Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, először azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán eszembe jutottak a legutóbb történtek. A Szolga kiengedett az elmémből? Vagy még mindig ott vagyok? Éreztem a szoba levegőjének hűvösét, meg a takaró súlyát a mellkasomon, és ebből egyértelművé vált, hogy a testemet érzékelem. Viszont a hely, ahol feküdtem egyáltalán nem volt ismerős. Teljesen üres, zöld falakat, egy szekrényt, meg egy ablakot láttam, amin rácsok voltak. Ez utóbbin megütköztem, és fel akartam kelni, hogy rájöjjek, mi a fene folyik itt, amikor valami visszarántott: a csuklóm és a bokám le volt szíjazva! A szívverésem meglódult, és elfogott a kétség, hogy tényleg a valóságot érzékelem-e, nem pedig még mindig az elmémben vagyok bezárva egy bizarr jelenetben, amit a Szolga kreált nekem. Elhatároztam, hogy valahogy kiderítem, hol vagyok.

– Segítség! Mit művelnek velem? Miért zártak be ide? Engedjenek ki! – Ordítoztam pár percig, míg végül kinyílt az ajtó, és egy ruházata alapján orvosnak kinéző nő jelent meg, tálcával a kezében. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy nem a Szolgát látom, bár ő is felölthetett akármilyen alakot, hogy megvicceljen.

– Örülök, hogy magadhoz tértél, Sorinne – mosolygott a nő, ahogy letette a tálcát az asztalra, és az ágyam mellé lépett. Fiatal, vékony, szőke hajú volt, és minden nagyon rendezett és takaros volt rajta, még a kontyszerű frizurája is akkurátusan belőve állt. – Én Dr. Sarah Harper vagyok, a kezelőorvosod.

– Örülök, hogy örül. De minek nekem kezelőorvos? – vontam össze a szemöldökömet.

– Agresszíven viselkedtél, értelmetlenségeket beszéltél és önveszélyessé váltál, ezért a szüleid úgy döntöttek, mentőt hívnak. Mivel semmilyen szernek nem volt nyoma a véredben, beszállítottak hozzánk, a Blue Tree Gyermekpszichiátriára. – A hangja kedves volt és türelmes, de én csak egyre mérgesebb lettem: ha ez igaz, akkor azokhoz hozzáadva, amiket a Szolga az előző héten művelt, lehúzhatom a vécén a jövőmet.

Mi a francot művelhetett velem a Szolga, amíg bezárva tartott az elmémben? – dühöngtem. Azt azonban furcsálltam, hogy alkoholnak sem volt nyoma bennem, de aztán eszembe jutott, hogy amikor Sebastien rendbe hozta a testemet, valószínűleg a vodkát is közömbösítette a gyomromban, mint Mr. Zharkov buliján.

– Csodás – mondtam. – Akkor eloldozna, ha megkérhetem?– rángattam meg a csuklómon a szíjakat.

– Ez nem megy ilyen egyszerűen – felelte óvatos hangon. Olyan hangon, mint amilyenen a veszélyes őrültekhez szoktak beszélni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még én is annak fogok számítani. – Előbb meg kell ígérned, hogy semmilyen módon nem fogsz kárt tenni magadban vagy másban, és be kell venned ezeket a gyógyszereket – állt fel, és ide hozta a tálcát, amin egy pohár víz állt, és egy csészealjon két fehér tabletta.

– Mik ezek a bogyók? Nem akarok gyógyszereket – jelentettem ki.

– Ez csak nyugtató és hangulatjavító, nem fognak ártani. Ha beveszed őket, és meggyőzöl arról, hogy bízhatok benned, akkor megengedem, hogy este kimenj a többiekhez vacsorázni.

Micsoda jutalom.

– Azt sem tudom, milyen napszak van. Vagy milyen nap, ha már itt tartunk.

– Január 25-én, szombaton, késő este történt a kiborulásod egy iskolai bált követően, ma pedig 27-e hétfő délelőtt van. Az ebédedet itt fogod elfogyasztani, de rögtön eloldozlak, amint beveszed a gyógyszereket.

– Nem akarom, hogy leszedáljanak!

