Letaglózva álltam a nappali bejáratában, talpig vizesen, és még köszönni is elfelejtettem. Pár pillanatig csak bámultunk egymásra így hárman: anya és Tony rám, én meg Tonyra. Talán azt vártam, hogy kiderüljön, mégsem ő az, csak megtévesztésig hasonlít rá, és valójában egy ufó, mert még ez is hihetőbbnek tűnt, mint az, hogy egyszer csak felbukkan nálunk. Szürreális látomás volt anya mellett ülve a virágos kanapénkon, egy tányér sütit majszolva.

– Szia, Soren – köszönt.

– Öm, szia – böktem ki, és pár lépést közelebb mentem, hogy aztán nekidőljek a zongorának, mert valami szilárd támasztékra volt szükségem. A tetején trónoló cserepes növény pár centit arrébb ugrott.

– Anthony azért jött, mert szeretné kölcsönkérni a függvénytáblázatodat – szólalt meg anya. – Azt mondja, holnap dolgozatot ír a csoportja, míg a tiéd csak a jövő héten fog.

Matekon csoportbontásban tanultunk: agyasokra és átlag halandókra voltunk osztva, és Tony persze, hogy az előbbibe tartozott, én meg persze, hogy az utóbbiba. Nem tudtam, hogy a másik csoport mikor ír, de úgy sejtettem, Tony nem a könyv miatt jött el. Anya is sejtelmesen mosolygott.

– Míg megérkeztél, jól elbeszélgettünk a tudomány legújabb felfedezéseiről. Igaz, Tony? – tette hozzá. Tony udvariasan bólintott, de látszott rajta, hogy már szabadulna. – Az önjáró autók állítólag sokkal kevesebb balesetet fognak okozni a jövőben. Ha ez igaz, apádnak új munka után kell majd néznie – nevetett anya fájdalmasan. – Közben megkínáltam egy kis csokis keksszel, ma próbáltam ki a receptet. Nagyon ízlett neki. Csomagolok neked párat, vigyél haza is belőle – fordult Tony felé.

– Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Mallory, de igazán nem szükséges.

– Pedig nagyon szívesen adok, három tepsivel lett, nem gondoltam volna, hogy ilyen kiadós.

– Jaj, anya – mosolyogtam. – Gyere, Tony, a könyv fent van a szobámban.

Tony azonnal felpattant, és mellettem termett, én pedig ellöktem magam a zongorától, újabb szökkenésre késztetve a fokföldi ibolyát.

– Addig én becsomagolom a kekszet – hallottam még anyát, mire megszaporáztam a lépteimet.

– Nem a könyvért jöttél, igaz? – kérdeztem, amikor már fent voltunk, és bezártam magunk mögött az ajtómat. Tony leült az ágy szélére, én pedig mellé, az íróasztalom előtti székre. Titokban hálát adtam az égnek, amiért reggel rám tört egy rendrakási roham, és normálisan bevetettem az ágyamat, meg elpakoltam a cuccaimat. Égő lett volna, ha egy kifordított pizsama és pár széthagyott alsógatya társaságában kell Tonyval megbeszélnem a dolgokat.

– Nos, tényleg nem – felelte. – Én... hogy is mondjam? Szeretnék magyarázatot adni arra, ami az utóbbi időben történt – mondta, de olyan komoly hangon, hogy nem mertem örülni.

– Elég sok minden történt. Mire gondolsz pontosan?

– Visszatértek az emlékeim.

Meglódult a szívverésem.

– Ez azt jelenti, hogy jobban vagy?

– Nem, ez csak azt jelenti, hogy visszatértek az emlékeim.

– Mi a baj?

– Valamit el kell mondanom – felelte, és a szemembe nézett.

– Rendben – bólintottam, és próbáltam higgadt maradni.

– Az a helyzet, hogy amikor a mosdóban elestem, és beütöttem a fejemet, akkor előtte rosszul lettem. És már nem először.

