A nyűglődés szó jellemezte a legjobban azt az állapotot, amiben másnap, vagyis szombaton tengődtem. Az a különös érzés, hogy folyékony vagyok, és bármikor szétloccsanhatok a padlón elmúlt, és átvette a helyét egy enyhe émelygés meg rossz kedv. Addig nem is sejtettem, hogy a fűtől is lehet az ember másnapos, de most a saját bőrömön tapasztalhattam ezt meg. Anyának kénytelen voltam azt hazudni, hogy összeettem valami kritikán aluli utcai kaját, ezért nem vagyok hajlandó magamhoz venni semmit, mivel az igazat nem mondhattam el.

Tony délelőtt meglátogatott. Anya élénk érdeklődéssel figyelte, ahogy eltűnik a szobámban. Meg is jelent az arcán egy „jó lenne, ha majd beavatnál" kifejezés, de szerencsére Tony magával hozta a függvénytáblázatomat, amit a legutóbb kért kölcsön, és ez jó ürügyet szolgáltatott az ottlétére. El kellett volna mesélnem neki, mi a helyzet velünk, de egyúttal azt is meg kellett volna osztanom, hogy Tony egyszer emlékszik a kezdődő kapcsolatunkra, egyszer nem, és akkor sajnálni kezdett volna, én pedig utáltam, ha sajnálnak.

– Hogy vagy? – kérdezte Tony, amikor a szobámba lépett, és letette a függvénytáblázatot az asztalomra.

– Kösz, jól – hazudtam, és egy kicsit megszédültem, úgyhogy leültem az ágyra.

– Egyáltalán nem vagy jól.

– Nincs semmi bajom.

– Dehogy nincs, látom rajtad – mondta aggódva. – Nem kellett volna fűvel kínálnom téged, nem is értem, hogy juthatott eszembe. Kérlek, ne haragudj, nem tudtam, hogy meg fog ártani, én még sosem voltam tőle rosszul – hadarta előttem állva.

– Én döntöttem úgy, hogy kipróbálom, ne emészd magad – feleltem, és megpaskoltam magam mellett az ágyat. – Túléltem, és nem volt annyira szörnyű. Igazából egész érdekes hatása volt.

Tony kíváncsi arccal leült.

– Milyen volt?

– Nehéz leírni. Úgy éreztem, mintha folyékony lennék, és a tárgyak elúsznának előlem, amikor értük nyúlok, a padló pedig puhának tűnt.

– Én is tapasztaltam már hasonlót.

– De nem is ez a lényeg, hanem ami később jött.

– Micsoda?

– Bevillantak furcsa képek valami folyosóról. Ez is álomszerű volt.

Tony összeráncolt homlokkal figyelt.

– Hasonlított az éjszakai álmaidra? Régiesnek érződött?

– Nem. Betonfala volt, és még valami graffitit is láttam rajta.

– Graffitit? Mit ábrázolt? – kérdezte meglepődve.

– Azt nem tudtam kivenni. Viszont a folyosó egy ajtóban végződött. Lehet, hogy valami szimbolikus dolog akart lenni, bejárat az elmém legtitkosabb zugába, vagy mit is mondtál.

– Lehetséges. Be tudtál menni az ajtón?

Tetszett az érdeklődése, meg hogy komolyan vesz. Örültem, hogy megoszthatom ezt a dolgot valakivel, aki nem utasítja el élből, és nem küldene diliházba.

– Nem. Pont akkor szűnt meg a látomás.

– Kár – mondta Tony.

– Én nem sajnálom annyira – vontam meg a vállam. – Ki tudja, mi volt mögötte. Te is láttál már ilyen ajtókat füvezés közben?

– Én még sosem – legyintett.

– Pedig kíváncsi lettem volna, hogy a te ajtód mögött mi van.

– Arra én is – felelte.

– Te miket szoktál látni?

– Hát, „látni" nem sok mindent látok, inkább csak érzek dolgokat. Például ellazulok, megnyugszom, vidám leszek.

Elmosolyodtam, és szórakozottan rugdosni kezdtem a sarkammal az ágy alól kikandikáló rajzmappámat.

– Megnézhetem a rajzaidat? – kérdezte, amikor az ő tekintete is az ágy alá tévedt.

