A dámanyereg iszonyúan töri a hátsó felemet.

Ahogy unokatestvéremmel, Isabellel a domboldal felé ügetünk, lovaink patája alatt a fű smaragdzölden hajladozik, az ég pedig ragyogóan kéklő kupolaként borul fölénk. Tökéletes nap lenne a lovaglásra és tökéletes a vidámságra, ám a vidámságom halovány, mert a családom nincs velem. Már harmadik hónapja lakom anyám nővérééknél itt, Devonshire-ben, és azóta csak levélben érintkezem a szüleimmel és húgommal. Rémület és kapkodás kísérte az ideutamat, meg megválaszolatlan kérdések, amik csak fájóbbá tették a hiányukat. A rémületem időközben enyhült, ám a honvágyam megmaradt.

Megveregetem a lovam karcsú nyakát. Barna kancámnál szebb ajándékot nem is kaphattam volna nagynénéméktől tizenhatodik születésnapomra.

– Ügessünk – vetem fel Isabelnek.

– Nem tartom jó ötletnek. Nem biztonságos – válaszolja éneklő hangon.

– Ebben a nyeregben kicsavart derékkal ülve nekem is folyton az az érzésem támad, hogy leesek. Legközelebb lovagoljunk ki kényelmes férfinyeregben – javaslom, és alig várom a válaszát.

Isabel rám mered, ahogy sejthető volt.

– Hiszen az illetlenség volna! – hördül föl. – A férfiakat ingerli, ha egy nőt széttárt lábakkal látnak.

– Ha úgyis csak ketten vagyunk itt, miért kínozzuk magunkat dámanyereggel? – vonok vállat.

– Az ember mindig a legváratlanabb alkalmakkor találkozik össze valakivel. Ügyelnünk kell a jó hírünkre, ha férjhez akarunk menni. – Csinos, fekete lovaglóruhájában, fátyolos kalapjában és szarvasbőr kesztyűjében olyan egyenes háttal és büszkén ül, mintha az egész világ szeme tapadna rá, nem csak két varjúé és az enyém. Valóban el van készülve rá, hogy akár a királlyal is összetalálkozhat ezen az eldugott vidéki birtokon. – Azon kívül ügetés közben könnyen elhagyhatjuk a dolgainkat. – Gyorsan ellenőrzi is, megvannak-e még az ékszerei. Különösen az aranyat és a zafírt kedveli, mert véleménye szerint bájosan illik vörösbarna hajához és szürke szeméhez. Az illendőség azt kívánná, hogy nemeslány ne hordjon ékszert, legfeljebb igazgyöngyöt, ám Isabel az etikett ezen megsértése fölött úgy látszik, hajlamos átsiklani.

– Az meg ott micsoda? – kérdezem egy magas kőhalmot megpillantva. Ilyen messzire még sosem kalandoztunk a lovaglásaink során.

– Csak egy régi majorsági épület romja – legyint. – Az jelzi a birtok határát.

– Azon túl mi van?

– A domb lábánál már Blackwell Grange kezdődik.

Tudom, hogy Blackwell Grange-ben a Fenton család lakik, ám mióta itt lakom, még egyik tagjával sem nyílt alkalmam megismerkedni, csak a templomban szoktam látni őket. Maguknak való emberek, sosem szólnak senkihez, még Benedict atyához sem, és örökké utolsóként érkezve a leghátsó sorba ülnek, majd a mise végeztével elsőként távoznak, így kerülve el, hogy bárkivel beszélniük kelljen. Tudomásom szerint a család háromtagú: egy középkorú pár és huszonéves fiuk, Thomas alkotja. Az asszony sovány és aggályoskodó, villanó szemével többet közöl, mint a szavaival, a férje sötét ábrázatáról pedig lesüt, hogy mindenről van véleménye, de jobb szereti megtartani magának.

Thomas arca mindig sápatag, mintha többet világítaná gyertyafény, mint a nap, noha nem tűnik betegesnek, a termete erős, a válla pedig széles. Szép szál ifjú, ahogy a nagybátyám mondja, ám valamiért mindig a fejét leszegve jár. Bár talán nem melankóliába mélyed, inkább a gondolataiba, és a szeme alatti árnyékok azt sugallják, mintha az éjszaka csöndjét nem pihenéssel töltené, hanem valami mással. Egyszer találkozott csak össze a pillantásunk, és meglepett, hogy ezen a fáradt arcon milyen nyughatatlanul parázsló szempár fészkel, mintha ismeretlen láz hevítené belülről. Abban a percben kíváncsi lettem rá.

