A csengő berregése ébresztett fel.

Amikor magamhoz tértem, és sikerült megállapítanom, hogy itthon vagyok, és nem egy nemesi kastélyban, eszembe jutott, hogy Kayla azt ígérte, átjön Emilyvel. Feltápászkodtam, és lementem ajtót nyitni, mert a szüleim még nem voltak itthon.

Délután a suliból hazaérve semmihez sem volt kedvem, csak elterültem az ágyon, és Tonyn gondolkodtam. Fel nem foghattam, hogyan felejthette el a kocsiban történteket. Mintha nyom nélkül törlődtek volna a memóriájából. Lehet, hogy a titokzatos betegsége emlékezetkiesést is okozott nála? Vagy a betegsége miatt lett rosszul, és azért nem emlékszik, mert az elesés miatt beütötte a fejét?

Ez már nem derült ki aznap, mert megjelent az orvos, és kezelésbe vette őt, utána viszont órára kellett mennünk, és miközben én fizikán hülyére aggódtam magamat, őt Ryan hazavitte.

Amikor kinyitottam az ajtót, Kayla egy gyors köszönést követően célba vette a szobámat.

– Hogy vagy? – kérdezte Emily együttérzőn.

– Kösz, megvagyok – mondtam neki, és miután ő is besétált, becsuktam az ajtót.

A suliban ebéd közben már oda-vissza átbeszéltük a Tonyval kapcsolatos rejtélyt, miután Emilynek is beszámoltunk a történtekről. Azaz inkább csak én számoltam be róla és én beszéltem át vele, mert Kayla feltűnően hallgatag volt. A délutáni összejövetelt azonban Kayla javasolta, úgyhogy arra gondoltam, talán kezdi feldolgozni az eseményeket.

Felsétáltunk a szobámba, és letelepedtünk az ágyra, amire előtte feldobtam az ágyterítőt. Egy darabig mindenki csak csendben szöszmötölt, vagy úgy tett, mintha helyezkedne, hogy ne tűnjön kínosnak a hallgatás. Olyan volt az egész, mint egy meghitt kis temetés. Aztán Emily keresgélni kezdett a táskájában, és ahogy kipakolt belőle dolgokat, egy fényes, fekete gombolyag meg egy horgolótű is előkerült.

– Ez mi lesz? – kérdezte Kayla, amikor Emily egy apró, csipkeszerű munkadarabot is kivett.

– Még nem tudom – vont vállat Emily. – Jobbára csak gyakorolok. A volt sulimban horgolni is tanultunk, én meg néha csinálok ezt-azt, hogy ne felejtsem el.

– Megmutatod, hogy horgolsz?

– Persze.

Kaylával ámulva figyeltük, ahogy villámgyors mozdulatokkal folytatja a horgolást.

– Jól mutatna belőle egy ujjatlan kesztyű – vetette fel Kayla csillogó szemmel, aztán mintha eszébe jutott volna valami, elhallgatott, és leeresztette a vállát. – Szóval... elnézést szeretnék kérni – mondta nyilvánvalóan nekem szánva a mondatot, de szigorúan az ágyterítőt bámulva, mintha lenyűgözően érdekesnek találná az ismétlődő motívumokat.

Nem feleltem, hátha folytatja, de talán sértődöttségnek értelmezte a hallgatásomat, mert rám nézett, és egyre idegesebbnek tűnt.

– Úgy viselkedtem, mint egy idióta, elismerem, és sajnálom! De tisztára úgy festett a vécé, mintha disznót vágtak volna benne! – fakadt ki végül, nekem viszont az az érzésem támadt, hogy eredetileg mást akart mondani.

– Rosszul vagy a vértől? – vontam föl a szemöldökömet, mire ő élénken bólogatott. – Nem is tudtam. De hát annyi akciófilmet nézel, ott patakokban folyik – mondtam. Emily köztünk járatta a tekintetét, és úgy horgolt, hogy rá sem nézett a kezére.