– Segíteni szeretnék neked. – A hangja olyan együttérző és lelkes volt, hogy szinte megsajnáltam. Rajtam fix, hogy nem tud segíteni, akárhogy is szeretne. – A szüleid elmondták, hogy most lesz az érettségid, szerelmi csalódáson mentél keresztül, és nemrég megtudtad, hogy örökbe fogadtak. Ez mind nagyon nagy súly egy ilyen fiatal lány vállán, nem csoda, hogy kiborultál. De van visszaút, csak engedd, hogy segítsek – mosolygott biztatóan. Talán csak akkor tudott volna segíteni, ha profi ördögűző lett volna, de ezt nem találtam jó ötletnek az orrára kötni. Arra jutottam, hogy azzal segítek magamon a leginkább, ha nem ellenkezek. A látszólagos együttműködés Jane-nek is bevált az álmomban.

– Hát jól van – fújtam egy nagyot úgy téve, mintha belátnám, mennyire igaza van, és kinyitottam a számat, hogy beletehesse a tablettákat. Dr. Harper rá is tette a nyelvemre őket, aztán a fejemet megemelve óvatosan megitatott a vízzel. – Akkor most már eloldoz? – kérdeztem visszaereszkedve a párnára.

– Nyisd ki a szádat – mondta.

– Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.

– Gyerünk, tátsd ki a szádat, látni akarom, hogy lenyelted-e a gyógyszereket.

Káromkodtam egyet magamban, de megtettem, amire kért.

– Emeld fel a nyelvedet is. Jól van – nyugodott meg, mikor ezt is megcsináltam. – Negyed óra múlva visszajövök, miután hatni kezdett a gyógyszer, és eloldozlak, ígérem – mosolygott, és elfordult, hogy kimenjen.

– Ajánlom is! – kiáltottam még utána.

„Ez meg mire volt jó, te fasz?" – ordítottam magamban a Szolgát keresve. „Bezárattál egy elmegyógyintézetbe? Mégis minek?"

„Nem így terveztem, a szüleid önállósították magukat, de igazából egyáltalán nem bánom, hogy ez történt" – jelent meg kisvártatva az elmémben. – „Így zavartalanabbul tudok kutakodni az elmédben, Sebastien nem fog lépten-nyomon keresztbe tenni."

„Mit csináltál, amiért behoztak ide? Tudni akarom, te szemét!"

„Csak Sebastient akartam lekoptatni, de rájött, hogy megint benned vagyok, és nem tágított. Kicsit összekaptunk, aztán felébredtek a szüleid is, és amikor meglátták a szakadt, véres ruhádat, meg ahogy keresztülhajítom őt az üvegajtón, bepánikoltak. Ennyi."

„Keresztülhajítod az üvegajtón?! Tényleg semmi különös, ja."

„Szerintem neked is jobb lesz így, hidd el."

„Végül is csak telenyomnak majd gyógyszerrel, amitől a nevemet is elfelejtem, nemhogy a nyakék helyét, de ha te mondod, biztos úgy is van."

„Az emlék nem megy sehova, azt nem lehet csak úgy kitörölni, mint a filmekben. Egy amnézia során is csak az elérési útvonal szűnik meg, nem maga az emlék."

„De profi vagy ebben a témában" – köptem.

„Utánanéztem ennek-annak, hogy képben legyek, ha már ez a probléma adódott."

Hamarosan nyílt az ajtó, és megint megjelent a doktornő, kezében egy újabb tálcával.

– Megjöttem az ebédeddel, és hogy eloldozzalak, ahogy ígértem – csicseregte olyan mosolygósan, mintha mindig is arra vágyott volna, hogy elmebetegeket ápoljon, és letette a tálcát. – Hogy érzed magad?

– Mint akin átment egy úthenger – feleltem. – Kétszer.

– Sajnálom, mellékhatásként egy kis álmosságot okoznak a gyógyszerek, de ez pár hét után mérséklődik – lépett az ágyam mellé, és egymás után kioldozta a csuklóimat meg bokáimat. Nem siette el a műveletet, mintha attól félt volna, hogy kiszabadulva egyből megtámadom. Noha tényleg szerettem volna, semmi ilyesmit nem tettem. – Tessék, az ebéded. Jó étvágyat kívánok hozzá. Remélem, ízlik majd – tette az ölembe a tálcát is. Legszívesebben a falhoz vágtam volna, akármennyire is éhes voltam, a nőt meg torkon ragadtam volna, hogy őt túszul ejtve kiszabaduljak innen, de helyette megfogtam a kanalat, és belekóstoltam a levesbe. Valami híg lötty volt zöld színű ázalékokkal, nem igazán ingerelt evésre, és az íze sem volt sokkal különb. Annyira elsózták, hogy más ízt tulajdonképpen nem is éreztem.