Bosszantó, hogy itt él mellettünk egy család, de még csak nem is találkozhatunk velük. Még nem vezettek be minket Isabellel a társaságba, ezért időnk nagy részét otthon töltjük, nagynénémék is ritkán hívnak vendéget, én pedig unatkozom unokatestvérem mellett, aki másról sem tud beszélni, csak saját magáról.

Ráadásul nincs is mindig velem, sűrűn ellátogat hozzánk barátnője, Florence Blakemore, és ahogy az már lenni szokott, ha hárman kerülnek egy helyre, ketten mindig jobban összetartanak. Mihelyst Florence feltűnik a színen, bezárkóznak Isabel szobájába, vagy kiülnek hímezni a kertbe, és egymás szavába vágva csevegnek. Ám ha megjelenek, hirtelen elcsendesednek, kínosan udvarias társalgásba fognak, csak akkor élénkülnek meg újra, ha otthagyom őket, akkor azonban rögtön felharsan a nevetésük. Ennek persze ahhoz is köze lehet, hogy amikor még együtt kártyáztunk, minden vasukat elnyertem.

Noha Isabel titkon irigy barátnőjére, mert az túlságosan szépen ír, horgol és hímez, mégis ragaszkodik hozzá, mert Florence felnéz rá, és minden szót szellemesnek talál, ami csak unokatestvérem száját elhagyja. Én is akarok magamnak egy Florence-t. Ám ez a vidéki birtok borzalmasan elszigetelt, a cselédek elfoglaltak, a komornám éppolyan sótlan, mint szótlan, és a nemesek lányaival sem találkozhatok, mert messze laknak.

Egyhangú napok követik egymást, engem pedig nyomaszt az egyedüllét. Már otthon, a szüleimnél is bezárva éltem, ám gyermekként még nem vonzott a külvilág, boldog voltam a megszokott helyeinken. Mit tudtam még akkor, mennyi felfedeznivaló létezik, amelyből még soha ízelítőt sem kaptam? Csak most, új otthonomba kerülve érzem, hogy már nem elég az, amit eddig tapasztaltam. A hosszú ideúton láttam falvakat, vásárokat, kastélyokat, fogadókat, és ebbe a forgatagba kóstolva nyughatatlanná váltam. Még többet akartam, ám helyette megint a négy fal közé szorultam. Pedig most már az idő is sürget: nincsenek hiú reményeim, tudom, hogy betegségem miatt az én homokórámat szűkebbre mérték, mint másoknak, és minden haszontalanul lepergett perccel erősebben érzem, hogy valamiről lemaradok.

– Nem furcsa, hogy itt lakunk egymás szomszédságában, mégsem vált a családunk soha két szót sem ezekkel a Fentonokkal? – kérdezem Isabelt.

– Én is mindig csak vasárnaponként láttam őket, de nem is vágyom velük közelebbi ismeretségre.

– Miért nem?

– Akik ennyire kerülik az embereket, azok nem lehetnek kellemes beszélgetőpartnerek, ha egyszer mégis társaságba csöppennek.

– Nem tudod, miért tartják így mindenkitől a távolságot?

– Fogalmam sincs. Amióta az eszemet tudom, ilyennek ismertem őket.

– Senki nem tud semmit?

Isabel elhúzza a száját.

– A cselédek pletykálnak ezt-azt, de én nem szoktam hitelt adni a szóbeszédeknek.

– Milyen szóbeszédeknek? – csillan föl a szemem. – Elmeséled?

Isabel ingerülten sóhajt, ám biztos vagyok benne, hogy élvezi a rá irányuló figyelmet és azt, hogy olyasmit tud, amit én nem.

– A cselédek azt beszélik, hogy a család rejteget valamit, vagy talán egy sötét titkuk van, amit féltenek, nehogy napvilágra kerüljön.

– Mi lehet az?

– Nem illendő pletykákat terjeszteni – oktat ki.