– Az csak paradicsomlé – morogta Kayla.

– Néha megesik, hogy igazi vér folyik a forgatáson, és a filmben hagyják a jelenetet – szólalt meg Emily.

– Ne mondj többet – emelte fel az ujját Kayla, és olyan arcot vágott, mintha hányni akarna. Megjátszottnak tűnt a viselkedése, és nem értettem, mi ez az egész. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem iszonyodik a vértől, valami más lehet a dologban. Szerintem pánikba esett a helyzettől, és könnyebb volt arra fognia, hogy a vér látványától fagyott le.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen állapotba került. Tavaly év elején kezdődött az egész, amikor a gimi színjátszó körébe akart jelentkezni. Írt egy saját darabot a szegények és a felső tízezer ellentétéről, hogy a segítségemmel azt adja elő a felvételin. Amikor otthon meg a suli udvarán próbáltunk, teljesen jól ment neki, azonban a meghallgatásra menet kis híján karambolozott a bogárral. Amikor aztán ziláltan kiállt a színpadra, és rájött, hogy elhagyta a szöveget, ellenben kamera szegeződik rá, bepánikolt, és elszaladt. Pedig ment volna neki, ha megpróbálja, ebben biztos voltam. A csúfos kudarcot hetek alatt sem heverte ki. A darabot később feltöltötte Feketetütü nevű blogjára, hogy ott árválkodjon az idők végezetéig, fájdalmas mementóként emlékeztetve rá, hogy mi lett volna, ha. Azóta mindig lefagyott, ha váratlan helyzetbe került.

– Azt hiszem, semmilyen erőszakos filmet nem nézek ezentúl – jelentette ki.

– Ne is. Némelyik megtörtént esemény alapján készült – szaladt ki a számon. – Bocsi, befogom – emeltem fel a kezem védekezőn.

– Ezt direkt csinálod!

– Nem is igaz – tiltakoztam, de közben vigyorogtam.

– Ó, húzz a retekbe – nevetett, és meglökött egy párnával.

Örültem, hogy egy kicsit oldódott a hangulat.

Akkor és ott biztos voltam benne, hogy soha semmi nem állhat közénk, de ha valaha mégis külön sodorna az élet, mindig ezekre a pillanatokra fogok emlékezni. Meg a fájdalmas mosolyára, ami akkor ült ki az arcára, ha azt hitte, nem figyelem, és amit sosem tudtam mire vélni, mert amikor felé fordultam, már újból magára öltötte publikusabb, gonosz vigyorát. Úgy éreztem, nem ismerem őt teljesen, pedig már hét éve szinte minden nap láttuk egymást.

Tizenegy éves korunkban kezdődött a barátságunk, amikor a suli első napján inkább éhezett, semhogy megegye az anyja tojásos szendvicsét, és megkínáltam a mézes kekszemmel. Úgy nézett rám, mintha az életét mentettem volna meg, és megette az egész zacskóval. Aztán ő adott egy tollat, amikor otthon felejtettem a tolltartómat. Később éjszakákba nyúlóan vigasztaltam, amikor megint összebalhézott az anyjával, mert az évek alatt egyre romlott a viszonyuk, és alkalmanként megvetettem a vendégágyat, ha már nem bírt otthon aludni, ő meg a rajzaimat elemezgette, hogy segítsen őket kijavítanom. Így épült a barátságunk az évek során apránként és észrevehetetlenül, ám annál szilárdabban.

– Álmodtál mostanában valamit? – kérdezte Emily, amikor lelohadt a harci kedv. Elmeséltem a délutáni álmomat.

– Ez teljesen összefügg az előzővel – jegyezte meg, amikor a végére értem. – Mintha egy kerek történetet akarna kiadni.

– Nem láttad megint azt a pasit, aki a festményt nézte? – kérdezte Kayla.

– Nem. De szerintem ezek csak véletlenszerű jelenetek voltak.

