Leszállunk végre az Ziriten. Készülődés közben alig szólunk egymáshoz, csak akkor mondunk pár mondatot, amikor a szkafandereinket segítjük fel egymásra: érezhető a levegőben a várakozásteljes izgalom. Az én szívem is őrülten ver. Vajon milyen bolygó lehet az, amelyik szívesen befogad minket? Szinte semmit sem tudunk róla, mindössze egy csillagtérképet kaptunk, meg az üzenetet, hogy jöhetünk.

Azt már messziről látjuk, hogy a bolygó meglehetősen kicsi, és nem túl sok fény éri a szintén nem valami nagy napjától. Óceánok sincsenek rajta, csak itt-ott kéklik rajta vízfolt. Van rendes légköre, és még egy holdja is; alapjában véve eléggé hasonlít a Földre, de inkább mintha csak egy kis költségvetésű utánzata lenne.

Ettől függetlenül reményteli látvány: a légköre egy kicsit ragyog, ahogy visszaveri a csillagja fényét, és fehéren izzik a levegő, ahogy átszáguldunk az atmoszféráján, mintha csak varázslat venne körül bennünket.

Aztán az űrhajó egy sík felületet találva finoman landol, az ajtó pedig felemelkedik. Egy furcsa, félhomályos táj tárul föl előttünk kopár, fekete földdel, néhány alacsony, fehérlevelű fával, és a távolban meredek sziklákkal. Egyáltalán nem erre számítottam: ez a hely a paradicsomi Aldebaran után egyenesen szegényes.

– Érdekes a látvány – szólal meg Steve, és csalódottság érződik a hangjában.

– Itt most este van? – kérdezem körülnézve.

– A bolygó napja elvileg most delel, tehát ez a legnagyobb fénymennyiség, amit a nap folyamán kaphat – szolgál Tim az információval.

– Az is lehet, hogy itt most tél van, ezért kevés a fény – próbálom vigasztalni magamat.

– Nem, itt nincsenek évszakok, a tengely nem ferde, mint a Föld esetében – szólal meg Tim. – Sajnálom – teszi még hozzá.

– Hát, ez bájos – húzza el a száját Steve.

– Ne elégedetlenkedjünk, elértük a célunkat, ez a bolygó önként felajánlotta, hogy rajta lakhatunk – mondom, mert elönt egy kis bűntudat, amiért telhetetlenek vagyunk. – Semelyik másik bolygó nem ajánlott fel ilyet, ami mit jelent? Hogy sehol sem látnak minket szívesen. Elismerem, az Aldebaran mellett ez a bolygó labdába sem rúghat, de meg kell becsülnünk, amit kaptunk.

Steve leereszti a vállát.

– Igazad van – feleli halkan.

Leesik az állam: Steve elismeri az igazamat? Még ilyet!

Kilépünk, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a terepet.

– A hőmérséklet huszonhat Celsius fok, a levegő összetétele megközelítőleg olyan, mint a Földé, a légnyomás szintén hasonló a Földéhez, a gravitáció pedig csak egy kicsivel kisebb – jelenti be Tim. Valóban könnyebbnek érzem magamat, mint az űrhajón, amin a mesterséges gravitáció mértéke ugyanolyan, mint a Földön.

– Az élővilág elég gyér.

– Vagy csak ezen a helyen. Talán messzebb más is van.

– Körbenéznél? – kér meg Steve, mire becsukom a szememet, és gondolatban felemelkedek. Végigsuhanok a táj felett, ami végeláthatatlanul egyformán terül el előttem, mindenütt pontosan ugyanazt a látványt nyújtva, mint ami az űrhajóból való kilépésünkkor fogadott minket. Csak meredek, fekete sziklák és kopár föld, sehol egy szál fű, mindössze ez a faféleség nő a bolygón, ami mintha nem is lenne belegyökerezve a földbe, hanem három lábujjszerűséggel kapaszkodva áll a talajon. Állatokat is látok, apró, fehér szőrű, nyúlra hasonlító lényeket, amik lassan mozognak, és egyetlen gombszemükkel rendkívül okosan néznek. Ám most, hogy a belső szememmel látok, másvalamire is figyelmes leszek: a talajt, a fákat és az állatokat halvány kékes derengés veszi körül, mintha nekik is lenne ilyen aurája, mint nekünk, embereknek.