– Persze, de egyik sem nagy durranás – feleltem, és előhúztam a mappát.

Tony kivette belőle a rajzokat, és egyiket a másik után megszemlélte. Akadt, amelyiknél elismerően bólogatott.

– A nagy része tényleg béna, de van, amelyik ügyes – jegyezte meg vigyorogva. – Például ez a sajátos stílusú Mona Lisa.

Felnevettem.

– Az Kayla szülinapi ajándéka lesz. De erről nem tudsz.

– Egyik szememen be, a másikon ki.

– Én csak az egyik rajzommal vagyok elégedett, de az pont nincs nálam, mert beadtam egy kiállításra – szaladt ki a számon, de egyből az ajkamba haraptam.

– Mit ábrázol?

– Egy nyakéket – böktem ki némi gondolkodás után. – Azt, amelyiket egy portrén láttuk a National Galleryben, és amelyikről meséltem is, hogy álmodtam vele.

Tony rám nézett.

– Lerajzoltad emlékezetből? Vagy elmentél lemásolni?

Kicsit haboztam, hogy elmondjam-e az igazat, de már elég sok mindent elmeséltem neki, és nem szaladt világgá, úgyhogy összeszedtem magam.

– Nem. Már előbb megrajzoltam, mint hogy láttam volna a festményt. Az egyik álmom alapján. Tudom, elég hihetetlenül hangzik.

– Én hiszek neked. – Elszánt arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, komolyan is gondolja.

– Pedig én magam is alig hiszem el, olyan őrültség ez az egész. Nem tudom, miért álmodom ilyeneket.

– Miket álmodtál még?

– Tényleg tudni akarod? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen – válaszolta határozottan, és szemlátomást egyre kíváncsibban. – Mindent tudni szeretnék rólad.

Ez bátorságot öntött belém, és melegség töltött el. Legszívesebben megcsókoltam volna, de inkább meg akartam várni, amíg ő kezdeményez.

– Hát, mostanában például egy kész szappanoperát, de minden részlete ugyanannak a történetnek a folytatása. – Ezután elmeséltem neki azokat az álmokat, amiket még nem ismert. – És most ott tartunk, hogy ez a Xavier azzal nyaggatja Victoriát, hogy adja elő a nyakéket, a lány viszont a létezését is tagadja – fejeztem be. Szerettem volna azt is megosztani vele, hogy állandóan jelek tűnnek fel előttem a tükörben, és hogy szerintem összefügghetnek az álmokkal, de lebeszéltem magamat. Egyelőre elég ennyi furcsaság velem kapcsolatban.

– Ez érdekes. Szerinted létezik? – kérdezte Tony tűnődve.

– Igen. Csak a lány nem akarja odaadni a férfinak. De most komolyan, elképzelni sem tudom, miért kell annak a fazonnak annyira a nyakék. Meglátta a festményen és a megszállottja lett? Ez tiszta hülyeség – csóváltam a fejem. – Bár ez az egész is egy összevissza zagyvaság, mivel csak álom.

– Lehet, hogy valami fétise van – mosolygott Tony.

Ezen én is elmosolyodtam, és örültem, hogy nem néz komplett őrültnek.

Délután Kayla elvitt a bogárral Jevgenyij Zharkovhoz. Jamisont menet közben felvettük, és megcéloztuk London legelitebb negyedét. Kíváncsi voltam, milyen házban lakik ez a Mr. Zharkov. Egy kastélyt képzeltem el, de minimum kúriát, ám amikor megérkeztünk a megadott címre, elképedtem.

Egy fémkerítés mögött valami űrhajószerűség vagy inkább atombiztos objektum sejlett át, mintha egy sci-fiből lépett volna elő. Lakóházra még véletlenül sem hasonlított. Az óriási, hasáb alakú épület szürke falain sehol sem látszott díszítés, vagy bármi tetszetősségre való törekvés, a beton, üveg és fém szentháromsága kizárólag a puritán célszerűséget szolgálta. A cél pedig kétségkívül a biztonság lehetett, mert még az ablakok fölött is acélredőnyök várakoztak.

– Amikor kinevettük a kiállításon ezt a fazont, ki gondolta volna, hogy egyszer még nála kötünk ki? – szólalt meg Kayla az épületet méregetve.

