Steve egy fiolát vesz elő az oldalán lógó táskából, meg egy csipeszt, és lehajol, majd mintát vesz a talajból. Megismétli ezt párszor, míg úgy nem érzi, elég földet szedett össze a vizsgálathoz, aztán óvatosan elteszi az üvegeket, és újabb üres fiolát vesz elő.

– Körül tudsz nézni a bolygón, hogy vannak-e itt intelligens lények, vagy másféle állatok is, nem csak rovarok? – kérdezi közben.

– Mondjuk veszélyes állatok, amik megtámadhatnak, széttéphetnek, felfalhatnak minket? – mosolygok, mire ő csak egy laposat pislog.

Becsukom a szemem, és gondolatban szárnyra kelek. A magasba emelkedek, majd végigsuhanok az erdők és mezők felett, barlangokba bújok, dombokat kerülgetek, aztán lebukom a kéklő óceánok mélyére is, de emlősökhöz, madarakhoz vagy halakhoz hasonló állatokat nem látok, csak mindenféle színű és méretű rovarszerűségeket. Szárnyaik nem nagyon vannak, mégis lebegnek. Fogalmam sincs, hogyan képesek így a levegőben maradni. Olyan, mintha egy láthatatlan energiafolyóra hasalva úsznának és vidáman vitetnék magukat, amerre az vinni akarja őket ezen a gyönyörű, bizarr, álomszerű helyen.

– Itt semmi sincs csak pár rovar – mondom kinyitva a szememet. – És azok sem építenek társadalmakat, csak egyszerű életet élnek.

– Akkor nézzük a növényeket – feleli Steve.

Szerintem titkon abban reménykedik, hogy mindegyikről az derül ki, súlyosan mérgező. Először egy lehullott levéldarabkát emel fel a csipesszel és rak el, aztán a közeli cserjeszerűséghez fordul, ami akkora, mint egy ötemeletes ház. Felnyúl, a csipesszel megragadja az egyik tányér méretű, haragoszöld levelét, és kitép belőle egy kicsit.

Ekkor szél támad, és furcsa módon minden fadarab, lehullott levél, apró kavics felfelé repül.

– Nem is tudtam, hogy a szél felfelé is tud fújni – jegyzem meg csodálkozva. A bura alatt Survivor Cityben értelemszerűen sosem volt nagyobb légmozgás, de olvastam arról, hogy valaha a Földön micsoda hurrikánok, sirokkók, tájfunok, tornádók voltak. Azonban emlékeim szerint egyik sem függőlegesen fújt, felfelé.

– Én sem – vonja össze a szemöldökét Steve.

Valahogy nem tudok szabadulni a képzettől, hogy mintha a bolygó hördült volna föl fájdalmában, vagy éppen felháborodásában, amikor Steve letépte azt a levelet. De talán csak véletlen egybeesés. Steve tovább megy, és egy másik növény leveleit vizsgálja: egy embermagas páfrányféleségét. Ebből is letép egy darabot. Ebben a pillanatban akkora szél támad, hogy a növény szétterülve lecsüngő levelei most függőlegesen lobognak az ég felé nyúlva, mintha csak könyörögne. Nekünk is meg kell kapaszkodnunk, ha nem akarjuk, hogy elsodorjon ez a furcsa szél.

– Én még ilyet nem láttam – szólal meg Tim. – Honnan jön ez a légáramlat, a föld alól?

– Nem tudom, de ez nagyon gyanús – bukik ki belőlem.

– Van valami tipped, hogy mi lehet ez?

– Nos, igen, vagyis nem tudom, ez csak egy érzés.

– Mit érzel?

– Olyan, mintha ezt a bolygó csinálná. Reagál ránk, úgy, mint egy intelligens élőlény.

– Ez abból jött le, hogy elkezdett fújni a szél, amikor letéptem egy növényt? – néz rám Steve kétkedve. – Ez nem érzés, hanem inkább babona.

Sóhajtok egyet.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani.

– Egy bolygónak nincs tudata – jelenti ki határozottan, mintha megfellebbezhetetlen tény lenne.

