Egész éjjel csak forgolódtam, mert nem bírtam megemészteni a vasárnap délelőtti eseményeket, még a gyomorfájdalmam is kiújult. Pirkadatkor végre elaludtam egy rövid időre, de akkor is csak nyomasztó dolgokról álmodtam, úgyhogy amikor hajnalban felébredtem, inkább felkeltem, nehogy visszaaludva folytatódjanak a szörnyűségek. Unalmamban a laptopom elé ültem, és rákerestem az álomcsapdákra, de amikor elolvastam, hogyan készülnek, rájöttem, hogy fogalmam sincs, honnan szerezhetnék hozzávalókat, ezért arra jutottam, inkább rajzolok egyet.

Elővettem egy papírt meg egy tűfilcet, és hozzáláttam lemásolni az interneten kiválasztott képet. Egy zentangle stílusút néztem ki, ami fekete-fehérben hasonlított egy kifestőre. A neten azt írták, a házi készítésű álomcsapdák csak szép szobadíszek, az indiánok viszont egy rituáléval teszik őket működőképessé, úgyhogy abban nem hittem, hogy egy rajz majd csodát tesz, de arra gondoltam, hátha segít elhitetni az agyammal, hogy nem kérek többé a rossz álmokból.

Mihelyst kész lett, kiragasztottam az ágyam fölé a falra.

Amikor Tony a suli előtt megvárt és mosolyogva üdvözölt, rezignáltan állapítottam meg, hogy továbbra is az új énjéhez van szerencsém. Ennek nemrég még mennyire örültem volna, ám most inkább a frászt hozta rám.

– Sápadtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben beléptünk az épületbe. – Minden rendben?

– Jól vagyok, semmi bajom – feleltem lazának szánt hangon. Nehéz volt úgy tennem, mintha előző nap semmit sem láttam vagy hallottam volna. Amikor lopva megfogta a kezem, valami furcsát éreztem, ezért lepillantottam. Az ujján egy barnás színű kővel, talán füstkvarccal díszített ezüstgyűrű csillogott, amit még sosem láttam rajta. A hatalmas kő és a míves foglalat elütött a megszokott sportos stílusától. – Szép gyűrű – jegyeztem meg. – Nem is tudtam, hogy szereted az ékszereket.

Tony is lenézett a kezére.

– Nemrég találtam otthon. A nagyapámé volt, én meg arra gondoltam, vagányul festenék vele.

– Tényleg vagány.

– Kösz.

– Aiden jól van? – kérdeztem.

– Aiden? – nézett rám zavartan.

– Igen, ő. – Direkt nem segítettem neki plusz infókkal. Persze, hogy elfelejtette az öccse meg sem történt rohamát. Az arcán lassan felismerés jelei tűntek föl.

– A rohama szerencsére nem volt olyan komoly. Mire odaértem a kórházba, már sikerült lenyugtatniuk.

Hát persze. Hacsak nem egy elhagyott raktárépület romos pincéjében ápolják a srácot, ahol farsangi jelmezbe öltözött félőrültek időnként felgyújtják magukat, akkor Tony szemrebbenés nélkül hazudik nekem. Hogy képes erre? Szerettem volna jól leordítani, amiért hülyének néz. Hamarabb gyanakodnom kellett volna, de ki gondolt volna arra, hogy az évekig unalmasan normálisan viselkedő gyerekkori szerelme egyszer csak csatlakozik egy szektához, és szupererőre tesz szert meg plusz egy személyiségre? Legszívesebben kérdőre vontam volna, de okosabbnak kellett lennem annál, hogy csak úgy konfrontálódjak vele, más módon kellett kiderítenem, mi a fene folyik itt.

– Hamar odaértél?

– Igen, zsinórban zöld lámpákat kaptam – bólintott.

Belenéztem mogyoróbarna szemébe, keresve azt a fiút, aki sosem hazudna nekem, de sehol sem találtam. Ugyanakkor tudtam, hogy még ott van valahol mélyen. Ott kell lennie. Egészen biztos voltam benne, hogy az igazi Tony még létezik.