– Biztos, hogy jó helyre jöttünk? Nézzük meg még egyszer a címet! – indítványoztam.

– Ott vagyunk, ahol kell, százszor leellenőriztem. Itt lakik az embered. Hacsak el nem írta a saját címét és véletlenül valami katonai létesítményét adta meg. – Azt már kívülről láttuk, hogy kamerák figyelnek mindent, a kerítés acéllemezekből készült, és a kapu mellett egy űrtechnológiás beléptető rendszer áll. Kiszálltunk a kocsiból, és szemügyre vettük ez utóbbit.

– Szerintem ezt kell megnyomni – bökött Jamison egy gombra, mire mintha fényképezőgép villant volna, aztán felberregett a zár, a kapu pedig lassan elemeire bomlott: egy részük jobbra, a többi balra húzódott. – Ezt nevezem. Vajon mit őrizhet odabenn ilyen high-tech cuccokkal?

– Sss, lehet, hogy hallgatózik is, nem csak fényképez – mondta Kayla halkan.

Amikor visszaültünk a kocsiba, és begurultunk az udvarra, Kayla autója valahogy eltörpült az ott álló Lamborghini és Aston Martin mellett.

– Te jó ég, a bogaram csak egy kis csótány ezek mellett a T-rexek mellett – sóhajtott Kayla.

– Semmi baj nincs a bogaraddal – próbáltam vigasztalni. – Városban nem is praktikusak ezek a nagy hombárok, és én folyton félnék, hogy ellopják.

Kayla csak fájdalmasan mosolygott.

– Hol kell itt bemenni? – kérdezte Jamison, miután kiszálltunk, és megközelítettük a házat. A kérdés jogos volt, ajtót ugyanis sehol sem lehetett látni.

Ekkor a fal, amin addig nem látszott bejárat, egyszer csak szétnyílt, bent pedig egy sokkal barátságosabb hall tárult fel csíkos tapétával és kecses, festett padlóvázákkal, bizarr módon hívogatva, mintha egy másik világba akarna átcsábítani.

– Na, be mertek lépni az ismeretlenbe? – nézett ránk Kayla a szemöldökét emelgetve.

Mindhárman közelebb mentünk, mire egy nő jelent meg az ajtóban. Sötét szoknyát, fehér blúzt, csipkés kötényt és főkötőt viselt. Szobalánynak nézett ki.

– Lajka, Mishka, vissza! – ordította hirtelen, amitől hátrahőköltünk. Mögöttünk morgás zendült, és amikor a vállam fölött hátrapillantottam, két izmos, nagytestű kutyát láttam vicsorogni. Úgy kerültek mögénk, hogy meg sem hallottuk őket. Kayla összerezzent, amikor megfordult, és közelebb ugrott Jamisonhoz. – Helyetekre! – A két aranybarna szőrű kutya morgott még egy kicsit, aztán kelletlenül elsomfordáltak.

– Afrikai oroszlánkutyák – mosolygott a nő –, Mr. Zharkov legújabb kedvencei. Az úr már várja önöket – mondta aztán, mintha mi sem történt volna. – Erre fáradjanak, kérem! – intett, hogy kövessük. A többiekkel összenéztünk, és utána mentünk.

– Máris a frász kerülget ettől a helytől, remélem, hamar végzünk – súgta Kayla.

– Igyekszem – feleltem –, de nem csak rajtam múlik.

A ház – vagy inkább erőd – belseje mintha nem is ugyanaz az épület lett volna. Túlcicomázott, neobarokk bútorok, régi festmények, márványszobrok mellett haladtunk el. Minden aranyban, vörösben és vakító fehérben pompázott, és semmi sem volt sima vagy egyenes: még a szőnyeget és a tapétát is olyan bonyolult ornamentika díszítette, hogy a szemem is belekáprázott. Mintha csak Nagy Péter cár kastélyában jártam volna. Feszélyezett az ekkora gazdagság látványa. Kayla is így érezhetett a bogarával, nekem pedig az jutott eszembe, hogy mennyire kilóghatok a környezetből a farmer-póló-tornacipő összeállításomban. Ha tudom, hogy ilyen nemesi leszármazotthoz vagy kihez jövünk, valami elegánsabbat vettem volna fel. Csak az vigasztalt, hogy a többiek sem öltöztek ki.

