A vacsorámat behozták a szobámba, mert nem akarták megkockáztatni, hogy a többiek közé kerülve megint balhét csináljak, de a vécére muszáj volt kiengedniük. A biztonság kedvéért persze oda is elkísért egy ápoló.

– Idekint megvárlak. Siess – fonta össze maga előtt a karját a nagydarab nő.

Amikor végeztem a fülkében és a mosdókagylókhoz léptem kezet mosni, egy tizenkét év körüli lány is épp akkor lépett oda, és egyszerre pillantottunk a tükörbe. Egy másodpercig nem tudtam hova tenni a látványt: aki visszanézett rám a tükörből, nagyon hasonlított Tonyra, csak fiatalabb kiadásban és hosszú hajjal. A húga, Chloe, jöttem rá. Nem kapta el a tekintetét, ahogy bárki más tette volna, hanem csak továbbra is nézett rám kifejezéstelen arccal.

– Szia, te Chloe Harlow vagy? – kérdeztem tőle, mert úgy éreztem, valamit mondanom kell.

– Honnan tudod?

– A bátyáddal járok egy osztályba. Hasonlítasz rá.

– Már mondták mások is.

– Engem Sorinne Mallorynak hívnak. A bátyád egyszer megmutatta a szobádat. Nagyon menők azok a papírmadarak, amik a lámpán lógnak.

– Szerintem is.

Tovább mostam a kezemet, ő meg tovább bámult rám meredten csöppet sem zavartatva magát.

– Nem irigyellek, Sorinne Mallory – szólalt meg pár pillanat múlva.

– Miért? – kaptam fel a fejem. Még mindig ugyanúgy bámult.

– Hát a szellemek miatt – felelte, mintha teljesen magától értetődő volna.

Lefagytam, de úgy döntöttem, játszom egy kicsit a hülyét, hátha kideríthetek valamit.

– Milyen szellemekről beszélsz?

– Amik folyton a nyomodban járnak.

– Te látod őket?

– Mhm. Te nem?

– Nos, nem. Hogy néznek ki?

– Mérgesen.

– Félsz tőlük?

– Én nem, de te igen.

– Ezt honnan veszed?

– Rád van írva.

– És te hogyhogy nem félsz?

– Ne fárassz, Sorinne Mallory – fordult ezúttal felém. – Nem engem akarnak kicsinálni, hanem téged.

Ez fájt, de végül is fejen találta a szöget.

– Beszélnek is hozzád?

– Hozzám miért beszélnének?

– Nem mondanak semmit?

– Dehogynem.

– Mit?

– Nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését.

– Ők kicsinálhatnak engem, de én még csak ki sem hallgathatom őket?

– Jól van – sóhajtott. – Arról vitatkoznak, hogy a zuhannyal főzzenek-e meg, a kést mártsák meg benned, amit az Emily nevű lány rejtett a padlószegély mögé, vagy simán csak gyújtsák rád az ágyat – felelte teljes lelki nyugalommal. Pár pillanatig levegőt sem kaptam.

– És mire jutottak? – nyeltem egyet.

– Arra, hogy ha rád gyújtják az ágyat, akkor halálra égsz, mielőtt még bejönne valaki eloltani, és emiatt egy bizonyos Gabriel megharagudna rájuk, a kés meg túl tompa, így marad a zuhany. Most jobb?

– Igen. Legalább tudom, hogy nem szabad fürdenem. Kösz.

– Szívesen.

Megtörölte a kezét pár papírtörölközőben, aztán kiment.

Mindig is meg akartam ismerni a kiscsajt, mert azok alapján, amiket Tony mesélt róla, szimpatikusnak tűnt, de valahogy nem így képzeltem a találkozást. Igazából a frászt hozta rám: volt benne valami lenyűgözően bizarr, de ennek ellenére mégis megkedveltem.

Megtöröltem a kezemet, és én is kimentem. Azonban amikor kinyitottam az ajtót, leesett az állam, ugyanis Sebastien állt ott teljes életnagyságban. A Szolga villámgyorsan reagált: mielőtt még bármit mondhattam volna, átvette az uralmat a testem fölött, és ő szólalt meg előbb.

