Amikor délután kopogtak az ajtómon, kiszólni sem maradt időm, Dr. Harper már be is lépett. Ezen kicsit meg is sértődtem volna, ha a szavain való meglepődésem nem nyomott volna el minden más érzést bennem.

– Szia Sorinne, jó hírem van, édesapád jött el hozzád látogatóba – jelentette be mosolyogva, nyilvánvalóan azt várva, hogy én is lelkesedjek, de csak egy riadt nyögésre futotta, és kis híján kijavítottam, hogy ő csak a nevelőapám, mivel az igazi valószínűleg azt sem tudja, hogy létezem.

– Csodás – préseltem ki végül egy választ.

– Szeretnél vele találkozni, ugye?

– Hát... persze.

Nem értettem, miért ő jött be, és miért nem anya, vagy miért nem ketten jöttek, de leginkább, hogy miért jött be egyáltalán. A Szolga jóvoltából a múltkor a fejéhez vágtam, hogy nem is az apám, ennek minimum el kellett volna távolítania tőlem. Aztán belém villant a gondolat, hogy talán tanúk nélkül akarja megmondani nekem a véleményét. Mostanra már alaposan megforgathatta magában a szavakat, hogy tökéletesre csiszolja a közlendőjét, miszerint megbánta, hogy örökbe fogadott. Arra jutottam, jobb túlesni ezen, még ha az ő kirohanása hiányzik is legkevésbé az életemből. Csak abban reménykedhettem, hogy a Szolga nem fog megint belém bújni, hogy tovább rontsa az egyébként is katasztrofális helyzetet.

– Gyere, a földszinten vár a fogadószobában, odakísérlek – tárta szélesre az ajtót Dr. Harper.

Föltápászkodtam az ágyból, és követtem őt folyosókon át, lépcsőkön le, egészen egy tágas szobába, ahol a berendezés mindössze pár asztalból meg műanyag székből állt. Apa az egyik asztalnál ült, de amikor beléptünk, felállt. Mindig elegáns öltönyökben láttam, ezért szinte meg sem ismertem most farmerben és pulóverben. Az arca nyúzott volt és komor.

– Szia – köszönt kimérten.

– Szia – mormogtam én is, a gyomrom pedig egészen kicsire húzódott össze.

– Akkor magatokra is hagynálak titeket. Fél óra múlva jön egy ápoló, aki majd visszakísér a szobádba – mosolygott a dokinő, mintha a világ legmeghatóbb családi jelenetét látná, és kiment.

Odaléptem az asztalhoz, és leültem. A leharcolt műanyag szék hangosan megnyikordult alattam. Erre apa is visszaült, aztán megköszörülte a torkát, és összefűzte az ujjait.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a kezét nézve.

– Meg vagyok.

– Ennek örülök.

Ránk telepedett egy kis kínos csend.

– Biztos csalódtál bennem – szólaltam meg végül. – Nem elég, hogy egy furcsa kis művészlélek a lányod, aki a tanulásban sem jeleskedik, de mindezt betetőzendő még be is kattan, és a pszichiátrián köt ki.

– Soha nem zavart a művészi érdeklődésed – kapta föl a fejét.

– Az jó, mert eddig nem úgy tűnt.

– Szerettelek volna olyan módon nevelni, hogy sikeres és elégedett felnőtt életed lehessen. Ez pedig lemondásokkal jár. De most nem erről akartam beszélni veled.

– Hát miről?

– Szeretném megérteni, mi történik veled.

– Nocsak, tényleg szeretnéd? – bújt ki belőlem a cinikus kisördög.

– Igen, tényleg! Ne tégy úgy, mintha egy vadidegen lennék! – emelte fel a hangját, aztán felismerve, hogy a kiabálással nem segít a helyzeten, megint megköszörülte a torkát.

– Pedig lényegében az vagy – csúszott ki a számon, mire kitágult szemmel rám meredt. Bár arra foghattam volna az egészet, hogy megint megszállt a Szolga, de nem szállt meg. Ez a mondat a saját hülyeségem folyományaként hagyta el a számat. Igaza volt a Szolgának, mindig is ki akartam ezt mondani. Azt hittem, apa rám borítja az asztalt és elmegy, de szemlátomást türtőztette magát.

– Most már az idők végezetéig ezt fogod a fejemhez vágni? Hogy nem vagy a vér szerinti lányom, csak örökbe fogadtunk?

– Nem erre értettem. Hanem arra, hogy még a szakkörös tanárom is többet foglalkozik velem, mint te.