– Ennek örülök – feleltem, de az állkapcsom megfeszült.

Útközben elhaladtunk három alsóbbéves lány mellett, akik a folyosón beszélgettek. A szemem sarkából láttam, hogy ránk pillantva összesúgnak, és mintha a buli szót is hallani véltem volna, aztán felnevettek. Honeybee jóvoltából az egész iskola megismerte a nevemet, még olyanok is, akik addig azt sem tudták, hogy létezem. Mennyire visszasírtam az arctalan senki létformát.

– Az ember lánya néha jobban elereszti magát egy bulin, és akkor mi van? – harsogta az idő közben hozzánk csatlakozó Kayla villámló pillantást lövellve a lányokra, akik gyorsan szétrebbentek. Lehet, hogy róla beszélgettek?

A szekrények sora elé értünk, és mindenki a sajátjához lépett. Az enyémen egy „hímringyó" feliratú post-it cédula díszelgett, gyanúsan Grace kézírásával. Letéptem, mielőtt még Kayla meglátta volna, és lemészárolt volna egy véletlenszerűen arra járó diákot.

– Van kedved délután mozizni? – kérdezte Tony pakolás közben rám pillantva.

– Rajzszakkörre kell mennem, tudod, hogy hétfőnként van – feleltem, miután nyugalmat erőltettem a vonásaimra.

– Persze, tényleg. És utána?

– Az a helyzet, hogy... – Itt elgondolkodtam, mit is kellene mondanom. Egy porcikám sem kívánt egy légtérben tartózkodni vele, hacsak nem volt életbevágóan fontos. – Mostanában eléggé fájni szokott a gyomrom. Ilyenkor alig várom, hogy hazaérjek és bezuhanjak az ágyba. Talán ezért is vagyok sápadt – tettem hozzá.

– Ó, sajnálom – mondta Tony csalódottan, aztán hozzám lépett, és Kayla sötét tekintetétől kísérve megsimította az arcomat. Amikor az ujjai a bőrömhöz értek, felrémlett előttem, hogy ezzel a kézzel szúrta le Sebastient egy vascsővel. – Tehetek érted valamit?

– Nem, kösz. Megleszek.

– Álmodtál valami érdekeset? – kérdezte később. Már majdnem mesélni kezdtem a legutóbb látottakat, amikor eszembe jutott, amit Sebastiennel beszéltek verekedés közben. Hogy nyitott könyv vagyok előtte, mert ismeri az álmaimat. Mit akar Tony az én álmaimtól?

– Most semmi különöset – hazudtam. – Nem minden éjjel szoktam.

Szerencsére úgy tűnt, elfogadta a dolgot.

Egész nap nyomott volt a hangulatom, de semmit sem mesélhettem el Kaylának, ezért úgy kellett tennem, mintha boldog lennék, hiszen Tony megint emlékezett a kapcsolatunkra. Mi más lehettem volna, mint boldog? Pedig szívesen kiöntöttem volna neki a lelkem. Ráadásul most a rajzszakkör gondolata sem tudott feldobni amiatt, amit Emily mesélt az apjáról: hogy ellenzi a velem való barátkozását.

Órák után, amikor már megebédeltünk és bepakoltam a rajzcuccaimat a táskámba, Kaylához fordultam.

– Figyelj csak, ma nem szükséges értem jönnöd szakkör után.

– Miért nem? – kérdezte Kayla homlokráncolva.

– Jamison nem megy egyenesen haza, hanem meglátogatja a nagymamáját, aki felénk lakik, így vissza is együtt metrózunk. Ne költs annyit benzinre, ha nem muszáj – tettem hozzá, remélve, hogy ez az érv is hat valamit.

Kayla morfondírozott egy kicsit.

– Nem is tudtam, hogy felétek lakik a nagymamája – mondta.