Ryan jóvoltából nem ért meglepetésként a hír, én is arra tippeltem, hogy a betegsége miatt lett rosszul.

– Nem először? – Nem akartam Ryant bajba keverni, de konkrétan nem is tudtam, mi az a betegség, úgyhogy félig igazi volt a kíváncsiságom.

– Már nyár közepén is előfordult párszor. Pontosabban akkor kezdődött az egész betegségem. Amikor először rohamom lett, iszonyúan megijedtem. Hirtelen azt hittem, meg fogok halni, és már sosem... Szóval elhatároztam, ha túlélem, megteszem. A születésnapi bulidon akartam. Csak előtte megint elvesztettem az emlékezetemet. Kiesett az elhatározásom emléke, de még a rosszulléteimé is.

– Mi a betegséged? Elmondod?

Tony hosszút sóhajtott.

– Az orvosok arra tippelnek, hogy epilepszia.

– Sajnálom. Tehetek érted valamit? – kérdeztem, bár fogalmam sem volt, mit tehetnék Tonyért. Semmit sem tudtam az epilepsziáról.

– Senki nem tehet semmit. Vizsgálgatnak, de a helyzet nem olyan egyszerű, mert csak akkor tudnák egyértelműen beazonosítani, mi a bajom, ha egy roham közben kapnának el. De a rohamok persze nem jönnek rendelésre.

– De nemrég azt mondtad, hogy az orvos nem tudta, mitől lettél rosszul.

– Féltem elmondani neked, nem akartam, hogy aggódj. Még amúgy sincs pontos diagnózis.

– Tényleg aggódtam volna, de attól még elmondhattad volna.

– Igazad van, ne haragudj – hajtotta le a fejét.

– Semmi baj – feleltem, és legszívesebben megsimítottam volna a haját, de inkább nem mozdultam.

– A szüleimet sajnálom a legjobban. Előbb az öcsém, most meg én.

Aiden, Tony tizenkét éves öccse autista volt, és csak néha mehetett haza a pszichiátriáról. Tony nem nagyon beszélt róla, kerülte a témát, ha tehette.

– Ő hogy van? – kérdeztem, de egyből meg is bántam, mert fájdalmas pont lehetett a számára, talán jobb lett volna nem firtatni. – De nem muszáj beszélned róla, ha nem szeretnél – tettem hozzá.

– Amikor kiderült, hogy Aiden beteg, a szüleim depresszióba estek – felelte. – Minden követ megmozgattak, hogy a legjobb terápiákat kapja, a legjobb intézményben lássák el. Azt hitték, meggyógyulhat. – Tony pár pillanatra elnémult. – Amikor meglátogatom, sokszor órákig csak csendben ülünk egymás mellett. Ő újságpapírokból tépked ki állatfigurákat, én pedig nézem a mozdulatait. A színes magazinokat szereti a legjobban – mosolygott szomorúan. – Olyan beleéléssel tudja tépkedni azokat a figurákat. A szüleink sosem ülnek ott mellette negyed óránál tovább, nem figyelik az apró rezdüléseit, csak megbeszélik az ápolókkal, hogy mit mutatott fel eddig és milyen foglalkozásokon vegyen részt, hogy tovább fejlődjön. Pedig ő már így is tökéletes.

– Tökéletes?

– Néha azt gondolom, hogy Aiden nem is beteg, hanem inkább különleges. – Az állkapcsa megfeszült. – Amikor a szüleink számára világossá vált, hogy sosem lesz normális, vagyis az általánosan elfogadott fajta normális, úgy éreztem, helyette is bizonyítanom kell. Annyira szerették volna, ha büszkék lehetnek a gyerekeikre. Erre én is megbetegedtem.

– Így is büszkék lehetnek rád, osztályelső vagy, és fényes karrier áll előtted.

– A karrierlehetőségeim a töredékükre csökkentek. De van, ami önző módon még ennél is jobban aggaszt.

