A ház csendes, mindenki délutáni pihenőjére vonult vissza egy órácskára, hogy kiheverje az ebéd fáradalmait. Én sosem voltam heverésző fajta, most is csak az ablakfülkémben ülök, és a fakó kertet nézem, mely élénk színekbe öltözik, mihelyst kisüt a nap, majd egy felhő miatt rögtön visszaszürkül. Egyszer levert vagyok, napestig ki sem mozdulnék a szobámból, máskor semmiségeken fellelkesülök, és ezt a kedélyhullámzást nem a szeszélyes időjárás okozza. A bajom másból származik.

Pontosan két hete látogattam el Blackwellbe, ám a távozásomkor nem kaptam újabb meghívást – ami nem is csoda –, így kétséges, hogy valaha is találkozhatok-e még Thomasszal. Hogy fogom így bebizonyítani neki, hogy helytelenek a rólam való feltételezései? Akkor sem tudnék vele beszélni, ha lovaglás közben megint összefutnánk, mert Isabel előtt hallgatnék, mint a sír, nélküle viszont nem engednek el.

Veszélyt jelentene rám Thomas, ha kettesben maradnánk egy kihalt területen? Habár különös, tüskebokor természete van, úgy érzem, itt más áll a háttérben, nem az, amiről pletykálnak. Ő nem rossz ember, inkább csak elszántan védelmez valamit, mint anyaállat a kölykét.

Míg korábban remények töltöttek el, most céltalanná váltam. A világom megint olyan szürke lett, mint a kert a beborult ég alatt. Ugyanakkor nyughatatlan vagyok, valamit tenni vágyom. Legszívesebben felülnék Talizmánra, és egyedül vágtatnék ki a messzeségbe, méghozzá férfinyeregben. Vajon sikerülne észrevétlenül kilovagolnom? Talizmánt fel tudnám szerszámozni, utána az épületet megkerülve a bükkfák rejtekében ügetnék el.

Milyen félelmetesen könnyűnek tűnik az egész, és a csendespihenő éppen csak elkezdődött. Talán még Thomasszal is összetalálkoznék. Mit is javasolt neki az anyja, hogy szerdánként lovagoljon ki?

Ma is szerda van.

Felpattanok, előveszem lovaglóruhámat, majd üggyel-bajjal felöltöm, ami Susan segítsége nélkül hosszabb ideig tart, de leleményes vagyok és elboldogulok. Felkapom a lovaglóostoromat, és az ajtóhoz sietek, ám az utolsó pillanatban még visszafordulok, és felteszem a gyöngy fülbevalómat. Csendben kilépek a szobámból, aztán megint visszafordulok, és pár csepp rózsavizet is magamra locsolok. Ezután kiszököm a házból, és dübörgő szívvel az istállóhoz osonok. Könnyedén eljutottam idáig, és senki sem vett észre, most már a gyülekező fellegek sem tudnak eltéríteni a célomtól.

Bár a szolgálóknak ebédidő van, és ilyenkor mindig elvonulnak enni, a biztonság kedvéért hallgatózom egy kicsit, majd mivel nem hallok neszt, beóvakodom. Valóban senki sincs itt, így megkönnyebbülve körülnézek, hol lehetnek a nyergek. Már számtalanszor láttam, hogyan nyergelik Talizmánt a lovászok, ezért biztos vagyok benne, hogy egyedül is meg tudom csinálni.

Épp megtalálom a szerszámokat, amikor a hátam mögött lépteket hallok. Ijedten megpördülök, és Cedricet látom meg. Honnét kerül ez elő mindig a legrosszabbkor?

– Jó napot kívánok, kisasszony – köszön mosolyogva.

– Neked is jó napot. Miért vagy itt, miért nem ebédelsz a többi szolgálóval?

