– Hogy nézett ki a csaj? – kérdezte Kayla feketére lakkozott körmeit pattogtatva.

Szeptember elseje volt, tanítás előtti reggel. Barátnőm – azaz inkább legjobb barátom, mert bár barát is volt, meg nő is, nem jártunk együtt, mert őt a fiúk érdekelték, engem meg, nos, szintén a fiúk – szokás szerint a padom tetején ült, magassarkúba bújtatott lábát lógázta, és az álmaim felől érdeklődött. Általában az embereket a saját álmaik sem érdeklik, nemhogy a másokéi, de Kayla imádta a kosztümös filmeket, és lenyűgözte az a történelmi filmekbe illő katyvasz, amit újabban összeálmodtam. Legalábbis akkor még azt hittem, hogy katyvasz.

A szememmel követtem a lába mozgását. A hipnotikus hatás segített koncentrálnom, hogy felidézhessem a képet. Nem volt nehéz, az álmomban látott lány olyan tisztán lebegett a szemem előtt, hogy akár le is tudtam volna festeni.

– Egyenes háttal ült, mintha ráparancsoltak volna, a kezét is szerényen az ölében tartotta, de hátrahúzta a vállát, hogy a mély dekoltázsban jobban érvényesüljön a melle – feleltem.

– Rafkós – bólintott Kayla. – És még?

– Szolidan mosolygott, de a szája sarkában egy gúnyos kis görbület azt sugallta, mintha tudna valamit, amit más nem, és ezen szórakozna.

– Máris kedvelem. Folytasd.

– Vörös bársony ruhát viselt és egy rubin nyakéket, amiktől idősebbnek nézett ki a koránál, pedig a vonásai alapján tizenéves lehetett, mint mi. Amúgy nem volt annyira szép. Határozott álla volt, amitől akaratosnak tűnt, és a fekete hajával meg hűvös zöld szemével egész sápadtnak hatott. Így nézett le a képkeretéből az alatta álló férfira, akit viszont egyértelműen elbűvölt.

– Milyen pasit nem nyűgöz le egy gigadekoltázs, még ha csak egy festmény is az? – fintorgott Kayla.

– Nem tudom, hogy a melleit nézte-e – vontam vállat. – Mindenesetre az volt neki szemmagasságban.

Régebben sosem emlékeztem az álmaimra. Azt sem tudom, álmodtam-e egyáltalán, de az biztos, hogy ennek megvoltak a pozitívumai. Akármilyen keményvonalas horrort néztem éjjel, biztos lehettem benne, hogy nem lesznek tőle rémálmaim, és az óvodáskori rossz élményeim sem kísértettek soha, mint Kaylát.

Néha persze irigyeltem másokat. A rajzszakkörön, ahova jártam, a társaim azt mondták, sokszor az álmaikból merítik az ihletet. Olyan szürreális tájakat festettek, hogy a képeiket nézve szerettem volna átbújni a festővásznon, mint egy ablakon, hogy én is ott lehessek abban a rémisztő, gyönyörű világban, amibe ők nap mint nap ellátogathattak. Azt kívántam, bárcsak én is álmodhatnék.

Majd a kívánságom egyszer csak teljesült. Bár ne teljesült volna.

Augusztus elsején kezdődött az egész, a bulim után, amivel a tizenhetedik szülinapomat ünnepeltük. Miután éjjel kiürült a ház, és elvonultam a szobámba, a tükrös szekrényem előtt elhaladva fáradtan beletúrtam a hajamba. Ekkor valami megvillant a homlokomon. Egy furcsa jelszerűség volt, talán betű, de semmi olyanra nem hasonlított, amit ismertem volna, és még az emléke is gyorsan halványodott.

Közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy jobban megnézzem, de semmit sem láttam a megszokott himlőhegemen kívül. Különben is, valami fényes volt ott, az meg leginkább a tükrön megvillanó telihold lehetett, fénytörés, vagy ilyesmi, gondoltam, és részeg állapotomban nem is érdekelt. Megvontam a vállamat, és kifújtam a levegőt.

Abban a pillanatban egy tenyérnyom jelent meg a tükrön, mintha valaki az üveg túloldalán rászorította volna a kezét, én pedig ijedten hátrahőköltem. Dübörgő szívvel néztem végig, ahogy a kéz lenyomata lassan eltűnik, és azon töprengtem, miféle szellem szórakozhat velem.

Aztán arra jutottam, hogy csak rátenyerelhettem régebben a tükörre, most pedig a leheletemtől újra kirajzolódott a helye, én meg a fáradtságtól már rémeket láttam. Nevettem egyet magamon, és befejeztem a készülődést. Amikor végre elterültem az ágyon, azonnal el is aludtam.

