszkáin, és a ház fölbolydul. Ijedt beszédfoszlányok szűrődnek be hozzám, és hiába szorítom a fülemet az ajtóra, túl messze vannak ahhoz, hogy kideríthessem a lármázás okát. Nagybátyám dörmögését és súlyos lépteit is hallom, amikbe nagynéném pergő szavai keverednek, aztán minden elcsendesül, és nem marad más, csak sírás.

A szobámba senki sem jön be, és inkább én sem dörömbölök, ki tudja, mit zavarnék meg. Majd kiderítem, mi történt, amikor behozzák a szobámba a reggelimet.

Hamarosan kattan is a zár, és Anne jelenik meg a kezében tálcával, amit óvatosan letesz az asztalomra.

– Köszönöm – motyogom neki, mire meghajtja magát, és fordulna az ajtó felé. – Várj – szólok utána.

– Igen, kisasszony?

– Mi volt ez a felfordulás kora reggel? Akkora volt a lárma, hogy akaratlanul is hallottam, de nekem senki nem mondott el semmit.

Anne lehajtja a fejét.

– Susan... Reggel nem jött elkezdeni a munkát, és amikor bementem hozzá, holtan találtam az ágyában – csuklik el a hangja.

– Istenem – döbbenek meg. – De hát mi történt?

– Elveszejtette magát. Erre jutottunk, csak ez történhetett.

– Miért tett volna ilyet?

– Szerelmes volt az egyik szolgálófiúba, de az nem hajlott feléje. Panaszkodott is, hogy nélküle élni sincs kedve, de akkor bolondságnak tartottam. Azt hittem, csak az elkeseredés mondatja ezt vele, és majd elmúlik a bánata, ha felbukkan egy újabb legény. Nem hittem volna, hogy...

A szeme megtelik könnyel, és látszik rajta, hogy nem szívesen beszél erről, inkább elmenne, úgyhogy nem tartóztatom. Amint pár vigasztaló szóval elengedem, kisiet.

Amint egyedül maradok, rám borul a szomorúság. Noha nem voltunk Susannal barátnők, ezt a végzetet sosem kívántam volna neki. Ilyen tragikus halált halni, és ilyen fiatalon! Nem is sejtettem, hogy ennyire szerette Cedricet. Talán tényleg csak egy angyal csókja segíthetett volna rajta.

Éjfél múlt egy perccel, március elseje van, a szökés napja. Megvártam, hogy elcsendesedjen a ház, de most már egy árva neszt sem hallok, így felkelek az ágyból, és a hold fényénél felöltözöm. A fésülködőasztalomhoz lépek, és egy szütyőbe borogatom az összes ékszeremet, aztán egy kis gondolkodás után a dobozt is belelököm.

A szütyőt rögzítem a hátamon, majd kitárom az ablakot. Miközben besüvít a hideg, győzködöm magamat, hogy ha Cedric le tudott mászni a repkényen, akkor talán nekem is sikerül. Félelmetes a gondolat, hogy semmi más ne legyen a talpam alatt, csak kétemeletnyi mélység, de nyelek egy nagyot, és Thomasra gondolva megacélozom a lelkemet.

Ráülök a párkányra, aztán a Cedrictől látott módon átvetem az egyik lábamat, és támaszt keresek neki az indák közt. Ha akár csak megcsúszom, nekem végem. Míg mászom, végig azt ismételgetem magamban, hogy nem szabad lenézni. Inkább másra terelem a gondolataimat. Tényleg, mi lehet most Cedriccel? Remélem, hamar kiengedik a pincéből. Egyszer csak reccsen valami a talpam alatt, és kis híján leesem. Vasmarokkal szorítom a kezemben lévő indákat, a tenyerembe vájnak. Amikor dübörgő szívvel lepillantok, kiderül, hogy már nincs sok hátra, így megkönnyebbülve leugrom. A térdemen megtámaszkodva fújom ki magamat.