– Az újakat a régiek szeretik leckéztetni, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Például kiadják feladatnak, hogy ebédidőben végezzem el azt, amit ők elfelejtettek, meg hasonlókat – von vállat, mintha semmiség lenne az egész, de az jut eszembe, hogy talán a szolgálók körében is sikerült ellenszenvet keltenie, nem csak bennem.

– Értem, rendben, dolgozz csak nyugodtan – felelem, és hozzálátok Talizmán szőrének keféléséhez. Nem áll szándékomban ezt a fiút bármire is megkérni. Cedric azonban nem megy sehova, a hátamban érzem a tekintetét.

– Megkérdezhetem, hogy mit csinál, kisasszony?

Nem mintha köze lenne hozzá, de azért válaszolok.

– Ki fogok lovagolni – mondom olyan magától értetődően, mintha minden nap ezt csinálnám.

– Ilyen időben?

– Süt a nap – pillantok rá a vállam fölött.

– Igen, sütött még pár perce, de amikor bejöttem, épp felhők gyülekeztek az égen.

– Pár felhőtől nem fogok megijedni.

– Viharfelhőknek tűntek.

Kitekintek az apró ablakon a lovam állása mellett. A nap már nem süt olyan ragyogóan, de csak pár rongyos kis felhő úszott elébe.

– Nekem nem tűnik olyan komolynak a helyzet – fordulok vissza Talizmánhoz.

– De komollyá válhat. Nem tartom jó ötletnek a lovaglást – jelenti ki határozottan.

Elképedve nézek rá.

– Köszönöm a jótanácsot, noha nem kértem, de akkor is ki fogok lovagolni.

Nagyot sóhajt, és leereszti a vállát, én pedig elégedetten folytatnám a munkát, ám egy szélesebb mozdulatnál kiesik a kefe a kezemből. Szinte látom is magam előtt Cedric kárörvendő arcát. A fiú egyből odaugrik, és felkapja a kefét, de nem adja vissza.

– Ne csináljam inkább én? – Egészen közel áll meg hozzám, széles vállával fölém magasodik, és szürke szemében az arany pöttyökön kívül valami fölényes kajánság is csillan. Fogadok, hogy ha elküldöm, a közelben fog sepregetni, és végig az ügyetlenkedésemen szórakozik majd. – Szerintem jobban értek hozzá – teszi hozzá.

– Ha már így felajánlottad, rendben. Köszönöm – lépek hátrébb. Dolgozzon csak, ha ennyire akar.

– Szívesen – mosolyog, aztán kötőfékre köti Talizmánt, és pár határozott mozdulattal végez is. Utána ráteszi a nyeregalátétet, és a dámanyergek felé lép, nekem azonban jobb ötletem támad.

– Várj, ne azt tedd rá, inkább ezt itt – mutatok a bácsikám nyergére.

Cedric fél szemöldökét megemelve fordul vissza.

– Az férfinyereg, kisasszony – mondja némi kioktató hangszínnel, mintha magamtól nem tudnám.

– Éppen ezért akarok rajta ülni. Kényelmesebbnek néz ki.

Nem adom jelét bizonytalanságnak, eltökéltem, hogy ma végre nem abban a szörnyű dámanyeregben fogok lovagolni, hanem szétvetett lábbal, mint a férfiak, mondjon erről Cedric amit csak akar.

– Nos, valóban kényelmesebb is – lép rögtön a férfinyergekhez. Meglep, hogy nem ellenkezik.

– Örülök, hogy nem készülsz előadást tartani arról, mi illik és mi nem.

– Ha más úgysem látja, teljesen mindegy, milyen nyeregben ül, nem igaz? – jegyzi meg egy idegesítően mindentudó mosollyal. Felsejlik előttem, hogy most már két titkomról is tud. Valamelyest vigasztal, hogy eddig is tartotta a száját, de bármikor dönthet úgy, hogy előnyére fordítja, hogy a lekötelezettje vagyok, és ettől kényelmetlenül érzem magam.