– Mit keresel itt, seggfej?

– Én nem kattanhatok be, csak te? – vágott vissza Sebastien.

– Nem kell mindenkivel összerúgni a port – ragadott karon az ápolónő. – Gyere szépen vissza a szobádba – mondta, azzal elrángatott onnan.

Meglepetésemre a Szolga engedelmesen vele ment, pedig már szinte vártam, hogy rátámadjon Sebastienre.

„Csodálom, hogy Chloeval engedtél beszélgetni"– jegyeztem meg.

„Ki az a Chloe?" – kérdezett vissza, amin még jobban meglepődtem. Ezek szerint nem mindent figyel árgus szemmel, amit csinálok.

„Egy tizenkét éves a másik szobából."

„Miért kéne érdekeljen engem az a kiscsaj?" – kérdezett vissza ingerülten, aztán már nem beszélt többet.

Ebből azt szűrtem le magamban, hogy amikor nem ő irányítja a testemet, akkor talán bennem sincs, és ez némi örömre adott okot. Nagyon jól jött egy kis öröm azok után, hogy megtudtam, miket akarnak csinálni velem a szellemek. Úgy tippeltem, hogy a Szolga tervez valamit, és ehhez alkalmanként valahol máshol kell lennie. Kár, hogy fogalmam sem volt, mikor van bennem és mikor nem, olyan észrevétlenül tudott megszállni, hogy csak akkor észleltem a jelenlétét, ha átvette az uralmat a testem felett.

Este megint hozzászíjaztak az ágyhoz, hogy az éjszakát kikötözve töltsem. Az ajtót persze nem zárták kulcsra, mert ugye minek, ha úgyis ártalmatlanná vagyok téve. Folyton azt vártam, hogy mikor surran be Emily. Minden elhaladó árnyékban, amit az ajtóm alatti résen át láttam őt sejtettem. Chloe jóvoltából most már tudtam, hol van a kés, csak épp hozzáférnem nem lehetett. Csak remélhettem, hogy én előbb jutok hozzá, hogy kiszedjem onnan, mint Emily.

Szerettem volna megvakarni az orromat, aztán jó lett volna inkább az oldalamon feküdni, mert egyre kényelmetlenebb volt így háton. Már vártam a reggelt, hogy eloldozzanak végre, és megmozgathassam a tagjaimat, pedig még csak éjfél lehetett. Egyszer csak az egyik árnyék megállt a szobám előtt, és lassan résnyire nyílt az ajtóm. A szívem meglódult. Lehet, hogy Emily jött, hogy megkeresse a kést, és befejezze, amit elkezdett? Már ott tartottam, hogy segítségért kiáltok, amikor az illető bejött, és a halvány, hátulról jövő fényben látszott, hogy jóval magasabb, mint Emily. Egy kicsit megkönnyebbültem.

– Sorinne – ismertem fel Sebastien hangját még így is, hogy csak suttogott. – Ébren vagy?

– Igen – feleltem halkan. – Nem könnyű kikötözve aludni – rángattam meg a csuklómat.

– Sajnálom, hogy ezt művelték veled – jött be, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és megint ránk borult a sötétség. Hallottam még a lépteit, aztán besüppedt mellettem az ágy.

– Hogy jutottál be ide? – kérdeztem.

– Eljátszottam, hogy megzuhantam, amiért összekaptál velem. Nem hagyhattam, hogy itt légy egyedül.

– Rendes tőled. De mit csináltál?

– Nem mentem iskolába, aztán bevettem apám gyógyszereit, megittam rá az összes piát, amit otthon találtam, és szétvertem a szobámat.

– Most elképzelem a látványt. Szegény szüleid.

– Még mindig jobb, mintha gyászolniuk kellene – húzta el a száját.

– Akkor is kemény lehetett nekik bevitetni ide a fiukat.

– Saját akaratomból jöttem be, hogy aztán ha kell, szabadon el tudjak menni.