Egy tágas hallon és számos folyosón haladtunk keresztül, mire a nő megállt egy kétszárnyú ajtó előtt, és kinyitotta.

– Uram, a vendégei megérkeztek! – szólt be a szalonnak kinéző helyiségbe, ahol egy kandalló előtti fotelben házigazdánk ült könyvet olvasva.

– Szpasziba, Irina. Elmehet – felelte elegánsan bólintva.

A nő meghajolt, és távozott.

Mr. Zharkov összecsukta a könyvet, letette a mellette lévő, faragott lábú asztalkára, aztán méltóságteljesen odasétált hozzánk. Az arca most is ugyanazt a világundort tükrözte, mint amikor a legutóbb láttam.

– Üdvözlöm önöket a házamban. Jevgenyij Zharkov vagyok – mutatkozott be ünnepélyes hangon, és felém nyújtotta a jobbját.

– Örvendek. Soren Mallory – feleltem, és megráztam a kezét. A bőre jéghideg volt, a kézfogása pedig lagymatag, mintha egy döglött halat markoltam volna. – Engedelmével a barátaim is elkísértek: Kayla Martin és Jamison Barr. Kedvelik a művészetet.

Ők is kezet fogtak vele.

– Örülök, hogy eljöttek. Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott Mr. Zharkov az asztal körüli karosszékekre. – Könnyen ide találtak? – érdeklődött udvariasan, miközben a szeme egy villanásával felmérte Kayla azon testrészét, amire a legbüszkébb volt: a combját.

– Igen, köszönjük, el sem lehetett téveszteni – felelte Kayla, miközben leültünk. Szerencsére nem vette észre Mr. Zharkov pillantását, különben ki tudja, mi történt volna.

A kétszárnyú ajtó kinyílt, majd Irina jelent meg egy tálcával, amit letett elénk az asztalra. Pirítósok, sütemények, tálkák és teáscsészék álltak rajta, valamint egy nagy, zöldre festett, virágmintás fémedény, aminek teáskanna ült a tetején.

– Teát, édességet, kaviárt? – kérdezte tőlünk Mr. Zharkov.

– Csak teát kérek, köszönöm – feleltem Jamisonnal egyszerre, Kayla viszont felélénkült.

– Én megkóstolnám a kaviárt – mondta.

Irina elébe helyezte a pirítósokat, a kaviárt és egy csinos kistányért, mellé kenőkéssel.

– Köszönöm! – mondta Kayla. – Ez meg micsoda? – kérdezte aztán a furcsa formájú fémedényhez nyúlva, de sziszegve el is kapta a kezét.

– Szamovár, más néven vízforraló – felelte Mr. Zharkov türelmesen. – Orosz eredetű, a teát főzzük benne. Érdemes óvatosan bánni vele – tette hozzá némi éllel.

– Értem – morogta Kayla a kezét dajkálva. – Inkább nem kérek teát – tette hozzá, aztán felmarkolt egy pirítóst, és kenni kezdte kaviárral.

Miután Irina kitöltötte a teákat és távozott, Mr. Zharkov felemelte a csészéjét, és óvatosan belekortyolt. Mi is követtük a példáját Jamisonnal.

A kandalló fölött három festett portré vonzotta magára a figyelmemet: középen Mr. Zharkové, mellette pedig egy-egy szőke hajú, fiatal lányé. Pont, mintha nemesi család lennének, akik fotók helyett festményeket készíttetnek magukról. Mr. Zharkov a képen szokatlanul boldognak látszott, az arcáról hiányzott a rákövült, fásult unalom, mintha a festő utasításba kapta volna, hogy vidámabb képet készítsen, mint a modellje. A jobb oldali lányban egyenesre vágott frufrujáról és behízelgő arckifejezéséről felismertem Jekatyerinát, noha a haja itt eredeti szőke volt. A bal oldali lány egy életvidám középiskolásnak tűnt. Telt ajkai széles mosolyra húzódtak, pirospozsgás arcán gödröcskék ültek, és kék szemével úgy nézett, mintha a világon mindent szórakoztatónak találna. Kayla is követte a tekintetemet.

– Csak Jekatyerináról hallottam. Van egy másik lánya is? – kérdezte a képre mutatva.

– Ő Okszána, a néhai feleségem – felelte Mr. Zharkov szárazon.

