Mr. Granson kinyitja a magával hozott könyvet, és amikor megtalálja, amit keresett, megszólal:

– Engedjék meg, hogy felolvassam önöknek a kedvenc részemet!

A férfi szerelmes a témába, és azt hiszi, mi is osztozunk a szenvedélyében, így egyre több részletről dönt úgy, hogy felolvassa. Unalmamban fészkelődni kezdek. Néha Anastasiára pillantok, vajon ő is így szenved-e, de végig mozdulatlanul ül. Ha unatkozik is, nem látni rajta.

A gondolataim elkóborolnak. Elkedvetlenít, hogy Thomas szemében nem vagyok szívesen látott vendég. A családja többi tagja sem örül a jelenlétemnek, talán Anastasiát kivéve. Rajta nem érzek kelletlenséget, noha lelkesedésnek sem mutatja jelét. Olyan tisztának és békésnek látszik, mint egy mozdulatlan víztükör. Egyáltalán nem olyasfajta lány, akit én valaha is rejtegetnék. Talán a családja sem őt rejtegeti, hanem azt, ami fent van a toronyban.

Vajon mi lehet abban a toronyszobában? Mi lehet a legfontosabb dolog Thomas számára? Mi olyan fontos, hogy neki szenteli éjjeleit és nappalait? Itt vagyok tőle mindössze pár méterre, és lehet, hogy sosem tudom meg. Töprengésemet az töri meg, hogy a hátam fájni kezd, és elkap a szükség. Minden vágyam nyújtózni egyet, és kimenni, de nem akarom megsérteni Mr. Gransont. Pár perc után azonban arra jutok, hogy nem bírom tovább, összegyűjtöm a bátorságomat, és köhintek.

– Mondani kíván valamit, kisasszony? – kérdezi a férfi.

– Elnézést kérek, amiért félbeszakítom az előadását, de... ki kell mennem az illemhelyre – bököm ki.

Mr. Granson elvörösödik, mintha az efféle szükségleteknek pusztán az említése is sárba rántaná éteri magasságokba emelkedett lelkét.

– Öh, természetesen, menjen csak. Egy szinttel feljebb van, zöld ajtó mögött – mondja kitágult orrcimpával. – Hívok egy cselédet, aki megmutatja.

– Nagyon figyelmes, köszönöm, de biztosan megtalálom magam is – felelem, és bólintását követően elhagyom a termet. Odakinn végre megnyújtózom, és a bizonyos helyiség keresésére indulok. Azonnal megtalálom a lépcsőt, ami azonban csak pár fokból áll, nem nevezném következő szintnek, ami efölött van, de azért fellépdelek rajta. A folyosó girbegurba, további lépcsőfokok vannak itt-ott, elrejtett ajtók és ablakok, és hosszas bolyongás után megbánom, amiért nem kértem cseléd segítségét. Már épp bosszúsan a visszautat fontolgatom, hogy legalább ne tévedjek el, amikor csigalépcsőt veszek észre egy sötét sarokban. Meredeken ível felfelé, és a teteje homályba vész. Lehet, hogy Mr. Granson a tornyot értette következő szint alatt? Teszek egy próbát.

A lépteim alatt megnyikordulnak a fokok, a kezem pedig durva terméskő falat súrol, ahogy elhaladok, és amikor felérek, több díszes, sötétre mázolt ajtó is a szemem elé tárul. Ám a fűzfák és az apró ablakok miatt a fény olyan kevés, hogy képtelen vagyok megállapítani, melyik lehet zöld. A félhomályban mind annak tűnik, ugyanakkor egyik sem. Mindegy, óvatosan benyitok a leginkább zöldnek hatón. A résen át félhomályos, kerek szobácskába látok, melyet úgy telezsúfoltak, hogy lépni is alig lehetne benne. Talán lomtárnak használják, állapítom meg csalódottan. Az egymásra halmozott tárgyaknak csak a körvonalai látszanak a keskeny ablakokon beszűrődő fényben.

