Újabb folyosókon áthaladva egy lift elé értünk.

– A gyűjtemény tízméternyire van a föld alatt, lifttel kell lemenni – közölte Mr. Zharkov.

Beléptünk a tágas, faborítású, egyik falán tükör helyiségbe. Mindenki diszkréten maga elé meredve állt, míg meg nem érkeztünk. Mr. Zharkov is lefelé nézett, kissé oldalra, a tükörbe, mintha elrévült volna, de amikor jobban megfigyeltem, rájöttem, hogy valójában Kayla lábát méregeti. Miután leértünk, egy tömör acél ajtó tárult föl előttünk. Leginkább egy bank páncélterméhez illett volna. Egy panel is állt mellette scannerrel. Mr. Zharkov a panelhez lépett.

– Kérem, azonosítsa magát! – csendült egy udvarias női géphang.

A férfi belenézett a retinascannerbe, és a mutatóujját is az olvasóra helyezte. Fényfelvillanások és egy sípolás után újból megszólalt a gép:

– Üdvözlöm, Mr. Zharkov! Fáradjon be!

Halk búgást követően szisszenés hallatszott, és a fémajtó elcsúszott jobbra, majd eltűnt a falban.

Azonban még nem a gyűjtemény következett, hanem két furcsa üvegkapu zárta el a továbbjutást, amik egymástól pár méterre álltak. Úgy nézett ki a rövid folyosó, mint egy üvegkabin.

– Ez a légzsilip – szólalt meg Mr. Zharkov. – A műtárgyak tárolására az oxidánsoktól megszűrt, ionizált vízzel nedvesített levegő a legmegfelelőbb, melynek páratartalma pontosan negyvenöt százalék, hőmérséklete pedig húsz fok. A zsilip biztosítja, hogy a gyűjtemény mindig ezen körülmények közt maradjon.

Beléptünk, és amikor az üvegajtó bezárult mögöttünk, halk szisszenés hallatszott.

– A nyomáskiegyenlítés elkezdődött, ne lepődjenek meg, ha bedugul a fülük. Előre is elnézésüket kérem a kellemetlenségért. Pár pillanat, és vége.

Kayla morogva próbálta kidugítani a fülét, de a túlsó kapu hamarosan kinyílt. Mögötte folyosó tárult föl süppedős szőnyeggel, és két oldalt műtárgyakkal, pontosan olyan barokkos stílust idézve, mint odafent. Amikor beljebb mentünk, mozgásérzékelős lámpák kapcsolódtak fel, és kamerák fordultak felénk.

A folyosóról jobbra is, balra is ajtók nyíltak, Mr. Zharkov egymás után vezetett be minket rajtuk, és elmondta, miket szeretne a megrendelt képekre. Minden teremnek más volt a témája, és a falai is különböző színben pompáztak. Az egyikben haragoszöld selyemtapéta borította a falakat, és csatajeleneteket ábrázoló festmények lógtak rajtuk, méretes üvegtárolókban pedig réginek tűnő pisztolyok, kardok és egyéb harci eszközök feküdtek. Egy másik helyiség rózsaszínű virágmintás tapétát kapott, és benne káprázatos ruhácskákba öltöztetett porcelán hajasbabák, komplett babaházak, és gyerekekről készült régi festmények kerültek kiállításra. Egy kislánynak maga lett volna a mennyország.

– Még Okszána kezdte el gyűjteni ezeket – jegyezte meg Mr. Zharkov nosztalgikusan az utóbbi szobában. – Jekatyerina pedig folytatta.

Itt is csináltam pár fotót a falak színéről, aztán tovább mentünk. Követtük Mr. Zharkovot a folyosó végéig, ahol két hatalmas kétszárnyú ajtó állt egymás mellett.

– A most következő két teremben tartom a gyűjteményem legértékesebb darabjait – szólalt meg a férfi, amikor elébük értünk. – Itt kétszer annyi a kamera, mint máshol – tette hozzá, majd kinyitotta az egyik ajtót, ami mögött a felkapcsolódó lámpák fényében pazar csillogás tárult elénk. Körben, a bordó színű selyemtapétás falak mentén ékszerek, pénzérmék és Fabergé-tojások kellették magukat az üvegtárolókban, és a látványt több oldalról is tükrök sokszorozták meg, mintha Mr. Zharkov nem lett volna elégedett a gyűjteménye méretével és így próbált volna elérni egy kedvezőbb pszichológiai hatást. Kayla élénk érdeklődéssel nézett körbe, még egy füttyöt is megeresztett, míg Mr. Zharkov csak faarccal meredt maga elé. Ezek a csecsebecsék őt már láthatóan nem csigázták fel.