Alaposabban is megvizsgáltam magamat, és arra jutottam, hogy tényleg nem állok a Szolga befolyása alatt. Úgy tűnt, nekem nem megy olyan könnyen a megbocsátás.

– Megragasztottam a papírsárkányt – mondta erre halkan. A levegő hirtelen bennem rekedt, csak egy néma „ó"-t tudtam kinyögni. A lendületem megcsappant, és semmi mást nem voltam képes mondani. – Szóval mi a baj? Mi történik veled újabban?

Megszorítottam az asztal sarkát. Jó lett volna elmondani neki az egész átkozott ügyet, amibe akaratomon kívül keveredtem, de nem tehettem. Ki kellett találnom egy újabb hazugságot.

– Egy rohadt félreértés történt Sebastiennel kapcsolatban.

– Emiatt voltál olyan feldúlt az elmúlt hetekben?

Bólintottam.

– Azt hittem, soha senki iránt nem fogok úgy érezni, mint Tony iránt, de tévedtem. Sebastien az igazi. Annyira szeretem, hogy az már fáj – csuklott el a hangom, és most nem hazudtam. – Azt hittem, megcsal, és elborult az agyam. Mindent tönkre tettem. Bárcsak visszaforgathatnám az időt.

Apa elgondolkodónak tűnt, egyszersmind mintha kicsit mintha megkönnyebbült volna. Talán örült, hogy végre beavatom az életembe.

– Sebastien nem haragszik rád. Ő is valami félreértésről beszélt, de nem mondott konkrétumot. Szerintem nincs minden veszve.

Bár ilyenegyszerű lenne, gondoltam, de kipréseltem magamból egy mosolyt.

Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy megfordult velem a világ. Valójában csak én fordultam meg, mint rájöttem. A szék, az asztal, a szekrény és az ágy, amire megint rá voltam szíjazva, úgy lógott a plafonról, mintha a gravitáció hirtelen az ellenkező irányból hatott volna rájuk, énrám azonban még a régimódi érvényesült, mert kíméletlenül húzott lefelé, a padló felé, amit a csukló és bokaízületeim alaposan megéreztek. Fel akartam ordítani, de egy láthatatlan kéz befogta a számat. Egyből gondoltam, hogy ez csakis a szellemek műve lehet.

Ekkor a széket elengedte a furcsa erő, és egy nagy csattanással a földre zuhant, utána az asztalon lévő tárgyak következtek. Ráébredtem, hogy ha az ágyat is elengedi, akkor agyon fog ütni. Eszembe jutott, hogy a Szolga milyen sokáig egyezkedett a szellemekkel, hogy kíméljék meg az életemet, és végül csak úgy voltak hajlandók beleegyezni, ha megkínozhatnak. Éreztem a széthúzó erőket: lehet, hogy némelyikük csak látszatra engedett, de valójában nagyon is arra törekszik, hogy megöljön. A forróság is egyre nőtt a szobában, megint izzadság gyöngyözött a homlokomon és a gerincemen.

„Szolga, hol a fenében vagy?" – kiáltottam némán, de nem érkezett válasz. Talán megint a privát ügyét intézi, gondoltam mérgesen. Ennyi kínzás valószínűleg egyébként is beleférne neki. Kíváncsi lettem volna, mit csinálna, ha arra jönne vissza, hogy tényleg megöltek. Annyira azért nem voltam kíváncsi, hogy ezt le is ellenőrizzem, ezért lázasan törni kezdtem a fejemet, hogy hogyan segíthetnék magamon. Sebastient nem tudom értesíteni, a reggeli pedig még messze van, így mire bárkinek is feltűnne, hogy hiányzom, addig akármi megtörténhet.

Egy iszonyú csattanással leesett az asztal is. Talán erre felfigyel valaki, reménykedtem, de percek múltán sem jött be senki, a levegő pedig azalatt olyan forróra hevült, hogy alig kaptam levegőt.

Amikor Emilyék elraboltak, akkor Adelát értesítettem. De akkor az segített kapcsolatot létesítenem vele, hogy Emily az oldalamhoz nyomta a sokkolót. Talán az életveszély vagy az extrém fájdalom hozta ki belőlem a képességet. Most is lassan, de biztosan ezek felé araszoltam.

Erősen koncentráltam Adelára, próbálva felidézni, milyen érzés volt, amikor a múltkor összeköttetésbe kerültem vele.

Ekkor egy nagy dörrenéssel leesett a szekrény, és kiborult a tartalma. Most már csak az ágy maradt a plafonon. Egy izzadságcsepp végiggördült az orromon, és leesett a padlón lévő takaróra. A forróság akkora volt, hogy a világ kezdett szürkülni előttem.