Annyit azonban ki tudok venni, hogy a falak mentén régi könyvekkel megrakott polcok sorakoznak, egy kicsiny ablakon kinyúlva pedig távcső kémleli az eget. A tetőszerkezet fa csontvázáról kisállatok tetemei és száraz növénycsokrok lógnak, ám az asztal tárgyai a legfurcsábbak. Csillogó műszerek, üvegedények és őket összekötő kanyargós csövek, rézserpenyők és homokórák borítják, hogy egy tenyérnyi hely sem akad köztük.

Az ódon zsanérok ekkor hangosan felsikoltanak, mire egy kihaltnak hitt, sötét szegletben megmozdul valami: meglepetésemre Thomas alakját ismerem fel az asztaltól elemelkedni. Amikor egy fénycsík megvilágítja az arcát, a csintalanságon rajtakapott gyermek ijedségét látom rajta tükröződni.

– Mit keres ön itt? – kérdezi elfúlva, lángokat lövellő pillantással, mihelyst megtalálja a hangját, mert egy darabig csak tátog, mint a partra vetett hal.

– Én csak... – hebegem hasonlóan zavarban. – Bocsásson meg, amiért önre törtem, nem állt szándékomban, csak az illemhelyet keresem.

– Nos, ez nem az – veti oda Thomas hűvösen.

– Magam is észrevettem – mosolygok.

– A helyiség egy szinttel a zongoraterem felett van. Zöld az ajtaja, el sem lehet téveszteni.

– Pedig el is mondták, és olyan egyszerűnek tűnt megtalálni, de aztán összevissza kóvályogtam, míg eltévedtem. Így lyukadtam ki itt – nevetek, és megakad a szemem egy érdekes tégelyen. – Ez mire való? – lépek beljebb, mire Thomas állkapcsa megfeszül.

– Azt hosszú lenne elmagyarázni – válaszolja. Közben a tekintetem egy kinyitott könyvre vándorol az asztalon.

– A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindul rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett – olvasok fel belőle hangosan. – Miféle titkos tudományról beszél?

Thomas összecsukja a könyvet, és tőlem jó messze teszi le.

– Az nem érdekes – feleli, és a halántékán kidagad egy ér. – Nem kellene inkább... – kérdezne valamit, de közbeszólok.

– Márpedig önnek érdekesnek kell találnia, ha olvassa – támaszkodom az asztalnak, mire egy folyadékkal telt edény vészesen megbillen. Thomas az utolsó pillanatban kapja el, mielőtt kiborulna.

– Biztos vagyok benne, hogy ami nekem az, az másnak aligha...

– Pedig bizton állítom, hogy itt rengeteg különös dolog van. Például mik ezek a furcsa tárgyak? – kérdezem két ezüstösen csillogó műszerhez lépve, újból megbillentve az asztalt, és lázas kapkodásra késztetve Thomast.

– Asztrolábium és szeksztáns, de minek kérdezi, ha úgyis tudja? – veti oda mérgesen.

Értetlenül fordulok feléje.

– Mégis honnan tudnám? Soha életemben nem láttam ilyen eszközöket, a nevüket sem hallottam.

– Elég rosszul hazudik.

– Tessék? – vonom fel a szemöldökömet. – Miről beszél?

– Például arról, hogy nem baleset történt, amikor leesett a lóról – hajol közel hozzám sötét tekintettel. Nem tudom mire vélni a szavait.

– Honnan...

– Hogy honnan jöttem rá?

– Nem, hanem honnan veszi ezt a képtelenséget.

– Láttam már hölgyeket leesni a lóról. Fájdalmukban a legkisebb gondjuk a ruhájuk elrendezése volt, és a lova sem riadozott, ahogy pedig illett volna, ha úgy megijedt valamitől, hogy a gazdáját is ledobta.

– A szoknyám a nyakamban landolt, és fájdalom ide vagy oda, nem akartam így mutatkozni idegen férfiak előtt, a lovam pedig nem megijedt, hanem egy alma után nyújtózkodott, ezért billentem le róla. Nem hittem volna, hogy ilyen gondolatok járnak a fejében. Pedig milyen aggódónak tűnt, amikor leestem a lóról. Vagy csak megjátszotta? – vágok vissza.

– Nem játszottam meg, valóban aggódtam, csak utólag jöttem rá, hogy színlel.

