Amikor magamhoz tértem, még mindig ugyanabban a sötét semmiben lebegtem, ahová a Szolga bezárt. Előtte addig őrjöngtem, míg el nem fáradtam, aztán azt vártam, hogy Sebastiennek sikerüljön őt kiűznie belőlem, de ez nem történt meg. Fogalmam sem volt, mennyi ideig vártam, vonatkoztatási pontok híján elvesztettem az időérzékemet, aztán kimerültem, és elalhattam. Most azonban meglepődtem, hogy még mindig itt vagyok. Lehet, hogy a Szolga legyőzte a legyengült Sebastient, és most a kulcs emléke után kutakodik az elmémben? Az is eszembe jutott, hogy talán amikor egy-egy alkalommal magamhoz térve kiszabadulva találtam magamat, előtte a Szolga mindig kiengedhetett, most viszont Sebastien úgy űzte ki belőlem, hogy az ajtót senki sem nyitotta ki nekem. Így viszont senki nem is fogja. Talán örökre itt maradok az elmémbe zárva, míg meg nem halok, vagy a Szolga újra meg nem száll. A gondolatra elöntött a pánik. Vajon mi lehet a testemmel, míg senki sem uralja? Tehetetlenül fekszik, mintha kómában lenne?

Vártam még egy kicsit, próbálva közben hallgatózni, esetleg meglátni valamit, legalább egy körvonalat a sötétben, de hiába. Kiabáltam is a Szolgát szólongatva, ám senki sem felelt. Azt éreztem, hogy ez most nem olyan helyzet, mint a többi: hogy most aztán igazán nagy bajban vagyok. Épp, mint a legutóbbi álmomban Jane. Őt is bezárták abba a fehér szobába a föld alatt, és a sorsára hagyták. Saját magának kellett kiszabadulnia, mert senki sem tudott segíteni neki.

Gondolkodni kezdtem, mivel semmi mást nem tudtam tenni. Ha most vissza is emlékeznék, hogy hol van a nyakék, senki sem tudná meg, mert senkivel sem lennék képes közölni. De vajon az elmém miért nem tud visszaemlékezni arra, hogy hova rejtettem? Arra nem lehet fogni, hogy a Szolga elől zárt le, mert már hamarabb elmaradtak az álmok, minthogy megszállt volna. Az utolsó Victoriáról szóló álmomban a tengerész felgyújtotta Betsyék fogadóját. A tűztől való fóbiás rettegésem alapján arra gyanakodtam, hogy megéghettem ebben a tűzben, talán meg is haltam. Elképzelhető, hogy a tudatalattim azért nem engedi látnom a további jeleneteket, hogy megkíméljen a halálom emlékétől.

Korábban a tűznek pusztán a gondolatára is a frász tört rám, most azonban meglepetésemre ez az irtózat halványodott. Már nem fogott el pánikszerű menekülhetnék és rettegés. Azt éreztem, hogy ez a fejlemény Sebastiennel kapcsolatos. Talán az, hogy megvédett a lángoktól, miközben menekültünk az elmegyógyintézetből valamit megváltoztatott. Most sikerült megmentenie, nem úgy, mint a múltkor.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy visszaemlékezzek végre, hova rejtettem a nyakéket. De vajon ha ez megtörténne, nem jutna el az emlék a Szolgához? Féltem, hogy ő lenne az első, aki megkaparintaná, mihelyst előásnám magamból, ezért először is meg kellett bizonyosodnom, hogy megszállva tart-e éppen.

– Rájöttem, hol van a nyakék! – jelentettem ki fennhangon, várva a felbukkanását, ám ez hosszas várakozás után sem történt meg.

Ha erre sem ugrik, akkor nem tart megszállva, állapítottam meg.