– Mindenhol ugyanez van. Semmilyen más növény nem nő itt, csak ez a fa, viszont vannak állatok: egyetlen állatfaj, egy apró fehér emlősféle – szólalok meg.

Steve-en látszik a lelombozódás, de ennek már nem ad hangot.

– Úgy tűnik, a fajok sokfélesége csak a Földre volt jellemző – jegyzi meg Tim, és őrajta is látszik egy kis csalódottság.

Ennek hallatán hirtelen rám tör a veszteségtudat, ami harcba kezd bennem a hálával, amiért mégis lesz hol laknunk. Ha őszinte akarok lenni önmagammal, igazából nem is érdemlünk ennél jobbat azok után, hogy elpusztítottuk a Földet.

– Hogy lehet az, hogy alig süt a nap, és mégis ilyen meleg van? – kérdezi Steve.

– Ezt még ki kell derítenünk – feleli Tim.

Steve megint előveszi a fioláit, és kőzetmintákat kezd gyűjteni, aztán a lehullott faleveleket tuszkolja be az üvegekbe, végül a kis fehér golyókat veszi szemügyre, amik a fák alját borítják. Az alapján, hogy a fákon is vannak ilyen golyók, gyümölcsnek tippelem őket.

Ahogy végignézek a tájon, a veszteségtudat átformálódik egy kis örömmé: ez a hely akkor is a miénk. Ha jól csináljuk, nem hal ki az emberiség, és talán fel tudjuk virágoztatni a bolygót ahelyett, hogy elpusztítanánk. A látvány hirtelen szimpatikusnak tűnik, a fák fehér, kerek levelei is mintha egyenesen integetnének. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a bolygóval, úgy érzem, nem fog nekünk semmilyen módon ártani.

Lecsatolom a szkafanderem sisakját.

– Mit művelsz? – ordítja Steve, és ideugrik, hogy megállítson, de már késő, levettem a sisakot, és nagyot szippantottam az itteni levegőből. Kimondhatatlanul csodálatos, édes illat szökik az orromba. – Megőrültél? Még nem vizsgáltunk meg mindent alaposan! Az, hogy engedélyt kaptunk rá, hogy itt éljünk, nem jelenti automatikusan azt, hogy minden szempontból meg is felel és nincsenek veszélyek...

– De igen – hallgattatom el.

– Te nem vagy normális, ez a bolygó tele lehet ismeretlen baktériumokkal, amiket az immunrendszerünk nem ismer, nem lehet csak így kiszolgáltatottan kitennünk magunkat a hatásainak!

– Aldebaran azt mondta, az energiáink nem illenek össze, ezzel a bolygóval viszont igen, érzem. Nem lesz tőle semmi bajunk.

– Mit érzel pontosan? – kérdezi Tim kíváncsian.

– Úgy érzem magam, mint egy allergiás, akit végre steril sátorba helyeztek. Nem ez a hely a mérgező, hanem ahol eddig éltünk.

Tim elgondolkodik, de Steve szigorú arcot vág.

– Attól még visszavehetnéd a sisakot – szól rám.

– Most már nem mindegy? – vonok vállat, és elslisszolok mellette.

– Ezt nem hiszem el – hallom még, ahogy mérgelődik, de inkább megszaporázom a lépteimet, nehogy utánam jöjjön, és erővel rám tegye.

