Másnap péntek volt. Tony elméje még mindig nem mutatott hajlandóságot az emlékezésre.

Egy matekóra után épp az udvaron szellőztettük a fejünket Kaylával és Emilyvel, amikor megcsörrent a telefonom: ismeretlen számot írt ki. Felvettem és beleszóltam. Akcentusos férfihang felelt.

– Üdvözletem. Jevgenyij Zharkov vagyok. Remélem, Mr. Bernard Pemberton említette önnek, hogy keresni fogom.

A hangja pontosan olyan egykedvű és világunt volt, mint az arckifejezése a kiállításon, viszont határozottan szórakoztatott, ahogy oroszosan pörgette az „r" betűket.

– Igen, szólt – mondtam, és távolabb léptem a lányoktól. Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy hívni fog, annyi minden járt az eszemben.

– Nos, arról van szó, hogy a kiállításon megtetszett a rajza. A témája és a stílusa kiválóan illene az otthonomba, ezért arra szeretném felkérni, hogy készítsen nekem nyolc hasonló képet. Hogy konkrétan mit ábrázoljanak, és milyen színviláguk legyen, személyesen mondanám el és mutatnám meg. Érdekelné az ajánlatom?

– Igen, érdekel – feleltem, próbálva annyi magabiztosságot beleerőltetni a hangomba, amennyit csak bírtam.

– Nagyszerű. Akkor el tudna jönni, mondjuk, holnap délután öt órára a következő címre? – Lediktált egy címet, amiről csak azt tudtam megállapítani, hogy még sosem jártam arra, mert a felső tízezer lakóhelye.

– Természetesen. Ott leszek.

– Köszönöm. Akkor a holnapi viszont látásra.

– Viszlát!

Amikor kinyomtam a telefont, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, mert beszélgetés közben megindultam valamerre, és néztem, de nem láttam. Így fordulhatott elő, hogy az udvar túlsó végében találtam magam, ahol Jamison támasztotta a falat egymagában, a történelemkönyvvel a kezében. Rám nézett, majd vissza a könyvbe, de aztán érdeklődve megint rám. Talán azért, mert úgy festhettem, mint akit sokkhatás ért, és hát tényleg így is volt.

– Minden oké? – kérdezte.

– Valakinek megtetszett a rajzom a kiállításon, és most kaptam tőle egy megrendelést nyolc képre – hadartam el egyszerre.

– Hiszen ez király! – mondta Jamison őszinte örömmel, és belecsapott a tenyerembe.

– Vajon meg tudom csinálni? – kérdeztem kétkedve.

– Persze, hogy meg tudod – mosolygott.

– A te rajzod kellett volna, hogy megtetsszen neki, te sokkal jobb vagy nálam – mondtam, mire megcsóválta a fejét.

– Biztosan nem véletlenül a tiéd tetszett meg. Abban találta meg azt a pluszt, amit semelyik másikban sem. Mi a baj? – kérdezte, amikor elhúztam a számat.

– Kétségeim vannak.

– Nem bízol magadban?

– Ez a helyzet olyan furcsa. – Kicsit gondolkodtam, mert addig még magamnak sem tudtam megfogalmazni, hogy mi is a bajom. – Azt a nyakéket nem úgy csináltam, ahogy az órai dolgokat. Mintha nem is én lettem volna az, aki rajzol, szinte módosult tudatállapotba kerültem. Máskor mindig kényszeresen precíz vagyok, akkor viszont csak lerajzoltam, ami megjelent előttem, és semmit sem javítottam. Nem is érdekelt, hogy sikerül-e vagy sem. Most attól félek, hogy sosem jön többé ilyen ihlet vagy mi, és a megrendelő csalódott lesz, akármit is kell majd rajzolnom neki.

– Azt a nyakéket akkor is te rajzoltad. A te kezed mozgott, a te agyad döntött, hogy mikor melyik színt használd, nem valaki másé – próbált vigasztalni.