Ezen fellelkesülve tovább gondolkodtam. Ha Victoriaként abban a tűzben haltam meg, amit a tengerész gyújtott, akkor nem sok időm lehetett elrejteni a nyakéket, talán csak pár perc, az is lehet, hogy már haldokoltam közben. És a nyakék elrejtésének emléke összekapcsolódott a halálom emlékével. Tehát feltehetőleg a horrorisztikus halálom miatti trauma az, ami távol tart attól, hogy visszaemlékezzek a nyakék helyére.

Megpróbáltam megnyugodni, és felidézni magamban azt az utolsó, fogadóbeli jelenetet. A képek egymás után bontakoztak ki előttem, mintha füstből formálódtak volna, majd színeket vettek föl, és lassan mozgásba lendültek, mint egy rég nem használt gépezet, aminek még csikorognak egy kicsit a fogaskerekei, ám aztán megjáratódnak és forogni kezdenek.

– A hátsó ajtóhoz! – kiáltom, és magammal rántom Betsyt, aki csak áll megrökönyödve. Menet közben elragadok egy vizeskorsót az asztalról, és Betsyre borítom, hogy ne fogják a lángok. Ám hiába vágunk át a fogadó konyháján, a kijárat szintúgy lángokban áll. A tűz az ajtót nyaldossa, és már átterjedt a falakra, a függönyökre és egyéb éghető tárgyakra is.

– Az aljas féreg már előbb felgyújtotta! – torpan meg Betsy.

– Nem számít, akkor is ki kell itt mennünk.

– Te hogy fogsz átmenni? Beléd kap a tűz!

– Akkor legalább te kerülj ki innét – lököm közelebb az ajtóhoz.

– Nem hagylak itt, inkább veled halok meg!

– Ne légy ostoba, eredj! – rántom föl az ajtót. A kilincs olyan forró, hogy azonnal leolvasztja a bőrömet.

– Victoria! – zokogja, amikor keresztüllököm az apró nyíláson, ami az ajtókeret lángjai közt nyílik egy pillanatra, aztán a szemöldökfa kettőnk közé zuhan, és embermagas tűzfal lobban fel. Hiába hátrálok az ajtótól, mögöttem ugyanúgy lángok lobognak hatalmas, húsevő virágokként, az én húsomra áhítozva.

A lángok a nadrágomba kapnak és végigszaladnak rajta, majd az ingemen is, végül a hajamat pörkölik. A szívem úgy ver, hogy a dobbanások fájnak a mellkasomban. A pánik úgy önt el, hogy szinte fuldoklom tőle, és sosem érzett fájdalom mar a bőrömbe. Egy ordítást hallok meg valahol a közelben, és több pillanat is eltelik, mire rájövök, hogy ez a saját hangom.

Nevetséges, csapkodó mozdulatokkal próbálom eloltani magamat, és a szememmel kiutat keresek, de nem találok. A tűz körbevett, bárhová fordulok, folyóként hullámzik előttem a narancspiros forróság, és alig kapok levegőt, a tüdőm is szinte szétfolyik. Nem akarok lélegezni, mégis megteszem, pokoli fájdalmat eresztve a tüdőmbe, és közben az égő húsom szagát érzem. Már kiáltani sem tudok, csak leguggolok, kezemmel védve a fejemet, mintha bármi haszna lenne.

Talán már képzelődöm, amikor egy Xavierhez hasonló alakot látok meg a tűzfüggönyön keresztül. Tudja, hogy itt vagyok, sejlik föl előttem egy ködös, rebbenő gondolat, és a nyakéket keresi, mert azt is tudja, hogy nálam van. A mellkasomhoz nyúlok: a forró aranyfoglalat már a bőrömbe égett. Ha a fogadó leég, a védővarázs megszűnik, Xavier pedig át fogja kutatni a fogadó romjait, és meg fogja találni a holttestemen. Egy utolsó, elkeseredett mozdulattal letépem. Egyetlen helyen nem fogja keresni. A számhoz emelem, és minden erőmet beleadva lenyelem. Érzem, ahogy a nehéz kő végigégeti az útját lefelé, majd fájdalmasan megüli a gyomromat. Most már nyugodtan halhatok meg.