Az édes illat, amit érzek, olyan friss és részegítő, hogy muszáj megkeresnem az eredetét, és nem is kell sokáig nyomoznom: a lehullott gyümölcsökből árad. Néhol egész sok fehérlik egy-egy fa alatt, és már el is kezdtek megbarnulni, máshol még kevés, és azok is apróbbak. Felveszek egy épnek látszót, és megszagolom. Mennyei. Sosem éreztem még ilyen ellenállhatatlan kísértést arra, hogy megegyek valamit: rá kell jönnöm, hogy igazából egész életemben undorodtam az ételektől, és éheztem. Beleharapok. Az íze is olyan, mint az illata. Az élménytől könny szökik a szemembe.

– Te tényleg megvesztél! Azonnal köpd ki! – száguld ide Steve, és megragadja az államat, a másik kezével pedig a számba próbál nyúlni. Értékelem a jószándékot, de akkor is szörnyen vicces, amit csinál. Csak azért is lenyelem a falatot, mert képtelen vagyok megválni ettől a finomságtól. – Az ég áldjon meg, hát teljesen hiába beszélek? Meg akarod öletni magadat? – őrjöng felismerve, hogy gyorsabb voltam.

– Neked is meg kellene kóstolnod – mutatom fel a félig megevett gyümölcsöt, aminek a húsa is hófehér, nem csak a külseje, de ő kitépi a kezemből, és messzire hajítja. Mintha nem lenne még belőle itt ezer. Még sosem láttam ilyen mérgesnek. Tim azonban csak mosolyog rajtunk.

– Te meg mit vigyorogsz? – néz rá Steve. – Nem látod, hogy ez mennyire... Úristen, neked is elment az eszed? – rohan oda hozzá, mert közben Tim is lecsatolta a sisakját.

– Teljesen rendben van a levegő – szippant nagyot Tim.

– Ezt előbb jó lett volna vizsgálatokkal is alátámasztani, idióták!

– Én megbízom Jane megérzéseiben – jelenti ki Tim, amitől egy kis melegség árad szét a mellkasomban. Nem mintha még számítana. – Eddig még sosem vertek át.

Erre Steve leereszti a kezét.

– Igaz – ismeri be kelletlenül. Egy kis tisztelet ébred bennem iránta: ritka az olyan ember, aki képes elismerni, hogy a másiknak van igaza.

Ekkor valami bolyhos fehérség bukkan elő nem messze egy szikla mögül, majd még egy és még egy. Az itt őshonos nyúlszerűség, ismerem fel, amikor lassú, komótos mozgással közelebb cammognak. Egyáltalán nem félnek, ezt könnyű megállapítani, mert kitartóan közelednek, nem állnak meg akkor sem, amikor rájönnek, mindhárman észrevettük őket. Talán azért nem ismerik a félelmet, mert még soha senki nem adott rá számukra okot.

– Szóval ez az egyetlen állatfaj, ami itt van? – néz le rájuk Steve.

– Igen – bólintok. – Valószínűleg növényevők – teszem hozzá, mire pislog egy laposat. – Miért? Lehetnének kannibálok is. – Erre már nem reagál.

Az állatok hamarosan mellénk érnek, és egyetlen, fekete szemükkel kíváncsian figyelnek minket, hosszú, rugalmas orrukkal pedig a levegőbe szimatolnak. A szikla mögül újabb egyedek sorjáznak elő és vesznek körbe minket, míg végül annyian özönlenek ide, hogy fehérlik tőlük a föld.

– Egek, hányan vannak ezek? – kérdezi Tim egy kis aggodalommal a hangjában, és közelebb húzódik hozzánk.

– Pár százan biztosan. Nem tűnnek vérengzőnek, de azért a túlerő sokat számít – jegyzi meg Steve.

– Szerintem csak kíváncsiak – mondom, amikor az egyikük, a legbátrabb egészen közel lép hozzám, és alaposan megszagolja a lábamat. Ezt követi a többi is, egyenként lépnek elő, és vesznek szagmintát mindhármunkról.

– Ne tegyetek semmi hirtelen mozdulatot – figyelmeztet minket Steve. – Nehogy fenyegetésnek vegyék.

