Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, és a Szolga megint nem volt bennem, ezért úgy határoztam, kihasználom a helyzetet, és Sebastien keresésére indulok. Fogalmam sem volt, mennyi ideig feküdtem eszméletlenül, úgyhogy amikor az asztalon lévő karórámra pillantottam, meglepődtem, hogy már késő este van. Az ebédet meg a vacsorát kihagyhattam, legalábbis nem voltak róluk emlékeim, ugyanakkor éhes sem voltam, így arra jutottam, hogy talán a Szolga elvitte a testemet enni. Nem kockáztatná, hogy éhezzek, vagy hogy átszállítsanak egy kórházba, amiért csak eszméletlenül fekszem. Mivel nem lekötözve találtam magamat, nem is igen balhézott közben, aminek határozottan örültem.

Halkan kisurrantam a szobámból, és lábujjhegyen Sebastien szobája felé indultam. Azt már korábban megtudtam tőle, hogy a folyosó végén van. Óvatosan kinyitottam az ajtaját, hogy ne nyikorogjon, és bekukkantottam. Nem sok mindent láttam, csak annyit, hogy az ágya össze van túrva.

– Sebastien – szóltam be halkan, de hiába vártam, felelet nem érkezett. Bementem, és megvizsgáltam az ágyát: üres volt. Talán kiment a mosdóba, töprengtem, és egy keveset megint vártam, ám hiába. Ez már kezdett aggasztani, úgyhogy kiosontam a szobából. Először a közös fürdőbe mentem biztos, ami biztos alapon, de ott sem volt. Mégis hová mehet valaki egy pszichiátrián az éjszaka közepén? El nem hagyta a helyet, ebben biztos voltam, mert a holmijai még a szobájában voltak.

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja, és Chloe jelent meg álmos arccal.

– Hello – köszöntem, mire ő csak biccentett, és a csaphoz csoszogott. Már épp ki akartam menni, amikor eszembe jutott valami, és visszafordultam. – Figyelj csak, nem láttad véletlenül Sebastien Ardent? Ő az új gyerek, egy magas, szőke hajú srác.

Chloe előbb ivott egy kicsit a csapból, aztán rám nézett.

– Nem láttam – felelte elnyújtva, és ásított egyet.

– Kár – mondtam, és elfordultam, hogy elmenjek, de folytatta.

– De beszéltek róla.

– Igen? Kik? – fordultam vissza.

– Hát a szellemeid – nézett rám a tükörből.

– És mit mondtak?

– Nekem semmit.

Kicsit kezdtem begurulni, de igyekeztem nem mutatni jelét.

– És persze nem is hallgattad ki őket.

– Nem hát – felelte, miközben alaposan megmosta az arcát. – De olyan hangosan szövegeltek, hogy zengett tőlük a folyosó.

– Úgyhogy mindent hallottál – állapítottam meg.

– Mondhatjuk úgy is.

Le tudtam volna kaparni a falat.

– Figyelj, Sebastien eltűnt a szobájából, félek, hogy baja esett. Légy szíves, ha tudsz valamit, mondd el! Történt vele valami?

– Ha az, hogy elkapták, és egy használaton kívüli raktárban fogva tartják valaminek számít, akkor igen, történt – felelte nyugodtan.

– Egek! Hol van ez a raktár?

– Az alagsorban.

– Mégis ki tartja fogva? A szellemek?

– Nem. Arról a múltkori Gabrielről beszéltek, meg még valakiről, de azt nem értettem.

– Kösz, hogy segítettél! – nyögtem, és kisurrantam a mosdóból. A folyosó üres volt, ezért halkan végigsiettem rajta, és lelopakodtam a lépcsőkön, egészen a földszintig. Noha az összes lámpa fel volt kapcsolva, az épület mégis kihaltnak hatott, csak az ápolók szobájának ajtaja mögül hallatszott ki egy kis beszélgetés.

Az alagsorba levezető utat azonban akárhogy kerestem, nem találtam meg. Ebben talán az is közrejátszhatott, hogy ideges voltam. Már többször is végigvizsgáltam a lehetséges helyeket, ahol egy ilyen lejárat rejtőzhet, de semmi.

– A francba! – túrtam a hajamba elkeseredetten.

