Éjjel, amikor végül elbúcsúztunk Abyssel, még mindig olyan izgatott voltam, hogy azt hittem, egy percet sem fogok tudni aludni, aztán a következő pillanatban már nem tudtam magamról. Ma reggel viszont ébredés után még hosszú másodpercekig fogalmam sem volt, hol vagyok, és amikor rám zuhantak az előző nap eseményei, az első reakcióm az volt, hogy „úristen, mit műveltem? Össze vagyok zárva két vadidegen sráccal egy űrhajóban, ami épp a semmibe tart!". Végül megnyugodtam, hogy még mindig az a legjobb, amit tehettem, hogy megszököm abból az istenverte kísérleti laborból, ahol felváltva próbáltak megölni és megerőszakolni.

Csendesen ropogtatunk, ahogy hármasban körbeüljük a kicsi konyhai asztalt. Steve csinálta a reggelit; amikor kijöttem, már itt sürgölődött, méghozzá olyan fontoskodva, mintha valamiféle elismerést szeretett volna kivívni azzal a nem mindennapi teljesítménnyel, hogy megnyomott két gombot a kajanyomtatón, aztán tányérokba és poharakba adagolta a müzlit meg narancslét.

– A mai naptól kezdve szigorú napirended lesz. Mivel nem kaptál űrhajós kiképzést, ezt jobb híján menet közben kell pótolni, azon kívül a tudásodat sem árt gyarapítani – szólal meg komoly hangon. Lehet, hogy a reggeli készítéssel inkább a mondandója élét szerette volna tompítani? – Én fogok mesélni az űrutazás gyakorlati tudnivalóiról és edzeni veled, Tim pedig elmagyarázza a csillagtérképeket, bevezet az asztrofizikába és megismertet az űrhajó mesterséges intelligenciájával.

– Rendben, kösz – nyögöm. – Ez így reggelre kicsit tömény, de nem nagyon van jogom panaszkodni, nem igaz? Magamnak kerestem a bajt.

Steve arca meg sem rezdül, úgy tűnik, nem értékeli a humoromat.

– Reggeli után egyből kezdesz is Timmel – feleli.

A szívem megdobban, és akaratlanul is Timre pillantok, aki bátorítóan rám mosolyog. Egyértelműen megérte megszökni.

Jókedvűen kanalazom a müzlimet, és egy darabig mindannyian csendben eszünk, aztán eszembe jut valami.

– A Föld kapcsolatba tud lépni velünk? Nem fognak valahogy beletrükközni abba, hogy visszamenjünk?

– Nem – jelenti ki Steve. – Lekapcsoltam a kommunikációs lehetőségeket. Csak akkor beszélünk a Földdel, ha mi akarunk.

Már majdnem megszólalok, hogy én napi kapcsolatban vagyok Abyssel a Földről, de valamiért jobbnak látom elhallgatni ezt a tényt. Ez a Steve elég vaskalaposnak látszik. Biztos, hogy találna valami kivetnivalót benne, és megtiltaná. Amit én persze figyelmen kívül hagynék, de akkor is jobb megelőzni a bajt.

– És akarunk? – kérdezem.

– Nem – válaszolja egyszerűen. – Majd csak akkor, ha lesz is mit közölnünk.

– Jobb, ha nem tudnak minket semmivel sem befolyásolni. Vagy zsarolni – teszi hozzá Tim. – Mármint... ugye, téged nem tudnak olyan módon elérni, ahogy te szerzel információt a dolgokról? Rábírhatják a többi kísérleti alanyt, hogy kiderítsék, mi van veled?

– Valószínűleg igen, megtalálhatnak a többiek, és követhetik a mozgásunkat – húzom el a számat.

– Gyönyörű – mormogja Steve.

– De befolyásolni nem tudnak. Ez biztos – fejezem be.

– És hogy működik ez a... megérzés? Mármint a távolba látás – kérdezi Tim. Látszik, hogy az ilyesmi nem az ő asztala, de jólesik az érdeklődése. – Hogyan kísérleteztek rajtad?