– Kérlek – könyörgöm neki, hogy teljes legyen az öröme. – Nem terjesztem tovább, csak meghallgatom, és már el is felejtem.

– Nem, ez nem helyes – rázza a fejét, amitől fényes loknijai az arca körül rugóznak, de a megfelelő szavaktól megered majd a nyelve.

– Talán jobb is, ha nem tudom, mi az, nem szeretnék magamnak álmatlan éjszakákat.

Erre hátralöki a haját.

– Ugyan már, csak nevetséges ostobaságokat hordanak össze róluk, például, hogy rabszolgákat dolgoztatnak, rabolt kincset őriznek, esetleg holttesteket gyaláznak. Vagy hogy fekete miséket tartanak a gonoszt imádva, és a pincéjükben szüzeket áldoznak fel neki – legyint.

– Ez tényleg nevetséges – mosolygok. – Senki nem ismeri közelebbről a Fentonokat?

– Anne azt hallotta, fenn hordják az orrukat. A világ minden kincséért sem menne oda komornának. Megjegyezte, hogy eddig még nálam a legboldogabb – teszi hozzá büszkén, és egy leheletnyit kihúzza magát.

– Vessünk egy pillantást a birtokukra. A domboldalról jó rálátás nyílhat rá, lovagoljunk el a romokig – vetem fel.

– Apám azt mondta, a romoknak a közelébe se menjünk – vágja rá.

Tőle nem is számítottam más válaszra, de nem adom fel.

– Gyors leszek.

– Ne menj oda.

– Csak lenézek a völgybe, és már jövök is vissza, ígérem. – Választ nem várva addig biztatom Talizmánt, míg rúgtatva meg nem iramodik.

– Én ugyan nem megyek utánad! – hallom Isabel bosszús hangját.

Amikor elérem a romokat, és megkerülöm őket, föltárul előttem az ősz színeibe öltözött Blackwell Grange. A birtokot patak fényes szalagja szeli át, mely fölött fahíd ível, messzebb egy falu sejlik templomtoronnyal, és tölgyerdő szürkés tömege sötétlik a távolban. A völgyben, tőlem nem messze mozgásra leszek figyelmes. Egy lovast pillantok meg, aki ráérősen üget a bokrok között, fehér inge vakít a napfényben. Thomas Fenton az, felismerem. Csak egy játék katona innét a dombtetőről nézve, akit, úgy tetszik, akár el is érhetnék, ha kinyújtanám érte a kezem.

Ekkor a lovam váratlanul megiramodik, én pedig veszélyesen megbillenek a dámanyeregben.

– Talizmán, mit csinálsz? Állj meg! – nyögöm, és hiába próbálok egyensúlyozni, már késő. Egy pillanat az egész, míg leesem róla és a fűben landolok, a torkomon pedig kiáltás szakad ki, ahogy a csípőmbe és a bokámba fájdalom hasít. Talizmán ezalatt egy fához üget, hogy a vadalmákat dézsmálja. – Hát ezért szaladtál el. Te kis falánk! – korholom, és a szoknyámmal kezdek harcba, mely esés közben a nyakamba hullott.

Odalenn a völgyben Thomas felkapja a fejét, aztán megpillantva engem a fűben erre fordítja a lovát, és vágtába kezd. Az ellenkező irányból is lódobogás közeledik.

– Victoria! Mi történt? Hol vagy? – hallom Isabel hangját.

Csak pár pillanat, míg a romokat megkerülve ideér, még néhány, és Thomas is felkaptat a domboldalon, azután csak patákat látok magam előtt.

– Istenem! – csendül Isabel sopánkodása. – Mondtam, hogy ne gyere ide, látod, megmondtam. Most megnézheted magad.

– Kisasszony, jól van? – hallok egy mélyen zengő hangot, miután csizmák sietnek a szemem elé, és Thomas letérdel mellettem. Összefogott, hosszú, barna hajából egy tincs elszabadul, és az arcába hullik, ahogy fölém hajol. Most alkalmam nyílik egész közelről megfigyelni őt. Finom metszésű arca érzékenységről árulkodik, riadalomtól tágra nyílt, árnyékos barna szeme pedig aggódva kutatja az enyémet. Sápadtsága és kialvatlanságának jelei csak még kétségbeesettebbnek mutatják. Frissen kaszált fű és szárazvirágok illatát érzem rajta, és régi könyvekét.