– A konyhából vezet az út – szólalt meg ekkor mögöttem egy hang, mire rémülten megpördültem. Chloe állt ott karikás szemmel. – Sejtettem, hogy nem fogod megtalálni.

– Köszönöm – leheltem hálásan. – De nem kellene itt lenned. Ha itt találnak, te is bajba kerülsz.

– Annál nagyobb bajba aligha kerülhetek, hogy egy elmegyógyintézetben élek – húzta el a száját, és megindult előre.

– Miért vagy itt tulajdonképpen? – követtem. – Egyáltalán nem tűnsz olyannak, aki... öm... Persze nem muszáj elmondanod, nem tartozik rám.

– Te sem tűnsz olyannak – fordult vissza egy pillanatra.

– Nos, én nem is azért vagyok itt.

– Lehet, hogy én sem.

– Te miért?

– Én csak nem szeretem a világot. Nem illek bele – vont vállat.

– És inkább vagy itt?

– Itt nem idegesít annyi minden.

– Idegesítenek az élet dolgai?

– Miért olyan furcsa, ha valakit nem hoz lázba, hogy megfeleljen a világ elvárásainak? Mindenki előtt ugyanaz a perspektíva áll: suli, barátok, pasik, aztán még több tanulás, meló, és házasság meg kölykök. Később esetleg nyugdíj, unokák és öregek otthona. De ezek engem nem érdekelnek. Nem érzek motivációt arra, hogy azt csináljam, amit mások.

Leesett az állam a választól.

– Ezért egyszerűen kivontad magad a forgalomból?

– Baj?

– Nekem ugyan nem. És mi az, ami érdekelne?

– Most például az, hogy segítsek neked megtalálni a lejáratot – felelte talányosan, de sejtettem, hogy ez csak kamu válasz, és az igazság talán valami sokkal komolyabb. Igaza volt Tonynak, ez a kiscsaj tényleg különleges, de még ő sem igen gondolta, hogy mennyire. Talán az volt a baj, hogy a világ még nem jutott el arra a szintre, hogy felismerje, mit lehet kezdeni egy ilyen sajátos valakivel, mint Chloe.

Menet közben megállt egy automata előtt, és keresgélni kezdett a melegítőalsója zsebében.

– Figyelj csak, én nem hiszem, hogy ráérünk erre – figyelmeztettem finoman, mire félig lecsukott pillái alól rám nézett.

– Erre nektek lesz szükségetek – dobott be egy kis aprót, és kiválasztott egy kávés csokit.

– Nekünk? Egy kávés csokira? Honnan veszed?

– A szellemek pletykálták egymás közt, hogy a haverodat valamivel elkábították. A körülményeket elnézve ez a maximum, amivel segíthetsz majd rajta.

A csoki egy halk puffanással megérkezett az automata nyílásába, Chloe pedig lehajolt érte, és elvette.

– Tessék – nyomta a kezembe.

– Kösz – vettem el megilletődve.

A tágas konyhán keresztülvágva a hátsó ajtón át kijutottunk egy sötét folyosóra, ahonnét egy lépcsőn át egy másik folyosóra értünk. A plafonon vastag csövek és kábelek húzódtak végig, amikből halk zúgás és vízcsobogás szűrődött ki, mintha az egész épületnek itt lenne a dobogó szíve. A festék nélküli, durva betonfalon csak néhány zölden derengő felirat világított, amik azt hirdették, merre van a kijárat meg a lépcső, Chloe pedig a világító karóráját nyújtotta előre, mivel a telefonjainkat elvették. A falon néhol ajtók körvonalai sötétlettek, ám az egyik körül fény szűrődött ki. Chloe megállt előtte.

– Megérkeztünk – suttogta.

Nem tudtam hirtelen, mit tegyek, és a döntésképtelenségtől meg a stressztől melegem lett. Aztán rájöttem, hogy itt egyébként is bőven melegebb a levegő, mint ahogy egy alagsortól elvárná az ember.

– Itt vannak a szellemek? – kérdeztem.

– A folyosón egy sincs.

– Akkor odabent lehetnek.

Hangok szűrődtek ki tompán, hallgatózni kezdtem.

– Tudod, valahol csodállak, amiért ilyen csendben tudod tűrni a fájdalmat – hallatszott ki bentről Emily hangja, de felismertem benne a Szolga élcelődő stílusát. – Ha kínoznak is, alig nyikkansz meg. Vagy ez csak a bűntudat?