A testem egy vörös-feketére égett, nyers húskupaccá válik, a világ pedig érdektelen foszlányokká olvad szét megégett szemem előtt, és minden egyre sötétebb. Miért nincs itt Cedric, miért nem ő jött értem? Xavier elkeseredett ordítása visszhangzik még utoljára a fülemben, mielőtt belezuhanok egy kellemes, fájdalommentes semmibe.

Ahogy visszatértem az emlékből, egy darabig csak magam elé meredtem. Ha most éreztem volna a testemet, biztosan elakadt volna a lélegzetem, és végiglúdbőröztem volna. A fizikai fájdalmakat szinte túlszárnyalta a csalódás, amiért Cedric nem volt velem, nem védett meg. Úgy haltam meg, hogy azt éreztem, cserbenhagyott.

De ellöktem magamtól a gondolatot, mert másra kellett figyelnem. Meg van a nyakék rejtekhelye! Valószínűleg még azóta is a holttestemben van, egy temetőben elföldelve. Vagy inkább erdőszéli árokban, jutott eszembe, hogy a természetellenes halállal elhunytaknak annak idején nem járt igazi végtisztesség: nem lehetett őket megszentelt földbe temetni. Vajon Xavierék hová temettek el?

Tudatnom kellene Sebastiennel, hogy megtaláltam a rejtekhelyet, de először is ki kellene jutnom a saját elmém börtönéből.

Ezt Jane a jövőben elegánsan meg fogja oldani, húztam el a számat, én azonban nem rendelkeztem még az ő képességeivel, legfeljebb a csírájával. Legszívesebben átnyúltam volna téren és időn, hogy kölcsönvegyem a tehetségét. Ha egy jövőbeli, rezgésekkel védett high-tech börtönből is meg lehet vele szökni, akkor a saját elmémből való kikerülés pláne lehetséges kell, hogy legyen. Kérdés, hogy mégis hogyan nyúljak át téren és időn.

Eszembe jutott, amit Tim mesélt Jane-nek az idő természetéről. Ő nem hitte el, hogy az idő egyetlen pont lenne, és hogy minden egyszerre történik, ami átjárásokat engedélyezne az időben látszólag távoli események közt, Jane azonban nagyon is lehetségesnek tartotta. Ez volt az egyetlen dolog, amiben nem értettek egyet. Szinte nosztalgia fogott el, ahogy kettejükre gondoltam és Jane viszonzatlan érzéseire. Tim emlékeztetett Tonyra.

Jane-re koncentráltam, és arra, ahogy az elméjével letapogatta a börtönét. A képessége mintha egy csillogó gyöngy lett volna az agyában, kéken fénylett, amikor használta. Képzeletben kinyúltam felé az időn át, megfogtam ezt a gyöngyöt, és magamhoz húztam a jelenbe.

Egyből támadt is egy ötletem, hogy mit kellene tennem, hogy kiszabaduljak. Most a Szolgára koncentráltam, és az ő rezgéseire. Megszállva tartott, így lenyomatokat hagyhatott az elmémben saját magából, ahogy Kayla is magyarázta. Megtaláltam ezeket a rezgéseket, hozzájuk idomultam, és arra összpontosítottam, hogyan zárt vajon be ide. Ekkor egy ajtó kezdett el halványan körvonalazódni előttem: egy barokk-kori, aranyszínű stukkókkal díszített, kétszárnyú ajtó. Hát persze, hogy egy ilyen mögé zárt be, hiszen annyira szerette a barokk kort.