A szobámból kijutottam, de szükségem lesz élelemre. A hátsó ajtón át visszalopózom a házba, és a konyhában egy kendőbe csomagolom, ami ehetőt találok. Az asztalon meglátok egy kenyérvágó kést. Felemelem, és az övembe dugom: sosem lehet tudni, mikor hozza úgy a sors, hogy szükségem lesz rá. A szalonban apró, ám értékes dísztárgyakat zsákmányolok, és miután mindent belekötök egy batyuba, bácsikám dolgozószobájába settenkedek. Apró fém ládikát veszek ki az asztalfiókból, a kulcsot pedig kicsúsztatom a függöny szegélyéből. Véletlenül jutott tudomásomra a rejtekhely, és sosem gondoltam, hogy egyszer még visszaélek vele. A ládában bőrzacskókat találok, bennük pénzzel. Elszorul a szívem. Nem akarom kirabolni azokat, akik a gondomat viselték, és a maguk módján szerettek is, ezért csak egyet veszek el.

Már csak férfiruhát kell szereznem, így a cselédszállásra megyek, a középső kalyibához, ahogy Cedric meghagyta. Az ajtó résnyire nyitva áll, odabenn csönd és sötétség honol. Óvatosan belépek a résen, hogy ne nyikorogjon a sarokvas, és a hold halvány fényénél szemügyre veszem a szegényes helyiséget.

A berendezés mindössze egy ócska vaskályha és egy ágynak használt szalmazsák, de a ruháit rendben összehajtogatva találom a sarokban. Kihúzok közülük egy inget, felöltőt és nadrágot. Furcsa érzés fog el, ahogy a kezemben tartom őket és megérzem rajtuk az ismerős kaszált fű és eső illatát. Cedricet idézik oda, és elfog a szomorúság. Miattam korbácsolták meg. Ki tudja, mi lesz a sora, és látom-e még valaha. Amikor magamra veszem a holmikat, az ujjak és szárak túl hosszúak, ezért mindent fel kell hajtanom. Egy sapkát is találok, ami alá begyűröm a hajamat, és egy vastag köpenyt is leakasztok a szögről.

Már csak lábbelire van szükségem, hiszen gyanús lennék fiúként női csizmában. A sarokban megtalálom Cedric téli bocskorát, és fölveszem. Nagy rám, de a fűzőkkel szorosra kötve nem esik le a lábamról. Amikor felegyenesedek, eltöprengek. Mindig is arra vágytam, hogy kényelmes férfiruhákban járhassak, és most íme, valóra vált a vágyam. Na de milyen áron? Vajon el tudom majd hitetni az emberekkel, hogy fiú vagyok? A termetem magas, és a mellkasom is lapos, de el sem tudom képzelni, hogyan festhetek. Tükör itt nincs, de ha lenne sem valószínű, hogy bele szeretnék nézni.

Találok egy nagy szőttes tarisznyát, és beledugom a saját ruháimat, aztán egy pillanatra elfogy a lendületem. Ha bárkitől is el akarnék búcsúzni, az Cedric lenne, ám ő a pince mélyén raboskodik most vérző sebekkel, én pedig még a téli ruháit is elveszem, amikből feltehetően nincs neki még egy. Kiveszek a bőrzacskóból egy aranyat, és a takarója alá rejtem.

Az istállóba sietek. Talizmán mélyen alszik, és zokon veszi, hogy éjnek évadján felébresztem, mert mérgesen prüszköl.

– Ébredj, Talizmán, segítened kell! Tudom, szívesen aludnál tovább, de szükségem van rád. – Előveszek egy almát a batyumból, és azzal megvesztegetem. Míg álmosan ropogtat, gyorsan felnyergelem, és a dobogóról felszállok rá. Mennyivel könnyebb így, férfiruhában. Habár most meg a tömött tarisznya nehezíti a dolgomat. Végül kényelmesen elhelyezkedek, és kiléptetek az istállóból.

Nehéz a szívem. Egyszerre vagyok boldog és boldogtalan, reménykedek és nyomasztanak a kétségek. Sötéten fenyeget a jövő, én mégis esztelen hévvel rohanok felé. Vajon mi lesz velünk, mi felé sodor a sorsunk folyója Thomasszal?

Csak akkor tudom meg, ha megmártózom benne.

Még egyszer visszafordulok, mielőtt a tölgyfák eltakarják előlem a nagynénémék házát, majd egy utolsó istenhozzádot suttogva elrúgtatok az ismeretlenbe.