– Csodás – erőltettem magamra egy halvány mosolyt, és csak remélni tudtam, hogy nem fintor lett belőle.

– Nagyszerű. Edd meg mind, aztán ha végeztél, tedd a tálcát az asztalra.

– Meddig kell itt lennem? – kérdeztem, amikor megint elfordult, hogy kimenjen.

– Az attól függ – nézett vissza.

– Mitől?

– Hogy hogyan viselkedsz.

Kora este megint bejött a nő, és kikísért a szobámból, át egy pár folyosón, le egy lépcsőn, majd be egy tágas ebédlőhelyiségbe. Csupa gyerek meg kamasz volt benn, többen már az asztaloknál ültek, de néhányan még a sorban álltak. Valahogy mindenki lassúnak tűnt, talán őket is begyógyszerezték. Én is becsatlakoztam a sor végére. Amikor odaértem az ablakhoz, ahol a tányérokat adták ki, kihajolt egy középkorú konyhásnő.

– Neved? – kérdezte unottan.

– Sorinne Mallory, miért? Névre szóló vacsorám van?

– Nagyon humoros – felelte ugyanolyan unottan. – Ez itt a gyógyszered – tolt elém egy papírpoharat, amire a nevemet írták fel. – Látni akarom, ahogy beveszed.

Sóhajtottam egyet, és belöktem a pohárból a két tablettát, aztán megmutattam a konyhásnak is a számat. Még a nyelvemet is felemeltem, hogy örüljön.

Arra nem igazán alapoztam, hogy ha jól viselkedek, akkor kiengednek, mert a Szolga pont hogy bent akart tartani, tehát számítottam valamiféle jelenetre. Azt találgattam, vajon mivel fog előrukkolni: mindenki szeme láttára őrjöngeni kezd, vagy esetleg azzal fenyegetőzik, hogy kinyírja magát?

Már épp belemerültem az eshetőségek és következményeik latolgatásába, amikor az asztalok felé fordulva rájöttem, hogy a Szolga jelentette probléma csak a kisebbik bajom lesz itt bent. Az egyik asztalnál ugyanis Emily Pemberton ült. Kis híján elejtettem a vacsorámat, ahogy találkozott a tekintetünk.

A lehető legtávolabb ültem le tőle, és olyan gyorsan lapátoltam be a főzelékemet, ahogy csak bírtam, holott ez sem volt a konyhaművészet remeke, a válogatós gyomromról már nem is beszélve. Ahogy bedobtam a kajámat, már vittem is vissza a tálcát az ablakhoz, aztán siettem a szobámba. Ám hiába húztam be magam után a biztonságot jelentő ajtót, egy láb megakadályozta, hogy bezárhassam: Emily tornacipős lába. Emlékeztem, hogy a hangtalan járása már régen is a frászt hozta rám, most pedig szintén úgy jött utánam, hogy észre sem vettem.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Csak beszélgetni – felelte ártatlan arccal.

– Mégis miről?

– Ugyan, ne legyél már ilyen – jött be, és bezárta maga után az ajtót.

– Milyen, Emily, milyen? Rám lőttél, a fenébe is! – sziszegtem, miközben a szobába hátráltam tőle, pedig nagyon nem akartam erről beszélni. Vele semmiről sem akartam beszélni.

– Össze voltam zavarodva – nézett rám. – Az előző iskolámban történtek, apám szigorúsága, aztán meg a féltékenység... Ez sok volt együtt.

– Állítólag az előző iskoládban is te csináltad a balhékat.

– Én csak azt akartam, hogy szeressenek – vékonyodott el a hangja, és lassan még közelebb jött, én pedig még tovább hátráltam, míg a lábam neki nem ütközött az ágy szélének.

– Zsarolással meg erőszakkal nem lehet szeretetet kicsikarni – feleltem.

– Én is tudom, de apám elzárt mindentől, ami normális lett volna egy kamasz életében. Kívülálló lettem, egy furcsa, antiszociális különc, holott nagyon is szerettem volna a részese lenni mindennek, aminek a többiek. Ő tett ilyenné, nem ilyennek születtem – mondta elfúlva.

– Ezért jöttél ide, hogy ezt elmondd?

– Lényegében.

– És most mit vársz tőlem?

– Nem is tudom. Talán megértést – mondta könnyes szemmel.