– Még ha így is lenne, ahogy ön állítja, amiről biztosíthatom, tévedés, akkor sem értem, hogy következne ebből az, hogy tudnom kéne, mik ezek a holmik – bökök a fémeszközök felé.

Thomas összefonja a karját.

– Kicsikarták a látogatásunkat, majd egy bókot kihasználva kicsikarták a meghívását is, és máris célhoz ért. Beférkőzött a házunkba, és eltévedés ürügyével már végig is kutatta. Nagyon jól tudta, mit keres, és meg is találta, úgyhogy immár felesleges színlelnie.

Valósággal köpi a szót, és süt róla a visszafojtott indulat. Mi ez a vádaskodás?

– Kerestem volna valamit? Az illemhelyen kívül, persze.

– Nos, ön mindent keresett, csak az illemhelyet nem, ugyanis aligha hihető, hogy ha valakinek azt mondják, a következő szinten keressen valamit, akkor azt egy toronyban véli megtalálni.

– Annak, aki ebben az útvesztőben él, talán egyértelmű, mi merre van, de nem annak, aki most jár itt először. Szóval ezért méregetett olyan ellenségesen a zeneteremben? – kérdezem, mielőtt még válaszolhatna. – Mert azt hiszi... Mit is hisz?

– Kicsoda ön, valami cseléd, vagy utcáról összeszedett örömlány, akit felbéreltek és kitanítottak? – tör ki Thomas türelmét vesztve. A szemem nagyra tágul.

– Hogy képzeli ezt? – háborodok fel. – Ugye, csak viccel? Én mit sem sejtve jöttem fel ide, és mindenre számítottam, csak arra nem, hogy lecsap rám, mint egy kígyó. Mindig így bánik a hölgyekkel? Mert akkor nem lehet túl népszerű a köreikben.

– Csak azokkal, akik átlátszó indokkal, ám annál álságosabb indítékkal betörnek hozzám. És hidegen hagy, hogy mennyire vagyok népszerű a hölgyek körében. Mint látjuk, így is maguktól jönnek be a legbelső szobáimba – teszi hozzá gúnyosan.

Érzem, hogy felforrósodik az arcom.

– Miből gondolja, hogy cseléd vagyok vagy örömlány?

– Alapos okom van azt feltételezni, hogy nem Victoria Lombard a neve, és azt is, hogy nem Mrs. Dunham rokona.

– Ez nevetséges! Miért hazudnának Dunhamék a rokonuknak már harmadik hónapja?

– Három hónap éppen elegendő felkészíteni egy nőcskét, aki, noha arisztokratikusabb küllemű és élesebb eszű, mint a többi magafajta – mér végig szemérmetlenül –, azért mégiscsak tanulatlan.

– Szégyellje magát! – Viszket a tenyerem, hogy egy csattanós pofont helyezzek el a csinos arcán, de önmérsékletre intem magam. – Nem csak a külsőm arisztokratikus, és nem vagyok tanulatlan!

– Mr. és Mrs. Dunham persze a saját unokahúgát is felhasználhatja. Miért vesződnének egy egyszerű libával, ha jobb alapanyag is kéznél van?

– Miért akarnának a nagynénémék ártani önöknek?

– Talán szemet vetettek a birtokunkra – von vállat. – Zsíros a föld, az erdők tele vannak vaddal. Ha félreállítanak minket, könnyedén rátehetik a kezüket.

Alig tudom elhinni, hogy pár ártatlan eseményből képes ekkora fantazmagóriát kerekíteni. Az viszont már biztos, hogy tiltott dolgot művelhet idefenn.

– A nagynénémék tisztességes emberek, sosem jutna eszükbe elvenni azt, ami a másé. Engem is szívességből fogadtak be. Az ön által leírt sötét dolgok csak az ön sötét elméjéből pattantak ki.

– Sötét dolgok sötét elmékből születnek, ez kétségtelen – feleli, és nem úgy tűnik, hogy saját magára érti.

– És most, hogy már láttam ezt a... Mit is? Limlomokkal telepakolt szobát? Mit szándékozik tenni? Bezár ide örökre, hogy ne tudjak állítólagos megbízóimhoz visszatérni, és a hírekről beszámolni? – kérdezem kihívóan.