– Véletlenszerű jelenetek? – mosolygott Kayla. – Ez egy folytatásos szappanopera.

– Nekem sem tűnnek véletlenszerűnek, hiszen egyértelműen összefüggenek – jegyezte meg Emily. – Néha előfordul, hogy a következő éjszaka folytatódik egy álom.

– Ezt honnan tudod? – vonta föl a szemöldökét Kayla. – Velem még sosem történt ilyen.

– Olvastam a neten. Érdekes lenne, ha még tovább álmodnád a történetet – fordult felém. – Logikusan meg összefüggően.

– Ja, persze. Annak már kábé nulla a valószínűsége – legyintettem.

Most az álmok izgattak a legkevésbé. A gondolataim a mosdó tükrében látottakhoz kalandoztak. Az csak még jobban nyugtalanított, hogy tudtam, ez már nem az első eset, hogy azok a valamik megjelentek a tükörben. Vagy én kezdek megőrülni? Legszívesebben elmondtam volna az egészet a lányoknak, akkor is, ha Kayla azt feleli rá, hogy biztos csak hallucináltam, Emily meg talán megzavart földenergiákkal magyarázza a dolgot, vagy tartana egy ördögűzést. Úgy éreztem, ha megosztanám velük a problémát, akkor a súlya háromfelé oszlana és megkönnyebbülnék, mégsem voltam rá képes. Többször is szólásra nyitottam a számat, de aztán mindig némán becsuktam.

– Nem nézünk valami filmet? – vetettem fel helyette.

– Jó ötlet – derült föl Emily.

– Lehetne valami kosztümös, ha már úgyis ilyesmikről álmodsz – mondta Kayla.

– Az nekem is jöhet – mondta Emily.

– Én nem rajongok annyira a kosztümös filmekért – szólaltam meg. – Ezért sem értem, miért álmodom ilyeneket.

– Ez tényleg érdekes – jegyezte meg Emily.

– Mit nézzünk akkor? – kérdezte Kayla, de már korántsem annyira lelkesen.

– Felőlem nézhetünk kosztümöset is, ha szeretnétek. De persze semmi durvát – pillantott Kaylára, mire megforgatta a szemét. Odamentem a laptopomhoz, hogy bekapcsoljam. Addig a lányok is odahúztak egy-egy puffot. – Csak előbb rákukkantok a Facebookra – mondtam.

– Apropó Facebook. Keressünk rá Sebastienre, hátha megtudunk róla valamit – vetette fel Kayla.

– Nyomozzunk utána? – kérdeztem.

– Semmi rosszat nem követünk el vele. Ha vannak fent róla infók, azokat ő maga osztotta meg a világgal.

Bejelentkezés után beírtam a keresőbe a nevet. Gyorsan megtaláltam a srácunkat.

– Micsoda meglepetés, kitöltötte az adatait – mondta Kayla. – Az ember azt hinné, az ilyen fazonok paranoiásan titkolóznak.

– Fontos a látszat – felelte Emily a monitort figyelve, és közben sebesen horgolva.

– Szingli – jegyezte meg Kayla a személyes információkat olvasva. – Lehet, hogy azért, mert a csajok pár perc ismeretség után mind elfüstölnek mellőle? Nézzük, mik vannak a kedvenceiben. Hegymászó felszerelések boltja? Ez meg minek kell neki? – kérdezte, amikor görgetni kezdtem.

– Bemutatkozáskor elmondta, hogy ez a hobbija – feleltem.

– Ki a fene figyelt oda? – rántotta meg a vállát.