– Honnan veszed ilyen biztosra, hogy nincs? Semmi másból nem tudunk kiindulni, csak a földi viszonyokból, de létezhet teljesen másmilyen alapú intelligencia is. Állandó jelenlétérzésem is van, mintha nem lennénk egyedül. Szerintem ez a bolygó tudatában van annak, hogy idegenek léptek a földjére.

– És megsértődött, amiért letéptem egy darab levelet? Akkor, ha kitépem, mondjuk, ezt a fűcsomót, hurrikánnak kellene támadnia? – kérdezi gúnyosan, és megmarkol egy derékig érő fűfélét.

– Szerintem inkább ne próbáld ki – emelem fel a tenyeremet.

– Ugyan már, egy bolygó csak évmilliók alatt összeállt kőzet, ásványok és fémek tömege, némi növényzettel meg vízzel a külsején. Nincsenek gondolatai – mondja, azzal kirántja a füvet a földből.

Ebben a pillanatban olyan szélroham keletkezik a semmiből, hogy bele kell kapaszkodnunk a cserje ágaiba, ha nem akarjuk, hogy felrepítsen a magasba ez a viharos, függőleges áramlás. Úgy lobogunk, mint három zászló, lábbal az ég felé kalimpálva. Szerencsére úgy látom, mindkét fiúnak sikerült erősen megkapaszkodnia, én viszont hirtelenjében egy vékonyka ágat ragadtam meg, ami rugalmasan hajladozik, és egy óvatlan pillanatban a szél kitépi a kezemből. Sikítok, ahogy a hurrikán elragad, ám ekkor egy kar utánam nyúl: Tim egyik kezével egy vastag ágba kapaszkodik, a másikkal pedig a csuklómat fogja.

– Kedves bolygó! Nem akartunk bántani! – kiáltom, amikor látom, hogy Tim nem bír már sokáig tartani mindkettőnket. – Kérlek, ne ölj meg minket!

Ekkor a szél amilyen hirtelen keletkezett, olyan gyorsan eláll, mi pedig leesünk a földre. A sűrű fű szerencsére tompítja az esést, de így is alaposan beütöm a vállamat és a könyökömet.

– Most már sejtem, miért füstöltek el innen azok a földönkívüliek mind egy szálig – tápászkodik fel Steve gyűrötten.

– Legalább ne sértegesd, látod, hogy mindent ért! – szólok rá.

– Ide sem kellett volna jönnünk – vág vissza.

Nem tudok mit felelni. Lehet benne valami. Sem a Revelus, sem ez a bolygó nem alkalmas arra, hogy ide települjön az emberiség; az egyiken nem terem meg az élet, a másik nem akarja a jelenlétünket. De az intuícióm valóban az orrunknál fogva vezetne bennünket, hogy aztán jól átverjen?

– De már itt vagyunk, és én tudni szeretném, hogy mi célból, mert szerintem van célja.

– Szóval azt mondod, a bolygó valahogy ránk reagált? – morfondírozik Tim, és közben segít felállnom.

– Igen.

– Ez esetben érdekes, hogy mindig a szél segítségével fejezte ki magát.

– Én még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy ez egy öntudatára ébredt bolygó lenne – fonja össze a karját Steve.

– Az is lehet, hogy a szél ébredt öntudatára – mondja Tim, mire Steve felvont szemöldökkel mered rá. – Minél összetettebb és bonyolultabb valami, annál esélyesebb, hogy tudatára ébred. Nézd meg például az emberi agyat.

– De az emberi agy logikusan épül fel, a légmozgás viszont kaotikus rendszernek számít – veti ellen Steve.

– Állítólag a kaotikus rendszerek bármilyen kiszámíthatatlannak tűnnek is, van bennük rend.

– Ne higgy el mindent, amit olvasol.

Tim csak mosolyog.

– Lehet, hogy a mítoszok természeti istenei, nimfái, meg hasonlók mind egy-egy öntudatára ébredt kaotikus rendszer – szólalok meg –, csak az ősi időkben élt emberek még értették ezt a jelenséget, és megszemélyesítették őket.

– Na ne röhögtess – pislog egy laposat Steve.

– Miért, szerintem jól hangzik, és a mi esetünkben akár igaz is lehet – mondja Tim.