Nem válaszolok. Miközben dolgozik, egy apró hitetlenkedő fejcsóválása elárulja, hogy mókásnak találja a helyzetet, én azonban csak dúlok-fúlok. Miután a kantárt is Talizmánra adja és kivezetjük a lovamat az ajtóhoz, karba teszi a kezét.

– Akkor is az a véleményem, hogy vihar lesz – jegyzi meg fennhangon.

Épp fordulnék vissza, hogy válaszoljak valamit, amikor villám sújt le a közelben, és félelmetesen dörren az ég. Talizmán felágaskodik, nyerít, és kapálózó patáival majdnem eltapos. Sosem tapasztalt szilajsága láttán kővé dermedek, és menekülni is elfelejtek, csak összerezzenek, amikor újabb villám sújt le a közelben.

– Menjen arrébb, még baja esik! – tol félre Cedric erélyesen, kirántva kezemből a gyeplőt, mire megszeppenve távolabb tántorgok.

Sikerül valamelyest megnyugtatnia a rémüldöző Talizmánt, de keményen megdolgozik érte, ahogy ellene feszül a hatalmas állat erejének.

Mostanra odakint már zuhog. Cedric az állása felé tereli Talizmánt, és a szavaival csitítgatja, mert szüntelenül riadozik. Egy ideig csak lenyűgözve bámulom, de hamar magamhoz térek az ámulatból.

– Köszönöm – nyögöm lángoló arccal.

– Ne köszönje – néz rám egy pillanatra.

– Miért ne?

– Én is visszatarthattam volna attól, hogy ostobaságot csináljon – mormogja bosszúsan.

A szavam elakad. Furcsán hangzik a szájából ez az önkritika, és nem tudok mit felelni.

– Nem a te dolgod vigyázni rám – nyögöm ki végül, és most ő az, aki nem tud erre mit mondani. Csak visszafordul Talizmánhoz, és minden figyelmét neki szenteli.

Feszengve ácsorgok egy darabig. Nem akarok tovább itt lenni, az ajtó felé perdülök, de amint meglátom a tomboló ítéletidőt, megtorpanok. A hangosan zuhogó eső függönyként zárja el a kijáratot, az udvar végéig sem látni el, és ahogy megcsap a hideg szele, akaratlan is összefonom magam előtt a karomat.

– A viharba szándékozik kimenni? – kérdezi a fiú csak úgy, mellékesen, már megint egy csepp kajánsággal, és ez végképp betetőzi a dühömet. Végre kitalálom, hogyan találkozhatnék Thomasszal, erre leszakad az ég, és én itt szorulok ezzel a beképzelt suhanccal. Mert kimenni nem fogok, hogy belém csapjon egy villám, az egyszer biztos.

– Nincs éppen valami fontos dolgod, amit végezhetnél? – kérdezem, mire elkezdi leszerszámozni a lovamat.

Sokáig nem szólunk egymáshoz. Ő Talizmán mellett marad, én pedig az eső elmúltát várom az ajtóban állva, a hideg széltől borzongva és a tetőn doboló vihar hangjait hallgatva. Jobban kikémlelve látom, hogy csak egyetlen felhő haragszik odafenn az égen – és hol máshol tenné ezt, mint pontosan felettünk –, az csinálja ezt az éktelen zenebonát. Őrjítő várakozás veszi kezdetét, és még kínosabb hallgatás.

Végül Cedric odajön hozzám, becsukja előttem az ajtót, és megszólal.

– Van kedve kártyázni, kisasszony? El lehetne ütni vele az időt.

Meglepve nézek rá.

– Nincs kedvem, és az eső úgyis mindjárt eláll – válaszolom, és immár az ablakon tekintek ki.

– Szerintem egyhamar biztos nem fog elállni, de ahogy gondolja. Kisasszony – teszi még hozzá, majd megragadva két vödröt, megfordul a dolgát intézni.

Ekkor fény villan a távolban, és óriásit dörren az ég.

– Várj! – szólok Cedric után.

