– Ma éjjel is folytatódott az álmod? – kérdezte Emily másnap reggel tanítás előtt, miután kitárgyaltuk vele és Kaylával a sulis dogokat. Erre elmeséltem nekik az aktuális álmomat. Ahogy a padom tetején ültek, Emily tágra nyílt szemmel figyelt, míg Kayla a homlokát ráncolta.

– Ez is összefügg az előzőekkel. Ennek jelentenie kell valamit! – szólalt meg a végén Emily izgatottan.

– Szerintem nem kell mindenben jeleket látni – mondtam. – Az álmok biztos csak a napközbeni eseményekre reagálnak.

– És melyik eseményre? Amikor fűzőben és földig érő szoknyában lovagoltál, vagy amikor a szomszéd földesúr kastélyában zongoráztál? – vigyorgott Kayla.

– Talán így fordítja le az elmém a dolgokat, nem tudom – vontam vállat.

– Ezek biztos, hogy jelek. Valamit közölni akarnak – erősködött Emily. – Ennyi összefüggő álom már nem lehet a véletlen műve.

– Szerintem sem – vágta rá Kayla. – Mi a valószínűsége annak, hogy négy egymást követő éjszaka ugyanaz az álom folytatódjon? Inkább csak arról lehet szó, hogy Sorenünk találta ki az egészet, és most várja, hogy mikor jövünk rá a turpisságra – mosolygott, szemlátomást várva a beismerő vallomásomat.

– Nem találtam ki semmit, tényleg ezt álmodtam – néztem rá.

– Oké, csak vicceltem – visszakozott, de nem úgy tűnt, hogy eredetileg is viccnek szánta a dolgot.

– És mit akarnának közölni? – kérdeztem Emilytől.

– Esetleg figyelmeztetni próbálnak valamire, vagy átadni egy üzenetet.

– Ha így is van, akkor sem értem, miért pont barokk-kori környezetbe ágyazva jeleníti meg őket az agyam – csóváltam a fejemet.

– Talán ezek szimbólumok – vetette fel Emily. – Olvastam, hogy az agy szimbólumokban gondolkodik. Meg kellene őket megfejteni. Akár szerezhetnénk egy álmoskönyvet.

A szemem sarkából észrevettem, hogy Sebastien megjelenik az ajtóban, arra viszont már odafordítottam a fejem, amikor majdnem hasra esett, mert a mögötte érkező Nathan durván nekiment, hogy ő léphessen be hamarabb. Nathan nem kért elnézést, ráadásul az utánuk jövő Ryan is kis híján fellökte Sebastient. Kayla fölvonta a szemöldökét, amikor meglátta őket. Elképzelni sem tudtam, mi ütött a fiúkba, egyikükre sem volt jellemző ez a viselkedés. Az is meglepett, hogy Sebastien nem torolta meg a dolgot. Csak mogorván leült a padjához, és maga elé meredt. Mindössze akkor rezzent össze, amikor egy papírgalacsin eltalálta az arcát, de erre sem reagált. Némán tűrte azt is, hogy kinevessék. Aztán felém villant a tekintete, mintha megérezte volna, hogy nézem. Hátborzongató volt.

– Nálatok előfordul, hogy kiközösítenek valakit? – kérdezte Emily óvatosan.

– Nem – vágtam rá. – Még soha senkit nem utált ki az osztály. Az ilyesmi nem volt divat nálunk.

– Eddig – tette hozzá Kayla. – Bár úgyis csak Sebastienről van szó, ő meg nem számít.

Becsengettek, és Tony még mindig nem érkezett meg. Arra tippeltem, talán otthon maradt a tegnapi miatt. A telefonomhoz nyúltam, és beléptem a közösségi oldalára hogy megnézzem, kiírt-e valamit az állapotával kapcsolatban, vagy küldött-e üzenetet, de nem írt semmit, ellenben egy ismerős név ismét ott virított a hírfolyamomban. Honeybee legújabb bejegyzését tucatszám megosztották. Megdöbbentem, amikor elolvastam.

"Sziasztok, kedveseim!