– Micsoda? – kérdeztem.

Tony lenézett az ágyterítőre.

– Az, hogy talán lesznek, akiket elriaszt majd a betegségem.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Miért riasztana el bárkit?

– Az emberek néha megijednek az ismeretlentől.

– Akit elriaszt, azzal nem is érdemes foglalkoznod.

– De ki akarna például egy ilyen sráccal járni? – nézett a szemembe. A tekintetében elkeseredett fájdalom tükröződött, mintha csökkent értékűnek érezné magát, pedig ez állt a legtávolabb a valóságtól.

Elakadt a szavam, de aztán kierőltettem magamból egy mondatot.

– Ne légy ilyen kicsinyhitű.

– Ugyan miért ne legyek?

– Mert nincs rá okod – feleltem. Tony arcán halvány, boldog mosoly derengett föl, ám ez hamar eltűnt.

– De...

– De?

– De nem tudom megígérni, hogy nem fordul elő több ilyen roham, sem azt, hogy egyszer csak meggyógyulok. Szóval megértem, ha így már nem akarsz engem. Ugyanakkor valahol mégis reménykedek.

– Nos, erre viszont valahol van okod.

Tonynak halvány rózsaszín pír jelent meg az arcán, aztán szégyellősen lehajtotta a fejét.

– Köszönöm – felelte. – Akkor eljöhetek érted, mondjuk ma este hétre? Tudom, hogy kicsit hirtelen, és hét közben nem a legideálisabb dolog kimaradozni, mert ott a rengeteg tanulnivaló, az érettségi, meg minden, de...

– A hét óra teljesen jó lesz – feleltem.

– Köszönöm. Akkor azt hiszem, nem is zavarnék tovább – mondta, és felállt.

– Nem zavarsz – nyögtem, de már az ajtónál termett. Én is odamentem. Erre ő megfordult, így egészen közel kerültünk egymáshoz. Ha az ebédnél sistergett az auránk, most egyenesen szikrákat szórt.

– Akkor viszlát hamarosan – köszönt el, és az ajkamra tévedt a pillantása.

– Igen, hamarosan – bólintottam.

Tony egy kis tétovázás után lassan végigsimított az arcomon. Éreztem a dezodorja illatát: valami fás-citromos illat volt. Örökre a memóriámba vésődött. Aztán az ölelésébe vont. Éreztem a szíve gyorsuló dobbanásait a mellkasomnál, ahogy összefonódtunk. Nem csókolt meg, csak még egy kicsit megszorított, majd elengedett.

– Akkor még egyszer viszlát – köszönt el, amikor szétváltunk.

– Várj! A függvénytáblázat – jutott eszembe, és a táskámhoz pattantam, hogy kiássam belőle a könyvet. – Hiszen ezért jöttél – tettem hozzá mosolyogva, amikor a kezébe nyomtam.

Nem akartam, hogy Tony látogatásának oka ennyire nyilvánvaló legyen. Majd később úgyis elmesélem anyának, ha lesz mit.

– Igaz – mosolygott ő is, és elvette. – Kösz.

– Szívesen.

– Kitalálok – mondta, és kilépett az ajtón.

Amikor elment, egy darabig csak ültem az ágy szélén, és győzködtem magam, hogy ez tényleg megtörtént. Tony itt volt a szobámban, és itt ült az ágyamon. És emlékezett. Nem tudom, meddig révedezhettem, de a telefonom pittyenése térített magamhoz. Előhúztam a mobilomat, és megnéztem: Tony írt. Nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy megijedjek. Tony esetében mindkettőre lehetett okom.

„Jó volt látni téged, és örülök, hogy nem riasztott el a betegségem. Már alig várom a hét órát."