– Igen, kisasszony? – fordul vissza.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni?

– Miért, kisasszony?

– Hogyhogy miért? Vihar van – válaszolom elfúlva, de már kevesebb magabiztossággal.

– Fél a villámoktól? – kérdezi Cedric felvont szemöldökkel, és megint mosolyra húzódik az ajka. Ez felpaprikáz.

– Nem félek! – vágom rá.

– Akkor hát bocsásson meg, de vár a munkám – mondja, és már indul is. Újabb villám hasítja ketté az eget, ezúttal egészen közel, és a hangja majd' megsüketít.

– Ne menj el! – kiáltok utána. Cedric megáll, és türelmesen visszafordul. – Inkább kártyázzunk – nyögöm.

– Ahogy óhajtja – válaszolja letéve a vödröket, aztán leül a földre, és udvariasan az előtte lévő szalmára mutat.

– Azt akarod, hogy a földre üljek? – vonom föl a szemöldökömet. Noha a legkevésbé sem izgat, ha a sárba kell is hempergőznöm, muszáj egy kicsit heccelnem.

– Az imént terítettem le friss szalmát, de ha nem érzi elég tisztának, levehetem az ingemet, hogy arra üljön – feleli, és pimaszul mosolyogva bogozni kezdi az inge megkötőjét.

– Nem szükséges, köszönöm – felelem kissé túl hangosan, és érzem, hogy megint felforrósodik az arcom. Sajnos mégsem olyan könnyű heccelni, mint amilyennek tűnt.

Cedric önelégülten visszaköti a csomót, én pedig odalépek, és leülök. Elővesz a zsebéből egy paklit, alaposan megkeveri, aztán osztani kezd.

– Előbb elmagyarázhatnád a szabályokat – szűröm a fogaim közül, mire csodálkozva rám mered.

– Nem tud játszani? – kérdezi és mosoly bujkál a szája sarkában.

– Sajnos nem tudok – pislogok egy laposat. Kedvem támadt eljátszani a tudatlan kezdőt, hátha sikerül meglepnem.

– Ne aggódjon, szívesen megtanítom. A kártyát úgy is nevezik, hogy az ördög bibliája – kezdi a magyarázatot.

– Miért hívják így? – kérdezem színlelt közönnyel.

– Talán azért, mert ha sokat játssza az ember, a szenvedélyévé válhat, és ha pénzben játszik, mindenét elvesztheti – feleli Cedric. – Vagy esetleg azért, mert jósolni is lehet belőlük.

– Te tudsz jósolni? – csillan fel szemem.

– Én nem – válaszolja a fejét rázva, amitől szőke tincsei a nyaka körül csaponganak.

– Kár.

– Miért volna jó előre ismerni a jövőt?

– Azért, hogy tudjam, mire számíthatok, és felkészülhessek rá – vonok vállat.

– A sorsunk nincs előre megírva. Vannak dolgok, amik tőlünk függetlenek, de másokban szabad akaratunk lehet.

Milyen bölcs. Vagy csak annak akar látszani?

– És miért rossz előre látni azokat a tőlünk független dolgokat? Legalább nyugodt lehetnék, nem kellene aggódnom a jövőm miatt.

– Vagy nagyon is, hogy aggódna – feleli halkan, a kártyákba temetkezve. Nem tetszik a fülemnek a válasz.

– Honnan tudsz ennyi mindent?

– Nyitott szemmel járok a világban – mondja egy kis habozás után, és továbbra is kerüli a tekintetemet. – Most kiterítem a lapokat, hogy megismerje, melyik-melyik – folytatja, és egyenként kirakja őket elém. – A kártyajáték nem más, mint hadviselés. Erre utalnak a jelzések is: a pikk a lándzsa végét ábrázolja, a káró a vasvégű dárda hegyét, a kőr a szív bátorságára utal, a treff pedig a harci lovak eledelére, a lóherére. Csak itt az nyer, aki ügyesebben forgatja a lapjait.