Eltart egy darabig, míg az összes állat alaposan végigszagol és néz minket, aztán a tömeg lassan oszlani kezd. Akik érdeklődésüket vesztették, ugyanolyan lassan cammognak el, ahogy érkeztek. Végül már csak egyetlen bámész bolyhoska marad, aki mihelyst észreveszi, hogy a többiek távoztak, gyorsan megfordul, és utánuk siet.

– Egész jól ment a bemutatkozásunk, nem? – kérdezem a fiúktól mosolyogva.

– Azt hittem, ennél azért érdekesebbek leszünk – feleli Steve. – Nekik mi földönkívüliek vagyunk.

– Jobb, mintha pánikba estek volna – vonok vállat.

Még sokáig bóklászunk a környéken, aztán a levegő hűlni kezd, a nap lebukik a szikláktól cakkozott horizonton, mi pedig visszamegyünk éjszakára az űrhajóba.

– Azért könyörgöm, ha mást nem is, legalább töltsünk el egy fél órát abban a sterilizálóban – teszi össze a két kezét Steve, mintha imádkozna. Hogy az ő lelki nyugalma is meglegyen, testületileg bevonulunk a helyiségbe.

Amikor húsz perc elteltével szisszenve záródik mögöttünk a sterilizáló második zsilipje is, és belépünk az irányító központba, hirtelen egy hologram jelenik meg előttünk, és egy nőalak rajzolódik ki. Fogalmam sincs, honnan érkezik a hologram, talán valami rejtett kivetítőből.

– Ezt ti csináljátok? – kérdezem, mire a fejüket rázzák.

– Nem tudom, hogy honnan jön a kép – nyújtogatja a fejét Steve. – Erről a holovetítőről eddig nem tudtam.

– Üdvözöllek titeket, kedves szökevények! – köszön nekünk a nő, arcán maszkszerű mosollyal. Első ránézésre zavarba ejtően gyermekies a megjelenése a nagy fejével és apró testével, amivel bizarr kontrasztban áll hosszú, lángvörös ruhája és szoros kontyba csavart szőke haja, aztán ahogy közelebb lépek, jobban is meg tudom figyelni: a szeme körül apró ráncok húzódnak, a vállai görnyednek, és valahogy egyszerre tűnik kimerültnek és egzaltáltnak. – Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Beryl Davos. – Rémülten összenézünk a fiúkkal. Valahogy egyből kitaláltam, kicsoda, pedig még sosem láttam, ahogy szinte senki más sem. Csak a hozzá közel állókkal érintkezik, egyébként egy furcsa, idealizált kép jelenik meg mindig róla, amikor valami bejelentenivalója akad, úgyhogy ezt a mostani alkalmat akár tekinthetnénk megtisztelőnek is, ha nem lenne inkább vészjósló.

– Üdvözletünk, Davos Anya – köszönünk mindhárman egyszerre.

– Gratulálni szeretnék nektek, amiért sikerült valóra váltanotok az emberi faj minden túlélőjének álmát, azaz új, lakható bolygóra találtatok. Ez hatalmas eredmény.

– Köszönjük – mormogja Steve. – De úgy sejtem, nem azért jelent meg most nekünk felfedve az arcát, hogy ezt elmondja.

– Jól sejted, Steven Campbell – feleli Davos rá sem nézve. – Gondolom, most egyrészt azon töprengtek, hogyan sikerült kapcsolatba lépnem veletek annak ellenére, hogy kizártátok mindenféle kommunikáció lehetőségét. A válasz az, hogy csak minden általatok ismert kommunikáció lehetőségét zártátok ki. Vannak újfajta, nemrég kifejlesztett módszerek, amiket szándékosan nem osztottunk meg mindenkivel. Azon kívül az űrhajóban elrejtett kamerákkal és mikrofonokkal a legapróbb mozdulatotokról is értesültünk, a holovetítő is álcázva volt. Azok után, hogy tudtatok a komplexumban kihelyezett rejtett kamerákról, furcsállom, hogy nem feltételeztétek, az űrhajóban is lesz – néz a fiúkra, akik nem felelnek. Látszik rajtuk a megilletődöttség, Steve pedig egyenesen leforrázottnak tűnik. Nem tehetek róla, megsajnálom.