– Azt hiszem, igen – felelem bizonytalanul, és felülök. Szerencsére épp végeztem a szoknyám megregulázásával.

– Mi történt? – kérdezik egyszerre.

– Lovam észrevéve egy almafát odaszaladt hozzá, én pedig a lendülettől leestem.

– Tényleg nem kellett volna idáig jönnünk – fújtat Isabel. – Meg is lett a baj.

– Ugyan, vadalmafák lépten-nyomon vannak – legyintek. – Ez a baleset bárhol megtörténhetett volna.

– Fáj valamije? Nem sérült meg? – kérdezi Thomas.

– Nem, semmi bajom – válaszolom.

– El is felejtettem bemutatkozni. Thomas Fenton vagyok, Blackwell Grange tulajdonosának a fia – mondja a fiú, kezével maga mögé mutatva, a birtokra.

– Örvendek, ő itt az unokatestvérem, Isabel Dunham, engem pedig Victoria Lombardnak hívnak – válaszolom, és megpróbálok feltápászkodni.

– Sajnálom, hogy ilyen körülmények közt kellett megismerkednünk. Segítek felkelni – teszi hozzá Thomas, és készségesen nyújtja a karját, én pedig elfogadom. Lassan próbálkozok felállni, ám mihelyst sikerülne, fájdalom hasít a bokámba. Önkéntelenül nyögök egyet, noha nem szoktam szenvelegni, és majdnem összecsuklom, de Thomas elkap.

– Most mit csinálunk? – rémül meg Isabel.

– Reméljük, nem tört el a lába. De az biztos, hogy így nem fog tudni hazalovagolni – morfondírozik Thomas. Egy pillanatra eltöpreng, aztán megszólal: – Azt hiszem, nincs más megoldás. Ha nem haragszik meg, kisasszony... – Azzal egy mozdulattal a karjába nyalábol, és olyan könnyedén emel fel, mintha csak pehelysúlyom lenne. A hirtelen jött élménytől a lélegzet is belém szorul. A kezemet akaratlanul is a vállára teszem támasztéknak, és amikor rájövök, mit tettem, lángba borul az arcom.

– Na, de... – Isabel halkan felhördül, és a szeme elkerekedik, de nem tesz ellenvetést. Talán ő is felismerte, hogy más módon nemigen jutok haza.

– Hozná esetleg a lovakat? – kérdezi tőle Thomas.

– Persze – feleli ő beletörődve.

Elkapja Talizmán kantárját, ám Thomas lova minduntalan távolabb húzódik tőle, hiába léptet hozzá közel és nyújtózkodik érte, így más megoldás nem lévén elereszti a kantárokat, és leugrik a lóról. Segítség híján ő sem landol elegánsabban nálam, és bosszúsan törölgeti a tenyerét, amivel a fűben tompította az esését. A kantárokért lép, és a lovakat összeszedve duzzogva utánunk siet.

Thomas a helyzethez illő komolysággal igyekszik engem hazavinni. Nem telik bele sok idő, és már keresztülvágunk a birtokon.

– Hogy lehet az, hogy még sosem láttam itt önöket ezelőtt? – kérdezi közben.

– Sosem lovagolunk erre, apám nem szereti, ha messzire elcsatangolunk – feleli Isabel egy rövid, vádló pillantást vetve felém, ami nem kerüli el Thomas figyelmét.

– Ó. Tőlem nem tud meg semmit.

– Nem kérem arra, hogy füllentsen – mondom neki.

– Nem vagyok árulkodó típus. Majd hallgatok, mint a sír – nyugtat meg egy mosollyal.

Amikor megérkezünk az udvarra, Isabel sebesen kiköti a lovakat, majd előresiet a házhoz, hogy kinyissa a hátsó ajtót Thomas előtt. Odabenn Anne-nel találkozunk, aki ágyneműket cipel, és amikor meglát minket, kis híján elejti őket.

– Jóságos Isten, mi történt a kisasszonnyal? – kérdezi tágra nyílt szemmel.

– Baleset érte, leesett a lóról. Hívd ide anyámat és Marthát – utasítja Isabel.