– A lehetőség vonzó – lép Thomas közém és az ajtó közé, elállva a kiutat. A teste közelségétől vágtatni kezd a szívem, annak láttán pedig összefacsarodik, hogy mekkora harag perzsel ki meleg barna szeméből. Pusztán a tekintetével is ölni tudna, de nem hátrálok el előle. – Ám nem vezetne célra. Sokan tudnak róla, hogy itt tartózkodik. Ha eltűnne, rögtön itt keresnék, és egykettőre bajba kerülnék.

– Akkor? – nézek fel rá magabiztosságot színlelve, és csak remélni tudom, hogy a hullámzó mellkasom nem árul el. – Megzsarol?

– Fogalmam sincs, mivel zsarolhatnám, hiszen még nem ismerem, a titkait kifürkészni nem volt lehetőségem. Árulja el, mennyit fizettek önnek a munkáért?

– Maga egy rögeszmés bolond.

– Szívesen megvásárolnám a hallgatását, többet ajánlva, mint a megbízói. De kérdés, hogy mi van akkor, ha nem a pénzszerzés vezérli, hanem valamiféle személyes bosszú? Meglehet, hogy az őseink közt történt valami, amiért így kíván visszafizetni. Aki revansra éhes, annak farkasétvágyát semennyi arany nem képes jóllakatni.

– Így, hogy minden lehetőséget kizárt, mégis milyen megoldás maradt? – érdeklődöm.

– Az, hogy egyszerűen elengedem – mondja, és félreáll az ajtóból, amin meglepődöm. – Ugyanis mire visszaér a hintón, addigra a holmim már ládákba pakolva tart egy biztonságos cél felé.

– Mi van, ha pontosan ezt várva állnak lesben a környéken? – megyek bele a játékba.

– Akkor inkább felgyújtok mindent – vágja rá. – Ami számít, az úgyis a fejemben van. Ügyesebbnek kellett volna lennie. Maga pocsék kém – köpi megvetően.

– Még tovább sérteget?

– Csak tényt közlök. Mondanám, hogy sajnálom, amiért letolást kap majd az eredménytelensége miatt, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem sajnálom.

Eszembe jut, hogy sokáig elidőzhettem idefenn, és fel fog tűnni a késlekedésem.

– Azt sajnálja inkább, hogy ártatlan hölgyeket rágalmaz és sérteget – sziszegem végül, és az ajtót feltépve kirohanok.

Nevetségesnek érzem a helyzetet, és ugyanakkor forr bennem a düh. Micsoda szerencsétlen véletlen! Viszont így legalább kiderült, hogy Thomas miért nem szívlel. De valóban kiderült-e? Még most sem tudom, mit rejteget, és gyanakvó zordsága csak jobban felszítja a kíváncsiságomat. Elönt a vágy, hogy bebizonyítsam neki, egyáltalán nem akarok a vesztére törni.

Amikor a zeneterem elé érek, nagyot fújok, nyugalmat erőltetek magamra, és benyitok. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem távol, de Mr. Granson még mindig felolvasást tart, Anastasia pedig hősiesen hallgatja.

– Megtalálta a helyiséget? – néz fel a férfi. Hirtelen azt sem tudom, miről beszél, aztán eszembe jut.

– Igen, bár vagy kétszer eltévedtem, összevissza keringőztem, míg végül meglett – mosolygok. Ő ezt nem találja humorosnak. Habár semmi mást sem.

– Akkor talán mégis jobb lett volna, ha igénybe veszi egy cseléd segítségét.

– Teljesen igaza van – próbálok a kedvében járni, ám sikertelenül. Szemlátomást zokon veszi, hogy lemaradtam a kedvenc témájának meghallgatásáról. Összecsapja a könyvet, és megint a zongorázást rendeli el.

Az idő további részében összpontosítok, hogy mindent megfelelően csináljak, és ne vívjam ki többször senki neheztelését. Ez nem könnyű feladat, mert szüntelenül az eszembe tolakodnak a toronyszobában történtek, és alig tudom elrejteni a felindulásomat. Legszívesebben visszarohannék, hogy folytassam a vitát Thomasszal. Mindenféle érvek és sértések jutnak az eszembe, és dühít, hogy nem vághatom a fejéhez őket.

Be kell bizonyítanom neki, hogy téved.