– Ide szeretném elhelyezni a nyakéket ábrázoló képet – szólalt meg.

– Illeni fog a tapétához – bólintott Kayla, mire oldalba böktem.

Amikor elhagytuk a termet, Mr. Zharkov bezárta mögöttünk a kétszárnyú ajtót, és a másik elé lépett, ám nem nyitotta ki egyből, hanem közvetlenül előtte megfordult.

– Ebben a helyiségben vannak az én drágaságaim – mondta, és ittlétünk óta először felélénkült az arca. – Az igazi kincsek.

A háta mögött kinyitotta az ajtót, és még mindig velünk szemben állva színpadiasan széttárta az ajtószárnyakat. Nem tudtam elképzelni, mi lehet számára értékesebb egy szobára való ékszernél, de amikor a világítás felkapcsolódott, kiderült.

– Könyvek? – kérdezte Kayla meglepve.

– Dá – mosolygott Mr. Zharkov, és elegánsan megfordult, hogy belépjen. Utána mi is besorjáztunk. – Méghozzá nem akármilyen könyvek. Könyvritkaságok! – Egy üvegtárolóra mutatott, amelyben egy igen réginek kinéző könyv feküdt. Kézzel írhatták, és elsárgult lapjait bibliainak tűnő jelenetek díszítették. – Rejtélyes eredetű, titkosírással írt, máig megfejtetlen darabok – intett egy másik tároló felé, amiben egy kinyitott könyv lapjait értelmezhetetlen ábrák és írásjelek tarkították. – Vagy éppen grimoárok. – Egy sarokban vastag, hullámos lapú könyv feküdt az üveg mögött.

Kayla ásított egyet.

– Mi az a grimoár? – kérdeztem.

– Olyan gyűjtemény, ami okkult eljárásokat, útmutatókat ír le, például szellemidézéshez, amulettek készítéséhez, halottak feltámasztásához, egyéb varázslatokhoz – felelte Mr. Zharkov, miközben közelebb lépett a vastag könyv tárolójához.

Meglepődtem a válaszon.

– Ön fogékony az... ilyesmikre? – kérdeztem óvatosan.

– Nem hiszek a mágiában, sem más egyéb természetfelettiben, csakis a kézzelfogható dolgokban – felelte félig lehunyt szemmel. Emily ezt hallva egyből megutálta volna. – De nem kell hinnem bennük ahhoz, hogy nagy becsben tartsak egy ilyen könyvet, amiért emberi bőrből készültek a lapjai – veregette meg szeretetteljesen az üvegtároló tetejét –, vagy vérrel íródott – mutatott egy másik tárolóra.

Kayla halk nyikkanást és undorodó hangot hallatott.

– Ezeket a tárgyakat a saját örömére gyűjti, vagy néha a közönség is megtekintheti őket? – kérdezte egyszer csak Jamison. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy velünk van, de a hangjára mindenki odakapta a fejét.

– Arra kíváncsi, mennyire érezheti most kivételezettnek magát? – pillantott rá Mr. Zharkov félig lehunyt szemmel. – Nos, nem vagyok rejtőzködő típus. Nem félek a versenytől, és kölcsön szoktam adni a gyűjtemény egy részét kiállításoknak, de mindig nagy a biztonsági kockázat. Jobb szeretek itt helyben tárlatot vezetni.

– Próbáltak már betörni önhöz?

Mr. Zharkov furcsállva vonta fel a fél szemöldökét.

– Nem is egyszer – felelte higgadtan.

– És mi történt? – nézett rá Jamison.

– Maga szerint? – kérdezett vissza Mr. Zharkov, és önelégült mosoly jelent meg a szája sarkában. – Az illetők jelenleg a Thameside vendégszeretetét élvezik. De előbb még megismerhették az enyémet. Ide egy papírt és egy lúdtollat ábrázoló képet szeretnék – mondta aztán, nyilvánvalóan nekem címezve, de még mindig Jamisonnal nézve farkasszemet.

– Már írom is – feleltem, és gyorsan előhúztam a telefonomat, hogy feljegyezzem az utasítást.

A jobb oldalamnál ugyanebben a pillanatban mozgást láttam a szemem sarkából, és amikor odapillantottam, egy óriási, ezüstkeretes tükröt vettem észre, amely a mennyezettől a padlóig ért. Újabb optikai csalás. Újragondolva a méreteket, a könyvgyűjtemény tényleg nem volt számottevő, mindössze harminc-negyven darabból állhatott.