– Máris – feleli a lány, és hanyatt-homlok elrohan.

– Erre – mutatja az utat Isabel a szalonba, ahol Thomas óvatosan letesz egy fotelbe.

– Köszönöm a fáradozását – mondom.

– Igazán nincs mit – feleli Thomas, és már meg is jelenik mögötte az ajtóban nagynéném, Claudio bácsikám és Martha, az idős mindenes cselédünk.

Az asszonyok összecsapják a kezüket, és sopánkodva kérdezgetnek. Tudják, hogy az egészségem törékeny, így sokkal jobban megijednek, mint amennyire valaki más esetében megijednének: nem szeretnének rosszabb állapotban visszaadni a szüleimnek, mint ahogyan megkaptak.

– Hogy estél le a lóról, amikor olyan jól lovagolsz? – kérdezi bácsikám.

– Talizmán meglátott egy vadalmafát és odaszaladt, én pedig leestem – felelem.

Amikor a lábam alá tolnak egy zsámolyt, majd a szoknyámat följebb húzva leveszik a cipőmet, Thomas csak megilletődötten álldogál.

– Fiam, üljön le, kérem – szól rá a bácsikám egy fotelra mutatva, és leereszkedik egy másikba, látva, hogy a segítségünkre nem lehet. Thomas habozik egy pillanatig, de aztán megadja magát, és leül. – Hálásak vagyunk, amiért haza hozta az unokahúgomat – folytatja a bácsikám.

– Szóra sem érdemes – válaszolja Thomas halkan. – Bárki megtette volna.

Amikor Martha a bokámat nyomogatja, akaratlanul is felszisszenek, mire az asszony komoran bólint.

– Mi az, Martha, kiderítettél valamit? – kérdezi a nagynéném aggódva, amint melléje guggol. Szív alakú arcának látványára most is, mint mindig fájdalom kúszik a mellkasomba, annyira hasonlít anyámra. Ugyanolyan magas homloka, meleg barna szeme és apró orra van, mint neki, csak míg anyám arca szigorú és sápatag, addig az övé mosolygós és egészségtől rózsás.

– Úgy vélem, nem tört el, és ki sem ficamodott, csak megrándulhatott – nyilatkozza az asszony.

– Biztos vagy benne? – kérdezi nagynéném.

– Öt fiút neveltem fel, láttam már sérülést eleget – feleli Martha fontoskodva. – Most pedig, ha megengedi, hoznék rá egy kis jó hideg borogatást, az majd hamar kikúrálja.

– Persze, menj csak – feleli nagynéném, mire Martha nyögve feláll, és kisiet.

Isabel ezalatt tétlenül topog mellettünk, arcán leplezetlen unalommal.

– Várjon, én is megyek segíteni – szól Martha után, és követi, ám biztos vagyok benne, hogy visszatérni már elfelejt.

– Ne aggódj, kicsim, meglásd, egykettőre helyrejössz – szorítja meg nagynéném a kezemet bátorítón mosolyogva.

– Szerencse, hogy épp akkor járt a környéken, amikor a baleset történt – mondja bácsikám Thomasnak.

– Távolabb lovagoltam, csak a kiáltásra figyeltem föl – feleli Thomas, én pedig hálásan nézek felé, noha nem láthatja. – Amikor odaértem, a kisasszony a földön feküdt. Fájdalmai voltak, nem tudott lábra állni, ezért jobb ötletem nem lévén a karomban hoztam haza.

– Nem kell szabadkoznia, fiam, magam sem tudtam volna egyebet kitalálni. Örülök, hogy ilyen készségesnek mutatkozott, az apja büszke lehet önre, igazi férfit nevelt a fiából.

Thomas szerényen tűri a dicséretek záporát, kényelmetlenül feszengve a helyén, és lerí róla, hogy szívesen szabadulna.

– Ugyan, Mr. Dunham, kérem, ne túlozzon.

– Ez nem túlzás, aki a családom segítségére siet a bajban, azt nem dicsérhetem eleget. Szeretném a hálámat ki is mutatni, ezért meghívom önt és családját ebédre, mondjuk, mához két hétre. Addigra Victoria lába is biztosan meggyógyul. A szüleinek is el akarom mondani, hogy remek embert neveltek a fiukból. Mostanáig még egyébként sem sokszor találkoztunk, hiába szomszédok vagyunk, ezt pedig őszintén bánom. Hányszor szerettem volna önökkel közelebbről megismerkedni, de sosem nyílt rá alkalom. No de tekintsük ezt a mait egy lehetőségnek.