– De mintha csak a közvetítője lettem volna valaminek, ami most néma. Minek a rádió, ha nincs adás? Mi van, ha Mr. Zharkov ugyanezt az ihletettséget szeretné még nyolcszor viszontlátni, de nem fogja?

– Kár előre aggódni. Még nem is tudod, mit szeretne.

– És ha olyasmit kér, ami hidegen hagy? A festők hogy tudnak rendelésre ihletett képeket alkotni? Az én ihletem akkor jön, amikor akar, és gőzöm sincs, mikor akar jönni.

– Igen, ha üldözöd, kicselez és elmenekül, de ha leülsz, és csendben vársz, lehet, hogy magától odajön hozzád. Felesleges előre rágörcsölni.

– Szerinted mit csináljak?

– Hívd és csalogasd. Önszántából kell, hogy neked adja magát, különben sosem lesz a tiéd.

Ez igen bölcsen hangzott, csak a kivitelezés volt enyhén szólva nehéz.

– De hogyan hívjam?

– Egyszer már eljött hozzád. Próbáld meg felidézni, mi csábíthatta oda.

Gondolkodtam egy kicsit, de arra jutottam, hogy ez az ihlet dolog bonyolultabb, mint hittem.

– Fogalmam sincs – morogtam, és csüggedten leeresztettem a vállam.

– Semmi baj, ne erőltesd. Majd csak beindítja valami a fantáziádat.

– El kell majd mennem a megrendelőhöz megbeszélni a színeket, témákat, meg ilyeneket.

– Amíg még nem látogattál el hozzá, és nem tudtad meg, mit szeretne, ne temesd a dolgot. Hátha olyasmit kér, ami majd lázba hoz, és sikerül megcsinálnod.

– Barokk stílusú képet rajzoltam, és azt mondta, hogy ő is ilyet akar, mert az illene az otthonába.

– Na ugye. Lehet, hogy amint meglátod a házát, máris rád tör a rajzolhatnék – biztatott mosolyogva. Ettől a mosolytól úgy éreztem, belém is áramlik egy kicsi a hitéből. Azon kívül még sosem hallottam ennyit beszélni a szűkszavú Jamisont. Úgy éreztem, direkt az én megnyugtatásomért hagyta el a komfortzónáját, és ezt meg akartam hálálni valahogy.

– Eljössz velem? Műgyűjtő az illető, hátha megmutatja a gyűjteményét is.

– Persze – felelte jókedvűen.

Közben megérkeztek Kayláék is.

– Na, mi történt, mi volt ez a nagy örömködés? – kérdezte Kayla.

– Felhívott Mr. Zharkov, és nyolc képet rendelt – válaszoltam halkan.

– Nyolcat? – sikkantotta, és a nyakamba borult. – Hiszen ez szuper, nem is gondoltuk, hogy ennyit fog!

– Én is gratulálok – mosolygott Emily.

– Köszönöm – nyögtem Kayla válla fölött.

Ebéd után kimentünk Kaylával és Emilyvel a suli parkolójába a bogárhoz, mert készen lett. Nem messze állt Tony, Ryan, és Jamison, és mindhárman cigiztek.

– Ryan, most már te is szívod azt a vackot? – szólt oda Kayla. – Fogadjunk, hogy Tony csábított a rossz útra.

Ekkor a tekintetem találkozott Tonyéval. A dohányzó Tonyéval. A dohányzó Tonyéval, aki itt a parkolóban vár a bogártól pár méterre. Grace és Christine jó messze, Grace kocsija mellett álltak, és egymással beszélgettek, de közben ide-idesandítottak.

– Miért olyan elképzelhetetlen, hogy a magam erejéből is képes vagyok rászokni a bagóra? – hallottam Ryant, de közben végig Tonyt néztem, aki elnyomta a cigijét. – Egyébként Jamison is rászoktathatott.

– Ne merd rám kenni a saját jellemgyengeségedet – nevetett Jamison.

– Rád vártam – mondta Tony rám pillantva, amitől kellemesen melegem lett.