Elmosolyodtam, és hanyatt vetettem magam az ágyon. Miután elküldtem egy rövid választ, a „Fényképek" nevű mappára tévedt a tekintetem, és erről eszembe jutott a fotó, amit a Riverside mosdójában készítettem a tükörről. Mi lesz, ha látszik rajta az írás? És mi lesz, ha nem? Egyik eshetőségbe sem akartam belegondolni, inkább megnyitottam a mappát, és kiválasztottam a legutoljára készített fotót.

A képen saját magamat láttam, amint fotózom a tükröt, ami sima és tiszta volt, mint egy átlagos tükör: semmiféle írás, jel, vagy párásodás nem látszott rajta. Kifújtam a levegőt, és leejtettem a telefont magam mellé az ágyra.

Ezek szerint tényleg hallucinálok.

– Ez akkor is furcsa – mondta Kayla fél órával később az ágyam szélén gubbasztva, amikor a Tonyval való találkozásra készülődtem a szobámban. Összefont karral és keresztbe vetett lábbal ült, és szemlátomást erősen gondolkodott.

Tony távozása után nem sokkal felhívott, én pedig elmeséltem neki a történteket. Ragaszkodott hozzá, hogy átjöjjön alaposabban átbeszélni az egészet, és menet közben Emilyért is beugrott.

– Mi a furcsa? – kérdeztem a hajzselével kínlódva. Nem sokszor alkalmaztam még, úgyhogy csak összevissza bénáztam. Emily végül megunta nézni, kivette a kezemből a tégelyt, és normálisan megcsinálta a hajamat.

– Az, hogy Tonynak állítólag már régóta tetszel, mégis, amikor befigyelt az amnéziája, csak pár hét eseményei estek ki nála, mégsem emlékezett arra, hogy bejössz neki. Pár hétre én nem mondanám, hogy régóta.

Ezen elgondolkodtam.

– Amikor amnéziás lett, csak annyit mondott, hogy időt kér – feleltem.

– Tudott róla, hogy elhívott randira, még ha nem is emlékezett rá, és arról is tudott, hogy igent mondtál. Ha régóta tetszel neki, miért ne élt volna a lehetőséggel?

– Azt mondta, előbb szeretne rájönni, mi történik vele – mondtam.

– Ez az egész nekem túlságosan gyanús. Utánanéztem az epilepsziának – mondta Kayla.

– Komolyan? – néztem rá meglepve.

– Figyelj, az epilepsziás rohamoknál előfordul, hogy az illető nem emlékszik a történtekre, de ez csak magára a rohamra vonatkozik. Nincs ilyen, hogy egy roham után hetek esnek ki a múltból.

– És ebből mi következik? – kérdeztem, miközben a szekrényemben kotorásztam pulóver után.

– Két lehetséges dolog: az egyik, hogy Tony csak így akart kihátrálni a kapcsolatból, most meg megint meggondolta magát. Magyarán játszik veled.

– Ez már nekem is eszembe jutott – húzta el a számat. – De ez nem vallana rá.

– És amiket újabban csinál, mennyire vall rá?

– Tudom, semennyire. Az is eszembe jutott már, hogy talán a betegsége miatt megváltozott, de Ryan azt mondta, nem olyan rettenetesen komoly a baja. Egy epilepszia vagy hasonló miatt tényleg így kifordulna magából valaki?

– Nem hiszem. És itt jön képbe a másik lehetséges magyarázat.

– Mi?

– Szerintem Tonynak nem epilepsziája van, hanem tudathasadása – jelentette ki Kayla.

Rámeredtem. – Szóval szerintem hazudik – folytatta.

– Miért kellene hazudnia?

– Azt mondtad, eléggé be volt rezelve, hogy a betegsége miatt majd vissza fogod őt utasítani. Lehet, úgy gondolta, hogy ha a tudathasadással jön elő, ami kicsit fajsúlyosabb probléma, akkor száz százalék, hogy megrémülsz és elhajtod, így be is vallott valamit, de ugyanakkor meg is tartotta magának a félelmetes igazságot. Talán most csak felmérte a terepet, mennyire vagy elfogadó, és legközelebb mindent elmond. Vagy csak nem akarta, hogy nagyon aggódj miatta.