Megint izgalmas híreket gyűjtöttem össze a számotokra. Kezdjük is mindjárt az elsővel. Képzeljétek, Christine Wilson két, azaz KÉT kilót fogyott! El tudjátok ezt hinni? Mert én nem. Ő mindenesetre váltig állítja, hogy a mérlege kevesebbet mutat (szerintem csak bedöglött), és hogy ez egyenes utat jelent a modellkarrier felé. Ez utóbbiban lapulhat némi igazság: ha még öt kilót hízna, bepróbálkozhatna plus size modellként.

Más: nézelődök tegnap a Facebook adatlapokon, és min akad meg a szemem? Az új fiú, Sebastien Arden profilján, azon belül is egy bejegyzésen, amit egy felvállaltan meleg srác írt neki. A bejegyzés persze hamarosan eltűnt – Sebastien helyében én is töröltem volna –, de ez várható is volt, ezért készítettem róla még idejében felvételt. Lejjebb megtekinthetitek. Ej-ej Sebastien, ki gondolt volna rólad ilyet?

Hamarosan találkozunk, szépségeim!"

Legörgettem, és azt a bejegyzést találtam a képen, amit este is láttunk Kayláékkal Sebastien idővonalán: amiben egy hozzám hasonló srác fenyegette. Akkor ezért szálltak rá a többiek. A bejegyzés alatt vita alakult ki. Az egyik tábor szerint a kép csak photoshopolt, és rágalmazás miatt Honeybee megütheti a bokáját, míg a másik oldal hálás volt, amiért Honeybee figyelmeztetett, hogy homofób zaklató járkál köztünk. Nem tudtam eldönteni, mit higgyek, mert engem is idegesítő módon bámult és követett Sebastien, viszont egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy veszélyes pszichopata.

Kayla a telefonom felé sandított.

– Találtál valami érdekeset?

Elé toltam a telefont, mire Emilyvel elolvasták a bejegyzéseket. Emily szemöldöke a haja tövéig szaladt, Kayla pedig egy laposat pislogott.

– Akkor Honeybee keze van a dologban. Sejtettem, hogy a zaklatós üggyel kapcsolatos ez a hirtelen közutálat – mondta Kayla.

– Azért ez a Honeybee is megéri a pénzét – feleltem. – Hála neki most az egész iskola szekálni fogja Sebastient.

– Most sajnálnom kéne? Magának köszönheti.

– Attól függetlenül, hogy sajnáljuk-e Sebastient vagy nem, én kezdek félni ettől a Honeybeetől. Remélem, sosem akadok az útjába – mormogtam.

Ekkor Tony jelent meg a terem ajtajában. Ziláltan nézett ki, a járása is bizonytalannak hatott, és tisztára olyan volt, mint régen, mielőtt beléköltözött volna az újkeletű vakmerőség. 

– Nagyon helyes srác vagy, Soren, de... ez az egész olyan szürreális.

A szünetben az udvar szélén álltunk meg Tonyval, egy keskeny, füves részen, ahol padok sorakoztak és néhány kisebb fűzfa. Ő szórakozottan rugdosta az egyik pad lábát, én pedig éreztem, hogy ebből a beszélgetésből nem fogok jól kijönni.

– Megértem. Vagyis igazából el sem tudom képzelni, milyen lehet, de sejtem, hogy rémisztő. Hogy érzed magad? Kicsit mintha sápadt lennél. Nem kellett volna inkább otthon maradnod? – kérdeztem.

Tony elhúzta a száját.

– A doki ezt javasolta, de semmi bajom, nem akartam otthon unatkozni, aztán meg pótolgatni az anyagot.

Igen, ez megint az eredeti, hamisítatlan Tony, állapítottam meg, és nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban.

– Mennyi fehér folt van? A tegnapi meccsre emlékszel? Amit te nyertél meg a csapatnak.

– Ryan mesélte, hogy mi történt, de nem emlékszem rá.

– Mi az, amit vissza tudsz idézni? A sulikezdés még megvan?

Tony csak a fejét rázta.

– És mondjuk olyanok, hogy mit csináltál a nyár utolsó hétvégéjén?