Elmesélem, amit a komplexumban csináltunk „foglalkozások" címszó alatt, meg azt is, amit Abysstől tudok a látók képességek szerinti csoportosításáról, és hogy hogyan szokták felmérni a mélyűrt. Steve csak faarccal hallgatja, Tim viszont kíváncsinak látszik.

– Ez nagyon érdekes – álmélkodik Tim. – Akkor úgy tűnik, hogy az új bolygókról szóló adatok egy része tőletek származott. A főnökeink sosem magyarázták el nekünk, honnan származnak bizonyos vad elképzelések, mi pedig nem kérdezhettünk, csak végre kellett hajtanunk a parancsokat.

– Tényleg fogalmatok sem volt arról, hogy honnan származnak? Ezt nem tudom elhinni.

– Azt mondták, különleges radarokat használnak, de erről nem kérdezősködhettünk. A részlegek el vannak zárva egymástól, a kutatócsoportok semmilyen formában sem érintkeznek. Nem tudjuk, hogy a többiek mi módon dolgoznak, csak megkapjuk az eredményeiket meg az utasításokat, hogy mit csináljunk, és elvégezzük, amit kell.

– A jó öreg oszd meg és uralkodj elve – bólintok.

– Davos nem akarja, hogy bárki is gondolkodjon rajta kívül. Ha más is egészben átlátná a rendszert, még kitalálna valamit – mondja Steve komoran.

– Ti így is kitaláltatok – jegyzem meg. Steve nem felel, csak a reggelijébe bújik. Valahogy örömmel tölt el, ha azt látom rajta, hogy zavarba jön. Próbál úgy tenni, mintha leperegne róla minden, de érzem, hogy nem így van.

– Tudod, mi érdekes még? – kérdezem jóízűen ropogtatva a müzlimet. – Az, hogy a komplexumban meg itt az űrhajón nincs fura íze a kajáknak.

– Fura íze? – vonja fel a fél szemöldökét Steve. A viselkedésével valahogy mindig azt sugallja, mintha szerinte hülyeségeket beszélnék. Néha Timmel is megüti ezt a hangot, én pedig azon csodálkozom, hogy Tim milyen birkatürelemmel viseli el őt. Én legszívesebben megcsapkodnám ilyenkor.

– Igen. Odakint szinte mindennek volt egy undorító kesernyés-édeskés mellékíze, még a víznek is, egyedül a bébiételen nem éreztem. Míg be nem gyűjtöttek, lényegében csak azon éltem.

Tim elkomolyodik, egy pillanatra összenéz Steve-vel, és lehajtja a fejét.

– Mi a baj? – kérdezem tőlük.

– Elmondhatod neki – szól Steve Timnek, aztán feláll, és a mosogatóba teszi az edényeit. – Majd később odaadom a beosztást, meg az űrhajó térképét. Bár a képességeddel úgyis oda tudsz találni a tornaterembe, nem igaz? Már hogyha nem az alsónadrágjainkat figyeled helyette – szúrja még oda nekem, egyetlen lesújtó pillantást vetve rám, azzal kimegy a konyhából. Szeretnék valami hasonlóan frappánsat felelni, például hogy „a tiéden ugyan nem sok látnivaló van", de inkább lenyelem a mérgemet. Azonban amikor a folyosó felől hallani vélem, hogy „másra úgysem jó", elfut a méreg, és eldöntöm, hogy ezt még visszakapja.

De most másra kell koncentrálnom.

– Miről beszél, mit mondhatsz el? – kérdezem Timet.

Tim habozik egy pillanatig, és megnyalja az ajkát.

– Ha emlékszel, tegnap említettem, hogy vegyész vagyok – kezdi, és megint vár egy kicsit. Többször is hozzákezd a folytatáshoz, mintha keresné a szavakat, de mindig megáll. – Amikor összegyűltek a túlélők, és megalapították Survivor Cityt, nem az élelemhiány, a betegség, a halálos napsugárzás vagy a tengernyi egyéb környezeti ártalom volt az emberekre a legveszélyesebb – mondja végül.

– Hát mi?

– A félelem.

A szemöldököm a magasba szalad.