Akkor kezdődtek az álmok.

Először csak összemosódó, színes képeket láttam, aztán az alakok lassan kitisztultak, formát öltöttek, és jelenetek bontakoztak ki.

– És hogy nézett ki a pasi? – kérdezte Kayla.

– Fiatal volt, és gazdag lehetett, mert elegáns zakóra és csipkés kézelőkre emlékszem, a hosszú haját is valami ékköves csat fogta össze.

– Hosszú haja volt? Ez egyre jobb!

– Magabiztosan, szétvetett lábbal állt, és a háta mögött összekulcsolta a kezét. Az arcát nem láttam, de valahogy nem tűnt szimpatikusnak.

– Ha háttal állt, hogy állapítottad meg, hogy nem szimpi? – vonta föl a szemöldökét Kayla.

– Azt nem tudnám megmondani. Csak sugárzott belőle valami félelmetes.

Ekkor a beszállingózó diákok közt belépett a terembe Grace Lamare és Anthony Harlow. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant – idegesítő módon mindig ez történt, amikor megláttam Anthonyt, pedig hat év alatt bőven volt alkalmam hozzászokni a látványához. Lenőtt, gesztenyebarna hajával és félvállra vetett táskájával szokatlanul lazának tűnt. A szemüvege is hiányzott. Talán kontaktlencsére váltott, nekem mindenesetre jobban tetszett szemüveggel. Érzékeny fiú benyomását keltette vele. „Úgy néz ki, mint aki tanulás után azzal lazít, hogy megnézi a kötelező olvasmányokat filmen", mondta Kayla gonoszul, amikor annak idején először meglátta, és annyira nem is állt távol az igazságtól.

Tony szorgosan tanult, mert vegyész akart lenni, és a jövőjét egy kutatólaborban képzelte el, ahol új elemeket fedezhet fel és új vegyületeket alkothat, amikkel talán megváltoztathatja az emberiség sorsát, de leginkább az anyag legmélyére szeretett volna hatolni, hogy megfejtse a létezés titkát. Imádtam figyelni, ahogy hevesen gesztikulálva, átszellemülten magyaráz, míg végül a tudomány olyan magasságaiba emelkedik, ahová én már képtelen vagyok követni. Tipikus okoska volt a laikus szemlélőnek.

Most viszont rá sem lehetett ismerni. Vizuális szempontból jelentős előrelépést tett, és az az érzésem támadt, hogy nem csak a külseje változott meg. Végignézett a teremben lévő diákokon, mintha keresne valakit, aztán a tekintete megállapodott rajtam.

Elmosolyodott, és biccentett felém.

Megremegett a szemöldököm. A biztonság kedvéért lopva hátrapillantottam, hátha valaki másnak köszönt, de senki sem ült mögöttem.

– Köszönt nekem – súgtam Kaylának álmélkodva.

– Ha már eljött a bulidra és megdézsmálta a szendvicseidet, ez a minimum – felelte ő.

Halált megvető bátorsággal hívtam meg Tonyt nyáron a szülinapi bulimra. Nem táncolt, csak lézengett a haverjaival, és lovagiasan segített egy kicsit a konyhában. Tőlem karnyújtásnyira szelte a paradicsomokat, mégis távolinak és elérhetetlennek tűnt. Alig maradt, csak evett pár szendvicset, és már el is ment, én meg lubickoltam a boldogság aranyhalas tavacskájában, amiért rám szánt az életéből egy órát.

– Nem fogják egymás kezét – jegyeztem meg mosolyogva, Grace és Tony kettősét nézve.

– De együtt jöttek – felelte Kayla.

– Együtt, de nem kézen fogva.

– Nem kézen fogva, de együtt.

Vetettem rá egy lapos pillantást.

Grace, aki tavaly érkezett hozzánk, Tonyval együtt járt kémiaszakkörre, és szünetekben is folyton együtt lógtak, pontosabban Grace lógott Tonyn. A vak is láthatta, hogy fel akarja szedni, és már mindenki Tony barátnőjeként emlegette. Legjobb tudomásom szerint azonban nem jártak együtt, mert Tony szemlátomást közömbös volt, és reménykedtem benne, hogy ez az idők végezetéig így is marad.

Hogy mit láthatott egy Barbie baba egy szemüveges kockában, elképzelni sem tudtam. Na jó, mégis. Tony játszott az egyik helyi floorball csapatban, és magán hordozta ennek minden jótéteményét, Grace pedig valószínűleg nem azért kereste a társaságát, hogy megbeszélhesse vele az egyizotópos elemek relatív atomtömegét.