Megint a fejét rázta, és beletúrt a hajába. Egy pillanatra megállt a mozdulatban, és morzsolgatni kezdte a tincseket, mintha akkor jött volna rá, milyen hosszúra hagyta őket megnőni. Aztán összeráncolta a homlokát.

– Várj, az augusztus elsejei bulidra még emlékszem. Segítettem paradicsomot szeletelni.

– Igen, tényleg segítettél – mosolyogtam. – Akkor pár hét eseményei egyszerűen törlődtek az agyadból?

– Nagyon úgy tűnik – mondta Tony, és elveszettnek tűnt. – A doki vizsgálgatott, de ő sem tudta, mi történhetett. Arra tippelt, hogy talán beütöttem a fejem, és ez okozta az emlékezetkiesést.

Már levegőt vettem, hogy hozzátegyem, „Igen, rosszul voltál és összeestél", de eszembe jutott, amit Ryannek ígértem: hogy tartom a szám Tony betegségéről. Tony nekem még nem beszélt róla, tehát nem hozhatom szóba, mert akkor elárulnám Ryant, és ha Tony ennyire titkolni szeretné, valószínűleg szégyelli, és nem akarna beszélni róla.

– Fogalmam sincs, hogy vissza fognak-e térni az emlékeim – folytatta. – Talán igen, talán nem.

– Reméljük a legjobbakat.

Csönd telepedett ránk. A fűzfaleveleket néztem, amiket a szél elragadott és messzire sodort, hogy felrepítse őket a tornaterem épületének tetejére.

– Sajnálom – nézett a szemembe bocsánatkérően, és megint annyira távoli volt, mint régen. Úgy éreztem, mintha az ősz hirtelen télre váltott volna, és többé semmi remény nem lenne rá, hogy valaha is újra nyár legyen. – Sajnálom, hogy nem emlékszem arra sem, mikor hívtalak el együtt lógni. Totál meglepett, amikor ezt elmondtad. Persze nem gondolom azt, hogy csak kitaláltad, mert te ilyeneket nem szoktál kitalálni. De... azt hiszem, szükségem van egy kis időre, hogy leülepedjen bennem ez az egész, és rájöjjek, mi történik velem.

– Persze, természetesen – bólintottam.

Legszívesebben hazarohantam volna, hogy a fejemre húzzam a paplant, de még hátra volt öt óra, meg a rajzszakkör. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire hazaérhetek. 

Ebéd után a folyosón lévő szekrényemhez mentem, és a hátizsákomba pakoltam a színes ceruzáimat. A méregdrága, hetvenhat színű Caran D'Ache készletet már egy éve kinéztem magamnak, csak sosem volt elég pénzem, hogy megvegyem, apámtól viszont megkaptam születésnapomra. Mindig ezt csinálta: alig láttuk egymást, már szinte azt is elfelejtettem, hogy létezik, aztán meg ünnepekkor meglepett valami zavarba ejtően drága ajándékkal. Persze, nyilván örültem annak, amit kaptam, főleg, hogy mindig különös érzékkel választotta ki azt, ami a leghasznosabb a számomra – bár valószínűleg ebben anya keze lehetett –, de jobban örültem volna, ha inkább csak eltölt velem egy kis időt, vagy legalább megkérdezi, mi van velem. Az már csak hab volt a tortán, hogy kiderült, leértékelve vette a cerkákat.

– Elviszlek a bogárral – ajánlotta fel Kayla, miközben Emily is a szekrényében rendezkedett.

– Köszönöm, kedves vagy, de sok lesz a benzinköltség – feleltem, miközben a rajzmappámat is kivettem a szekrényből. Kayla aggódó arccal nézett rám.

– Kit érdekel a benzinköltség? Nem kéne most egyedül metróznod.

– Nem leszek egyedül, Jamisonnal megyek.

– Úgy értettem, kellene valaki, aki ápolja a lelked, és erre határozottan nem ő a megfelelő ember.

– Jamison meg sem fogja próbálni, ebben biztos lehetsz – mosolyogtam.