Én sem tudtam, ugyanis akkor találtam ki. A rajzszakkör már lassan összekapcsolódott Markkal, a különös hajléktalan fiúval, én pedig találkozni akartam vele, de ez Kayla jelenlétében lehetetlen volt, mert Mark szemlátomást kerülte. Utáltam hazudni a legjobb barátomnak, de most muszáj volt.

– Nemrég költözött oda – feleltem.

– Hát jó – vont vállat. – Ha Jamison veled van, olyan nagy baj nem érhet.

Szegény srác, a tudtán kívül a testőrömmé avanzsált.

Úton a rajzra hiába leskelődtem a metró kocsiból, Mark nem volt sehol, de úgyis mindig visszafelé találkoztam vele, szóval még reménykedtem, hogy pár óra múlva újra látom. Elhatároztam, hogy alaposabban kikérdezem, mert azóta is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mit értett az alatt, hogy már látott engem álmában.

Amikor leültünk a helyeinkre, és Mr. Pemberton is megérkezett, szorongás költözött a gyomromba. Vajon miért nem akarja, hogy barátkozzak a lányával? Már lassan mindenkiben csalódni fogok, akiről addig soha nem feltételeztem volna rosszat?

– Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Van egy szomorú hírem: még most sem szabadultok a fotórealisztikus stílustól. Ma portrét fogunk készíteni. Remélem, mindenki hozott képet a kedvenc sztárjáról.

Előhúztam a mappámból egy újságból kivágott képet Anthony Hopkinsról. Azért őt választottam, mert imádom a filmjeit, a rejtélyes karaktereket, akiket úgy tud megformálni, hogy elhiszem, akár a valóságban is létezhetnének, mert hitelesek és emberiek. Véletlenül sem azért, mert őt is Anthonynak hívják...

– Akik elfelejtettek képet hozni, azok vegyék elő a személyi igazolványukat, és csereberéljenek. – Mr. Pemberton jóízűen nevetett a diákok szörnyülködésén. Én azonban az ismerős nevetőráncok látványától nem melegséget éreztem, mint régen, hanem keserűséget.

Amikor már mindenkinek jutott másolnivaló, Mr. Pemberton járkálni kezdett a padok között.

Nagyot sóhajtva bányásztam ki a tolltartómat a táskámból. Most nem volt kedvem ehhez az egészhez. Próbáltam számba venni a bűneimet, amik Mr. Pemberton szemében kegyvesztést érdemelhettek. Első helyen az irányultságom végzett. Végtére is Mr. Pemberton régen katolikus pap volt. Attól, hogy Emily nem mondta el neki, máshonnan még megtudhatta, hogy meleg vagyok. Vagy a megnyitón történtek is kiverhették nála a biztosítékot. Talán a botrány miatt neheztelt, csak a legutóbb nem akarta elmondani, mert épp akkor kellett közölnie, hogy képet rendeltek tőlem.

Viszont a megnyitón Kayla alkotott, nem én, Emily viszont őt nem említette. Úgy tűnik, az apjának csak velem van problémája. Mr. Pemberton ráébredt, hogy mégsem vagyok olyan tehetséges és felesleges velem vesződnie és ingyen tanítania? De ha felfigyelt rám egy műgyűjtő, akkor annyira béna mégsem lehetek, és Mr. Pemberton is azt mondta, hogy sokat fejlődtem, amikor a nyakék rajzát meglátta.

Lehet, hogy ellenszenvet érez Mr. Zharkov iránt, mert volt valamikor egy vitájuk és haragban maradtak, így nem akar vele közösködni rajtam? Vagy arra gyanakszik, hogy nem én rajzoltam a nyakéket? Talán hazugnak tart, ezért nem akarja Emilyt a közelemben látni? Már nem tudtam mire gondolni.

Az óra túl hamar befejeződött, és még a kép harmadáig sem jutottam, amikor Jamison papírján már élethűen mosolygott Jennyfer Lawrence.

Féltem ettől a perctől, mert felmerült bennem, hogy Mr. Pemberton kihív majd magához, és közli, hogy nem akar tovább támogatni. Bár az előző napi sokk után ez már gyakorlatilag meg sem kottyant volna.