– Én megértelek – hazudtam, mert nem akartam hergelni. Nála sosem lehetett tudni.

– Köszönöm.

Pár pillanatnyi kínos csend következett, ami alatt meredten nézett rám egy rebegő kis mosollyal. Kirázott tőle a hideg, ugyanakkor úgy éreztem, hogy melegem van.

– Olyan jó lett volna, ha nem romlik el minden – mondta halkan. – Ha nincs a Szolga, jó barátnők is lehettünk volna.

– Talán még nincs késő ehhez – feleltem, hogy megnyugtassam.

– Azt mondod? – kérdezte reménykedve.

– Igen.

– Sajnos továbbra is szeretem azt a szemétládát.

– Nem érdemel meg téged.

– Nem bizony.

– Nála csak jobbat találhatsz.

– Mindenkinek kellene egy ilyen barátnő – mosolygott megint. – Amíg meg nem érkeztél ide, magányos voltam.

– Nos, most már itt vagyok.

– Igen – suttogta, és egészen közel jött, míg szinte össze nem ért az orrunk. – Kár, hogy hazudsz.

– Micsoda?

– Mindent csak azért mondasz, hogy megnyugtass, és végre kívül tudhass az ajtón – suttogta az arcomba. – Egyáltalán nem akarsz a barátnőm lenni.

– Ez nem igaz.

– Ne nézz hülyének – felelte cinikus hangon. – Be vagy szarva, hogy mi a frászt akarhatok tőled, még a végén megint megpróbállak kinyírni. És hát ezzel nem is lősz annyira mellé – mondta, azzal előrántott egy kést a pulóvere ujjából. Az ebédnél lophatta el, mert ahogy láttam, csak egy tompa evőkés volt, de azzal is lehet sérülést okozni, ráadásul Emily találékony volt. Oldalra szökkentem, és az ajtóhoz ugrottam, de az nem nyílt. Elképzelni sem tudtam, miért nem. Emily a szobám kulcsát is ellopta valahogy, és úgy kulcsolta be az ajtót, hogy észre sem vettem?

– Segítség! – kiáltottam. – Segítsen valaki! Jöjjenek már ide, késsel fenyegetnek! – Ököllel is rávertem az ajtóra, de semmi sem történt, odakintről nem hallottam mozgást.

– Mire meghallanak, addigra rég elintézlek – lépett lassan közelebb Emily.

Egyre jobban melegem lett, már a hátamon csorgott a veríték.

„Szolga, ilyenkor hol a picsában vagy?" – ordítottam magamban. – „Nem zavar, hogy valaki épp kinyírni készül?"

„Egy percre teszem ki a lábam, és máris megöleted magad?" – hallottam a választ a fejemben, de valahonnan messziről.

„Te juttattál ebbe a rohadt elmegyógyintézetbe!"

„Ki gondolta, hogy pont oda visznek, ahol Emily barátnőnket is ápolják?" – jött a válasz most már közelebbről.

„Nincs kedved végre csinálni valamit?"

„Ne mondd már, hogy nem bírsz el egy másik lánnyal."

„Kés van nála, te szerencsétlen!"

„Az csak egy evőkés."

„Meséljek, hogy mi mindent lehet csinálni vele?"

„Na jó, lásd, milyen vagyok" – sóhajtott, azzal átvéve a testem felett az uralmat megpördült, és akkora pofont adott Emilynek, hogy az felsikított, és hanyatt terült a padlón.

Persze, hogy ebben a pillanatban kellett bejönniük az ápolóknak.

– Te meg mit művelsz? – hördült föl Dr. Harper, aki mögöttük érkezett. Két ápoló lefogott, a dokinő meg Emilyt támogatta fel a földről, aki most már zokogott.

– Hogy mit művelek? Ez a csaj késsel támadt rám, a rohadt életbe! – feleltem neki.

– Késsel? – lepődött meg a nő, mire egy harmadik ápolóval együtt megmotozták Emilyt. – Nincs nála semmilyen kés.

– De hát az előbb még... – hebegtem. – Talán elrejtette.

Erre az egyik ápoló vizsgálni kezdte a szobát, a doki pedig Emilyhez fordult.

– Te meg miért jöttél be ide?

– Csak beszélgetni szerettem volna Sorinne-nal, hiszen az osztálytársam – hüppögte Emily a szemét törölgetve.

– Sorinne-t nem látogathatod meg többet, veszélyes.