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy a nagy melegtől képes a szív leállni, és inkább megpróbáltam tudatomnál maradni, és Adelára összpontosítani. Szólongattam őt, aztán a forróság ijesztő mértékűre nőtt, előttem pedig megjelent egy kép.

Két csuklyás állt egy nyitott ajtóban, fémmaszkjukon megcsillant a bentről jövő sárgás lámpafény, kint azonban a téli reggel miatt még teljesen sötét volt. A hely nem volt ismerős számomra, de azt gyanítottam, hogy ez lehet a Sebastienék háza melletti melléképület, ahová Sagastriel szándékozta átköltöztetni Adelát.

– Ti meg mi a fenét kerestek itt? – hallottam a hangomat, de nem én beszéltem, hanem Adela. Az ő szemén keresztül láttam a csuklyásokat.

– Téged – ragadta meg az egyik a karjánál fogva. – Szépen velünk jössz.

– Elkéstetek – hallottam ekkor Kayla furcsán jókedvű és nyugodt hangját a háttérben. Adela odafordult: Kayla egy műanyag kerti széken ült kényelmesen elterpeszkedve, a karját pedig összefonta maga előtt. – Már rég megszereztem magunknak.

Akkor hát itt tölti az idejét a Szolga, amikor épp nem engem tart megszállva, raktam össze elképedve. Megint megszállta Kaylát, és megszerezte Adelát, hogy nála is legyen egy jogosult. Amikor ez tudatosult bennem, egy percre még a saját bajomról is megfeledkeztem. Ordítani tudtam volna.

– Te miről beszélsz? – kérdezte Adela zavarodottan.

– Nem szóltál róla, hogy mit tervezel – mondta a másik csuklyás hasonló zavarodottsággal Kaylának.

– Úgy gondolod, kötelességgel tartozom beszámolni neked minden egyes lépésemről? – állt fel Kayla lassan, és apró termete ellenére félelmetesnek hatott. – Hogy elszámoltathatsz? – lépett közelebb. – Tényleg ezt gondolod? – kérdezte már-már kedves hangon, de a csuklyások láthatóan feszengeni kezdtek.

– Nem, dehogy, mi csak... segítettünk volna.

– Épp eleget segítettetek, amikor olyan jól őriztétek a főhadiszállást, hogy másodszor is kiraboltak minket – mosolygott Kayla, de én tudtam, hogy ez a mosoly halálos veszélyt rejt.

– Hibáztunk, és sajnáljuk, kérlek, bocsáss meg... – hebegte az első csuklyás.

– Többé már nem bízol bennünk? – kérdezte a másik csuklyás.

– Azt hittem, a legjobbak vagytok a legjobbak közt, de ezt már megbeszéltük – legyintett Kayla lemondóan. – Egy feladatot vagy elvégeztek, vagy nem, nincs ilyen, hogy nem sikerül. Aki nem veszi komolyan ezt a munkát, az távozhat, nem tartalak vissza titeket, nem kötelező nekem dolgozni. De ha nekem dolgoztok, akkor nincs hibázás, nincs olyan, hogy rossz napotok volt, hogy túljártak az eszeteken, meg hasonlók. Ezt el lehet felejteni. Nekem olyan segítőkre van szükségem, akikre minden körülmények közt számíthatok, nem olyanokra, akik vagy végrehajtják a feladatot, vagy nem. – A szavait egy kis megilletődött csend követte. – Most menjetek, és gondoljátok át, hogy tényleg akarjátok-e ezt a munkát, mert többé nem leszek megbocsátó – intett végül nekik.

– Persze, rendben, és... köszönjük – bólintottak, aztán elsiettek.

Kayla becsukta az ajtót, visszaült a kerti székre, és fújt egyet.

– Nem hittem volna, hogy megint megszállod Kaylát. Nem Sorinne-t akarod magadnak? Ha hiszed, ha nem, én továbbra sem tudom, hol van a nyakék – kezdte volna Adela, de Kayla felemelte a kezét.

– Nyugalom, nem a Szolga vagyok, csak Kayla. Aki épp most játszotta el, hogy ő a Szolga.

Adela láthatóan összezavarodott.

– Ez most komoly? El is kéne hinnem?

– Mi van, tényleg nem hiszel nekem? – nevetett Kayla hitetlenkedve. – Hát ez beszarás! Na jó, figyelj, nem érek rá erre, suliba kell mennem – állt föl megint.

– De honnan... Hogy a fenébe tudtad, mit mondj ezeknek? Hogy tudtad ilyen jól eljátszani a Szolgát, hm?