– Soren, kérlek, ide tudnál jönni, ha összepakoltál? – kérdezte, amikor már mindenki szedelőzködött.

Tessék, íme.

– Itt vagyok, mit szeretne, Mr. Pemberton? – kérdeztem, amikor odaértem hozzá.

Eszembe jutott, hogy ha már úgyis itt vagyunk, és talán most látjuk egymást utoljára, akár rá is kérdezhetnék, hogy mi okból ellenzi a lányával való barátkozásomat, de rájöttem, ezzel elárulnám Emilyt, és ő kerülne bajba, amiért tovább adta nekem a dolgot. A végén mindketten énrám haragudnának, és fogadjunk, hogy Mr. Pemberton nem is mondaná el az igazat.

A tanárom várt egy kicsit, mintha vívódna magában, mert nem tudná, hogyan közölje, amit mondani készül. Még a kezét is zsebre tette, és megnyalta az ajkát.

– A rajzodról lenne szó – bökte ki.

– Igen? – néztem rá.

– Igen. Vagyis a rajzaidról. Arra gondoltam, hogy a közeljövőben szükséged lesz egy menedzserre.

– Egy mire? – néztem nagyot. Mindenre számítottam, csak erre nem. Akkor most neheztel rám vagy nem?

– Olyasvalakire, aki felkutatja számodra a pályázatokat, galériákat, lehetséges vevőket, és tárgyal a nevedben.

– Miért kellene nekem menedzser? – szaladt ki a számon. A kérdés udvariatlanul hangozhatott, de ötletem sem volt, hogy jön ez most ide. Pláne az Emilyvel kapcsolatos dolog után.

– Ha a műveid Mr. Zharkov házának falára kerülnek, akkor elkerülhetetlen, hogy szükséged legyen rá – felelte.

Még mindig értetlenül nézhettem, mert folytatta.

– Ezek a gyűjtők véleményformáló hatással bírnak. Ha beszereznek valami újdonságot, arra az egész szakma kíváncsi lesz, és ha olyasmire tesznek szert, amije még senki másnak nincs, akkor mindenki olyat akar majd.

– Ó – mondtam, mert mást nem tudtam kinyögni. Erre még nem is gondoltam, pedig hallottam már a jelenségről, hogy bizonyos dolgok csak azért lettek felkapottak, mert egy híresség felfedezte őket magának, aztán az emberek leutánozták, holott semmiféle valós értékkel nem bírtak.

– Bizony, érdemes előre tervezni. Nos, a telefonszámod meg van, csináltatok neked névjegykártyákat, aztán nem ártana összeállítani egy portfóliót.

– Mr. Pemberton, én... nagyon köszönöm, de nem készültem még fel erre az egészre.

Azt inkább nem is említettem, hogy a rajzokhoz sem kezdtem hozzá. Ilyen lelkiállapotban meg pláne nem fog menni, amilyenben Tony miatt voltam.

– Akkor kezdj el barátkozni a gondolattal – mondta a tanárom komoly hangon.

– Azt hiszem, előbb megfontolnám az ajánlatát.

– Nincs mit megfontolni rajta, tudom, hogy egy ilyen üzlet, amit Mr. Zharkovval kötöttél, mit von maga után. Én tanítottalak, ismerlek, mint a tenyeremet, a képzőművészeti főiskolára akarsz menni, és erre az életre készülsz már évek óta. Akkor nem árt minél előbb belekóstolni, nem igaz? Szükséged lesz menedzserre, és hidd el, erre én vagyok a legmegfelelőbb ember – felelte, és a vállamra tette a kezét.