– De mivel egy bolygó ökoszisztémájának a légmozgás csak töredék része, ezért még valószínűbb, hogy maga a bolygó ébredt valahogy öntudatára, a szél pedig a kommunikációjának eszköze – folytatom a gondolatot. Steve csak csóválja a fejét. – Vajon ki tudnánk deríteni, hogy tényleg így van-e? – kérdezem Timtől.

– Te most komolyan beszélni akarsz egy bolygóval? – néz rám Steve.

– Meg lehetne próbálni. Mégis, mit veszítünk vele? – vonok vállat.

– Jól van – sóhajt. – De hogyan csináljuk, tegyünk fel kérdéseket, hátha faágakból kirakja nekünk a válaszokat?

– Jó lenne, ha le tudnánk fordítani ezt a kaotikus szelet a mi nyelvünkre. A barlangban talált rajzokat is le tudtuk.

– Igen, de azok hasonlítottak az emberi nyelv jeleire, volt miből kiindulni, itt viszont teljesen ismeretlen a terep – tárja szét a karját Tim.

– Azok a lények elvileg itt éltek egy ideig. Biztosan volt valami módszerük arra, hogy kommunikáljanak, és ez a módszer talán ott lapul a nyelvükben. Olyan nincs, hogy a bolygó nem próbált meg beszélni hozzájuk, vagy hogy nem vették ezt észre, hiszen nekünk is egyből feltűnt – válaszolom.

Tim a szkafandere ujján lévő billentyűzeten kezd pötyögni, aztán feszülten figyel.

– A nyelvükben feltűnően sok szó van a légmozgások jellemzésére – szólal meg pár perc elteltével.

– Akkor tényleg szóba elegyedtek – jegyzem meg.

– Nagyon úgy tűnik.

– Hátha az ő nyelvük ismeretében a mesterséges intelligenciánk tudna valamit kezdeni ezzel a széllel is. Van valamink, ami érzékeli a légkört, légnyomást, ilyesmit?

– A szkafanderünk felületében vannak ilyen szenzorok, azokból pedig közvetlenül a központi feldolgozó egységbe kerülnek az adatok.

– Nagyszerű. Akkor már csak ki kell találnunk, hogy mit mondjunk neki.

– Lehet, hogy most is mindent hall – néz körül Steve gyanakodva.

– De vajon meg is érti? – kérdezi Tim.

– Amikor felemelt minket a hurrikán, akkor is megértette, amit kiáltottam, hiszen egyből letett. Szerintem megért.

– Menjünk egy kevésbé szélvédett helyre, mondjuk oda, távolabb a bokroktól, hogy minden irányból tudjon érzékelni a ruhám – javasolja Tim.

Elsétálunk egy tisztásra, Tim pedig az optimális hatás kedvéért széttárja a karjait. Steve csak a szemét forgatja.

– Kedves bolygó! – kiáltom. – Kérlek, ne haragudj az előbbiekért! Semmi rosszat nem akartunk, csak nem tudtuk, hogyan viszonyuljunk hozzád! Nem akarunk bántani! A Föld nevű bolygóról jöttünk, a Homo sapiens sapiens fajba tartozunk, más néven emberek vagyunk.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csináljuk – mormogja Steve.

– Befognád? – szólok rá. – Épp azon dolgozom, hogy ne haljunk ki.

Egy darabig nem történik semmi, a levegő áll, és egy fűszál sem mozdul. Aztán a messzeségben egyszer csak hullámzani kezd a magas fű, és mint egy vízhullám, úgy közeledik felénk a szél.

– Remélem, nem dühödött fel megint – mondja Steve kissé ijedten.

Amikor a szél elér hozzánk, körbevesz minket, és körülöttünk kezd körözni, mint egy tornádó, amiket csak filmeken láttam. Félelmetes magasságokba nyúlik a tölcsér, de mi nem érzünk belőle semmit, hiába forognak körülöttünk ember vastag faágak és kődarabok, mert itt középen áll a levegő. Majd a tornádó hirtelen megszűnik, a légmozgás leáll, és a tárgyak leesnek, csak a Tim vállán lógó táska lebben egyet.

– Na ezt fordítsátok le, ha tudjátok – szólal meg Steve, mire Tim pötyögni kezd a szkafandere karján.