Ezzel nem tudtam vitába szállni, túlságosan logikusan hangzott, ráadásul Tony tényleg utalt rá, hogy nem szerette volna, ha aggódok. Lehuppantam mellé az ágyra, hogy felhúzzam a cipőmet.

– Fölösleges berezelnie – válaszoltam.

– Miért, szívesen járnál egy tudathasadásos fiúval? – kérdezte Emily.

– Hogy őszinte legyek, azt sem tudom, mi az a tudathasadás – feleltem.

– Igazából, amire Kayla utal, az a disszociatív személyiségzavar – mondta. – Valami trauma hatására szokott kialakulni. Azt jelenti, hogy két vagy több énje van az illetőnek. Mintha több ember lakna benne, és ezeknek eltérő a személyisége. Különbözhet a tehetségük, a hobbijuk, a kézírásuk, a hanghordozásuk. És amit az egyik személyiség csinál, arra nem emlékszik a másik.

– Ez elég durván hangzik – nyögtem. – De Tony most mindenre emlékszik. Ha a személyiségek nem tudnak egymásról, akkor Tony sem tudhatja, hogy ez a baja. Vagy igen?

– Általában van egy fő személyiség, amelyik tisztában van mindennel, míg az alter személyiségek csak a folytonos emlékezetkieséseket tapasztalják – mondta Kayla.

– Ez nem feltétlenül igaz, olyan is van, hogy egyik személyiség sem tud a másikról – szólt közbe Emily.

– Egek. De miért pont most akarunk erről beszélgetni? – kérdeztem.

– Mert pont most készülsz randira menni Tonyval – mondta Kayla. – Legalábbis az egyik személyiségével. A másik énjének viszont mintha nem annyira jönnél be.

– Akkor meghódítom azt is – nevettem.

– Emily azt mondta, a személyiségek teljesen különbözőek lehetnek. Mi van, ha az egyik hetero, a másik pedig meleg? – kérdezte.

Lehervadt a mosolyom.

– Nem tudom – mondtam. – Fogalmam sincs.

– Azt mondta, nem ígérheti meg, hogy nem lesz több rohama. Ezek szerint tudnia kell, mi a baja. Vagyis hazudik.

– Ez még nem következik ebből. Az orvosok csak tippelnek az epilepsziára. Bármi lehet a baja, és nem feltétlenül tudathasadás.

– Az orvosok állítólag nehezen ismerik fel a tudathasadást. Nagyon ritka betegség, abban sem értenek egyet, hogy létezik-e egyáltalán – szólt közbe Emily.

Sóhajtottam egyet, ahogy jobban belegondoltam ebbe az egészbe, és kissé meggörnyedtem. Kayla ezt látva az ajkába harapott.

– Ne haragudj, tényleg gyökérség volt tőlem épp most előjönni ezzel, nem akartalak letörni – tette a kezét a karomra. – Én csak segíteni akarok. Azt szeretném, ha vigyáznál magadra.

– Rendben. Megígérem, hogy vigyázni fogok – mosolyogtam.

– Tudtátok, hogy Dalí azért tudott olyan különleges képeket festeni, mert üzletet kötött az ördöggel? – kérdezte Emily az egyik rajzomat nézegetve, amit a szekrényem ajtajára ragasztottam ki. Salvador Dalí: Karácsony című festményének reprodukciója volt. A képen egy épületrészlet emberi arcot adott ki.

– Nem – vontam össze a szemöldökömet, de örültem, hogy nem folytatta az előző témát, és reméltem, hogy Kayla sem fogja.

– Fiatal korában egyszer csak megjelent nála egy sötét alak, és bepillantást nyújtott neki egy másik világba. Senki sem tudja, mit láthatott Dalí, de állítólag valami borzalmasat. Innentől kezdve egyik napról a másikra megváltozott a személyisége, és felvette ezeket a szürrealista stílusjegyeket.