Kayla mérgesen csípőre vágta a kezét.

– Hát éppen ez az!

– Nyugodj meg, nem ugrom a metró alá vagy ilyesmi – jelentettem ki, miközben egy halk kattanással visszazártam a szekrényajtót, és megindultam a kijárat felé.

– Ezzel nem illik viccelni! – mondta Kayla, és utánam eredt. Magassarkúja hangosan kopogott a kövön. Mivel nem kapott feleletet, tovább folytatta. – És az őrült gyerekre nem gondolsz? Mi lesz, ha megint követni fog?

Újabb fémes csattanás hallatszott, és Emily is utánunk sietett.

– Most, hogy rászállt a fél suli, szerintem meghúzza magát. Azon kívül nem hiszem, hogy aggódnom kéne, ha Jamisonnal vagyok.

Jamison Barrnak, az osztálytársunknak, a testén minden hófehér volt – a bőre, a haja, még a szempillája is –, a piros szemét kivéve. Összegörnyedve járt, szegecsekkel kivert nyakörvet viselt, és hosszú haját az arcába fésülve hordta. Akárhol jelent meg, magnetikusan vonzotta a tekinteteket, de nem merték gúnyolni, inkább tartottak tőle, míg meg nem ismerték a birkatermészetét. Három éve jártunk a szakkörre, és szokásunkká vált, hogy iskola után bevárjuk egymást, és együtt metrózunk oda.

– De hazafelé egyedül szoktál jönni, mert ő az ellenkező irányban lakik. Legalább hadd menjek érted.

Fáradt arcot vághattam, mert Emily Kayla karjára tette a kezét.

– Hagyd – mondta. – Ő jobban tudja, mire van szüksége.

– Jól van – morogta Kayla. – De amint odaérsz, egyből hívj. És ha hazaértél, akkor is.

– Igen, anya – feleltem vontatottan.

Ettől valamelyest megnyugodott.

A kapun kilépve elbúcsúztam a lányoktól, aztán odamentem Jamisonhoz, aki egy tölgyfa mögött épp az utolsó slukkot szívta. Amikor észrevett, elnyomta a csikket, és megindultunk a metrólejárat felé.

Már alig vártam, hogy megérezzem az aluljáró hideg leheletét, és a ruhám alá bújjon a huzat, mert számomra egyet jelentettek a szakkörrel. Minden ismerős graffiti és eldobott ingyenes újság annak a csábító ígérete volt, hogy hamarosan megint azzal foglalkozhatok, amit a világon a legjobban szeretek.

Amikor megérkeztünk a rajzterembe, letelepedtünk az egyszemélyes padjainkhoz: én szokás szerint leghátulra, Jamison pedig a mellettem lévő helyre. Míg a tanárunk meg nem érkezett, a terem falait borító színpróbákon, absztrakt képeken és perspektivikus rajzokon pihentettem a szememet: a mi csoportunk és még két másik csoport alkotásain. A kaotikus egyvelegre ránézni is kész fejfájás volt, de el tudtam volna képzelni a szobámban tapétának.

Hamarosan Mr. Pemberton is megjelent. Lendületesen becsukta maga mögött az ajtót, és széles mosolyt villantott ránk. A többiek azonnal elcsendesedtek.

– Szép jó napot kívánok mindenkinek! Remélem, jól telt a nyári szünet.

Lanyha hümmögés jött feleletként.

– Először is, hadd jelentsek be egy közérdekű közleményt. Itt az aulában kialakításra kerül majd egy galéria, hogy kiállíthassuk a csoportok munkáit. Mindenki válasszon ki egy alkotását, amelyiket a legjobbnak ítéli, és hozza el a jövő héten. Ha valaki nem talál magánál semmi értékelhetőt, akkor se keseredjen el, addig még csinálunk egy rajzot. Bár az, amit most fogunk tanulni, nem a legkönnyebb technika – mosolygott bocsánatkérően.

Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy a kiállítás a szakkört akarja reklámozni, nem a műveinket. Ettől függetlenül jó lehetőségnek ígérkezett.