– Hogy én vagyok a veszélyes? – kiáltottam föl.

– Keresztüllökted a barátodat egy üvegajtón, igen, én ezt veszélyesnek nevezem – nézett rám megint a nő, azzal kiterelte Emilyt a szobából, majd becsukta utána az ajtót. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy minden attól függ, hogyan viselkedsz.

– Basszus, én vagyok az, akit megtámadtak! – hördültem föl, és elkezdtem lerángatni az ágyneműt. – Biztos, hogy elrejtette valahova azt a kést – rázogattam meg a takarót, aztán a párnát is a földre löktem, de nem esett ki belőlük semmi. Az ápoló is üres kézzel csóválta a fejét, aki a szobát kutatta eddig. Hová tudta Emily elrejteni azt a kést egy ekkora szobában, amiben ráadásul berendezés is alig van? Az nem lehet, hogy csak hallucináltam!

– Sorinne – ragadta meg a könyökömet Dr. Harper. – Sorinne, figyelj rám! – fordított maga felé. – Nem létezik semmilyen kés. Te támadtad meg Emilyt – mondta olyan hangsúllyal, amivel az igazi bolondokhoz beszélnek, és ettől annak is éreztem magamat.

– Az a csaj egy veszélyes elmebeteg! Ide sem véletlenül került. Korábban is megtámadott már!

– Emily nem veszélyes, csak zavart. Veled ellentétben ő egyáltalán nem agresszív, inkább magába forduló. Soha senkit nem támadott még meg – nézett rám önhitt, szuggesztív tekintettel, aztán az ápolókra pillantott, és bólintott.

Hamar megértettem, hogy miért tette ezt: ketten máris megragadtak, és az ágyhoz vittek, aztán rádöntöttek, és már szíjazták is a csuklóimat, hiába ellenkeztem.

– Hagyjanak békén, nem kell lekötözni! Engedjenek már el!

– Sajnálom, Sorinne, tényleg nagyon sajnálom – lépett hozzám a nő irritálóan bűnbánó arccal, és kivett a zsebéből egy fecskendőt.

– Nem akarok újabb nyugtatót!

– A te érdekedben teszem – mondta, azzal a karomba nyomta a tűt. – Azt akarjuk, hogy meggyógyulj. Kérlek, lazulj el.

– Így, leszíjazva baromi könnyű lesz – köptem.

– Mi tényleg csak segíteni szeretnénk neked.

– Ezzel aztán kurvára segít, hogy benyugtatóz, meg lekötöz. Ha nem akar hinni nekem, akkor inkább húzzon a picsába!

Olyan melegem volt, hogy mindenhol izzadságpatakok gyöngyöztek rólam, a bőröm pedig, ahol ráláttam, elkezdett kivörösödni.

A nő sóhajtott egyet, és intett az ápolóknak, aztán velük együtt kiment. Visszaléptem tehát a startvonalra: megint ott feküdtem leszíjazva, de legalább Emily nem volt a közelemben. Ez is valami.

– Majd tekerjék lejjebb a fűtést – hallottam még a távolodó hangját, amitől egy pillanatra megdermedtem. Egészen odáig abban a hitben voltam, hogy csak a stressztől melegedtem ki, de ezek szerint ők is érzékelték ezt a megnövekedett hőmérsékletet. Ez pedig azzal összerakva, hogy nem nyílt ki nekem az ajtó, amikor ki akartam menni, csak egyetlen okra vezethető vissza.

„A kísértetek is meg akarnak ölni" – mondtam a Szolgának. – „Összezártak Emilyvel, amikor megtámadott. Bosszút akarnak állni, amiért átvertük őket."

„Rájöttem."

„És ezt nevezed te zavartalanságnak? Hogy akarod úgy kiszedni belőlem a nyakék hollétét, ha közben meggyilkolnak, hm?" – kérdeztem a Szolgát a hámló plafont bámulva.

„Ne aggódj, intézkedem az ügyedben."

A forróság egyre csak nőtt, a levegő szinte már égette a bőrömet, és alig kaptam levegőt.

„Lehetőleg ne vacakolj sokáig, mert ezek a szellemek mindjárt elevenen megsütnek, és akkor cseszheted a nyakékedet."