Ekkor a tükör elhomályosodott, pont úgy, ahogy a suli mosdójában és a múzeumban is, aztán a láthatatlan ujj lassan kiírt egy sor jelet. A vérnyomásom az egekbe szökött. Hát már itt is utolért ez a szellem vagy mi? Ráadásul itt, mindenki előtt! Kitágult szemmel meredtem a tükörre. Miért nem tud ez a hülyeség csak akkor jelentkezni, ha egyedül vagyok? Mi lesz, ha más is észreveszi?

– Mi az, mit látsz? – lépett mellém Kayla, és követte a tekintetemet. Ő is belenézett a tükörbe. Mintha lassított felvételt figyeltem volna. Szinte láttam, ahogy barátnőm arcára kiül a döbbenet, aztán a rémület...

Ám a valóságban semmi ilyesmit nem produkált, csak rápillantott a saját képmására, felmérte a míves ezüst keretet, aztán kérdőn felém fordult. A tükörből láttam, ahogy a többiek is idekapják a fejüket, és belenéznek, de nem mutattak meglepődést. A tükör viszont még mindig homályos volt, és az írás sem tűnt el róla, sőt, egyre több jelent meg. Egyértelművé vált, hogy kizárólag én látom ezeket, az egész csak az én hallucinációm. De vajon tényleg hallucináció, vagy inkább arról van szó, hogy egyedül nekem hajlandó megmutatkozni?

– Semmit. Semmi különöset. – Próbáltam olyan lazán felelni, ahogy csak tudtam. – Miért?

– Tisztára úgy néztél ki, mintha szellemet láttál volna.

Felnevettem, habár kissé erőltetetten.

– Csak azon gondolkodtam, mennyire lenőtt a hajam – feleltem. – Le kéne már vágatnom.

– Mondasz valamit, ez így már tényleg nem menő – mondta Kayla, és mókásan megcibálta a frufrumat.

– Ha mindent megbeszéltünk, akkor akár mehetnénk is – javasoltam fennhangon.

– Igen, azt hiszem, mindent elmondtam, amit akartam –bólintott Mr. Zharkov, én pedig kihasználva, hogy mindenki felé fordul, gyorsanelőhúztam a zsebemből egy tollat meg egy szórólapot, és lefirkantottam ajeleket.

Amikor hazaértem, lezuhanyoztam, melegítőbe bújtam, és felhívtam Selimet. Csak sokadik csörgésre vette fel, ami nem lepett meg, mert a büféjében szüntelenül ki kellett szolgálnia a vendégeket.

Selim falafelt, tahinit, és egyéb török ételeket árusító büféjét a nyáron fedeztem fel magamnak. Zöldséget pucolni, takarítani, meg mosogatni kellett, amiért órabért kaptam, és az volt a legjobb, hogy akkor mehettem, amikor ráértem, mert mindig akadt munka. Selim egy jó kedélyű, negyvenes csóka volt három kisgyerekkel és olyan szöveggel, hogy a vendégek egy része talán nem is az étel miatt járt a büfébe, hanem inkább őmiatta. A munkaidőm hamar elrepült mellette, és mindent, amit a fizetésemből vettem, valahogy belengett Selim derűs szelleme.

– Tessék! – szólt bele erős akcentussal, nem éppen türelmes hangsúllyal.

– Szia, Soren Mallory vagyok.

– Nocsak, kissrác, te még élsz?

– Nos, igen, rég jelentkeztem.

– Egészen pontosan három hete – mondta Selim szemrehányóan.

– Azért hívlak, mert szükségem lenne munkára. Ha esetleg...

– Selimnek meg szüksége lett volna a két szorgos kacsódra.

– Tudom, ne haragudj, de szeptembertől elkezdődött az iskola, én meg érettségizni fogok.

– Persze, de az emberek iskolaidőben is szeretnek falafelt enni, és ha nincs, aki elkészítse nekik, mit tálal eléjük Selim?

– Igazad van, sajnálom, de már nem fogok tudni hétköznap menni. Hétvégén viszont igen.

– Nem jó, Selimnek hétköznapra kell valaki.

– Mindig azt mondtad, annyi a munka, hogy bármikor mehetek.

– Hétvégére már találtam valakit – mordult.

– Azt ígérted, az enyémek lehetnek a hétvégék, hogy suli mellett is tudjak dolgozni.