Amikor már a metrón utaztam, el is felejtettem, hogy miért akartam Kayla nélkül hazamenni. Meglepett, amit Mr. Pemberton mondott, ráadásul kedves volt és segítőkész, noha kissé rámenős is, de ez utóbbit már megszoktam. Összezavarodtam. Aztán visszaemlékeztem, hogy pontosan mit is mondott Emily a buli előtt: hogy az apja azt szeretné, ha senkivel sem barátkozna. Hogy mi okból akarhatta ezt, továbbra sem értettem, de arra jutottam, talán mégsem személyesen velem van baja, hanem kollektíve az emberiséggel, legalábbis azon tagjaival, akik hajlamot éreznek a lányával való barátkozásra.

Amikor már leszálltam a megállómban, egyszer csak megpillantottam Markot. Az aluljáró falának tövében ült egy kartonpapíron, előtte a konzervdobozzal. Fekete pulóverének kapucniját a fejére húzta, fázósan összefonta a karját, és a földet bámulta, de így is megismertem. Elárvult állatkölyöknek tűnt egy veszélyes ragadozókkal teli dzsungelben. Sovány és törékeny volt, a szívem összefacsarodott a látványától. Odaléptem hozzá, és előkerestem a pénztárcámat, aztán most is beleöntöttem a tartalmát a konzervdobozba. Mark egy köszönömöt motyogva rám emelte a tekintetét, és amikor felismert, elgyötört arckifejezése felélénkült.

– Szia – mondtam neki bátortalanul.

– Szia – köszönt vissza halkan.

– Hogy vagy?

– Tűrhetően – felelte, és megint lesütötte a szemét. Kínos csend borult ránk; az a feszült, ideges fajta, amikor az ember várna valamit, maga sem tudja mit, csak nagy horderejű legyen, és végül nem történik semmi. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, ám most úgy éreztem, mintha faggatni készülnék. Pedig meg szerettem volna ismerni, de hogy miért, arról fogalmam sem volt. Egyszerűen csak vonzott magához, mint mágnes a vasat. Talán mert még mindig nem tudtam napirendre térni a hasonlóságunk fölött, és úgy éreztem, ha közelebb kerülnék hozzá, akkor könnyebben meg tudnám érteni a dolgot.

Fél perce sem állhattam ott, de máris fázni kezdtem a huzatban. Nem tudtam, hogy képes ott ülni ennyi ideig a hideg földön.

– A múltkor azt mesélted, hogy csak pár hónapja élsz az utcán – szólaltam meg. – Előtte hol laktál? Elárulod? – Mark elhúzta a száját. – Úgy értem, nem kell konkrétan utcával, házszámmal, nem azért kérdezem – tettem hozzá sietve.

– Intézetben éltem, apácák neveltek – felelte.

– Komolyan apácák? – lepődtem meg.

– Igen, igazi, fekete-fehérbe öltözött, fityulás nővérek – grimaszolt.

– És hogy kerültél az utcára?

– Megszöktem – bökte ki.

– Miért?

Megint habozott.

– Mert meghülyültek.

– Meghülyültek? – ismételtem értetlenül.

– Ja. Tizenhét éves koromig teljesen nyugodtan éltem köztük, igaz, be kellett tartani egy csomó szabályt, folyton mormolni kellett a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet, és járkálhattam misékre, de olyan nagy problémám nem volt velük – vont vállat. – De a tizenhetedik szülinapom után valami történhetett, mert onnantól nem engedtek iskolába, inkább maguk tanítottak, és tükörbe sem nézhettem többet.

– Tükörbe? Miért nem?

– Azt mondták, azért, nehogy a hiúság bűnébe essek. Mintha annyira fenyegetne ez a veszély – tette hozzá sötéten. – De nem ez volt a legrosszabb.

– Hát mi?

Megint feszengeni kezdett, és várt a válasszal.

– Az álmok – szűrte végül a fogai közül. – Furcsa álmaim lettek, amiket másnap reggel részletesen el kellett mesélnem nekik, de sosem tetszett nekik, amit mondtam, mert mindig megbüntettek. Nem tudom, talán valami mást vártak, de fogalmam sincs, hogy mi a fenét. Már az őrületbe kergettek.

Megdöbbentem a szavain.