Legalábbis ezt hittem addig, amíg ki nem derült, hogy Grace-nek is istenadta tehetsége van a kémiához, és a helyzetet súlyosbítandó, tavaly év végén iskolaelső lett. Szóval valójában ugyanolyan okoska volt, mint Tony, ezért is értették meg olyan jól egymást, csak a modellkülseje könnyen megtévesztette a gyanútlan szemlélőt. Irigyeltem, amiért már az első perctől olyan közvetlenül tudott beszélgetni Tonyval.

Nekem ez sosem ment. Nem mintha szóba sem álltunk volna egymással, de annyira megszeppentem, ha a közelembe került, alig tudtam kinyögni pár értelmes szót. Még az is megfordult a fejemben, hogy megpróbálhatnék bejutni a kémiaszakkörre, hogy közelebb kerüljek hozzá, de egy átlagos mezei pocok is jobban értett nálam a kémiához, úgyhogy végül inkább csak az árnyékból figyelve várakoztam, hátha egyszer eljön az én időm.

– Azt azért neked is el kell ismerned, hogy ez meglehetősen furcsa – jegyeztem meg. – Melyik fiú ne akarná Grace-t megkapni, pláne, ha a kisujját sem kell mozdítania érte?

Közben Grace elegánsan leült a helyére, és hátradobta fényes, barna hajtömegét, arcon legyintve a mögötte ülő Ryant. Kecses és színpadias volt, mintha minden mozdulatát kiszámítaná, mert azt gondolná, hogy reflektorfény és ezer szempár irányul rá. Sminket nem hordott, csak finoman elegáns ruhákat és magassarkút, amiktől azt a hatást keltette, hogy őt muszáj komolyan venni. A tanárok mindenesetre biztos, hogy komolyan vették, mert örökké versenyekre küldték, és a fiúk szemében sem volt elhanyagolható tényező a hosszú combjával és fejlett idomaival.

– Ez tényleg érdekes – ismerte el Kayla. – De lehet, hogy csak nem az esete.

– Ő mindenkinek az esete – legyintettem. – Nézd csak, milyen megboldogult képet vág Ryan, amiért pofán csapta Grace haja. – Ryan, Tony vörös hajú, szeplős haverja tényleg bután vigyorgott, miközben kihúzott a szájából egy hosszú hajszálat.

– Talán Tony az egyetlen, aki immunis a vonzerejére.

– Jó, tudom, ne lássak bele többet a dologba – húztam el a számat. – Attól még, hogy nem jön be neki Grace, simán lehet hetero, csak jó néha elábrándozni.

Kayla sóhajtott egyet.

– Én csak téged féltelek. Nem egészséges úgy töltened a soha vissza nem térő kamaszkorodat, hogy fanatikusan ráfixálódsz valakire. Nem lenne jó, ha olyasmibe élnéd bele magadat, aminek kicsi a megvalósulási esélye, és azután sérülnél.

– Igazad van. A helyedben én is lebeszélném magamat, de a szívem egy süket, vak és öntörvényű kis rohadék – néztem rá.

Becsengettek, úgyhogy Kayla sebesen áthelyezte a fenekét az asztalomról a mellettem levő székre.

Mr. Abrahamson, az osztályfőnökünk hamarosan megjelent, és egy ismeretlen lány is jött vele. Törékeny szépség volt, világosszőke hajjal és szinte áttetsző, fehér bőrrel, mintha nem is lett volna teste, csak egy szellem állt volna előttünk.

– Jó reggelt kívánok mindenkinek az új tanév első napján! – köszöntött minket a tanár. Szemtelenül fiatal volt, de már enyhén kopaszodott. – Mielőtt hozzáfognék a névsorolvasáshoz, bemutatom nektek új osztálytársatokat, Emily Pembertont. A St. James Katolikus Gimnáziumból jött át hozzánk.

– Sziasztok – köszönt a lány színtelen hangon.

Kaylának elnyúlt a képe.

– Jézusmária, egy apácanövendék akar ide jönni? – súgta.

– Nem apácanövendék – mondtam neki. – Az csak egy iskola, nem kolostor.

– Nekem ugyanaz lenne. Fogadjunk, hogy ott még egyenruha is volt.

– Szinte mindenhol kötelező az egyenruha, inkább a mi sulink kivételes, hogy itt nincsen.

– Mondanál pár szót magadról a többieknek, kérlek? – buzdította a lányt Mr. Abrahamson.