– Ezt nem értem.

– Nem csodálom. Senki sem gondolta volna, hogy az elmúlástól való elemi rettegés úgy megmérgezi az emberek elméjét, hogy végül szinte önbeteljesítővé válik. Rendszeresek voltak a bűncselekmények: mondván, hogy úgyis meghalunk, minek betartani a törvényt. Végül már szinte csak a nemi erőszakról, rablásról, drogfogyasztásról szóltak Survivor City mindennapjai. A rend felbomlott, senki sem járt iskolába vagy munkába, és még a mesterséges intelligencia sem volt képes puha eszközökkel megoldani a problémát.

– Mi az a puha eszköz?

– Megengedett, erőszakmentes, morálisan elfogadható. Aztán jött Beryl Davos és egy tollvonással újraírta a történelmet, azaz eltörölte a puha eszközöket – mosolyog szomorúan. – Steve foggal-körömmel harcolt, hogy ne vezessék be, amit Davos kitalált, de nem járt sikerrel. Aztán, hogy bizonyítsa a rendszerhez való hűségét, neki magának kellett megoldania a gyakorlati felhasználását annak a szernek, amit... nos, én kísérleteztem ki.

Leesik az állam.

– Ezek szerint nem képzelődtem, tényleg van valami a kajákban. Mi ez a szer?

– Nyugtató. Egy intelligens szer, ami képes alkalmazkodni az egyén sajátos testi adottságaihoz, igényeihez. Problémáihoz... Aki túl egzaltált volt, lenyugtatta, aki apatikus volt, felrázta, a bűncselekményekre hajlamosító „minden mindegy" vakmerőséget eltompította, és a többi, kinek mire volt szüksége ahhoz, hogy engedelmességre bírható polgárrá váljon. Egy hatás viszont közös volt: a környezettel és a jövővel szembeni teljes érdektelenség. Egy lázadó, rettegő, széthúzó tömegből pár hét alatt beletörődő, irányítható emberek lettek.

– Te jó ég. Ez... elképesztő.

– Tudom. Nem vagyok büszke magamra.

– De nem a te ötleted volt.

– Tényleg nem.

– És nem is te akartad annyira megcsinálni, vagy lett volna más választásod?

– Nem – rázza a fejét.

– Akkor ne hibáztasd magad.

– Talán, ha nem lett volna, aki megcsinálja nekik...

– Akkor találtak volna valakit, aki összehozza, csak rosszabb minőségben.

– Lehet – sóhajt. – Na jó, fejezzük be a reggelit, mert még sok munka vár ránk, ma el kell kezdenünk a képzésedet, ahogy Steve meghagyta – áll föl, és hozzákezd a mosogatáshoz.

– Ő a főnököd vagy valami ilyesmi?

– Igen, a felettesem. És egyben a legjobb barátom – mosolyog. – Azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, szinte együtt nőttünk fel.

– Tényleg?

– Igen. Közel laktunk egymáshoz, és egy osztályba is jártunk. Kamaszként sokszor csatangoltunk az utcákon sötétedés után, és söröskupakokat rugdosva az univerzum nagy rejtélyeiről beszélgettünk.

– Erről csevegtetek tizenévesen?

– Többek között. Meg a kvantummechanika nagy felfedezéseiről is – nevet. – Nem mi voltunk a suli legnépszerűbb diákjai, mindketten szemüveget hordtunk, úgy néztünk ki, mint egy szál ropi, és nem nagyon vettünk részt a sulis eseményeken, csak a tudomány érdekelt. Egyszer aztán az egyik sikátorban megtaláltak minket a nagymenők. Hárman támadtak ránk. Én voltam a magasabb, azt hittem, én fogom megvédeni Steve-et, de az utolsó pillanatban lefagytam a félelemtől. Steve ellátta a baját két fiúnak, a harmadik elől pedig elszaladtunk.

– Akkor Steve volt a nap hőse – mosolyogtam.

– Nem, ő mindig hős volt.