– Lehet, hogy Tony is lepaktált a Sátánnal? – vigyorgott Kayla. Egy pillantással közöltem vele, hogy nem díjazom a poént. Bocs – mondta megadóan felemelve a tenyerét. – Honnan veszed ezt a sztorit? – kérdezte aztán Emilytől.

– Az Alterhírek nevű oldalról – felelte Emily olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő lenne. – Ti nem olvassátok?

– Nem igazán – mondtam.

– Az meg miféle oldal? – kérdezte Kayla.

– Független újságírók írják, és olyan témákról cikkeznek benne, amikről sosem fogsz olvasni a főáramú médiában.

Kayla felvonta a fél szemöldökét.

– Például?

– Például az idegenekről, a titkos háttérhatalomról, összeesküvésekről...

– Hát, azt hiszem, az ilyesmi engem nem érdekel – mondta Kayla.

– Pedig ezekről mindenkinek tudnia kellene! – erősködött Emily.

– Te tényleg hiszel az ilyesmikben?

– Igen – jelentette ki Emily olyan határozottan, hogy Kaylának megcsappant a lendülete.

– Tőlem – vont vállat Kayla.

Ekkor odakint autóduda harsant.

– Ez Tony lesz. – Az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt. Tony állt a feljárónk előtt, és a kocsijának támaszkodott. – Igen, ő az.

– Akkor eredj, nehogy megvárasd a hercegedet – mosolygott Kayla fájdalmasan.

Felmarkoltam a kulcsomat, és lementünk. A szüleim nem voltak otthon: apa megint utazott, anya pedig átment a barátnőihez csajos estét tartani, úgyhogy szerencsére nem látták, amint elmegyek Tonyval. Mindenesetre hagytam nekik egy üzenetet a hűtőre mágnesezve, miszerint Kayla szerelmi bánatát segítek orvosolni egy görbe estével. Kayla csak rezignáltan elhúzta a száját, amikor meglátta.

– Bocs, hogy ürügynek használlak – néztem rá bocsánatkérően. – De még nem akarom, hogy anya megtudja. Még tortát is sütne, hogy megünnepeljük.

– Tudom – felelte. – Hazaviszlek – szólt aztán Emilynek, amikor behúztam magunk mögött a bejárati ajtót, majd odalépett Tonyhoz. – Vigyázz rá, vagy a golyóid bánják – morogta a fülébe, de nem elég halkan, mert én is meghallottam, miközben a kulccsal foglalatoskodtam.

– Francba, pedig már azt terveztem, hogy elkábítom egy sikátorban, és eladom a szerveit a feketepiacon – mondta erre Tony.

– Valaki itt baromira vicces akar lenni, de baromira nem az – sziszegte Kayla, aztán Emilyvel együtt beült a bogárba, és elporzott.

– Bal lábbal kelt? – kérdezte Tony, amikor én is odaértem hozzá.

– Nem, csak Sebastien miatt már minden fiúban a potenciális pszichopatát látja, aki csak szóba áll velem – válaszoltam.

– Azóta csinált valamit Sebastien?

– Nem, nem úgy értem – szabadkoztam, mert továbbra sem akartam árulkodni neki.

– Akkor jó – mondta, aztán végignézett rajtam, és nem szólt többet.

– Mi az? – kérdeztem, és én is gyorsan végigpásztáztam magamat. A lábamon hagytam a kilyukadt tundrazoknimat, vagy véletlenül a fejemre húztam?

– Jól nézel ki – felelte Tony. Ő sem festett rosszul: fekete farmert, inget és bőrdzsekit viselt. Olyan szexi volt, mint még soha.

– Kösz. Te is. De nem muszáj bókolnod – tettem hozzá. – Csak őszintén.

– Hát, most, hogy így mondod, kicsit olyan tizenkettő egy tucat lettél ezzel a felzselézett hajjal – mosolygott.