Sebastient kínozzák is? – rándult görcsbe a gyomrom. Akkor a szellemek valószínűleg ezért gyűltek be mind: hogy élvezettel nézzék volt fogvatartójuk megalázását.

– Már megint ezzel jössz? – kérdezte Sebastien fojtottan. – Te is benne voltál, nem csak én.

– Ezzel nyugtatod magad? Én csak a dolgomat végeztem. Te viszont nem végezted a dolgodat, ennyi.

Chloehoz hajoltam.

– Ha a szellemek rájönnek, hogy itt vagyok, értesítik Gabrielt, és lebukunk – súgtam neki.

– Az már igaz. De még nem vettek észre.

– Valahogy el kellene érni, hogy kijöjjön, én pedig kiszabadíthassam Sebastient.

Chloe elgondolkodva az ajkába harapott, én pedig addig tovább hallgatóztam.

– Új élet van, új lehetőségekkel, tiszta lap – hallottam Sebastient.

– Fogadok, hogy még mindig nem mondtad el neki – felelte Emily hangja.

– Persze, hogy nem. Majd magától visszaemlékszik.

– De lovagias vagy.

– Logikus okokból hallgatom el előle.

– A nagyon logikus okfejtéseid miatt fekszel most is itt.

– Úgy beszélsz, mintha te nem követtél volna el baklövéseket.

– Én legalább tanulok a hibáimból, nem úgy, mint te.

– Miért gondolod, hogy én nem tanulok?

– Ha tanultál volna, nem tudtunk volna elkapni – csendült ekkor Jamison hangja, ám Sagastriel fontoskodó stílusa érződött ki belőle. Megdöbbentem. Mit művel ő itt?

– Miért tetted? – jött Sebastien erőtlen hangja. – Miért árultál el minket?

– Hogy miért? Mert egy beképzelt, arrogáns, hatalmaskodó főnök voltál. Mindig is azt reméltem, hogy egyszer majd leváltanak, és valaki más kerül a helyedre, mondjuk Gabriel. De ez sosem történt meg. Először még azt hittem, hogy ezt magam miatt várom; hogy végre kikerüljek a fennhatóságod alól, de rájöttem, hogy ez már többről szól. Annyi harag és sérelem gyűlt össze bennem, hogy nem tudtam volna már megelégedni azzal, hogy pusztán csak megszabadulok tőled. Én a bukásodat akartam. Azt akartam, hogy kiderüljön, alkalmatlan vagy. Hogy más is lássa, ne csak én, mekkora hiba volt kinevezni téged legfőbb őrzőnek.

– Szóval a kicsinyes személyes bosszúd miatt árulod el az emberiséget? – háborodott fel Sebastien.

– Részben igen. És hogy ez a hiba ne ismétlődhessen meg. Ha veszítesz, többé már nem kerülhetsz vissza arra a posztra. Meg úgy egyáltalán, haza.

– De te sem kerülsz többé haza.

– Ez járulékos veszteség. A végeredményért megéri.

– Be is álltál közéjük? A testvériség tagja lettél? Kiálltad a próbákat?

– Természetesen. Nem volt nagy kihívás.

– Azt hittem, megbízhatok benned. A jobbkezem voltál.

– Helyesbítsünk: a csicskád voltam. És úgy is bántál velem.

– Nem szándékoztam... Nem tudtam, hogy...

– Nem lehet az embereket a végtelenségig elnyomni – szólt közbe Emily hangja. – Aki azt hiszi, bármit megtehet, mert örökké kivételezett helyzetben lesz, téved. A megbomlott egyensúly egyszer kiegyenlítődik.

Chloe megragadta a csuklómat.

– Bújj el itt valahol – intett a fejével a folyosón lévő ajtók felé. – Addig én kiugrasztom őket.

– Mégis mit akarsz tenni? – kérdeztem aggódva.

– Majd meglátod. Na, menj már.

Gyorsan résnyire nyitottam a szemben lévő ajtót, és beugrottam mögé, aztán a kulcslyukon keresztül figyeltem, ahogy Chloe magabiztosan benyit Gabrielékhez, akik a földön guggoltak Sebastien körül. Az ajtónyitódás hangjára mindketten fölkapták a fejüket. Ekkor Chloe földöntúli sikítást produkált, amitől még én is megdermedtem.