– Szeretném, ha tudnátok: mi engedtük, hogy megszökjetek – folytatja Davos. – Ha nem akartuk volna, hogy elmenjetek, akkor még mindig itt lennétek a Földön. Úgy gondoltuk, a ti vágyaitok és a mieink úgyis egybe esnek, miért ne hagyjuk hát, hogy egy kicsit szabadon kószáljatok és keresgéljetek közben. Felismertük, hogy a szabad akarat fontos tényező a célok elérésében. Noha te, Steven Campbell azért akartál elszökni és új lakható bolygót találni, hogy a lakosság degenerált részét is megmentsd, úgy gondoltuk, ez a részlet elhanyagolható, és könnyen kiküszöbölhető problémát jelent.

– Ezt... nem hiszem el – hebegi Steve.

– Pedig igazán elhiheted – mondja Davos megint nem nézve Steve-re. Rá van írva, hogy nem kedveli őt. – Kedves Jane Sommers, most hozzád intézem a szavaimat – fordul felém a nő, és a hangja egy fél fokkal kedvesebben cseng. – A szabad akarat témája téged is érint. Láttuk és hallottuk a Timothy Allannel kapcsolatos eszmefuttatásodat, és be kell valljam, mi is hasonló eredményre jutottunk veled kapcsolatban, egyetlen apró részlet kivételével: mi végül elértük, hogy magad akard azt a célt, amire szántunk téged. Mindig elcsodálkozom azon, milyen bámulatos eredmény keletkezhet abból, ha a természet és az ember alkotása egyetlen remekműben egyesül – mosolyodik el ábrándosan, előttem pedig kezd felderengeni, miről beszél.

– Miért csinálták? – nyögöm, és többet nem is vagyok képes mondani.

– A többiek olyan törékenyek, olyan esendőek voltak: megijedtek, pánikba estek, eltévedtek és soha többé nem találtak haza. Minél ígéretesebb volt a képesség, annál gyengébb volt a test, erre kellett megoldást találnunk. Így készültél el te, a legeslegújabb fejlesztésünk. Kitartó, mind testileg, mind lelkileg erős, és mindenekelőtt akaratos. Ha képes lennék komolyan venni a túlbuzgó aktivistákat, még az is felmerülne bennem, hogy ilyen testbe akár egy emberi lélek is költözhetne.

– Kérem, mondja, hogy ez nem igaz – suttogom, mire már-már együttérzőn néz rám.

– Kedvesem, erre büszkének kell lenned. Hiszen a tiéd nemhogy felér vele, de egyenesen mindenben jobb, mint egy természetes eredetű emberi test.

– Hogyan születtem? Vagyis készültem?

Elmosolyodik.

– Már régóta dolgoztunk azon, hogy a gépek agya is képes legyen elérni azt a különleges mezőt, amit csak egy emberi agy tud. Pontosabban egy médium agya. Aztán egy nap, amikor a robotok agya elérte végre az emberi agy bonyolultságát és a neuronok mérettartományát, úgy kezdett működni, mint az emberé: a gépeknek öntudatuk, álmaik, intuícióik lettek. Egyszerre készültetek Timothyval, de te több javítást tartalmazol, azt is mondhatnám, merészebb újításokat. – Tim dermedten néz rá. Pont ugyanazt éli át, mint én. – Téged ezután lezártunk a további beavatkozási lehetőségek előtt, amivel szimbolikusan megadtuk neked a szabad akarat illúzióját. És amikor ezt megtettük, megtörtént az áttörés.

– Az egész életem egy hazugság volt.

– Igen, így van, ezzel nem is vitatkozom. Azok a kedves emlékek a szüleidről, barátaidról, iskolatársaidról, sajnos csak illúziók. De végül is minden emlék csak illúzió, nem igaz? Olyan látomás, ami valójában nem létezik. Az, hogy soha nem is létezett, vagy csak már a múlt része, talán nem is lényeges.