– Sajnálom. Részvétem – motyogta Kayla.

– A szülei ellenezték a kapcsolatunkat, mondván, hogy még túl fiatal, de később beleegyeztek a házasságba, mert kiderült, hogy várandós – mondta Mr. Zharkov, és nosztalgikus szomorúsággal tekintett fel a képre. – Tizenhat éves volt, amikor egybekeltünk, és öt boldog évet töltöttünk együtt. Egy ostoba autóbalesetben halt meg, ami egy kis figyelemmel elkerülhető lett volna.

Kayla vigasztalóan nézett rá.

– Remélem, a felelősök megkapták, amit érde...

– Bűn rosszul vezetett – vágott a szavába Mr. Zharkov.

Kayla az ajkába harapott, és egy darabig nem szólalt meg.

– A sors kiszámíthatatlan – folytatta Mr. Zharkov rezignáltan. – Jobb, ha kiélvezzük az életet, mert ki tudja, mikor ér véget. Habár Okszána minden percét féktelenül élvezte, talán ez is vezetett a halálához. Ki tudja, hogy vajon azért halt-e meg, mert vakmerősen habzsolta az életet, vagy azért égette két végén a gyertyát, mert érezte, hogy meg fog halni?

Senki sem válaszolt neki, de valószínűleg ő sem várt választ.

– Kérdezhetek öntől valamit? – szólaltam meg némi udvarias szünet után.

– Természetesen – felelte a férfi rám sem nézve.

– Miért éppen tőlem rendel képeket? Névtelen senki vagyok. Ha azt mondja, Soren Mallory képei lógnak a falán, azzal nem fog tudni felvágni. Annyi amatőr rajzolót talál magának, amennyit csak jólesik, miért pont engem szemelt ki? Nem mintha bánnám, hogy én lettem a szerencsés kiválasztott, félre ne értsen, egyszerűen csak kíváncsi vagyok az okára.

A kérdés úgy hangozhatott, mintha azt vártam volna, hogy feldicsérjen, kivételes tehetségnek nevezzen, de nagyon is tisztában voltam a tényekkel: átlagos voltam. És egyáltalán nem az egóm simogatására vártam, hanem igazi válaszra.

Mr. Zharkov letette a csészét, és összefonta maga előtt a karját, mintha idegesítené a kérdés, de aztán meglepően barátságos hangnemben felelt.

– Nehéz erre válaszolni. Azt szeretem, ha egy műalkotásban megfog valami. Megragad és nem ereszt többé – mutatta a kezével a levegőt markolva, hogy az ujjpercei is elfehéredtek. – Ha befészkeli magát az agyamba, és nem hagyja, hogy másra gondoljak. Amikor megláttam a rajzát arról a nyakékről, az olyan volt, mint egy... hogy is mondják a franciák? Déjà vu?

– Úgy érezte, mintha már látta volna korábban? – kérdeztem megdöbbenve.

– Dá – felelte Mr. Zharkov, és leejtette a kezét. – Hirtelen szerettem volna a kezembe kaparintani, és furcsa veszteségtudattal töltött el, hogy nem lehet az enyém.

Nem tudtam mire vélni a hallottakat. Már az is szürreális volt a számomra, hogy egy álmomban látott ékszer egy létező festményen jön velem szembe, most meg még ez is, hogy egy vadidegen férfinak déjà vu érzése van tőle.

– A rejtélyek szerelmese vagyok. Számomra egy műalkotás akkor érdekes, ha titkot rejt magában, amit ha megpróbálok megfejteni, az a kudarcélmények kiapadhatatlan forrása – tette hozzá.

Felsejlett bennem, hogy talán nem is a rajz vonzza annyira, mint inkább az az ékszer, és a hozzá fűződő misztikus érzetei, aztán az jutott eszembe, hogy talán csak ő is járt a National Gallery újonnan megnyitott termében, és ott találkozott a nyakékkel, annak a bizonyos Victoria Lombardnak a portréján. Elképzelhető, hogy a tudatalattija felismerte, még ha tudatosan nem is emlékezett rá. De akkor is, miért olyan fontos neki a nyakék?

– De ha csak a nyakék rajza érdekli, miért rendelt még nyolc képet?