– Dr. Harper, Dr. Smith, kérem, jöjjenek ide! – kiabálta, és villámgyorsan inalt a felfelé vezető lépcső irányába. Gabriel és Sagastriel egy pillanatra összenéztek, aztán egyszerre pattantak fel, és eredtek Chloe nyomába. Reméltem, hogy hamarabb ér a kiscsaj biztonságos helyre, mint hogy elkapnák. Azonnal cselekednem kellett, ezért átszaladtam Sebastienhez.

Amikor beléptem a vigasztalan helyiségbe, pokoli forróság fogadott, és úgy éreztem, mintha több száz ellenséges szempár figyelne. Sebastien a padlón feküdt szétfeszített karral, a kezei körül pedig vértócsák sötétlettek. Ahogy megpillantott, a szeme elkerekedett.

– Sorinne – suttogta. – Hogy kerülsz ide?

– Hosszú történet – siettem mellé, hogy megvizsgáljam. A tenyereiből egy-egy százas szög állt ki, azokkal volt a padlóhoz szegezve. – Hogy a fenébe tudtak elkapni?

– Odajött hozzám Emily, aztán már csak egy szúrást éreztem, és vonszoltak is le ide.

– Hát persze, nem bírod a szintetikus drogokat – néztem a földön szétszórtan heverő üres fecskendőkre. – Emily biztosan ellopott valamit az orvosi szobából.

– Vagyis a Szolga. Megint megszállta Emilyt.

– Akkor ezért tűnt el belőlem időnként.

A zsebembe nyúltam, és kivettem belőle a csokit, aztán gyorsan kibontottam, és Sebastien szájához tartottam.

– Mi ez? – nézett le rá összevont szemöldökkel. – Csoki?

– Kávé van benne, segít magadhoz térned.

– Honnan tudtad, hogy el leszek kábítva? – csodálkozott.

– Az is hosszú történet. Inkább egyél – utasítottam, mire harapott egy nagyot. Két falásra eltüntette a csokit, aztán a papírt elhajítva jobban körülnéztem. Nem messze az a táska hevert kinyitva, amit a Szolga akkor használt, amikor engem is elrabolt. Mindenféle félelmetes eszközök csillantak meg benne, mint például fűrészek, kampók, tűk, kések, és egy részüket vér borította. Egy rossz megérzéstől vezérelve széthúztam Sebastien ingét: a mellkasa csupa seb volt. – A rohadt anyjukat, hogy még meg is kínoztak – mormogtam.

Sebastien csak erőtlenül sóhajtott.

– Nem tudod kiszabadítani magadat? – pillantottam a kezeire. – A múltkor egy vascső sem ártott meg.

– Nem megy, be vagyok kábulva.

– Most ettél meg egy kávés csokit.

– Olyan gyorsan nem hat.

– Akkor keresek valamit, amivel ki tudom szedni a szögeket.

A táskához léptem. Egy keveset kutakodva találtam benne egy fogót.

– Ez jónak tűnik – mutattam fel. – De figyelmeztetlek, nem lesz kellemes. Már csak azért sem, mert nem vagyok ezermester.

– Csak csináld gyorsan.

– Könnyű azt mondani – illesztettem az eszközt a szög kiálló részéhez Sebastien tenyerén. – Alig van hely, úgy beleverték a padlóba. – Rászorítottam a szögre, ő pedig elfordította a fejét. Elmormoltam egy rövid fohászt, aztán minden erőmet beleadva felhúztam a fogót. Sebastien csak egy halk nyögést hallatott, ahogy a szög kikerült a húsából. – Oké, ez meg van – ugrottam a másik oldalára, és ott is megragadtam a kezébe vert szöget. – Ez már nehezebb lesz, mert ferdén verték be. Ezek még egy tetves szöget sem bírnak rendesen beverni?

– Jól van, ne szövegelj, csak csináld.

Rászorítottam a szögre, de az istennek sem akart kijönni, akárhogy rángattam. Sebastien már izzadt, szörnyű fájdalmai lehettek.

– Ne szarakodj már – nyögte.

– Próbálom úgy csinálni, hogy ne fájjon.

– Ne ezzel törődj, hanem azzal, hogy kijöjjön.