Erre összeborzoltam a hajamat, de Tony megfogta a csuklómat. Egy kis villám cikázott át a gerincemen, ahogy a bőrömhöz ért.

– Ne – mondta. – Csak poénkodtam. Tökéletes vagy. – Egy kicsit még elidőztek az ujjai a kezemen, aztán zavartan elengedett. – Mehetünk? – kérdezte végül.

– Persze – feleltem lángoló arccal.

Beültünk a kocsiba, és elindultunk. Az orrom megtelt az autóillatosító ismerős cédrusillatával, és rájöttem, hogy ez az illat már menthetetlenül összefonódott az örömteli várakozás érzésével.

– Hová is megyünk? – kérdeztem.

– Az meglepetés – mosolygott Tony egy pillanatra rám nézve.

Menet közben kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett belőle egy papírzacskót.

– Ez a tiéd – nyújtotta át a csomagot.

– Mi ez? – kérdeztem, de a kellemes fűszeres illat, ami a zacskóból áradt, adott pár tippet.

– Nemrég találtam egy speciális éttermet. Mindenféle kímélő kajákat csinálnak, és arra gondoltam, hátha tetszene a gyomrodnak.

Leesett az állam ettől a figyelmességtől.

– Nagyon rendes vagy, hogy mindenre gondolsz. Köszönöm. De igazán nem kellett volna.

– Én már leteszteltem, jól főznek. Szerintem te is szeretni fogod.

A csomagban egy vegaburger lapult. Kicsomagoltam, és beleharaptam.

– Isteni – leheltem, ahogy szétáradtak a számban az ízek. Tony csak mosolygott.

Miközben ettem, mindenféle vicces történeteket mesélt a floorball edzésekről meg az öccse különös dolgairól.

– ...aztán, amikor az egész épületet átkutattuk az alagsortól a tetőig, kiderült, hogy végig a szobájában ült – fejezte be a mesélést. Annyit nevettem, hogy már megfájdult az arcom.

– Nagy franc lehet a kis fickó.

– Az bizony. Imádom. Sok mindenre megtanított a puszta létezése.

– Igen?

– Sosem próbálja másvalakinek mutatni magát csak azért, hogy a szüleink szeressék. Ő az én példaképem.

A testvéréért való rajongása volt az egyik dolog, amit különösen szerettem Tonyban. Ha róla beszélt, mindig fellelkesült, élénken gesztikulált, és a szeme csillogott. Öröm volt nézni.

– Te másvalakinek mutatod magad? – kérdeztem.

Kicsit elkomolyodott.

– Azt hiszem, néha igen. De ki nem? Aident kivéve persze. Előnyös képet festünk magunkról olyan színekkel árnyalva, amikről úgy gondoljuk, másoknak jobban tetszenének, mint a sajátjaink.

– Én a te színeidre vagyok kíváncsi. Az igaziakra – mondtam a szemébe nézve, mire elmosolyodott.

– Nem ízlik a burger? – kérdezte pár perccel később, amikor észrevette, hogy befejeztem az evést, holott a kaja fele még a kezemben volt.

– Többet ettem, mint valaha életemben. A gyomorproblémám miatt csak csipegetni tudok – magyaráztam. – Emiatt nézek ki úgy, mint egy botsáska – fintorogtam.

– Akartam is mondani – vigyorgott.

– Kösz – nevettem, és kivillantottam a fogaimat. Aztán inkább gyorsan becsuktam a szám, mert mi van, ha a fogam közé ragadt valami.

– Majd sűrűbben hozok neked ilyen kajákat – mondta. – Kerülsz még vágósúlyba, ne félj, csak bízd rám magad.

– Le akarsz vágni?

– Ó, igen. Hiszen a szerveidet is el kell majd adnom a feketepiacon, tudod.

Sóhajtottam.

– Kayla néha kicsit túl... anyáskodó.

– Észrevettem.