– Te megint cigizel – feleltem. – Ez csak egy dolgot jelenthet.

Bólintott.

– Kérlek, ne haragudj, amiért ennyi ideig nyűglődtem. Gyere velem, és megbeszéljük az egészet – intett a fejével a Vauxhall irányába.

– Na, álljon csak meg a menet – szólt közbe Kayla. – Nem rángathatod dróton a barátomat. Mi ez, hogy egyik nap randira hívod, amit a következőn visszavonsz, a harmadikon meg megint szerelmes vagy? Elveszted az emlékeidet, aztán visszanyered, mi? A tökömet! Nagyon ajánlom, hogy határozd el végre magadat, és ne szórakozz tovább Sorennel.

– Nem szórakozok vele – válaszolta neki Tony nyugodtan, és a kocsija felé fordult.

– Ha összetöröd a szívét, kiheréllek, mint egy kutyát, erre készülj fel! – sziszegte Kayla.

– Mi segített emlékezni? – kérdeztem Tonytól, amikor kigurultunk a parkolóból.

– Elviszlek valahová, ahol nyugodtan megbeszélhetjük, rendben? – kérdezte.

– Oké – feleltem.

A St. James Parkban kötöttünk ki. A fák lombjai sejtelmes, kékesszürke árnyékot vetettek, közöttük pedig napsütötte foltok pettyezték a gyepet. Itt hűvösebb volt a levegő, mint az utcákon, és fűillatú szél lengedezett. Embereket nem láttunk, csak néhány madár fújta a nótáját. Jóleső érzés volt a város nyüzsgéséből a természet közepébe csöppenni.

– Tényleg békés hely – jegyeztem meg.

– Ez a kedvencem – mondta Tony.

A régi személyiségéhez valóban illett, de arra gondoltam, ha a mostaninak is ez a kedvence, akkor talán mégsem változhatott meg annyira gyökeresen.

Egy padhoz értünk. Ő leült rá, és én is mellé ültem.

– Kérdezhetek valamit? – fordultam felé, miután egy kis ideig hallgattuk a csendet.

– Persze.

– Szóval... Eddig csak a közelmúltból felejtettél el dolgokat, tegnap viszont azt mondtad, hogy olyan, mintha pár napja láttad volna életedben először Sebastient. Ez hogy lehet? Az a tábor elvileg tavaly nyáron volt.

Tony arcán nem látszott változás, ellenben hosszút sóhajtott.

– Véletlenszerű dolgok esnek ki az életemből. Azóta megint voltam a dokinál, és azt mondta, a rohamok alapján epilepsziára gyanakszik, viszont ezek a hirtelen memóriavesztések más betegségre is utalhatnak. Annyit tud tenni, hogy tovább vizsgálgat, én pedig reménykedem benne, hogy megtalálja, mi a bajom, aztán meggyógyít, és többé nem fogok semmit elfelejteni.

– Ilyenkor mit érzel?

Tony lehajtotta a fejét.

– Összevissza kavarog az agyam, és azt sem tudom, ki vagyok. Ha ebben az állapotban rád nézek, az olyan, mintha egy szó lenne a nyelvem hegyén, de az istennek sem akarna az eszembe jutni. Aztán leülök megcsinálni a matek házit vagy meginni egy pohár kólát, és egyszeriben minden berobban a fejembe. Az összes emlék... ahogy figyelni szoktalak órákon... ahogy meghívtalak a meccsemre... És nem értem, hogy felejthettem el ezeket, vagy miért nem fértem hozzájuk. Ugyanez van Sebastiennel. Néha olyan, mint egy idegen. Azt sem tudom, hogyan köszönjek neki, és nem értem, miért méreget ellenségesen, aztán meg valahogy eszembe jut minden vele kapcsolatos dolog, és legszívesebben péppé verném.

– Az emlékek maguktól szoktak visszatérni? Nincs valami, ami segítene az emlékezésben? A legutóbb megmutattam neked a szórólapot, amit a National Galleryben kaptunk, de nem használt.