– Apropó kiállítás – folytatta Mr. Pemberton –, ha van egy kis időtök, látogassatok el a National Gallery újonnan megnyitott termébe. Olyan képeket mutatnak be, amiket eddig még sosem látott a közönség. Nézzétek meg, megéri – tette hozzá, és közben rám pillantott, mert tudta, hogy imádom a galériákat. – Akkor, ahogy azt a kör e-mailemben ígértem, ma a fotórealisztikus ábrázolást fogjuk kipróbálni. – Kivett egy kisméretű papírköteget a táskájából, és nekilátott kiosztani. – Ezek itt fényképek. Ezt fogjátok lerajzolni az említett módszerrel.

– Angyalszobor? – kérdeztem félhangosan, amikor az én padomon is landolt egy.

– A lányom fotózta – jegyezte meg Mr. Pemberton mellettem állva. – Igazából először egy másik képet nyomott a kezembe. Ugyanezt a szobrot ábrázolta, csak némileg másmilyen perspektívából. – Mosoly bujkált a szája sarkában, mire kérdőn néztem rá. – Hátulnézetből. A fenekére fókuszálva.

– Emily – csóváltam a fejemet, és én is elmosolyodtam. Annyira rá vallott a dolog, nyilván ezzel is az apját akarta bosszantani.

– Említette, hogy összebarátkoztatok – mondta Mr. Pemberton kicsit halkabban, és a mosolya elhalványodott. – Hogy boldogul az új helyen? Nekem nem sokat mesél.

Ezen sem lepődtem meg.

– Talpraesettnek tűnik. A legjobb barátnőmmel is összemelegedett, ezért újabban hármasban szoktunk jönni-menni. Minden rendben van vele, Mr. Pemberton, ne aggódjon.

Rajztanárom fürkészőn a szemembe mélyedt, mintha azt várta volna, hogy bevalljam, csak hazudtam és valójában semmi sincs rendben. Feszültség bujkált a testtartásában, holott mindig ő volt a megtestesült jókedv és lazaság.

– Örülök, hogy máris talált magának barátokat – felelte kissé mereven. – Jártál már a National Gallery új termében? – kérdezte aztán. Nem tettem szóvá a hirtelen témaváltást.

– Még csak most hallottam róla először.

– Érdemes lenne ellátogatnod oda. Jó hatással lenne a művészetedre.

– Szeretnék, de azt hiszem, hogy az érettségire való készülés miatt nem lesz időm...

– Azért akarsz jó érettségit tenni, mert a képzőművészeti főiskolára szeretnél bekerülni, igaz? – vágott a szavamba. – Oda pedig felvételizni is kell. Nem árt, ha már ott megmutatkozik egy egyéni stílus. Könnyebb lenne kialakítanod a sajátodat, ha többet tanulmányoznád a nagy elődöket.

– Rendben, megpróbálok eljutni az új terembe, ígérem – feleltem. Mr. Pemberton meggyőző erejével nem volt értelme vitatkozni.

– Helyes. Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek találod majd, amit ott látni fogsz – mondta a szemembe nézve. Nem értettem, miért olyan fontos ez neki, de felvettem a teendőim listájára a terem meglátogatását. – Szép készlet – tette hozzá egy gyengédebb mosollyal a ceruzáim felé biccentve, és tovább ment.

Akaratlanul is megint eszembe jutott Emily. Mr. Pemberton valóban szerette kinyilvánítani a véleményét, és lelkesen segített, amikor csak tudott, kérés nélkül is. Talán Emilynek ez már sok? Vagy lehetséges, hogy van valami abban, amit mondott?

Alaposabban is eltöprengtem volna a rajztanáromon, ha nem a Tonyval kapcsolatos gondolatok kötötték volna le minden szabad kapacitásomat. Amikor már belemerültünk a rajzolásba, az fordult meg a fejemben, hogy ha nem ismerném Tonyt hat éve, még azt is feltételezhetném, hogy a meccs utáni győzelmi mámor hatása alatt csak fel akart szedni pár estére, mert valószínűleg sejtette, hogy bejön nekem, és így könnyű préda voltam. Vagy ha tervezett is bármi komolyabbat, talán kijózanította a rosszulléte, és vissza kívánt térni a biztonságos, hetero életéhez, csak könnyebb volt az amnéziára fognia.