Cedric elmeséli az általa javasolt blackjack szabályait, majd játszani kezdünk. A fiú minden praktikát ismer, rutinosan rendezgeti a lapjait, míg én minden lépésem előtt látszólag hosszasan gondolkodom. Az eső változatlanul dobol a tetőn, így több meccset is lejátszunk, és rendre én nyerek.

– Biztosan a kezdők szerencséje – mosolygok szerényen a negyedik győztes meccsem után, Cedric arcára pedig kiül egy kis bosszúság, és némaságba burkolózik. Talán sejti, hogy megvicceltem, talán nem, mindenesetre jól szórakozom.

Hogy a vaskos csendet megtörjem, elhatározom, hogy társalgást kezdeményezek, hiszen a játékhoz szükséges mondatokon kívül nem esik szó köztünk.

– Mesélj valamit.

– Miről meséljek, kisasszony?

– Nem is tudom, mondjuk magadról – felelem, ám azonnal meg is bánom, mert Cedric most azt hiheti, érdeklődöm iránta.

– Magamról? – kérdezi meglepetten, és egy féloldalas mosollyal fel is vonja a szemöldökét, ahogy a lapjaiból fölnéz, azonban már késő, amit elkezdtem, folytatni kell.

– Igen, például a szüleidről, testvéreidről, vagy hogy honnét kerültél ide.

Az arca erre váratlanul elkomorul, és a lapjaiba temetkezik, de mintha nem is a kártyákat figyelné, hanem azokon túl valamit, amit csak ő láthat.

– Én... nos... – kezdi, ám ezután elhallgat. Szokatlan tőle ez a viselkedés, még sosem láttam őt zavarban. Eltűnt róla minden fölényesség, talajt vesztettnek, egyenesen sebezhetőnek tűnik. Ha eleve ilyennek ismertem volna meg, talán még szimpatikusnak is tudtam volna találni.

– Vagy talán titok?

– Nem, dehogy, csak esetleg nem olyan érdekes a kegyed számára – mormogja.

– Hadd döntsem el magam, hogy mi tarthat számot az érdeklődésemre, és mi nem.

– Rendben – feleli, és nagyot fúj. – Mielőtt ide jöttem, a szüleimmel és három húgommal éltem Londonban.

– Mi okból költöztetek ide?

– Csak én költöztem, ők nem.

– Miért csak te?

Vár a válasszal.

– Azért, mert elveszítettem őket.

Kiszakad belőlem egy halk „ó", majd egy még halkabb „sajnálom", és amikor belegondolok, milyen volna elveszítenem a szüleimet meg a testvéremet, megborzongok, és részvét ébred bennem. Szeretném megkérdezni, hogyan történt a dolog és mikor, ám a tapintat megállít.

– Nem kell beszélned róla, ha nem szeretnél.

Cedric kezében megremegnek a kártyalapok, és a tekintetét szigorúan rájuk függeszti.

– Elmesélem, ha már belekezdtem, noha a kisasszony az első, akivel megosztom – sóhajt. – Egy hajnalon arra ébredtem, hogy sűrű füst gomolyog a szobámban. Kipattantam az ágyból, hogy megkeressem a többieket, ám addigra a ház lángokban állt. A tűz gyorsan terjedt, és hangosan ropogott, ahogy elemésztett mindent, mint egy feneketlen étvágyú szörnyeteg. A fekete füsttől alig láttam, csak halálsikolyokat hallottam, aztán leszakadt a tető. Hiába telt el azóta két hónap, a sülő emberi hús szagát még mindig az orromban érzem. – A végére elcsuklik a hangja.

A szavai hallatán iszonyat fog el, és már keservesen bánom, hogy beszéltetni kezdtem.

– Szörnyű lehet egy efféle baleset – nyögöm.

– Nem baleset volt – feleli szárazon. – Bármibe le merném fogadni, hogy a házunkat felgyújtották.

– Honnan vagy ilyen biztos benne?