– Bántottak is?

Komoran bólintott.

– Hiába kérdezősködtem, sosem magyarázták el, mi ez az egész, úgyhogy egy szép napon elegem lett belőlük és a baromságaikból. Összeszedtem a cuccomat, és leléptem.

– Még az utcán is jobb élni? – csúszott ki a számon.

Egy másodpercre megint felnézett.

– Itt még nem vert meg senki – felelte.

Elöntött az együttérzés és a tenni akarás, de nem tudtam, mit tehetnék érte azon kívül, amit már megtettem; hogy pénzt adok neki.

– Sajnálom, hogy ezt kellett átélned abban az intézetben.

– Ne sajnáld, nem a te hibád.

Újból csend ereszkedett ránk.

– A múltkor azt mondtad, velem álmodtál. Elárulod, hogy pontosan mit láttál? – kérdeztem.

– Hát... – Mark szemlátomást elgondolkodott. – Azt, hogy a tükörbe nézek, de amikor megmozdulok, a tükörképem nem mozdul velem. Aztán észreveszem, hogy a ruhája sem olyan, mint az enyém, nem fekete, hanem színes, és akkor rájövök, hogy ez nem én vagyok, hanem egy másik srác. Amikor itt az aluljáróban először megláttalak, majd' hanyatt estem, mert tudtam, hogy te vagy az, az álmomból.

– Nekem is furcsa volt megpillantanom téged. Először én is azt hittem, hogy a szellemképemet látom a metró kocsi ajtaján. Ez volt az az álom, ami miatt megbüntettek?

– Nem.

Mark az alatta lévő papírral kezdett babrálni.

– Én nem foglak bántani, nekem nyugodtan elmondhatod – mondtam bátorítóan, de rám sem nézett.

– Csak fura hülyeségek voltak – vonta meg a vállát végül. Csalódott lettem, bár fogalmam sem volt, miért érdekel engem, hogy egy hajléktalan miket álmodik.

– Én is álmodom néha fura hülyeségeket – feleltem, hátha mégis kedvet kap hozzá, hogy elmesélje. – Például azt, hogy lány vagyok, fűzőben és földig érő ruhában lovagolok, meg bálban táncolok, aztán férjhez akarnak adni egy pasihoz, akit ki nem állhatok, mert erőszakos és folyton valami ékszert keres rajtam. Meg hasonló röhejes dolgokat. Kész történetet adnak ki.

– És az a hapsi fogadok, hogy egy rubin nyakéket keres rajtad – nézett egyenesen a szemembe.

Lefagytam.

– Honnan tudod? – kérdeztem megdöbbenve. – Ez hogy lehet...?

Ekkor Mark figyelt valamire mögöttem.

– Zsaruk – mondta riadtan. – Bocs, de most mennem kell. – Megragadta a konzervdobozt, a nadrágja zsebébe öntötte a tartalmát, és felpattant. – Majd még dumálunk – vetette oda, és elszaladt. Csak az ott maradt kartonpapír jelezte, hogy nemrég még előttem ült.

A hallottaktól teljesen összezavarodtam, és elgondolkodva baktattam haza. Honnan a fenéből tudta ez a srác, hogy álmomban az a férfi egy rubin nyakéket akart? Ő is ugyanezt álmodja? Az meg hogy lehet? Nem elég, hogy ugyanúgy nézünk ki, még az álmaink is egyformák? Ráadásul Tonyt is az álmaim érdeklik. A Sebastiennel való előző napi szóváltása alapján biztos lettem benne, hogy Tony járni is azért akart velem, hogy közel férkőzhessen hozzám, és kifaggathasson róluk. Hiszen akármikor találkoztunk, szinte mindig az álmaimról kérdezett!

Honnan deríthetném ki, mi ez az egész?

Amikor már a szobámban állva bámultam az erkélyajtó üvegén át a szürke égboltot, megérett bennem az elhatározás, hogy beszéljek végre egy bizonyos illetővel, akinek talán vannak válaszai.