– Sajnálom, de eltart egy kis ideig, amíg a légmozgást fel tudom ismertetni nyelvként, aztán összehasonlítva a többi nyelvvel meg tudom fejtetni – válaszolja fel sem nézve.

– Tart, ameddig tart, kivárjuk – felelem, és leülök a földre.

– Ha itt nincs semmilyen más állat, csak rovar, és ez a bolygó már attól is kiakad, ha letépünk egy szál füvet, akkor azok az idegenek vajon mit ettek? – morfondírozik Steve halkan, és ő is leül.

– Bármi mással is táplálkozhattak: fémekkel, ásványokkal, vízzel, napfénnyel, gamma sugarakkal – felelem. – Nem biztos, hogy olyan biológiájuk volt, mint az embereknek.

– Vagy pont, hogy vágytak egy kis pirított légyre meg fűlevesre, a bolygó pedig ezért zavarta el őket.

– Jé, neked van humorérzéked is? – nézek rá.

– Ez nem vicc akart lenni.

– Nem tudsz elszakadni a kilakoltatás gondolatától, mi? – nézek rá. – Olyan nehéz elképzelni, hogy jól megvoltak itt, és valami más miatt mentek el?

– Tudod, mit? Igen.

– Ezt akár meg is kérdezhetnénk a bolygótól, ha szóba áll velünk.

Várunk még egy darabig, Tim pedig ezalatt fel-alá járkálva dolgozik.

– Meg van! – szólal meg végül izgatottan. – Kész a fordítás. Értelmes szöveg állt össze!

Ezt hallva engem is elfog az izgalom.

– Akkor halljuk – mondja Steve.

– Azt mondja: „Üdvözöllek titeket, földlakó emberek! Az én nevem Aldebaran, hetes szintű felébredt entitás vagyok. Én sem akarlak bántani titeket."

Egymásra mosolygunk a fiúkkal.

– Te a bolygó vagy? Vagyis mi a bolygóval beszélgetünk? – kiáltom.

Egy alig érezhető széllökés támad.

– „Igen" – olvassa Tim a kijelzőt.

– Ez elképesztő – sóhajtom lenyűgözve. – Egy bolygóval társalgunk. Sosem hittem, hogy egyszer ilyesmiben lesz részem. Egek, mit mondjunk neki?

– Kérdezzünk – veti fel Steve.

– Azok az intelligens lények, akik korábban itt éltek, miért mentek el innen? – kérdezem hangosan.

Enyhe szél támad, lengeti egy kicsit Tim táskáját, aztán leáll.

– Azt mondja: „Kíváncsiak voltak, kalandvágyók. Többre vágytak annál, amit én adhattam nekik, már nem akarták, hogy én vigyázzak rájuk, így elmentek."

– Nem a bolygó zavarta el őket, látod? – nézek Steve-re, miközben megint támad egy kis szél.

– Azt kérdezi: „Honnét tudtok róluk? Találkoztatok velük valahol?" – mondja Tim.

Zavartan összenézek a fiúkkal.

– Meg kell tudnia – szólal meg Steve. Timmel mindketten bólintunk.

– Egy kihalt bolygón találtuk meg a nyomaikat – válaszolom. – Ott láttunk egy csillagtérképet egy barlang falára festve, ami ide vezetett. Velük nem találkoztunk, addigra már elmentek onnan, vagy... már nem élnek.

A levegő mozdulatlan, mintha a bolygó emésztgetné a hírt.

– Ez még nem jelenti egyértelműen azt, hogy meghaltak, kérlek, ne búsulj! – teszem hozzá, mire megint jön egy kis szellő.

– „A sors a jellemből fakad, és senki sem kerülheti el a sorsát" – olvassa Tim a kijelzőjén megjelenő szöveget. Ez valahogy nem hangzott túl biztatóan.

– Mit kérdezzünk még?

– Egyszer volt egy vita a cityneten, és most végre kiderülhet, hogy igazam volt-e – mosolyog Tim. – Egy bolygó vajon hím vagy nőnemű? – kérdezi hangosan, és vár egy kicsit a szélre, aztán a kijelzőre néz. – Azt mondja: „Mindkettő. Én vagyok az is, aki ad, és az is, aki befogad." Én is így gondoltam – néz fel elégedetten.