– Párszor ezek segítettek – húzott elő a belső zsebéből két szál cigarettát. Nem úgy néztek ki, mint a hagyományos cigik, inkább házi sodrásúnak tűntek.

– Ez az, amire gondolok? – kérdeztem.

– Nos, ha arra gondolsz, amire én gondolok, hogy te gondolsz, akkor igen – mosolyogott.

Összevontam a szemöldököm.

– Te inni sem szoktál, nemhogy füvezni.

– Először Ryannél ettem meg egy sütit, nem tudtam, hogy fű van benne. De amint hatni kezdett, az emlékeim is visszatértek. Később aztán bevallom, tudatosan is használtam.

– Nem lett tőle bajod?

– Nyilván ez is okozhat bajt, ha ész nélkül használják.

– A betegséged miatt kérdezem. Nem értek hozzá, de lehet, hogy esetleg máshogy hat, mint az egészségesekre.

– Néhány szál aligha árthat – mondta, és előhúzott egy öngyújtót, majd meggyújtotta az egyik szálat. Nagyot szívott belőle, és élvezettel kifújta a füstöt. – Mellesleg az olajának gyógyhatásai is vannak. A CBD olajat simán árulják legálisan, a hallucinogén anyagot kivonva belőle persze.

– Nagyon vigyorogsz – jegyeztem meg, amikor szélesen elmosolyodott, és a távolba révedt.

– Van egy kellemesen ellazító hatása. Minden olyan nyugodtnak tűnik tőle, ugyanakkor sokkal érdekesebbnek. Minden apróság, ami addig nem érdekelt, pár slukk hatására megtelik izgalommal. Például, amikor azt a sütit megettem, a tévé előtt ültem, és a reklámok hirtelen olyan szórakoztatóak voltak, mint még soha semmi.

– A szüleid nem kaptak el?

– Nem előttük csinálom – méltatlankodott. – Persze van egy jellegzetes édeskés illata, de alaposan kiszellőztetek utána, és amúgy sem valószínű, hogy rájönnének, mit éreznek.

– Megváltoztál – szaladt ki a számon.

– Szerinted rossz irányba? – nézett rám, és mogyoróbarna szemében aggodalom csillant.

– Nem tudom. Még nem tudom.

– A betegségem sok mindent elvett tőlem, de nagyon sokat adott is.

– Adott?

Bólintott.

– Segített közelebb kerülni önmagamhoz, megismerni az igazi énemet, az igazi vágyaimat, és belemerülni az életbe, amit addig csak kívülről néztem, és valószínűleg örökké kívülről néztem volna, ha nem történik valami, ami kirángat ebből a betegesen normális kerékvágásból. Mert amit normálisnak nevezünk, nem biztos, hogy az, és néha az lesz a legértékesebb, amiről a legkevésbé gondolnánk.

Ezen eltöprengtem egy darabig. Különös volt ezt az örök teljesítménykényszerben élő srácot így beszélni hallani.

– A füvezés is a titkos vágyaid közt szerepelt?

– Ugyan már, ki nem vágyik rá titokban, hogy kipróbálja?

Elmosolyodtam, mert nem tudtam volna hihetően azt hazudni, hogy én ugyan nem.

– Ki nem töpreng el néha azon, hogy milyen lehet egy másmilyen tudatállapotot megtapasztalni? – folytatta. – Eltávolodni a hétköznapok egyformaságától, és közel kerülni egy olyan világhoz, ami merőben más. Izgalmasabb, szebb, jobb. Amilyen talán ez is lehetne.

– Szerintem mindenki másról hallucinál, attól függően, hogy mi van az elméjében. Az is lehet, hogy ez a kis spangli a pokolra nyit kaput. A saját privát poklunkra. Olvastam pár sztorit a neten.

– Én a poklomat is ismerni akarom. Te nem vagy kíváncsi rá, mi rejtőzhet az elmédben?