De ismertem őt, akkor is, ha nem tartoztunk azonos baráti körbe: sosem hátrált ki ilyen gerinctelen módon egy számára terhes szituációból. Például, amikor véletlenül leborította kólával egy lány könyvét, ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse az árát, és amikor a lány nem hagyta, ő másnapra vett neki egy új könyvet. Egyszer pedig egy hétre beköltözött a gyermekpszichiátriára, és egy ágyban aludt a beteg öccsével, mert Aiden rohamait csak ez csillapította le. Az ehhez hasonló apró darabkákból évek alatt összeállt a jelleme.

Ám az is lehet, hogy a betegsége miatt elkeseredett, és elkezdett rossz irányba változni. Ennek azonban ellentmond az, hogy a meccs után nem ivott, nem hajtott gyorsan, és hazavitt, amikor észrevette, hogy Sebastien figyel. Vagy lehet, hogy ezeket csak azért csinálta, hogy szimpatikusnak tűnjön a szememben? Elképzelni sem tudtam, mi az igazság, annyi viszont biztos volt, hogy a rosszullétét nem játszotta meg. Tony tényleg beteg volt, és én azért fohászkodtam, hogy meggyógyuljon.

– Jól van, gyerekek, lassan lejár az időnk – szólalt meg Mr. Pemberton az óra végén. – Ha még nem fejeztétek be a rajzot, otthon folytathatjátok.

Persze, hogy még én sem lettem kész, és mivel csak fél füllel követtem az utasításokat, az arkangyalom inkább egy elnagyolt bukott angyal lett, sötét tekintettel és viharvert szárnyakkal. Még sosem produkáltam ekkora vizuális környezetszennyezést. Rápillantottam Jamison művére, ami jóval előrehaladottabb állapotban volt, mint az enyém, és hiába ugyanarról a fényképről dolgoztunk, mégis teljesen más lett: frissen faragott, fenséges, erőteljes. Igazából Jamison minden rajza olyan hatást keltett, mint egy szentkép. Még egy kólás üveget is olyan magasztossággal tudott ábrázolni, mintha a szűzanya portréja lenne, úgyhogy nem lehetett nagy kihívás neki a mostani.

Miközben hazafelé a metróajtó üvegét bambultam, a szerelvény megérkezett egy megállóba, a tekintetem fókuszába pedig a saját képmásom került. A sötét háttér miatt tükröződésnek tűnt, ám meglepődtem, hogy miért nézek ki ilyen ziláltan, és hogy... mióta hordok én feketét. A képmásom szeme tágra nyílt, de amikor az ajtó kitárult, már csak a kocsiba özönlő tömeget láttam.

Mi volt ez? Erősebben megmarkoltam a kapaszkodót. Mintha magamat láttam volna, csak másmilyen ruhában. Félelmetes volt. Vagy megint hallucináltam, vagy egy hozzám megtévesztésig hasonlító srác állt ott. Racionálisan végiggondolva az utóbbi lehetett, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy nem őrültem meg teljesen.

Azonban a döbbenetből felocsúdva hiába kerestem a szememmel a felszállók tömegében, nem találtam meg. Megilletődve vettem tudomásul, hogy csalódottság kerít hatalmába. Arra jutottam, mivel az emberiség génállománya véges, elképzelhető, hogy a génkoktélom még egyszer kikeveredett. Megráztam magam, és igyekeztem a rajzszakkör felé terelni a figyelmemet, de akaratlanul is az járt a fejemben, hogy bárcsak találkoznék még ezzel a fiúval. Feltéve, ha tényleg létezik.

Már csak egy utcányira voltam a házunktól, amikor megcsörrent a mobilom. Megnéztem: egy ismeretlen számot írt ki. Felvettem és beleszóltam.

– Szia. Sebastien Ardenvagyok – felelte egy komoly hang. – Azért hívtalak, mert beszélnünk kell.