Feltéptem az ajtót, mire egy sötét alagútban találtam magamat. Azonnal megindultam rajta. Nemsokára két fénylő pontot láttam meg a távolban. Rohanni kezdtem feléjük, aztán amikor közelebb értem hozzájuk, már hangokat is hallottam. A Sebastien hangját. Két kis kör alakú nyíláshoz értem hamarosan, és amikor közel hajoltam, épp ki tudtam nézni rajtuk, mintha szemek lennének. Sebastien egy ágyon ült, azon pedig Adela feküdt eszméletlenül. Azaz mégsem. Az én ruháim voltak rajta, amiket a pszichiátrián viseltem, a csuklóira és bokáira pedig rózsafüzéreket tekertek. Akkor ezek szerint magamat láttam, és megint Adela szemén keresztül néztem ki, noha akaratlanul, jöttem rá.

– Rájöttem, hová rejtettem a nyakéket! – mondtam próbaképpen arra koncentrálva, hogy nem csak Adela szemét, hanem száját is használjam. Sebastien erre felkapta a fejét.

– Sorinne, te vagy az? – kérdezte.

– Igen. Biztonságos most beszélnem?

– Igen. A Szolga nincs itt.

– Hol vagyunk?

– A házunk mögötti melléképületben. A szüleim éppen ügyelnek, úgyhogy magunk vagyunk.

– Akkor figyeljetek. Amikor tűz ütött ki a fogadóban, Victoriaként lenyeltem a nyakéket. Még most is ott lehet a holttest gyomrában – mondtam Adela szájával.

Sebastien megdermedt.

– Hát persze! Hogy nem gondoltunk erre? Talán a mostani gyomorbetegséged is ennek az utóhatása.

– Hová temettetek?

– London határain túlra, apád sírja mellé.

– Meg tudjátok találni?

– Persze, a térképen meg lesz. Máris indulunk.

– Várj! Van egy kis gondom.

– Mondd.

– A Szolga bezárt az elmémbe, mielőtt elhagyta a testem, de én bezárva maradtam. Nagy nehezen kiverekedtem magamat, de nem tudom, hogyan jutok vissza a saját testembe. Adelát akaratlanul szálltam meg, nem tudom, mi ment félre. Most nem őrá koncentráltam, mint a múltkor, mégis itt kötöttem ki. Minden olyan zavaros.

Sebastien töprengett egy darabig, de végül Adela szólalt meg.

– Azt a csatornát használtad, amit már ismersz, lehet, hogy automatikusan tértél rá erre az útvonalra.

– Az lehet – feleltem. – Tényleg nem figyeltem különösebben, merre megyek, csak rohantam, amikor megtaláltam a kiutat. Nem gondoltam, hogy több út is van.

– Esetleg próbálj meg először arrafelé menni, amerről jöttél. Hátha lesz valamiféle elágazás.

– Rendben. Addig menjetek a nyakékért.

– Nem hagyhatunk itt csak úgy! – erősködött Adela.

– Miért nem?

– Mert... bármi történhet.

– Ha jól látom, alaposan körülvettétek a testemet rózsafüzérekkel meg feszületekkel, nem hiszem, hogy a Szolga megtámadna közben.

– Szenteltvízzel is telelocsoltam a szobát – tette hozzá Sebastien.

– Látod? Ne félj, menjetek – biztattam Adelát.

– Jól van – mormogta végül duzzogva. – De biztos, hogy rendben leszel, megtalálod a visszautat, meg minden?

– Persze – hazudtam. Valójában egyáltalán nem tudtam, hogyan találok majd vissza a testembe, de biztos voltam benne, hogy most nem ez a legfontosabb. – Szerezzétek meg végre azt a nyakéket, ha már ennyit szenvedtünk érte!

– Gyere – intett Sebastien Adelának, és felállt a testem mellől.

– Jövök – bólintott Adela. – Vigyázz magadra!

– Vigyázok – ígértem, és visszamentem azon az úton, amin idejöttem.