– Te meg azt ígérted, hogy Selim mindig számíthat majd rád! – harsogta olyan hangosan, hogy messzebb kellett tartanom a fülemtől a telefont.

– Ezért hívlak most.

– És hol voltál az előző három hétben?

– Ha kellettem, miért nem hívtál?

– Selim hívott téged, te megátalkodott csirkefogó, csak sosem vetted fel!

Tudtam, hogy Selim akármit is mond, sosem haragszik igazán. Néha olyan kiabálásokkal és asztalcsapkodásokkal megtoldott műveszekedéseket folytatott az alkalmazottaival, hogy zengett bele a büfé, a hallgatóság pedig könnyesre nevette magát.

– Mikor nem vettem fel a telefont?

– Mondjuk az előző héten végig, hogy az ég szakadna rád! Utána Selim feladta, és fölvette dolgozni azt, aki legelőször ajánlkozott.

– Sajnálom, hogy így alakult. Hétköznap pontosan mikor kellene mennem?

– Hétfőn és kedden délelőtt.

– Akkor iskolában vagyok.

– Sajnálom, kis haver, Selim ezt tudja ajánlani. Ha megfelel, küldj egy üzenetet, most pedig Selimnek mennie kell, mert várják az éhes szájak. Salam alaikum!

Letette, mielőtt én is elköszönhettem volna. Morgolódva kerestem vissza a nem fogadott hívásaimat, és fogadni mertem volna, hogy legfeljebb ha egyet találok majd tőle, amikor eszembe jutott, hogy Sebastien zaklatásai miatt a múlt héten tényleg nem vettem fel a telefont. Amikor alaposan végignéztem a listát, valóban benne voltak Selim hívásai is, de Sebastien olyan sűrűn keresett, hogy az ő hívásai teljesen elvesztek köztük. Most még jobban utáltam Sebastient.

Arra gondoltam, ha minden kötél szakad, ellógok néhány napot a suliból, vagy megpróbálok elcserélni egy-két hétvégét azzal új dolgozóval. Olyan nincs, hogy ne tudjak pár fontot előkaparni a tartósító sprayre.

Előkerestem a Mr. Zharkovnál készített jegyzeteimet, és a fényképeket is feltöltöttem a laptopomra. Próbáltam fejben összeállítani, milyenek legyenek a kért rajzok, de egyrészt feszélyezett a tökéletesség kényszere, hogy megrendelésre dolgozom és csodálatosat kell alkotnom, másrészt pedig akárhogy is küzdöttem, rendre visszakúsztak a fejembe a tükörben látott jelek, és kiszorítottak minden más gondolatot. Meg kellett állapítanom, hogy ez a valami már egyre erőszakosabban üldöz. Vagy én kezdek egyre biztosabban megőrülni.

Félórányi erőlködés után képtelen voltam tovább a rajzokra koncentrálni, és inkább felmentem a netre, hátha találok valamit a jelekkel kapcsolatban. Ráakadtam egy titkosírásokkal foglalkozó oldalra, ahonnét megtudtam, hogy a kriptográfia egész tudományágnak számít, és annyiféle módja van a rejtjelezésnek, mint égen a csillag. Megvizsgáltam a tükrözéses módszert, a Vigenère-táblát, a Tiro-féle gyorsírást, a skytala-kódolót, az Achiram-titkosírást, és még rengeteg félét. A kvadratikus összevonásnál adtam fel.

Aztán arra gondoltam, talán inkább az írásjelek beazonosításával kellett volna kezdenem. Volt egy oldal, ahol írástípusok és írásjegyek szerepeltek a rovásírástól a héber abjadon át a japán kandzsikig. Még az egyiptomi hieroglifákat is végignéztem, hátha meglátok köztük valami ismerőset, de egyik sem hasonlított azokra a jelekre, amiket felírtam. Egy órányi eredménytelen kutakodás után kimerülten dőltem hátra.

Mi van, ha ezeket a jeleket mégiscsak az elmém produkálta? Hiszen senki más nem látta őket, ez aznap kiderült. Ha viszont tényleg egy szellem akar kommunikálni velem, aki képes arra, hogy a tükörre vetítsen dolgokat – ráadásul úgy, hogy csak én lássam –, akkor arra miért nem képes, hogy olyan nyelven és betűkkel írjon, amit megértek? A titkosírásnak pedig mi értelme, ha úgyis csak én látom?

Semmit sem értettem, de abban biztos voltam, hogy a saját szegényes, pár óra alatt összekapart tudásommal nem fogom megoldani a rejtélyt.