Furcsa ezt hallani Steve-ről. Mintha egy másik Steve-ről beszélne. De végül is Tim az, aki hosszabb ideje ismeri, és olyan oldalát is láthatta, amilyet én talán sosem fogok.

– Fura, hogy két ennyire különböző ember ilyen jó barát lesz.

– Különböző?

– Igen. Te könnyed vagy és humoros, ő viszont... mintha sosem lenne képes lazítani.

– Túl sok minden nyomja a vállát, nagy rajta a felelősség. Amióta egyértelművé vált, hogy Davos és Steve morális iránytűje nem egy irányba mutat, kivívta a vezetőség ellenszenvét. Látszólag meghunyászkodott, de csak azért, hogy ne ellenőrizgessék és zárják ki a projektekből, titokban azonban egyszemélyes lázadásba kezdett.

– De hát itt vagy neki te is.

– Valóban – bólint. – De ő az értelmi szerzője és az egésznek a megszervezője, én csak a végrehajtó vagyok.

– Meg most már itt boldogítalak titeket én is. Remélem, valami hasznomat veszitek majd.

– Nagyot kockáztattál azzal, hogy megszöktél velünk. Szörnyen bátor vagy.

Érzem, hogy felforrósodik az arcom a dicsérettől.

– Lehet, hogy inkább csak vakmerő.

– Mind a hárman azok vagyunk. Talán vakmerőség nélkül meg sem tudnánk ezt az egészet csinálni – mosolyog szomorúan. – És most már tényleg menjünk a dolgunkra.

– Vannak egészen elrugaszkodott elméletek is, de én nem hiszek benne, hogy minden egyszerre történik, meg hogy az idő valójában egyetlen pont lenne és ezért átjárások vannak benne – magyaráz Tim, amikor már a közösségi helyiségben ülünk. A széles íróasztalon több holopad is fekszik, mind csillagtérképekkel, asztrofizikai, időfizikai, meg egyéb tudományos cikkekkel tele, de én jobban szeretem Tim magyarázatai hallgatni, mint a száraz szakszövegeket olvasni. Bár nem mindent értek meg elsőre, élvezem, hogy olyan dolgokat tudok meg az univerzumról, amikről eddig még sosem hallottam.

– Akkor szerinted milyen?

– Szerintem lineáris. Úgy kell elképzelni, mint egy vonalat. Oké, létezik idődilatáció a gravitáció miatt, meg az is tény, hogy minél jobban közelít valami a fénysebességhez, annál jobban lassul számára az idő, tehát aláírom, hogy az idő képlékeny dolog, és valójában még most sem ismerjük pontosan a természetét, csak tanulmányozzuk. De az, hogy egyetlen pont volna, nekem meredek.

Ezen én is eltöprengek egy percre, és azon vagyok, hogy valami nagyon okosat mondjak. Bár az a legjobb, hogy Timnek akár ostobaságot is mondhatok, sosem érezteti velem azt, hogy buta lennék.

– Szerintem nem elképzelhetetlen.

Tim felvont szemöldökkel néz rám.

– Én mindig is szerettem hinni a csodákban – vonok vállat bocsánatkérőn mosolyogva. – Mi van például a látnokokkal?

– Amilyen te is vagy?

– Nem, én csak a térben tudok információt szerezni, az adott jelenben, de léteznek olyanok is, akik például a jövőbe látnak, vagy a múltba. Ez nem bizonyítja az átjárásokat, azaz az idő pontszerű jellegét?

Tim elgondolkodó arcot vág. Örülök, hogy legalább fontolóra veszi a felvetésemet. Steve biztos, hogy egyből elvetné.

– Lehet, hogy a látnokok valahogy máshogy szereznek információt a jövőről vagy a múltról.

Mégis hogyan?

– Igazság szerint ezen még sosem gondolkodtam. Lefoglaltak a számok, meg a konkrét, kézzel fogható dolgok. Az ilyen... különleges képességek számomra eddig a fikció témakörébe tartoztak – mondja, és most ő mosolyog bocsánatkérően.