– Azért jöttem át ebbe a gimnáziumba, mert a St. Jamesben nem akartam bentlakó lenni, ahhoz viszont messze volt, hogy minden nap beutazzak – folytatta a lány kelletlen fejhangon. – Mostanra már fárasztó lett az utazgatás, és ez az iskola közelebb van.

– Szerintem inkább csak ezzel az ürüggyel akart onnan megpattanni – súgta Kayla. – Meg is értem. Elég csak ránézni, mit tettek vele.

Jobban szemügyre vettem a jövevényt. A ruházata ódivatúnak látszott: nyugdíjas könyvtáros néniket megszégyenítő szoknya-harisnya-blúz-kardigán összeállítás volt rajta lapos talpú fűzős cipővel, a nyakában pedig rózsafüzért hordott nyakláncként, amire egy horoszkópos kulcstartót akasztott medálnak.

– Csini vagy, kisanyám – jegyezte meg a kék hajú, orrpiercinges Nicole.

– Fogadjunk, hogy még szűz – hallatszott egy fiúhang valahonnan hátulról.

– Aki még egy ilyet beszól, figyelmeztetést fog kapni! – harsogta Mr. Abrahamson, de teljesen eredménytelenül, mert a pusmogások és nevetgélések tovább folytatódtak.

Emily egyenes háttal és kifejezéstelen arccal beszélt tovább. Nem dúlt benne a szereplésvágy, de szerencséjére a tanár hamar megkegyelmezett neki, és megengedte, hogy leüljön. A lány látványosan megkönnyebbült, hogy végre békén hagyják. Kinézett leghátul egy helyet, és odasietett.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtón.

– Szabad! – szólt ki Mr. Abrahamson.

Egy ismeretlen srác bújt be, és állig érő szőke haját a füle mögé tűrte.

– Elnézést kérek a késésért, csak nehezen találtam meg a termet – mondta udvariasan. Jófiúsan helyes arcához képest meglepően mély hangja volt.

– Megérkezett az utolsó ember is – jegyezte meg Mr. Abrahamson. – Semmi baj, fiam, gyere csak be! – Kézbe vette a névsort, és átfutotta. – Minden bizonnyal te vagy Sebastien Arden.

– Igen, én vagyok. – A srác bejött, és amikor bezárta maga mögött az ajtót és kiegyenesedett, akkor látszott csak, milyen magas. A lányok egyből izgatott sugdolózásba kezdtek.

– Te honnan is érkeztél?

– A Sevenoaksból.

Morajlás hullámzott végig az osztályon, valaki még füttyentett is. A Sevenoaks annyira elit iskola volt, hogy a belga királyi csemeték is oda jártak, így joggal merült fel a kérdés, hogy ha valaki megengedhette magának, akkor mit keres nálunk. Ráadásul miért jön át utolsó évben, hogy az érettségi bizonyítványán a mi gagyi sulink neve díszelegjen? Arra tippeltem, talán megváltozott anyagi helyzet áll a háttérben.

– Újabb eltévedt bárányka – jegyezte meg Kayla félhangosan, aztán elégedetten zsebelte be a környéken ülők nevetéseit.

– Légy szíves, mutatkozz be röviden a többieknek – kérte az osztályfőnök a srácot, aki nem tűnt megilletődöttnek, egyből az osztály felé fordult.

– Sziasztok! Sebastien Ackerley Ardennek hívnak. A hobbim a hegymászás, nemrég meg is sérültem, amikor a Tóvidék emelkedőjén másztam...

A hangja komoly volt, egyenesen koravén. Nem a farmer-póló összeállítást hordta, mint más tizenéves fiúk, hanem rövid ujjú inget és szövetnadrágot. A frizuráját is biztos, hogy tetemes ideig készítette a nagy napra, mert minden szál akkurátusan belőve állt. Mindenesetre nem volt ellenszenves, és összességében egész elegánsan festett. Talán csak jó benyomást akart kelteni az új sulijában.

Miközben mesélt, végigpásztázta a jelenlévőket, és a tekintete megakadt rajtam. Egy kínosan hosszú pillanatig a szemembe nézett, de olyan tüdőgyulladásos komolysággal, hogy már kezdtem magamat rosszul érezni. Ennek ellenére álltam a pillantását, ne higgye, hogy beijedtem tőle. Beszéd közben többször is visszatért rám a tekintete, aztán a végére mintha csak nekem magyarázott volna.

Hiába próbáltam azt hinni, hogy a lenyűgöző külsőmbe káprázott bele, nagyon is tudtam, hogy ez kevéssé valószínű. Nem voltam egy pasiisten, de még csak feltűnő jelenség sem: szokványosan nyírt fekete hajam, átlagos termetem, tömegbe olvadó stílusom volt. Egyedül a zöld szememmel voltam elégedett, de ezt onnan messziről aligha láthatta.