– Ja, jó – mondtam, azzal erősen ráfogtam a szögre, aztán felálltam, és teljes erőből felrántottam. Majdnem hátraestem, amikor kijött, Sebastien pedig egy kiáltással magához húzta a kezét. – Sajnálom, basszus – guggoltam le aztán hozzá. – Mit segíthetek? Várj, van nálam zsepi – nyúltam a zsebembe, ahol volt pár tiszta papír zsebkendő, és rászorítottam őket Sebastien vérző kezére.

– El kell tűnnünk innen – ült föl. – Nem maradhatunk itt.

– Persze, fölmegyünk.

– Úgy értem az épületből.

– Amíg a dokik kiengednek, az még hetekbe is beletelhet.

– Annyit nem várhatunk – rázta meg a fejét. – Most rögtön kell elhúznunk.

– Azt mondod, szökjünk meg?

– Nincs más megoldás. Gabriel és Sagastriel túl jól bevették magukat ide.

– És mégis hogy szökjünk meg?

– Mondjuk az ablakon keresztül?

– Mindegyiken rács van.

– A konyhában nincs.

Sóhajtottam egyet.

– Tudom, hogy bekerülés a pszichiátriára és egy onnan való szökés nem valami előnyösen befolyásolja az ember jövőjét, de ennek vége lesz egyszer. Visszakapod az életedet, ígérem – nézett a szemembe, mintha csak tudná, mi jár a fejemben. – Járhatsz főiskolára, festhetsz, szabad leshetsz...

– Jól van – eresztettem le a vállamat. – Ha már elkezdtük, csináljuk végig. – A hóna alá nyúltam, és segítettem neki felállni. – Nem szédülsz? – kérdeztem.

– Nem.

Óvatosan kilopóztunk a helyiségből, felsiettünk a lépcsőn, és a konyha felé vettük az irányt. Lábujjhegyen tettük meg az utat, amin előtte Chloeval mentem végig, aztán beléptünk a hátsó ajtón át a konyhába. A levegő, ami addig itt hűvös volt, hirtelen felmelegedett, a hajamba pedig innen is, onnan is forró fuvallatok kaptak, mintha a szellemek el próbáltak volna téríteni a tervünktől.

– Szerintem követtek minket a kísértetek – súgtam Sebastiennek. – Az előbb még itt nem volt ilyen meleg.

– Akkor siessünk, mielőtt értesítik Gabrielt – húzott maga után egy ablakhoz, ám mielőtt még odaértünk volna, kigyulladt a párkány. A tűz végigszaladt az ablakkereten, és a szúnyoghálót kezdte nyaldosni. – A francba, ezek aztán nem tétlenkednek – sziszegte, és egy másikhoz húzott, de annak a párkánya is lángra lobbant, majd az összes többié is. Égett fa és műanyag szaga csapott az orromba.

– Most mit csináljunk? – kérdeztem.

– Így is kijutunk, nem akadályozhatnak meg – ragadott meg egy hatalmas lábast, és egy iszonyú csörrenéssel betörte vele az üveget. Szilánkok peregtek szanaszét, és hűvös levegő áramlott be, ám ez csak jobban felszította a tüzet: a lángnyelvek most már a plafon felé nyújtózkodtak. Irtózat borzongott végig a testemen, ahogy felnéztem a tűzre, mint valamiféle szörnyetegre, és pánikszerű menekülhetnék fogott el.

Sebastien a maradék üvegdarabokat is kitörte a lábassal, aztán elhajította.

– Gyerünk – fogta meg a kezemet.

– Nem fog menni – cincogtam kitágult szemmel bámulva a lángot. – Belénk fog kapni. Ahogy kiugrunk, bele kap a hajunkba meg a ruhánkba.

– Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz – győzködött Sebastien, de a pánik kezdett elhatalmasodni rajtam.

– Túl gyorsan terjed, itt már nem jutunk ki, inkább az ajtó felé kéne mennünk.

– Akkor elkapnak.

– Inkább, mint hogy szénné égjünk!

– Nem égünk szénné, higgy nekem.

– Hagyj, engedj el, menjünk inkább vissza! – próbáltam kiszabadítani magamat, a tűz pedig eközben minden másodperccel csak egyre terjedt.

– Arra már nem mehetünk – felelte Sebastien, amikor ő is látta, hogy egy valóságos tűzfüggöny ereszkedett mögénk.

– Itt fogunk meghalni!