– Semmi gond, örülök, hogy tudtam neked újat mutatni – mosolygok rá én is. A tekintetünk egy kis időre összekapaszkodik. Gyönyörű, valószínűtlenül kék szeme van. Egy pillanatra elképzelem, hogy ilyen színe van az égnek, és én ott vagyok ez alatt a kék ég alatt Timmel egy másik bolygón, egy másik világban, ahol nincs veszély, nincs Beryl Davos, és nincs semmi baj, csak ő van meg én. Aztán elkapom a tekintetemet, mert érzem, hogy felforrósodik az arcom.

– Szerinted léteznek földönkívüliek? – kérdezem.

– Lesznek, ha leszállunk egy idegen bolygóra. Annak mi leszünk a földönkívülijei – harap az ajkába, mire meglököm a karját. Tetszik, hogy úgy hülyéskedünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

– Tudod, hogy értettem.

– Attól függ, mit értünk földönkívüli alatt. Életet? Idegen intelligenciát?

– Olyasmi.

– Elvileg lehetséges. Nem csak kis szürke bőrű, nagy szemű lényeket kell elképzelni, hanem létezhetnek számunkra értelmezhetetlen intelligens létformák is.

– Például?

– Számunkra láthatatlan, más rezgéstartományban lévő lények, kozmikus méretű, intelligens csillagrendszerek, vagy akár társadalmat építő nanométeres mikrobák, test nélküli energialények, nem individualizálódott tudatfelhők, intelligens fémek, vagy akár teljesen más alapokon szerveződött biológiai lények, akiknek mondjuk a forró uránium a tápláléka.

– Oké, látom, képben vagy – felelem kissé megszédülve a kapott információtengertől. – De olyan földönkívüliek szerinted nincsenek, akik hozzánk hasonlóak? Mondjuk olyasmi biológiai testfelépítésű, technikai civilizációt építő, gondolkodó, érző lények.

– A nagy számok törvénye alapján nem kizárt, hogy van.

– Akkor miért nem találkoztunk még egy ilyen fajjal sem?

– Ennek rengeteg oka lehet. Talán messze élnek. Nem egyforma technológiára épül a kommunikációnk. Elkerüljük egymást. Ők kerülnek el minket. Direkt rejtőzködnek. Érdektelennek találnak minket. Vagy nem egy időablakban élünk.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy esetleg mire kialakul egy faj, és felfuttat egy civilizációt annyira, hogy kommunikációt tudjon kezdeményezni egy idegen fajjal, addigra az a másik faj már lehet, hogy ki is halt. Vagy nem halt még ki, de még nem jár ott, hogy érdemes lenne kapcsolatba lépni vele. Talán a bolygóján lévő őslevesben még épp most alakulnak ki az aminosavak.

– Értem. És vajon létezik olyan bolygó, ami számunkra lakható?

– Olyan exobolygó, ami hasonló adottságokkal rendelkezik, mint a Föld, van. Például, ami hasonló távolságra kering a napjától, van légköre oxigénnel, meg egyebek. Annak viszont, hogy olyan pontosan megegyezzenek a tulajdonságai, amik terraformálás nélkül is lakhatóvá teszik, már elenyészően kicsi a valószínűsége. Például elég, ha csak egy kevéssel messzebb kering a napjától, mi máris megfagyunk rajta.

Nagyot sóhajtok.

– Ez rosszul hangzik. Tényleg nem tudunk egy bolygón alakítani?

– Nincs időnk a terraformálásra, mert mire sikerülne, addigra a Földön élő összes ember elpusztul, ezért kell egy azonnal lakható bolygót találnunk. Nem csak egy Földhöz hasonlót, hanem olyat. – Tim elkomorul, és tekintetét az asztalra szegezi. Rá van írva, hogy a valószínűségek és a százalékok járnak a fejében, amik nem kecsegtetnek semmi jóval. Szeretném kiűzni onnan ezeket a sötét gondolatokat. Szeretném vidámnak és bizakodónak látni.

– Találni fogunk, ne félj – teszem a kezemet a kezére, és a hangom magabiztosabban cseng, mint amilyennek érzem magam.