– Mindenre gondolsz. Figyelj, a Szolga azt mondta, nem így tervezte, de örül neki, hogy ide kerültem, mert itt legalább nem zavarod. – Egy hűvös kéz a csuklómhoz ért. – Ha eloldozol, tudni fogják, hogy itt járt valaki – figyelmeztettem.

– Csak azt ellenőrzöm, hogy itt van-e a Szolga. Nem érzem a jelenlétét. Hol van?

– Nem tudom. Azt vettem észre, hogy nem mindig van bennem, de nem értem, miért.

– Valószínűleg a grimoár megszerzésén dolgozik közben, de nem kell aggódni, biztos helyre rejtettem.

– Tudtad, hogy Emily is itt van?

– Micsoda? Pont itt? – hűlt el.

– Kicsi a világ.

– Csinált veled valamit?

– Csak szeretett volna. Azért a kést majd vedd ki a padlószegély mögül, ha kimész.

– Meg akart késelni?! – akadt ki.

– Sosem jutott volna el odáig, ha a szellemek nem zárnak össze vele.

– Hogy mi? Ide jöttek a szellemek, és rátok zárták az ajtót?

– Én mondtam, hogy nem lesz jó felhergelni őket. De a Szolga megmentett. Na jó, konkrétan maga mellé állította őket azzal, hogy szerez nekik testet, ha békén hagynak, és segítenek neki megszerezni a grimoárt meg a nyakéket.

– Egek... Ezt nem hiszem el. – Az ablakon át beszűrődő gyér holdfényben láttam, ahogy megmasszírozza az orrnyergét, aztán alig kivehető körvonala meggörnyedt: valószínűleg a kezébe temette az arcát.

– Figyelj... A helyzet szar, de még mindig mi állunk jobban – próbáltam vigasztalni.

– Igen – lehelte.

– Most el kell menned, nehogy a Szolga vagy bárki más itt találjon – mondtam, pedig legszívesebben inkább marasztaltam volna. Volt abban valami izgalmas, hogy kikötözve fekszem az ágyon, ő pedig mellettem ül a sötétben.

Felállt, aztán láttam, ahogy az árnyéka meghajol, és végighalad a négy fal mellett.

– Megtaláltam a kést – szólalt meg halkan egy apró pengő hang kíséretében. – Majd visszacsempészem a konyhába.

Az árnyéka megint közel jött, és éreztem, hogy megérinti a kezemet, de ezúttal az ujjait is az enyémek közé csúsztatta.

– Kiviszlek innen, ígérem – súgta még, aztán halkan kiment.

Ezután a Szolga pár napig veszteg maradt, azaz nem csinált semmi feltűnőt, és Emily sem akart megtámadni, valamint a szellemek sem – talán azon tanakodtak, milyen új módszerrel kínozhatnának –, ezért Dr. Harper úgy döntött, hogy nem kötöz meg, és ápolói kíséret nélkül is elmehetek már mosdani. Az, hogy csak kísérettel mehettem vécére kínos volt és idegesítő, viszont legalább nem kellett számítanom Emily támadására. Most azonban, a legelső önálló körutam alkalmával megint belém költözött a frász, és legszívesebben én is hoztam volna magammal valami fegyvert.

Nem állt szándékomban leforrázódni, így csak a hideg vizes csapot nyitottam meg a mosdókagyló előtt állva, és csak az arcomat frissítettem fel. Szerettem volna még legalább hónaljat mosni, mert a szellemek jóvoltából állandóan hűség vett körül, és emiatt megizzadtam, de nem mertem kockáztatni és túl sokáig folyatni a vizet, még a végén a cső köré gyűlve felforralják.

Miután megtöröltem az arcomat a törölközővel, a tekintetem a tükörre tévedt, ami be volt párásodva, holott meleg víz nem csinálhatott párát. Először a szellemekre gyanakodtam, de aztán eszembe jutott, amire Sebastien kért régebben: hogy kerüljem a tükröket. Ez újabban ki is ment a fejemből, annyi minden foglalkoztatott.