– Én nem fogok megégni, és te sem. Vigyázni fogok rád – mondta, és a háta mögül óriási, szárny alakú lángnyelvek robbantak elő, amikkel átölelt. Hirtelen úgy éreztem, a félelmem elolvad, mint a napra tett jég. Ám ugyanebben a pillanatban megszólalt a tűzjelző, fülsértően hasítva az éjszaka csöndjébe.

– Még ez is – váltam el tőle. – Ha nem Gabrielék kapnak el, akkor a dokik fognak.

– Ez pont, hogy nekünk dolgozik: az épület kiürítésével lesznek elfoglalva, nem tudnak majd annyi felé figyelni, hogy észrevegyék az eltűnésünket. Gyere, ennél nem lesz jobb lehetőségünk, menjünk!

Megadtam magam, hagytam, hogy beburkoljon a szárnyával, majd felemeljen, és átmászva a lángok nyaldosta ablakon, velem együtt levesse magát. Levegőt is elfelejtettem venni, ahogy ugrottunk, és aztán zuhantunk. Csak legfeljebb két métert eshettünk, ráadásul Sebastien úgy fordult, hogy őrá essek, mégis, amikor földet értünk, fájdalom hasított a könyökömbe és a térdembe, a szívem pedig ki akart ugrani. Rám tört a köhögés, mert a füsttől nem tudtak Sebastien szárnyai megvédeni.

– Jól vagy? – kérdezte elfújva.

– Persze – hazudtam. – És te?

– Olyasmi.

– Mi lesz a gyerekekkel? – néztem vissza az épületre, aminek már több ablakából is kicsaptak a lángok. Chloera gondoltam, és elszorult a torkom.

– A tűzjelző automatikusan értesíteni szokta a tűzoltókat. Kimentik majd őket.

– Remélem is.

Gyorsan lemásztam róla. Nem festett valami jól, a kínzások és az esés alaposan megviselhették. A szárnyai azonnal eltűntek mihelyst nem volt rájuk szükség, a szemei alatt karikák sötétlettek, és egy pillanatra nyögve összegörnyedt.

– Meg tudod magadat gyógyítani? – kérdeztem aggódva.

– Ahhoz még nem vagyok elég éber, de idő sem lenne rá. Inkább húzzuk el a csíkot – fordult oldalra, aztán négykézlábra tápászkodott.

– De hiszen menni sem tudsz.

– Dehogyisnem – állt föl, és kissé tántorogva, de megindult előre. – Gyere – szólt hátra.

– Te aztán makacs vagy – csóváltam a fejemet, és követtem, ám egy pillanat múlva akaratom ellenére megtorpantam. – Csak nem gondolod, Sataniel, hogy hagylak titeket megszökni? – mondta a szám, mire Sebastien hátrafordult. A kezem ekkor lendült egyet, és behúzott neki. Váratlanul érte az ütés, hátratántorodott, de aztán villámgyorsan elkapta mindkét karomat.

– Csak hogy tudd, a közelben is van egy templom – sziszegte, mire Gabriel olyan veszett harcba kezdett a testemmel, hogy követni sem tudtam, mikor melyik végtagom mozdult.

Tenni akartam valamit, nem hagyhattam, hogy Gabriel győzzön, ha már idáig eljutottunk, ezért becsuktam a szememet, és megkerestem őt az elmémben. Xavierként láttam őt viszont, középkori viseletben, amint úgy irányítja a testemet, mint egy marionett bábut. A látványtól elöntött a vörös düh. Elegem volt abból, hogy elvette az életemet és az önrendelkezésemet: minden erőmet beleadva rávetettem magam. A támadásom meglepte, de hamar cselekedett: megpördült, és elkapott. Harcba szálltam vele, kettőnk elméje csapott össze egy rövid, vad csata erejéig. Éreztem az erejét, a tapasztalatát, a fölényét. Kétségbeesve tapasztaltam, hogy labdába sem rúghatok mellette, igaza volt, amikor azt mondta, hogy egy nulla vagyok hozzá képest. Egyszerűen maga után vonszolt, behajított megint egy sötét szobába, majd rám vágta az ajtót. Újfent ott találtam magam a semmi közepén, és hiába őrjöngtem, rugdosódtam és rohangáltam, a feketeség mindenhol ugyanolyan volt: egy végtelen, kiúttalan űr.