Ekkor a Szolga megjelent a lelki szemeim előtt, az alakja megnőtt, a kinézete pedig átalakult. Már nem a piperkőc, drága holmikba öltözött középkori nemes volt, hanem azt az alakját öltötte fel, amelyikben Victoriaként láttam egy percre Cedricnek köszönhetően: a félelmetes, arany vértezetű, óriás termetű őrzőangyalt. Valószínűleg azért vette föl ezt az alakját, hogy a szellemek megismerjék, és tiszteljék. Mintha egy szikla peremére állt volna ki, lassan egy sűrű, sötét tömeg felé fordult, amit nem láthattam, de éreztem, hogy ott van alatta a mélyben.

„Üdvözöllek titeket, Purgatórium egykori fogvatartottjai! Figyeljetek rám! Tudom, hogy mérgesek vagytok!" – zengte olyan hangon, hogy csodáltam, hogy nem rohantak be az ápolók. A Szolga úgy szólt a kísértetekhez, hogy engem továbbra is megszállva tartott, így hát ezt a műsort csak én hallottam a testben élők közül. – „Meg is van rá minden okotok. Átvertek titeket. Kihasználtak titeket. Ocsmány módon bántak veletek. Nem csodálom, ha bosszúra vágytok."

„Figyelj, én nem hiszem, hogy ezzel..." – kezdtem volna, de leintett.

„Fogd be!" – szólt rám erélyesen, és folytatta a beszédét.

„Én az őrzőtök voltam. Ott voltam, amikor a tűzben szenvedtetek, láttam, ahogy kínok közt vergődtök, és fogalmam sem volt, mit érezhettetek. De a dolgok megváltoztak. Elraboltak, fogva tartottak, a lehetetlent várták el tőlem, így azóta én is tudom, milyen érzés, ha az embert csapdába ejtik; milyen, ha kétségbeesés gyötör; ha úgy tűnik, nincs remény. Egy lettem közületek, én is kitaszított vagyok, és tudjátok mit? Már nem is vágyom vissza a régi életembe. Soha többé nem lennék képes érző lelkeket a tűzben tartva kínozni. Rájöttem, hogy az a rendszer embertelen, igazságtalan és szükségtelenül kegyetlen. Igazatok van, ha lázadtok ellene, ha nem vágytok vissza az értelmetlen szenvedésbe."

Erre is tudtam volna mit mondani, de úgy döntöttem, jobb, ha inkább háttérbe húzódok, és csendben maradok.

„Egyezséget ajánlok nektek. Tudom, elegetek van már az egyezségekből, hiszen az előbb is átvertek titeket, de én nem Sataniel vagyok. Ő érzéketlenül, hidegvérrel nézte a szenvedéseiteket, és most is pontosan ugyanilyen lelketlenül használt titeket a céljaira. De mégis mit vártatok? Hiszen ő a Sátán! Én viszont Gabriel vagyok."

A szemem nagyra tágult. Mindenre gondoltam volna, csak erre nem.

„Szövetkezzetek velem. Én megadom nektek, amire vágytok: testeket szerzek nektek. És állni is fogom a szavamat, hiszem meg van hozzá a lehetőségem és képességem. Satanielnek egyik sem volt meg. Szerintetek mégis hogy tudott volna testet adni nektek? Hiszen nem hajlandó letérni az igaznak hitt útról! Még mindig reménykedik abban, hogy ha visszatér a Mennybe, ott folytathatja, ahol abbahagyta. Én azonban nem kötöm magamat effajta dolgokhoz: én ilyen téren szabad vagyok. A fogságba esésem felszabadulás volt, míg a korábbi, szabadnak gondolt életem szellemi rabság. Segítsetek nekem megszerezni a grimoárt és a nyakéket, és ti is szabadok lesztek!"

Éreztem, hogy a sötét tömeg megmozdul, forró, lázongó, széthúzó erőket kavarva, és a bőrömnek már szinte elviselhetetlen volt a hőség. A kísértetek valószínűleg egyezkedtek a Szolgával azaz Gabriellel, mert ő egyszer erre, egyszer arra kapta a tekintetét.

„Teljesen jogos a bosszúvágyatok, de kíméljétek meg ezt a lányt: ő nekem kell!" – zengett a fejemben, de aztán már nem hallottam, mit mond, mert a hangját mintha süvítő szél nyomta volna el. Ettől függetlenül próbáltam fülelni, mert tudni akartam, miben állapodnak meg.

„...megölni nem kell, de attól még egy kicsit szórakozhattok" – vettem ki még az utolsó szavait, mielőtt minden elsötétült előttem.