– Biztosan nem tudom, csak sejtem. Mint ahogy azt is, ki lehetett a tettes.

Nem firtatom tovább a kérdést, valószínűleg úgysem ismerem az illetőt, és jobb is, ha kimaradok az ügyből.

– Gondolj arra, hogy a szeretteid már békében nyugszanak, és nem szenvednek többé – próbálom vigasztalni.

– Erre nem vennék mérget. Közülük legalább ketten szerintem most is lángok között égnek.

– Hogy érted ezt?

– A legfiatalabb húgom előszeretettel gyötörte a szüleinket és a nővéreit, viszályt szított a családban, és abban lelte legnagyobb örömét, ha a civódás háborúvá nőtt közöttünk. Ha megbüntették, csak nevetett, ám azután minden vélt vagy valós sérelmét megtorolta, például megölte kedvenc galambjainkat. A napjai másból sem álltak, mint újabb és újabb bosszúk forralásából. Apánk napjai ellenben nyugodtan teltek, az alkohol mámora minden gondját feledtette vele, még azt is, hogy négy gyermekről és egy asszonyról kellene gondoskodnia. Így esett meg az, hogy a vagyona jó részét elitta és elkártyázta.

– Azt mondod ezzel, hogy szerinted a pokolra jutottak? – kérdezem megrökönyödve a keresetlen nyíltságon, amellyel halott rokonai hibáit ecseteli.

– Nem, a pokolra biztosan nem, csak oda, ahová érdemeik szerint kerülniük kellett – feleli sötéten.

– Belém azt nevelték, hogy halottról vagy csak jót mondjon az ember, vagy semmit.

– Nem mondtam, hogy meghaltak.

Megdöbbenve nézek föl.

– De hát az előbb azt mesélted, egy tűzvész miatt elveszítetted őket.

– A lélek a test börtönéből kiszabadulva élőbb, mint valaha – feleli komolyan, én pedig azt sem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

– Nem hiszek a kísértetekben. Benedict atya azt tanította, hogy az elhunytak lelkei a sírjukban várják ki az utolsó ítéletet.

– Jó volna, ha csak kísértetek léteznének, de sok minden van e világon, amit emberi szem nem lát.

– Például angyalok és ördögök?

– Én egészen másféle dolgokra gondoltam.

– Mikre? – kérdezem gyanakodva.

– Olyasmikre, amiket az emberi elme még csak elképzelni sem képes, nem hogy felfogni vagy megérteni. Amikkel ha csak egy percre is kapcsolatba kerülne, beleőrülne az iszonyatba. A megszokott világa darabokra törne, mert örökre megváltoztatná az, amit látott, és amit senkinek sem mondhat el, mert bolondnak néznék érte – mondja halkan, és leteszi a lapjait. – Huszonegy – teszi még hozzá, amiből világossá válik, hogy ő nyert.

Egy percig még komolyan is vettem, amiket mondott, de ezzel a színpadias előadásával nyilvánvalóvá válik, hogy csak ugratni akar. Talán hallott a cselédektől a tükröktől való babonás félelmemről, és most maga is próbára akarja tenni a hiszékenységemet. Elönt a düh.

– Milyen nevetséges játék! Nem értem, hogy válhat ez bárkinek a szenvedélyévé – hajítom el a lapjaimat, majd felállok, és az ablakhoz lépek az időjárást kémlelni. Hűvös levegő és növények üde illata csap meg. Az eső még zuhog, de már nem tombol elemi erővel a vihar. – És ezt a beszélgetést is fejezzük be, nem vagyok hajlandó a sületlenségeidet hallgatni – sziszegem.

– Ahogy óhajtja, kisasszony – feleli Cedric halkan, miközben összeszedi a lapokat.