Kicsit félelmetesnek tűnt a gondolat, hogy alámerüljek a tudatalattim feneketlen óceánjába, hogy aztán a napvilágtól elhagyatva, a tintasötét mélyben valami egyszer csak megharapjon.

– Mi van, ha szörnyeket találok ott?

– Mindig az a legfélelmetesebb, amit nem ismerünk. És ha valóban szörnyek laknak odabenn, azokat is csak úgy lehet legyőzni, ha előbb jól megnézzük magunknak őket. De szerintem a te lelked mélyén nem laknak szörnyecskék – mosolygott.

– Azt nem tudhatod.

– Csak olyasmiket találhatsz ott, amiket te magad rejtettél oda. Nem szeretnéd megtudni, hogy miket rejtettél el? – nézett rám.

– Nem emlékszem rá, hogy bármit is elrejtettem volna.

– Akkor meg mi a gond? – nevetett, aztán szívott egy nagy slukkot, és egy füstkarikát eresztett ki a száján.

– Igaz – ismertem el.

– Nézd, nem foglak rábeszélni. Ha nem szeretnéd, nem kell kipróbálnod. Semmit sem akarok rád erőltetni – mondta komolyan.

A kis spanglira néztem, és felébredt bennem a kalandvágy. Terveztem valamikor kipróbálni a füvet, csak eddig még sosem adódott rá alkalom. Most azonban tálcán kínálkozott. A két ujjam közé vettem, és Tony felé nyújtottam, aki meggyújtotta.

– Így kell fogni? – kérdeztem.

– Még sosem szívtál semmit? – kérdezte hitetlenkedve.

– Ez van, nem vagyok menő – feleltem vállat vonva, mire Tony elmosolyodott.

– Nem így kell fogni, de teljesen mindegy, itt úgysem látja senki, hogy bénázol.

Beleszívtam a cigibe. Nem tüdőztem le teljesen, mert sejtettem, hogy lesben állnak majd a tüzes karmok, hogy megköhögtessenek, és nem is tévedtem. Elfogott egy kisebb köhögési inger, amit végül sikerült elnyomnom. Nem akartam égőzni Tony előtt. Lassan kifújtam a füstöt.

– Született tehetség vagy. Még azt is tudod, hogy az erősebb hatás kedvéért bent kell tartani a füstöt – mondta elismerően.

– Nem direkt csináltam. És nem érzek semmit.

– Türelem, nem azonnal hat.

Szívtam egy mélyebbet, ám ekkor elénk pattant valaki.

– Szóval már fűvel is kínálgatod? – kérdezte Sebastien számonkérő hangon.

Tony azonnal felállt.

– Már megint te? Tényleg levakarhatatlan vagy.

– Milyen szerencse, különben nem vehetném el Sorentől ezt! – mondta Sebastien, és kitépte a kezemből a cigit.

– Hé, az az enyém! Mit képzelsz? – álltam föl én is.

– Nincs szükséged ilyesmire.

– Majd én eldöntöm, hogy mire van szükségem, és mire nem – vágtam vissza.

– Mikor lettél ilyen erkölcscsősz? – kérdezte tőle Tony. – Miután kirúgtak a Sevenoaksból?

Sebastien csak egy laposat pislogott.

– Nézd – mondtam neki. – A saját jószántamból próbáltam ki, és nem hiszem, hogy halálos bűnt követtem el vele. Amúgy sincs semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.

– Akkor sincs rá szükséged – erősködött.

– Azután, amit tettél, én a helyedben inkább a szőnyeg alatt közlekednék – mondta neki Tony. – Mondd csak, egy egészen apró lelkiismeret-furdalás sincs benned? – Sebastien állkapcsa megfeszült, mintha az elevenére tapintottak volna. – Mi most Sorennel elmegyünk, te pedig higgadj le szépen, rendben?

Eszembe jutott Kayla elmélete, ami szerint Sebastien talán csinált valamit Tonyval, ezért gyűlöli Tony annyira, és ez most valahogy nem is tűnt akkora hülyeségnek. Különösen azután, ahogy Sebastien a lelkiismeret-furdalás szóra reagált.