Ekkor hosszú, függőleges csíkok jelentek meg a tükrön, mintha valaki a túloldalon végighúzta volna a körmeit az üvegen. Még a csikorgást is hallottam, ami olyan éles volt, hogy a fülemre kellett tapasztanom a kezemet. De ez úgy tűnt, felmérgesítette a ködfelhőt, mert a kéz egyszer csak belevert a tükörbe, amitől hátrahőköltem. Az üveg csillagszerűen betört, és újabb csattanások kíséretében néhány háromszög alakú darab is a mosdókagylóba esett.

– Tényleg szörnyen agresszív vagy mostanában – jegyezte meg az ebben a pillanatban belépő Emily. Már csak ő hiányzott. Törölköző és egy virágos neszesszer volt a kezében.

Közelebb jött, én pedig igyekeztem kitérni az útjából.

– Ne félj tőlem, csak fogat mosni jöttem – mosolygott. – Vagy a fogkefémtől félsz? – nyúlt a neszesszerbe, és nagyon reméltem, hogy nem rejteget benne valami újabb fegyvernek minősülő tárgyat.

– Nálad sosem lehet tudni.

– Az a pofon nagyon rossz húzás volt – komolyodott el, és kivette a fogkeféjét, majd a mosdókagylóhoz lépett, és megszemlélte az összetört tükröt.

– Miért, az, hogy te meg késsel fenyegettél, rendben van?

– Csak vicceltem. Egy szar kis tompa evőkés volt. Ha komolyan rád akarnék támadni, akkor mást használnék. Mondjuk ezt az üvegdarabot – vett föl egy cserepet a mosdókagylóból. Erre az arcára löktem a törölközőmet, és kirohantam a fürdőből. Végigszáguldottam az üres folyosón a lépcsőkig, de aztán egyenesen nekirohantam valakinek, aki éppen akkor ért föl az emeletre. Sebastien volt az, aki felismerve a vészhelyzetet megragadott, és feltépve a legközelebbi ajtót, behúzott magával a mögötte lévő helyiségbe.

Egy apró, sötét lyukban kötöttünk ki, ami a szaga alapján takarítószer tartó helyiség lehetett. Ziháltam, de mindketten síri csendben maradva füleltünk kifelé.

– Emily? – tátogta, mire bólintottam.

Ekkor a folyosóról léptek hallatszottak közeledni, majd egy lassú ajtónyitódás, és csukódás. Pár halk lépést követően aztán újabb idegtépő ajtónyikorgás következett. Emily valószínűleg rájött, hogy elrejtőztem, és engem keresett. Összenéztünk Sebastiennel. Hallottam a légzését, és olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a szívverését is éreztem. Az én szívem is vágtatott, és biztos voltam benne, hogy ez nem egyedül Emilynek köszönhető.

Újabb ajtónyitódás és csukódás jött, ezúttal közelebbről. Közben Sebastien megragadott a polcról egy súrolóport és óvatosan kinyitotta. Talán azt szándékozta Emily szemébe szórni, ha ránk találna.

– Te meg mit keresel itt a folyosón? – harsant egy női hang: a Dr. Harperé.

– Én csak... azt hiszem, elhagytam a fülbevalómat.

– Ó, nagyon sajnálom, de majd az ápolók megkeresik. Te menj vissza a szobádba.

– Persze, megyek – hallottuk még Emily engedelmes hangját, majd a lépések eltávolodtak.

Fellélegeztünk, Sebastien pedig letette a súrolóport.

– Ez meg mi volt már megint? – kérdezte halkan, és leült a földre.

– Véletlenül belenéztem egy tükörbe – ültem le én is. – A ködfelhő belevert egyet, amitől az betört, Emily pedig felkapott egy üvegdarabot, és azzal fenyegetett.

– Csodás.

– Nem, ez annyira gáz, hogy már röhejes.

A szeme csillogott a sötétben, ahogy rám villant.

– Ha tehettem volna, megkíméllek ettől.

– De ha nincs ez az őrület, akkor sosem ismerlek meg – suttogtam.

Felemelte a kezét, és megsimította az arcomat.

– Igazad van – mondta, és megcsókolt.