– Szeretném, ha ön sem értene félre – nézett rám komolyan. – Rendkívül tehetségesnek tartom, de én műgyűjtő vagyok. Értékes régiségeket, ritkaságokat keresek. A képeit nem a gyűjteményembe szánom, hanem a tárgymutatójának.

– Értem – mondtam, egy zavart kis mosoly kíséretében. – Hát persze.

– Nos, mint már a telefonban is említettem, a képe barokkos, mégis modern stílusa kiválóan illene az otthonomba. A kilenc kép kilenc terem előtt lenne kitéve, ott, ahol a gyűjteményem darabjait tartom. Minden kép azt a témát reprezentálná, ami köré az adott helyiség tárgyai csoportosulnak. Szeretném, ha ehhez majd figyelembe venné a falak és bútorok színeit, hogy harmonizáljanak a képekkel.

Biztos voltam benne, hogy Kayla most megforgatja a szemét.

– Természetesen – feleltem. – Készíthetnék majd fényképeket, hogy ki tudjam választani a megfelelő színeket?

– Hogyne. A rajzok egyszerű tárgyakat ábrázoljanak, csak a nyakék stílusában elkészítve – folytatta Mr Zharkov. – Apropó, a kiállított képet is kérem.

Ennek hallatán kicsit elszomorodtam. Az a rajz annyira én voltam, hogy úgy éreztem, mintha vele együtt egy darabot kellene eladnom magamból. De képzeletben megráztam magam, és a pozitív oldalára próbáltam koncentrálni a dolognak.

– Kiegészíthetem, ha óhajtja, mert eléggé felületesen rajzoltam meg a környezetet, inkább csak vázlatszerűen – ajánlottam fel.

– Nem kérek változtatást, köszönöm, inkább csak tartósítsa, ha még nem tette – felelte Mr. Zharkov.

– Rendben, ahogy szeretné – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, honnan szerzek annyi sprayt, amennyi kilenc képhez kell. Egyhez még kölcsönkérhetném a Jamisonét, de kilenchez már nem lenne képem, az elfogyasztaná a flakon jó részét. Majdnem felnevettem azon, hogy itt állok egy ilyen fantasztikus megrendeléssel a markomban, és arra sincs pénzem, hogy megvegyem hozzá az alapanyagokat. Elhatároztam, hogy ha kell, a föld alól is előteremtem a rávalót. Fel kell hívnom Selimet.

– A többi képet sem szükséges tökéletesen kidolgoznia – tette hozzá Mr. Zharkov. – A hangsúly inkább azon van, hogy azoknak is meglegyen... hogy is mondjam. Ugyanaz a stílusa? Hangulata? Ihletettsége?

Küldtem Jamison felé egy „ugye, hogy megmondtam?" nézést, de ő csak bátorítóan visszamosolygott.

– Igyekszem majd hozni ugyanazokat a jellemzőket – feleltem, és nyeltem egyet.

Ezután Mr. Zharkov elővett a zakója belső zsebéből egy noteszt és egy tollat.

– Nos, hallotta a kívánságaimat – mondta, miközben lendületesen írni kezdett a noteszbe –, a kérdés már csak az, hogy vállalja-e a feladatot, mondjuk... ekkora összegért. – Elegáns mozdulattal kitépte a lapot, és diszkréten átnyújtotta.

Igyekeztem nem elképedni az összeg láttán. Nagyjából tisztában voltam a piaccal, és azzal is, hogy hol helyezkedem el benne.

– Nagylelkű az ajánlata – szólaltam meg.

– Örülök, ha így látja – felelte Mr. Zharkov egykedvűen. – Tehát, vállalja?

Elgondolkodtam. Ha sikerül összehoznom, vastagabb leszek jó pár fonttal és némi tapasztalattal, ám ha nem jön össze, elterjed a kudarcom híre és így indul majd a pályám. Kicsit melegem lett, és vártam a válasszal, miközben magamon éreztem Kayla és Jamison szuggeráló tekintetét.

– Igen, vállalom – válaszoltam némi szünet után.

– Nagyon köszönöm.

Kayla és Jamison elégedetten összemosolyogtak.

– Akkor bemutatnám az említett helyiségeket. Kérem, fáradjanak utánam! – intett Mr. Zharkov, és felállt, hogy vezessen bennünket.