– Min szokott gondolkodni egy bolygó? – kérdezem hangosan.

– „Próbálom kitalálni, hogyan vigyázzak legjobban a rajtam élő apró lényekre. Szemlélődöm, okokat és okozatokat figyelek meg, és más entitásokkal vitatom ezeket meg" – olvas Tim a fuvallat után.

– Komolyan tudsz más bolygókkal beszélgetni? – hűlök el, mire máris jön a szellő.

– „Csak más hetes szintű felébredt entitásokkal" – olvassa Tim.

– Értem, vagyis nem értem, de mindegy.

– „Titeket mi szél hozott ide?" – olvas Tim a szelet követően.

– Azért utaztunk ide, hogy új otthont keressünk magunknak, mert a régi bolygónk elpusztult és lakhatatlanná vált – mondom.

– „Hallottam erről. Gaia halála nagy veszteség az univerzumnak."

– Be tudnál fogadni minket és még néhány társunkat? – kérdezem óvatosan.

Sokáig nem mozdul semmi, már azt hiszem, Aldebaran befejezte velünk a társalgást, de aztán meglebben Tim táskája.

– „Bolygótok pusztulása szükségszerű következménye jellemeteknek. Éretlen csemeték vagytok még. Energiáink nem illenek össze. Együttműködésünknek rossz vége lenne" – olvassa Tim letörten.

Nyelek egyet, és nem tudok megszólalni. Nem erre számítottam. Steve arca is elkomolyodik, látszik, hogy ő is megrendült.

Az nem lehet, hogy megtaláltuk álmaink bolygóját, és a cél előtti utolsó méteren bukunk el. Az intuícióm hiába hozott el ide, az utolsó pillanatban elrontom az egészet? Tényleg úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki a nagyok dolgába kotnyeleskedik bele, a bolygó pedig mintha egy bölcs, öreg lény lenne, aki türelemmel hallgatja a butaságainkat, de végül elzavar, hogy játsszunk máshol.

– Kérlek, engedd meg, hogy itt éljünk! – könyörgöm. – Fogadd be Gaia árváit! Te nem akarnád, hogy valaki befogadja az elárvult gyermekeidet, ha meghalnál?

A szél megint várat magára, de végül megérkezik.

– „Nem fogadhatlak be titeket. Valamelyikünk elpusztulna. Viszont megkérdezhetek más bolygókat, hátha valamelyikkel jobban összeilletek" – olvassa Tim.

– Megtennéd? Előre is nagyon köszönjük!

Sokáig várunk, míg történik valami, a szélcsend órákig is eltart, mi pedig az aggodalom, reménykedés és lemondás teljes skáláján végigmegyünk ezalatt. Amikor végre meglebben Tim táskája, szinte ugrunk egyet.

– „Gyertek fel a dombra" – olvassa Tim.

– Melyikre? – kérdezem, de már látjuk is, ahogy egy magányosan álló fa szinte integet az ágaival az egyik domb tetején.

Ahogy kaptatunk felfelé, azt látom, hogy mellettünk erős szél lengeti a füvet összevissza fodrozva, mintha egyszerre ezerfelől fújna, ám minket nem ér egy apró fuvallat sem.

– Vajon miért kell felmásznunk ide? Miért nem volt jó ott, ahol álltunk? – morfondírozik Steve gyanakvóan.

– Talán itt jobb az akusztika – veti fel Tim.

– Ti megbíztok benne?

– Azt mondta, ő sem akar bántani minket – felelem.

– Mondani sok mindent lehet.

Amikor felérünk, Tim táskája meglibben.

– „Nézzetek le a völgybe" – olvassa Tim.

Ahogy lenézek, elképedek. Egyenesek, spirálok, koncentrikus körök és még tengernyi egyéb ábra sokasága rajzolódik ki a meghajlott fűben egy óriási területen.

– Ezt tényleg csak felülről lehetett látni – jegyzi meg.

– Na de mi ez? – kérdezi Steve, mire érkezik egy kis fuvallat.

– „Zirit szívesen lát benneteket. Íme a térkép arról, hogyan találhattok oda hozzá" – olvassa Tim a kijelzőt.

– Nagyon szépen köszönjük! – hálálkodom elfúlva, és még Steve sem talál szavakat.