Rákattintottam a fényképeire. A legtöbbjükön hegyoldalakon kapaszkodott fel néhány srác társaságában a Tóvidéken, akadt, ahol a kocsija mellett pózolt – Kayla megvetően fintorgott –, néhány kép valami buliban készülhetett, a többin meg humoros aranyköpések voltak. Egy külön albumban lévő fotók egy táncelőadáson készülhettek. Volt, amelyiken egy ugrást mutatott be: minden izma megfeszült közben, és olyan tökéletes spárgát csinált a levegőben, mint egy profi. Akadt, ahol a partnernőjét emelte a magasba egy lehetetlen pózban, ami szinte ellentmondott a fizikának, máshol kézen állt, vagy a földön ült egy törölközővel a nyakában. Sütött róluk, hogy szenvedéllyel űzi a táncot. Én is jártam modern táncra, de nem sikerült túlzottan megszeretnem. Ráadásul az érettségire való készülés és a rajzszakkör mellett nem maradt rá időm, és egyszer egy rossz mozdulatnál a bokámat is kificamítottam, úgyhogy két év után abbahagytam.

Kayla elhúzta a száját a táncos képek láttán, de nem mondott semmit. Valóban nehéz lett volna kritizálnivalót találni rajtuk.

Sebastien kedvencei közt zenészek, sportolók, autós magazinok mellett egy akrobatikus táncegyesület és egy modellügynökség profilja is szerepelt. Kezdtem úgy érezni, mintha a személyes dolgai közt turkálnék, holott ő maga osztotta meg ezeket az infókat, ahogy Kayla is mondta.

– Anyám borogass – hördült fel, amikor ő is kiszúrta a modellügynökséget. – Ez egy igazi nárcisztikus szociopata.

– Annyira azért nem tűnik veszélyes őrültnek – jegyeztem meg. – Ebédnél sem akart már hozzánk ülni.

– Eredetileg sem hozzánk akart, hanem csak hozzád. Egyedül voltál az asztalnál, amikor oda próbált ülni, mert mi még a kajára vártunk – mondta Kayla.

– Tényleg.

– Ráadásul továbbra sem hagyott fel a bámulásoddal. Szerintem arra vár, hogy egyszer egyedül maradj, és akkor végre lecsaphasson.

– Mégis, mit tudna csinálni az iskolában? A folyosó közepén akarna megerőszakolni?

– A buli után is követett a kocsijával.

Erre nem tudtam mit mondani.

– Azon kívül szerinted Tony csak kitalálta ezt a zaklatásos sztorit, hogy befeketítse Sebastient? Ez mennyire vallana rá? És amúgy is miért tenne ilyet? – kérdezte.

Megint csak el kellett ismernem az igazát. Már én sem tudtam, mit gondoljak erről a srácról.

– Nézzük az idővonalát – javasolta Emily.

A legfelső bejegyzést egy órája posztolták. Egy fiú írt neki valamit. Kayla felolvasta.

– Azt mondja: „Nem szeretnélek többször figyelmeztetni. Állítsd le magad és szakadj le rólam. Ne kövess, ne írogass nekem mindenféle hülyeségeket, és ne kukkolj, az istenit! Esküszöm, te beteg vagy. Eddig olcsón megúsztad, de a türelmem a végére ért. Ha nem állsz le, feljelentelek."

Összenéztünk.

– Ez durva – szólalt meg Kayla. – Na, ha ez nem győz meg, akkor semmi.

– Ez biztos az a lány, akit a táborban vagy a volt sulijában zaklatott – mondta Emily.

– És valóban hasonlít rád – jegyezte meg Kayla a profilképét nézegetve.

Több érdekeset már nem találtunk, úgyhogy visszaléptem a hírfolyamomra.

– Tényleg vigyázz ezzel a gyerekkel, ez veszélyes – fakadt ki Kayla. – Fel kéne jelenteni.

– És milyen indokkal jelentenéd fel? Hogy folyton bámul? – kérdeztem.

– Majd résen leszünk. Ha az a lány nem kapta el a tökét, akkor majd mi.

– Ki ez a Honeybee? – kérdezte Emily, amikor görgetni kezdtem. Kiderült, hogy tengernyi ismerőse van, és úgy nézett ki, hogy ez a titokzatos valaki csak a sulinkból ismerkedik.

– Talán valamelyik diák – feleltem.