Amikor eltávolodtam Adela szemétől, egy idő után teljesen sötét lett az alagútban, tapogatóznom kellett, de aztán megtaláltam az ajtót, ami mögé a Szolga zárt: halványan derengett rajta a fehér és arany festék. Menet közben semmiféle elágazást nem tapintottam ki, az ajtó mellett azonban nyílt egy újabb folyosó. Gyorsan megindultam rajta, remélve, hogy most végre jó helyen kötök ki, nem megint valaki más testében. Tapogatózva végigmentem, és most is megpillantottam két fénylő pontot a távolban. Most már szaladtam feléjük, és amikor odaértem és kinéztem rajtuk, egy fehér plafont láttam meg. Ahogy letekintettem, felismertem a melegítőmet és a pólómat, a kezeimen és lábaimon pedig ott voltak a rózsafüzérek. Sikerült! – ujjongtam.

A végtagjaim először szinte teljesen érzéketlenek voltak, aztán lassan érezni kezdtem, hogy mintha csak elfagytak volna, és el is voltak gémberedve. Ki tudja, mióta nem mozgattam meg őket, azon kívül a füzérek is olyan szorosan rá voltak tekerve, hogy elszorították a vérkeringésemet: kissé már lilás árnyalatot öltött a bőröm. Óvatosan felültem, és meglazítottam a bal kezemen lévőt, aztán a másikat is. Amikor a lábaimon is meglazítottam őket, lecsúsztak a csuklóimról.

Ekkor a kezem gyorsan összeszedte a füzéreket, és a falhoz vágta őket.

„Ez nem lehet igaz!" – szentségeltem.

„Hol vannak a kis barátaid, hová mentek?" – förmedt rám a Szolga, és már meg is jelent a lelki szemeim előtt teljes középkori díszben, azonban némileg megviselten.

„Dolguk akadt. Ha itt lettél volna, tudnád."

„Mi lehet olyan fontos, itt hagytak téged egyedül, kiszolgáltatva nekem, hm?"

„Ez költői kérdés volt?"

„Nem szükséges elmondanod, mindjárt kiderítem." – Azzal elsietett, én pedig utána. Egy óriási teremben kötöttünk ki, ami telis-tele volt akkora polcrendszerekkel, hogy szinte eltörpültünk előttük. A Szolga már célirányosan ment végig köztük, és az egyik előtt megállva nézelődött egy darabig, aztán nem találva meg, amit keresett, mérgesen lesodort mindent a polcról, az állványt pedig felborította. A színes emlékek ezerfelé szóródtak, némelyek össze is törtek.

„Hé, hagyd ezt abba!" – kiáltottam, de mintha meg sem hallotta volna, folytatta a borogatást. Egyes állványok dominószerűen feldöntötték az utánuk következőket is, így hamarosan egy romhalmaz kezdett kialakulni. Éreztem, hogy ez a rombolás az emlékeim közt kezd visszafordíthatatlan károkat okozni.

„Már abba is hagyom, mihelyst megszerzem, amit akarok" – borított le egy újabb égig érő állványt.

„Most azonnal hagyd abba!" – vetettem rá magamat hátulról, ám ő fél kézzel lesöpört. Nem érdekelt, újra és újra rátámadtam, nem hagytam békén, hátha azzal is időt nyerek a többieknek.

Az egyik emlék láttán a Szolga egyszer csak megdermedt, és a szeme elé emelte.

„Szóval rájöttél, hol van a nyakék" – mondta halkan, miközben felém fordult. – „Magam is kitalálhattam volna, hogy lenyelted."

Az emléket mérgesen elhajítva megindult kifelé a teremből, de útját álltam. Félre próbált lökni, de most minden erőmet beleadva harcoltam vele.

„Hagyj, ha jót akarsz magadnak!" – harsogta, és megütött. A földön kötöttem ki, de felpattantam, és újra támadtam.

„Azt lesheted, nem rázol le olyan könnyen!"

„Nincs időm veled szórakozni, kislány!" – kiáltotta ezúttal igazán felpaprikázva, és elkapott, aztán a falhoz vágott, majd felhúzott a földről, és addig vert, rugdosott és dobált, míg a végén minden elsötétült előttem.