– Nem volt olyan figyelemre méltó a dolog, mint amilyennek ön lefesti.

– Ne sértsen meg azzal, hogy visszautasítja a meghívást.

Thomas megdermed, az állkapcsa megfeszül, ám mosolyt kényszerít a vonásaira.

– Isten ments. Biztos vagyok benne, hogy a szüleim boldogok lesznek – mormogja. – Köszönjük.

– Mi köszönjük, hogy ilyen nagyszerű szomszédaink vannak.

Ekkor egy tállal a kezében megjelenik Martha, és Isabel valóban nincs vele. Idedöcög hozzám, a tálat, amelyben rongy ázik, leteszi, és a bokám felé nyúl, ám a keze megáll a levegőben.

– Ahhoz, hogy borogatni tudjuk a kisasszonyt, le kellene húzni a harisnyáját – szólal meg a férfiak felé sandítva.

– Igaz – feleli nagynéném, és köhint egyet.

Nagybátyám és Thomas egy pillanatig értetlenül merednek ránk, de aztán Thomas észbe kapva felpattan.

– Azt hiszem, most mennék is, ha nem haragszanak, folytatnom kell az elmaradt dolgaimat.

Erre bácsikám is feláll.

– Akkor hát nem maradt más hátra, mint a búcsúzás. Kérem, adja át üdvözletemet a szüleinek, és ne feledje a meghívást – lendíti kézfogásra a jobbját.

– Átadom és nem feledem – bólint Thomas megszorítva az elé nyújtott kezet. – Isten áldja mindnyájukat!

– Anne majd kikíséri – mondja bácsikám.

– Magam is kitalálok – válaszolja Thomas, és öles léptekkel kimenekül a szalonból.

Bácsikám kedvtelve néz utána: szemlátomást elkerülte a figyelmét Thomas kelletlensége. Miután vált velünk pár udvarias szót, követi a példáját, és diszkréten kivonul.

Egy pillanatra bűntudat tör rám. A Fentonok mindig is kerülték az embereket, és ez a látogatás most világos, hogy ellenükre lesz. Ám abban reménykedem, hogy akármilyen visszahúzódóak is, a kedvességünk láttán feloldódnak majd, és talán még új barátokra is szert tesznek a személyünkben.

Felkiáltok, amikor a hideg vizes ruha a meztelen lábamhoz ér, és az egész testem végiglúdbőrözik, de a reményeimet nem tudja lehűteni. Akárhogy is, már alig várom a két hét múlva esedékes találkozót.

Összerezzenve ébredtem fel: mintha valami jéghideg a lábamhoz ért volna, a színek és formák pedig szétfoszlottak előttem. Mintha egy mozgalmas világot elhagyva egy másik, ugyanolyan élő világba csöppentem volna, és aztán nem tudnám, melyik az igazi.

Ahogy felélénkültem, felidéztem magamban, amit álmodtam, nehogy egy mozzanatot is elfelejtsek. Az álom olyan volt, mint egy kosztümös film, és szinte én is részese voltam a filmnek. Éreztem a szelet, a ló mozgását, a fű csiklandós érintését, és azét a Thomasét. Viccesnek találtam, hogy az agyam még neveket is kreált az eseményekhez. Kíváncsi lettem volna, hogy ez vajon mindig ilyen? Más is ennyire zavarba ejtően életszagúan álmodik? Azon kívül miért kezdtem el újabban álmodni, és eddig miért nem tettem? És miért álmodom magamat lánynak? Sosem akartam lány lenni. Olyan érzés volt, mintha az agyam némi keresgélés után, ráállt volna egy csatornára, mint egy rádió, és most közvetítené, amit talált, akármi is az.

Hajnalodott, a függönyön túlról halvány fénysugarakóvakodtak a szobámba, és amikor az órámra pillantottam, még fél öt sem volt.Mivel a kérdésekre nem találtam választ, a másik oldalamra fordultam, ésvisszaaludtam.