Úgy érzem magam, mintha hirtelen elvették volna tőlem az életemet, a személyiségemet, azt, ami azzá tett, aki vagyok, és most nem tudom, kicsoda is vagyok valójában. Saját magam számára is ismeretlen lettem.

– De túl messzire kalandoztam, térjünk vissza az általatok felfedezett bolygó kérdésére – folytatja Davos. – Azok alapján, amiket láttunk, alkalmas az emberi életre, így azonnal indítani fogunk pionír űrhajókat és elindul a kolonizáció, a kitelepülés nem fog sokat váratni magára. Sajnos a te vágyad, Steve, hogy megmentsd a degeneráltakat, nem teljesülhet. Én újraindítom az emberi történelmet egy kiszelektált génállományú csoporttal, mert ez szolgálja a fennmaradást. Új esélyt kínálok az emberiségnek. Bármennyire fájdalmas is, a gyengéknek veszniük kell, hogy az erősek túlélhessenek. Már az állatvilágban is ez garantálta, hogy a fajok egészségesek maradhassanak. Egy csoport sebessége egyenlő a leglassúbb tagjának sebességével, ezt megengedni pedig a mi esetünkben tragikus lenne. Az egyén érdekét felülírja a faj érdeke. A mi fajunk érdeke pedig most az, hogy a betegek hátra maradjanak.

– Ezzel továbbra sem értek egyet – mondja Steve fojtottan.

– Igen, sejtettem, hogy így lesz, én pedig továbbra sem veszem ezt figyelembe, sajnálom – néz rá Davos egy pillanatra, majd kihúzza magát, és nagy levegőt vesz. – Nos, ennyit szerettem volna közölni. Gondolom, szeretnétek megtudni, mi lesz most veletek. Először is hazajöttök a Földre; az űrhajó ezentúl távirányítással fog működni, majd miután megérkeztetek, egy bírói testület fog összeülni és határozni, hogy mi lesz a sorsotok. Akárhogy is lesz a továbbiakban, hálásak vagyunk, amiért bátrak voltatok, és mindent kockáztatva felfedezőútra indultatok, majd új otthont találtatok az emberiségnek. A későbbi viszont látásra! – int egyet elegánsan a kezével, aztán a hologram eltűnik, mi pedig ott maradunk letaglózva, kisemmizve, reményünket vesztve.

Egy sötét jövőkép rémlik föl előttem: a Zirit sötét jövője, amelyben az állatokat majd szép, selymes bundájukért levadásszák, a fák jó részét kiirtják, mire az egyensúly jóvátehetetlenül felborul, a kis bolygó pedig megbánva, hogy naivan befogadta az emberiséget, megindul a pusztulás fájdalmas, rögös útján, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint a Föld. Érzem, hogy lecsordul egy könny az arcomon.

– Köszöntöm önöket, kedves utasok! – szólal meg ekkor a komplexumban is ismert udvarias, ám szenvtelen női hang. – Én az Odüsszeusz felülírt mesterséges intelligenciája vagyok. Kérem, vegyék fel a védőfelszereléseket, foglaljanak helyet az üléseikben, és rögzítsék magukat. Mindehhez húsz perc áll a rendelkezésükre. Ezt követően az űrhajó felszáll, majd csatlakozik a legközelebbi Morton-féle húrhoz, és visszatér a Földre.

Szinte oda sem figyelve követem az utasításait: olyan vagyok, mint egy zombi, és csak Beryl Davos szavai járnak a fejemben végtelenített felvételként.

Az út szinte semeddig sem tart ahhoz képest, hogy mennyi ideig kutattunk az új bolygó után. Túl hamar megérkezünk a Földre, túl hamar nyílik az ajtó, túl hamar jelennek meg értünk a fegyveresek és kísérnek minket bilincsbe verve vissza a komplexum belsejébe. Aztán mielőtt még kettőt pislantanék, megint ott találom magam a megszokott, üres szobámban, a négy fehér fal között.