– Add ide a szálat, ami nálad van.

– Tessék? – fordult vissza Tony hitetlenkedve.

– Add ide, nem mondom még egyszer – ismételte Sebastien fenyegetően, és megragadta Tony vállát.

– Ne nyúlkálj hozzám – felelte Tony egy mozdulattal ellökve magától Sebastien kezét.

– Srácok, elég ebből – álltam közéjük. – Add oda azt a cigit, ha annyira akarja, aztán menjünk innen – kérleltem Tonyt.

– Bocs, de nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. És most tényleg elmegyünk.

– Azonnal állj meg! – kiáltott rá Sebastien.

– Nekem te csak ne parancsolgass – felelte Tony tovább menve, mire Sebastien megragadta a dzsekijét, és akkorát rántott rajta, hogy az reccsent egyet. Erre Tony elkapta a fiú csuklóját, és egy villámgyors mozdulattal hátracsavarta a kezét, amitől az felnyögött.

– Ezt azonnal hagyjátok abba! – kiáltottam.

– Én el sem kezdtem volna. Ugye, te sem akarsz balhézni? – kérdezte Tony Sebastientől.

– Hát persze, hogy nem – felelte az színpadiasan, mire Tony lassan elengedte a kezét.

Sebastien ekkor kihasználva a lehetőséget kirántotta Tony szájából a cigarettát, és elhátrált pár lépést. Tony követte volna, de elkaptam a dzsekijét.

– Most már mehettek – mondta Sebastien. – De nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod – mutatott Tonyra tovább távolodva.

– Még te fenyegetőzöl? Neked aztán van bőr a képeden! – kiáltott utána Tony, de növekvő haragját látva pánikszerűen vonszolni kezdtem az ellenkező irányba. Ha így halad a dolog, még elfajul a helyzet.

– Menjünk már! – szóltam rá.

Tony egy idő után engedett, és együtt távoztunk. Kisiettünk a parkból, megkerestük a kocsit, aztán beszálltunk.

– Tudsz így vezetni? – néztem rá aggódva. – Azt szokták tanácsolni, hogy zaklatottan ne üljön az ember volán mögé. Meg ugye még füveztél is...

Tony rám nézett.

– Mellettem biztonságban vagy – mondta magabiztosan, és beindította a motort.

Egész hazaúton meg sem szólaltunk. Tony arca komor volt, a pirosnál a gyújtójával játszott az ujjai között, én pedig összefont karral néztem ki az ablakon a történteken tépelődve. Tony szavai visszhangoztak a fejemben, amiket a fű hatásairól mondott, aztán Sebastien mondata jutott eszembe: „Nincs rá szükséged." Összezavarodtam. Nem tudtam, melyik fiú akar igazából megvédeni a másiktól.

Beleszédültem a tanácstalanságba, és egy idő után azt éreztem, hogy tényleg szédülök. Meg kellett kapaszkodnom az ülésben, ha nem akartam minden kanyarnál tehetetlenül meglódulni, mint valami folyadék, és nekiloccsanni a kocsi ajtajának, aztán a nyitva hagyott ablakon át kilöttyenni az utcára, színes foltot hagyva a betonon, és onnantól alulnézetből figyelni az arra járó autókat...

Mi a fene történik velem?

– Minden rendben? – kérdezte Tony homlokráncolva. Mintha a tenger mélyéről jött volna a hangja. – Kicsit mintha sápadt lennél.

– Persze, minden oké – hazudtam, és alig vártam, hogy hazaérjek, belecsobbanhassak végre az ágyba, és összecsapjanak a fejem fölött az ágyneműk.

Elképzelni sem tudtam, mennyi idő alatt érkeztünk meg hozzánk, talán egy perc, talán egy óra volt.