Azon kívül nem is tűnt melegnek, bár ezt sosem tudhatja az ember. De amúgy is, ki a fene merne flörtölni a saját nemével ilyen feltűnően, egy középiskolai osztály előtt, ahová most tette be először a lábát? Bár nem is azzal a gusztáló, érdeklődő tekintettel nézett, hanem inkább olyan fura, töprengő arccal. Szóval ezt az eshetőséget kizárhattam.

Akkor vajon ismer valahonnan, csak én nem emlékszem rá? – morfondíroztam. Biztos voltam benne, hogy még soha életemben nem láttam. Az jutott még eszembe, hogy talán leellenőrizte a Facebookon, kikkel lesz majd egy évig összezárva, és ha az én adatlapomat is megnézte, onnan megtudhatta, hogy meleg vagyok. Ő pedig lehet, hogy homofób. Ebben az esetben pedig bajban vagyok. Most először ébredt bennem egy halvány megbánás, amiért nyíltan felvállaltam magamat.

Amikor a nyáron úgy döntöttem, leszek olyan bátor, hogy a világ számára is előbújok, tudtam, hogy a dolog nem lesz fáklyás menet; hogy valószínűleg sokan elfordulnak majd tőlem, talán bántanak is, de nem akartam tovább titkolózni és alakoskodni. A Facebookon hirdettem ki. Csak annyit változtattam, hogy a borítóképemet lecseréltem egy szivárványra, de másnap már öttel kevesebb ismerősöm volt. Most pedig, a suli első napján is fordult felém pár hűvösebb tekintet. Ennél több negatívumban szerencsére nem volt részem. Eddig.

– Jól van, Sebastien, köszönjük. Most válassz ki egy helyet, és telepedj le – szólt Mr. Abrahamson, amikor a fiú a végére ért a monológjának.

Miközben a srác elhaladt mellettem, megint rám pillantott, és aranybarna szeme résnyire szűkült. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire elfordította a tekintetét. Kezdett felmérgesíteni.

Az óra első részében az ofő, aki irodalomtanár is volt egyben elmondott minden szükséges tudnivalót az előttünk álló tanévvel kapcsolatban, meg kiosztotta az új órarendeket, és miután ezeket kivégezte, hozzákezdtünk az anyaghoz, hogy egy percet se vesztegessünk el.

– Ez évben szigorú leszek és kegyetlen – jelentette be fennhangon, lecsapva az asztalra egy halom papírt –, de csakis a ti érdeketekben, amiért, higgyétek el, egy nap még hálásak lesztek.

Valamelyik lány hisztérikusan felnevetett.

– Mivel még nincs könyvetek, lefénymásoltam nektek az első anyagot. Minden padba jut egy – mondta, és hozzálátott kiosztani a lapokat. Papírsuhogások és lagymatag köszönömök hallatszottak, amerre elment.

– Na ne, máris tanulunk? – kérdezte Ryan álomittas hangon, amikor egy lap landolt az orra előtt, és feltápászkodott a Superman pózból, amiben addig az asztalára borulva aludt.

– Örülök, hogy sikerült magadhoz térned – felelte Mr. Abrahamson. – Igen, az élet már csak ilyen kegyetlen, hogy az iskolában tanulni kell. A nyálat majd takarítsd le a padodról.

Ryan mogorván kibányászott a táskájából egy papír zsebkendőt. Közben a terem végében egy kezet láttam a magasba lendülni.

– Igen? – kérdezte Mr. Abrahamson.

– Nekem nem jutott fénymásolat – hallottam Emily bátortalan hangját.

– Az meg hogy lehet? – morfondírozott a tanár. – Ó, amikor másoltam, még nem tudtam rólatok. Látom, te is egyedül ülsz, Sebastien. Költözzetek át valaki mellé, vagy húzzátok oda a széket valahova harmadiknak.

Csak nehogy ide üljön ez a srác, szuggeráltam magamban az eseményeket. Nem volt kedvem közvetlen közelről elszenvedni a fura bámulását. Annyira belemerültem a gondolatba, hogy már csak egy szék koppanását vettem észre a padunk mellett.

Ugye, nem ő az? – drukkoltam.

Itt is volna az új történetem :) Jó hosszú ideig írtam, több átíráson is átesett, de most végre teljesen kész lett, és innentől rendszeres heti frissítésekre lehet számítani. Terveim szerint péntekenként este jön egy-egy új rész. Ha tetszett a fejezet, nyomj egy csillagot! :) Én minden egyes csillagnak és kommentnek nagyon-nagyon örülök! :)