– Emlékeztem rá. Amikor megszállva tartott, akkor éreztem őt. Megmaradt bennem a jelleme, tudom, bizonyos helyzetekben hogyan viselkedne, mire mit felelne.

– Ez állati. Belőled profi színésznő lenne – mondta erre Adela álmélkodva, mire egy kis pír öntötte el Kayla arcát.

– Régebben voltak ilyen terveim, de nem éreztem túl reálisnak őket.

– Akkor porold le azokat a terveket. Ha még ezekkel a csuklyásokkal is el tudtad hitetni, hogy a Szolga vagy, akkor ezek után bármit el tudnál játszani.

– Hát... nem tudom – vont válla Kayla egy félszeg mosollyal.

– Én igen – nézett a szemébe Adela.

Pár zavart másodperc múlva Kayla megköszörülte a torkát.

– Hol van Sagastriel? Itt kellene lennie és vigyáznia rád.

– Én küldtem el, hogy vegyen magunknak kaját most, hogy Sebastien is bekerült az elmegyogyóba.

– Nem lett volna szabad magára hagynia téged! – csattant föl Kayla. – Kaját én is tudok hozni. Most is ezért jöttem – rántott ki a táskájából két barna papírzacskót, és lecsapta őket az asztalra.

– Akkor nem azért, hogy engem láss?

– Kicsit nagy az egód! – vágta rá Kayla dühösen. – Mondd meg Sagastrielnek, ha visszaér, hogy többé el ne merjen mozdulni mellőled, mert kiherélem!

– Rendben, átadom – felelte Adela két röhögés közt.

– Várj, majd én megmondom neki, mert itt megvárom. Egy percre maradsz csak magadra, aztán ki tudja, mi történik, jobb, ha addig itt maradok veled.

– Ennek én csak örülök – vigyorgott Adela. – Sosem volt még ilyen tökös és gyönyörű bébiszitterem.

– Inkább hallgass és egyél! – vágta hozzá Kayla a csomagokat.

Az egyik bokámat rögzítő csatból ekkor kicsúszott a szíj, és a bal lábam lefelé lendült. Olyan sokáig voltam kikötözve egyféle pózban, hogy a mozdulatra éles fájdalom nyilallt az inaimba.

„Adela, segíts!" – ordítottam némán.

– Mi a franc ez? Sorinne, te vagy az? – kérdezte Adela hangosan, és elejtette az ennivalót.

Kayla kitágult szemmel nézett rá.

– Mi az, ami történt? Most is megszólalt a fejedben?

Adela bólintott.

„Igen, én vagyok. Figyelj, baj van. Épp a plafonról lógok."

– Hogy micsoda?

„A dokik kikötözve tartanak, mert azt hiszik, veszélyes vagyok, de ez a kisebbik gond. A szellemek ide jöttek, és bosszút akarnak állni. Megfogták az ágyat, amire rá vagyok szíjazva, és most a plafonról lógatnak lefelé azzal fenyegetve, hogy ledobnak. A levegőt meg felforrósították, hogy alig tudok lélegezni. A Szolga egyezkedett velük, hogy megmentse az életemet, de ennek érdekében maga mellé állította őket.

– Már csak ez hiányzott – masszírozta meg az orrnyergét Adela.

– Mi az, mit mondott? – faggatta Kayla.

– Mindjárt elmesélem – intette le Adela.

„Elvileg nem ölhetnek meg, csak kínozhatnak, de szerintem nem mindegyik ment bele az egyezségbe. Ezek ki akarnak engem nyírni."

– A rohadt életbe. Nálad van a rózsafüzér, amit adtam?

„Nos, nincs."

– Magadnál kellett volna tartanod!

„Sajnálom, nem igazán hittem benne."

– Hova raktad?

„Az íróasztalom fiókjába."

– Beviszem neked a pszichiátriára.

„Ki leszek vele segítve. Inkább engem vigyél ki!"

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szerintem még akkor sem engednének ki, ha a szüleid kérnék.

„Akkor is csináljatok már valamit!"

– Most rögtön indulok, hátha beengednek hozzád.

„Látogatási időn kívül senkihez sem engednek be senkit."

– Hátha odaadják a rózsafüzért. Majd azt mondom, hogy sürgősen szükséged van rá, mert nélküle nem tudsz megnyugodni, vagy aludni, vagy ilyesmi. Ha bekopog egy ápoló, az lehet, hogy megzavarja majd a szellemeket, és elengednek.

„Igen,lehet. Kérlek, siess" – kértem, de többet már nem tudtam mondani, mert mindenelszürkült és darabokra hullott előttem.