– Igen, de ilyen kamuprofillal hogy tudott pillanatok alatt ennyi ismerőst összegereblyézni?

Valóban, rövid idő alatt már a fél iskola kapcsolatba került vele. Ez tényleg figyelemreméltó eredmény volt. A profilképe csak egy méhet ábrázolt, úgyhogy rákattintottam a nevére. Nem kellett többet találgatni. Az idővonalán ez a bejegyzés díszelgett:

„Sziasztok!

Honeybee vagyok, és úgy gyűjtöm a suliban a híreket, mint egy szorgos kis méhecske a virágport. Szeretnétek hallani, mit tudtam meg a például a napokban? Fogadjunk, hogy igen.

Először is szót kell ejtenünk két új diákról, akik a végzősökhöz érkeztek. Egyik érdekesebb, mint a másik. Emily Pemberton egy katolikus suliból jött, és azt rebesgetik, hogy még mindig szűz, Sebastien Arden pedig a Sevenoaksból. Igen, jól olvastátok, a Sevenoaksból, szóval a felső tízezerből csöppenhetett közénk. Állítólag a hegymászás a hobbija, és nemrég baleset érte, ami miatt hetekig kómában volt. Vajon miért pont ebbe a gagyi suliba jött? Talán kicsapták? És ha igen, mi miatt? Igyekszem kideríteni nektek!

A floorballos srácoknak tegnap meccse volt. A London Phantoms a London Dragons ellen játszott, és ha hiszitek, ha nem, fantomjaink kivételesen győztek. Mikor is győztek utoljára? Évekkel ezelőtt? Ezt meg is kellett ünnepelniük a létező leglepusztultabb kocsmában, az Apokalipszisben. Nos, képzeljétek, közvetlenül azután, hogy Ryan Davis hazavitte a kocsijával Grace Lamare-t, Nicole Blanchard szakított Ryan-nel. Idézem a szavait: „Egyszer hagyok ki egy tetves meccset, és ő máris egy másik csajt fuvarozgat! Rohadjon meg az összes pasi, ott ahol van!"

És azt tudtátok, hogy Anthony Harlow, a visszahúzódó kis kocka az említett meccsen úgy bevadult, hogy majdnem kiverte Aaron Bates fogát? Mitől változott így meg? Ha már Anthonynál járunk: ma délután rejtélyes módon rosszul lett a fiúvécében, úgy ordított, mintha nyúznák. Sorinne Mallory és Kayla Martin sietett a segítségére. Sorinne kedvére ápolgathatta Tonyt, úgyis időtlen idők óta bele van már esve. Ezt a kört nem Grace, a nagy riválisa nyerte, de szerintem nem kell őt félteni: Sorinne-hoz képest szembeszökő előnyei vannak – minimum kettő –, amit Tony, ha van szeme, észrevesz.

Osszátok meg, hogy senki se maradjon le a legfrissebb hírekről!

Ha kíváncsiak vagytok, milyen pletykákat gyűjtöttem még össze, jelöljetek ismerősnek!

Csáó, szépségeim!"

Ez övön alul ért. Mindig is bántott, hogy miniatűr mellekkel rendelkeztem, bár igyekeztem meggyőzni magamat, hogy sportoláshoz nem is lennének praktikusak a hatalmas dudák. Még Kayla sem tudta, hogy életem egyik legszebb napja az volt, amikor felfedeztem magamnak a szivacsmelltartókat.

Az sem volt szimpatikus, ahogy a többiekről írt ez a Honeybee.

– A rohadék – jegyezte meg Kayla. – Ez aztán nem bánja, ha beletaposhat másokba. És honnan tud ennyi mindent?

– Talán ő is végzős, vagy jók az informátorai – mondtam. – Rá kell jönnünk, ki ez. Nem hiányzik, hogy világgá kürtöljön olyasmiket, amik senkire sem tartoznak.

Kayla és Emily komoran helyeselt, a filmnézés pedig feledésbe merült.