– Egyszer s mindenkorra le fogom állítani Sebastient, ígérem – fordult felém Tony, miután megálltunk, és megfogta a kezem. Csak bólogatni tudtam. Az agyam felrázódott, mint a szénsavas üdítő. – Bekísérlek – ajánlkozott, miután nem feleltem semmit.

– Köszönöm, nem szükséges.

– Nem szeretnél még egy kicsit beszélgetni?

– Öm... nos...

– Én csak szeretnék minél több időt veled tölteni. De ha te nem akarod...

– De, akarom, csak elfáradtam, és a fejem is fájni kezdett. Ne haragudj, de most csak pihenni vágyom.

– Oké, rendben – mosolygott, és egy gyors puszit nyomott az arcomra. – Jobbulást. Akkor majd kereslek. Szia!

– Szia! – köszöntem el én is.

Kiszálltam a kocsiból, és a következő pillanatban már felfelé hömpölyögtem a lépcsőn, ami puhának tűnt, mint a vízzel teli ágymatrac. Anyáék szerencsére még nem voltak otthon: apa dolgozott, anya meg szokás szerint a barátnőjénél nézte a kedvenc sorozatát. A fürdőszobám felé vettem az irányt.

Ekkor egy kép villant az elmémbe, mint amikor a film egyetlen kockáját kicserélik valami másra, de mielőtt még az ember felfogná, mit lát, a film már tovább pörög, és csak a tudatalatti rágódhat el az oda nem illő képen.

Tovább csobogtam, és még idejében sikerült kinyitnom a fürdőszobaajtót, mielőtt a kezem lefolyt volna a kilincsről. A csaphoz nyúltam, hogy megmossam az arcomat, amikor megint bevillant az a kép, de most is alig fogtam fel, mi van rajta. Majd újra és újra bevillant meg eltűnt, mintha diszkófény lenne. Meg kellett kapaszkodnom a mosdókagylóban, ha nem akartam közben cseppekre hullani. A képek egyre csak villóztak előttem: már ki tudtam venni egy sötét folyosót, és egyszer még a vakolatlan betonfalát is láttam. Minden egyes képpel haladtam valami felé, mert sosem ugyanaz a látvány jött, a távolban ugyanis megjelent egy fekete ajtó, és nőttön-nőtt, mintha közeledtem volna hozzá.

Bemásztam az üres fürdőkádba, remélve, hogy segít egyben maradnom.

A képek egy darabig nem jöttek. A szívem dübörgött a mellkasomban, zihálva markoltam meg a kád szélét, a tekintetem fókuszába pedig a csap került. A nyílásában vízcsepp hízott, a kád felé nyújtózkodva, közben a saját miniatűr képmásomat tükrözve. Figyeltem, ahogy apró gömbbé telik ki, majd a csőről leválva átadja magát a szabadesésnek, és évezredekig utazik a levegőben az én arcommal rám vigyorogva, majd becsapódik a két cipőm közt a kádba.

A hangja cikázva verődött a csempéknek, majd egyszer csak beszökkent a fülembe. A hallójáratomon végigszáguldva nekicsapódott a dobhártyámnak, aztán az idegszálak gyújtózsinórját lángra lobbantva sisteregve végigégette útját az agyamig, ahol egy pillanatig mintha megállt volna tanakodni, mitévő legyen. Néma mozdulatlanságba dermedt az idő a fejemben.

Aztán felrobbant.

Megfontoltan lépkedtem a dohszagú folyosón, fölöttem csövek vezettek a plafonon, talpam alatt a nyers beton, fény pedig csak az ajtó résein át szűrődött ki. A szemem sarkából graffitit láttam a falon. Nem tudtam kivenni, mit ábrázolt, de nem is érdekelt, csak a feketére festett fémajtó foglalkoztatott, ami felé tartottam. Egyre hevesebben vert a szívem, ahogy elé értem, és a kezem is remegett, amikor a hideg kilincsre tettem, ám abban a percben, hogy kinyitottam a nyikorgó ajtót, a világ ezernyi apró vízcseppre esett szét, és a semmibe hullott.