– De nem kell aggódnod miatta. Ő csak jót akar.

– Semmi baj – mosolygott. – Örülök, hogy olyan barátaid vannak, akiknek fontos vagy.

A Trafalgar téren leparkoltunk egy mélygarázsban. Még mindig nem sikerült kitalálnom, mit fogunk a környéken csinálni, úgyhogy tanácstalanul pillantottam rá, de ő csak mosolygott. Amikor átsétáltunk a téren, turisták csoportjai fotózgattak, néhány tizenéves a szökőkutak medencéi szélén ülve olvasott, egy kutyát pedig a gazdája gördeszkázni tanított. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Szerettem volna ebből a boldogságból üvegbe zárni, hogy eltegyem későbbre, ínségesebb időkre.

– Na, sejted már, hova megyünk? – kérdezte Tony, amikor nyílegyenesen a National Gallery felé közeledtünk.

– Csak nem? – néztem rá boldogan. – Az új terem?

Tony bólintott.

– Nagyra becsülöm, hogy hajlandó vagy velem egy múzeumban sznoboskodni – mondtam.

– Úgy gondoltam, fél óra unatkozást kibírok, ha cserébe örömet szerezhetek – vigyorgott. – Igazából először egy slam poetry előadáson vacilláltam. Láttam a Facebook adatlapodon, hogy szereted. Ó, bakker, ettől most biztos stalkernek tűnök – nevetett bocsánatkérően. Olyan volt, mint egy játékos kölyökkutya.

Felmentünk a klasszicista stílusú palota előtti széles lépcsősoron, át a magas oszlopok közt, amik mellett valósággal eltörpül az ember, aztán be a főkapun. A múzeum annyi képet őriz, hogy több nap kell hozzá, ha valaki mindet meg akarja nézni. Mi persze most csak az egyik termet terveztük meglátogatni.

Odabent nem kellett belépődíjat fizetni, csak letettük a kabátjainkat a ruhatárban, ahol a kezünkbe nyomtak egy szórólapot. Az egyik oldalán montázs szerepelt az új képekről, a másikon pedig térkép, hogy merre található az a bizonyos terem. Selyemtapétás helyiségeken, üvegkupolás átriumokon át vezetett az út, én pedig beszívtam a régi képek, a bőrkanapék és a citromos padlófényező illatát, és kényszerítettem magam, hogy ne ragadjak le minden második festménynél.

Amikor végre megérkeztünk, egy pillanatra megálltam az ajtónál, és megpróbáltam egészben beinni a látványt. Mennyi kép, ami csak rám vár. Mint egy gazdagon terített karácsonyi asztal a farkaséhes vendégnek. Tony elmosolyodott. Ezek szerint rám lehetett írva, mit érzek.

– Örülök, hogy tetszik – mondta.

– Igen. Köszönöm, hogy elhoztál – feleltem, aztán megilletődve beléptem.

Most nem szaladgáltam egyik képtől a másikig, ahogy máskor tettem volna, hanem sorra haladtam, és ínyencként élveztem ki mindet, aprólékosan szemügyre véve a részleteket. Tizenöt kép lógott a falon: ismert és kevésbé ismert festők alkotásai. Rajtunk kívül egész sokan voltak a teremben, többen, mint eddig bármelyikben, ahol keresztüljöttünk, és a teremőr árgus szemmel figyelte a látogatókat.

Fogalmam sem volt, mennyi időt töltöttem a képek szemlélésével, teljesen összefolytak a percek. Úgy éreztem, mindegyik festmény kicsit az enyém is lett. Majd hazaviszem őket az elmémben, aztán, ha úgy tartja kedvem, újra előveszem, minden szögből megfigyelem, és képzeletben kiakasztom a falamra.

Ám amikor odaléptem az utolsó képhez és felfogtam, mit látok, a mosolyom lehervadt, és mintha áramütés cikázott volna végig a testemen.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam önkéntelenül.