A tisztuló eget figyelem, remélve, hogy mihamarabb eláll az eső és szabadulhatok innen. Az ebéd utáni pihenőnek már vége lehet. Közöttünk is beáll a némaság, ami kínos, de egyáltalán nem bánom. Inkább ez, mint hogy Cedric ostobaságait hallgassam. Az is felmerül bennem, hogy nem ugratni akart, csak futóbolond, talán a gyász fájdalma vette el az eszét, ezért talál ki mindenféle szamárságokat láthatatlan lényekről.

Ám egy kis számítás lehet benne, hiszen máskülönben miért számolt volna be ilyen bizalmas részletességgel a családja szomorú végzetéről, hacsak nem azért, hogy részvétet ébresszen bennem, és ezzel javítson megingott helyzetén? Ha így is van, rosszul tette, hogy ilyen nevetséges dolgokkal próbált traktálni.

– Valamit el kell mondanom, kisasszony – szólal meg Cedric közvetlenül mellettem, mire összerezzenek, mert fogalmam sincs, hogy került ide ilyen halkan.

Mérgesen pillantok rá.

– Mit akarsz? A vihar elállt, már csak csöpörög, mondd el gyorsan, amit szeretnél, aztán hadd menjek – mondom, és kinyitom az ajtót.

– Nos – hajtja le a fejét –, hazudtam a legutóbb. Valóban hallottam, amit a lovának mondott, de esküszöm, senkinek sem fogom elmondani. Ezzel kapcsolatban pedig kérem, engedjen meg nekem egy kérdést.

– Mennyire tudtam, hogy hazudsz – sziszegem. – Ezek után mit akarsz kérdezni?

Cedric mély levegőt vesz.

– Ugye, Thomas Fentonnal akart ma találkozni?

A szemem elkerekedik.

– Hogy képzeled, hogy csak így nekem szegezel egy ilyen kérdést? Először is: szégyelld magad ezért a szemtelenségért. Másodszor pedig: senkivel sem akartam találkozni, a saját örömömre akartam kilovagolni.

– Ezért vett föl ékszert és használt illatszert? – kérdezi félelem nélkül nézve rám, amitől még jobban elfut a pulykaméreg.

– Semmi közöd hozzá, hogy mi okból veszek bármit is magamra.

– Kérem, fogadjon el egy jótanácsot: vigyázzon Thomas Fentonnal. Ön éjjeli lepke, ő pedig a gyertya lángja.

A lélegzetem is elakad.

– Netán ismered őt?

– Igen.

– Mégis honnan?

– Régről ismerem – feleli nyomatékkal.

– Ne nevettess. Csak most költöztél a megyébe, míg ők mindig itt laktak.

– Nem viccből mondom, hogy jobban járna, ha távol maradna tőle, kisasszony.

– Senkit sem ítélek el látatlanban. Ha valakiről rossz véleményt alakítok ki, az a saját döntésem lesz, miután magam győződtem meg a jelleméről. – Folytatnám a beszélgetést, de eszembe jut, hogy vissza kell mennem a házba. Különben is, biztos vagyok benne, hogy Thomas csak álarcot visel, ami mögött egy jóval kedvesebb fiú rejtőzik.

– Talán mire megbizonyosodik, már késő lesz.

– Inkább veled kell vigyázni. Te voltál az, aki hazudott, és te hiszel mindenféle ostobaságban, úgyhogy tartsd meg magadnak a jótanácsaidat, nem vagyok rájuk kíváncsi – felelem, és a szoknyámat megemelve kisietek az istállóból.

Keresztülszaladok az udvaron a vizes fűben, abban reménykedve, hogy nagynénémék még nem vették észre az eltűnésemet, és közben egyre csak Cedric szavai visszhangoznak a fülemben. Biztosan hozzá is eljutottak a cselédek pletykái a Fentonokról, és ezeket is elhitte, ahogy a láthatatlan lényekről szóló meséket. Tényleg bolond lehet ez a fiú. Vagy csak tréfát akar űzni velem?

Akár bolond, akár engem néz annak, egyre megy, ennek megfelelően fogok bánni vele.