Az edzés az űrhajó egy távolabbi sarkában van, de könnyedén odatalálok. Ezt a két óra hosszát már nem várom olyan repesve, mint a Timmel való tanulást. Steve stílusától égnek áll a hajam, és folyton bennem van egy késztetés, hogy beszóljak neki. Igazából már a gondolatától is görcsbe áll a gyomrom annak, hogy kettesben kell eltöltenem vele ennyi időt. De elhatározom, hogy nyugodt maradok, nem fogok begurulni semmin, akármilyen arrogáns lesz is.

Az edzésre Tim kölcsönadta a legkisebb pólóját meg tréningnadrágját, mert én gyakorlatilag nincstelenül érkeztem az űrhajóra. Ezek most lógnak rajtam, úgyhogy a nadrág alját fel kellett tekernem, és csak remélni tudom, hogy nem fogok elesni benne edzés közben. A konyhában találtam egy kötegelőt, azzal meg összefogtam a hajamat, ami már jócskán lenőtt, és egy félarasznyi részen a szőke alatt kilátszik a barna, de most ez érdekel a legkevésbé.

Amikor megérkezem, Steve már a teremben vár.

– Nem késtél, nagyszerű – pillant az órájára, de a hangsúlyából inkább az jön le, mintha arra számított volna, hogy késni fogok, és most csalódott lenne. – Akkor először felmérem az erőnlétedet. Fuss harminc kört a teremben. A bordásfalak mentén persze.

Hát persze, hogy azok mentén kell futnom, hogy minél nagyobb kört írhassak le. Akkora ez a tornaterem, hogy harminc kör még akkor is eszméletlenül sok lenne, ha feleekkora köröket kellene megtennem. Egy pillanatra meg is dermedek a feladattól.

– Na, mi lesz? – kérdezi türelmetlenül.

– Te nem futsz? – kérdezem, és megindulok.

– Nekem saját edzéstervem van, és nincs szükségem pluszra. Én jó kondiban vagyok – emeli ki az „én" szócskát.

Ezzel nem lenne értelme vitába szállnom, még ha burkolt sértés is, mivel egyrészt én tényleg nem vagyok olyan kiemelkedő kondiban, másrészt meg, ami a lenge pólója alatt átsejlik, arra tényleg nem panaszkodhat. A bicepsze mint egy hegymászóé, a háta szálegyenes, a hasa lapos. Kelletlenül bár, de kénytelen vagyok elismerni, hogy gyönyörűen kidolgozott teste van. Ki gondolta volna? Na jó, az, hogy űrhajós kiképzés, igazán mondhatott volna valamit.

– Milyen szerény vagy – mormogom, de úgy, hogy lehetőleg ő is hallja. Valószínűleg meg is hallotta, mert összepréseli az ajkát, de nem mond semmit.

– Mit sportoltál idáig? Mozogtál valamit? – kérdezi lesajnáló hangsúllyal, miközben a haladásomat figyeli.

Kedves, hogy azt feltételezi, el voltam tunyulva, mielőtt ő, a sport félistene kezelésbe nem vett.

– Volt otthon egy futópadom meg egy szobabiciklim.

– És használtad is őket?

De kedves. Csak mosolygok, és inkább elszámolok tízig, mielőtt valami csípőset válaszolnék.

– Nos? – vonja fel a fél szemöldökét, pedig már reméltem, hogy ez csak költői kérdés volt.

Mit lehet erre válaszolni? Hetente párszor edzettem rajtuk, szóval nem mondhatom azt, hogy semmit sem csináltam, de ha azt felelem, hogy igen, akkor fogadok, hogy megásom vele a síromat, mert akkor be is kell majd mutatnom, milyen jó kondiban vagyok. Ha meg azt, hogy nem nagyon, akkor egyenesen magam festek céltáblát a hátamra.

– Használtam valamennyit – kockáztatom meg a választ.

– És rendeltetésszerűen, vagy csak ruhateregetésre?

Tessék, ezt is ki tudja forgatni. Már lihegek, és a tüdőm szúr, pedig még csak tíz kört futottam, mindenesetre kitartok. Kicsit még gyorsítok is, egyrészt, hogy a futásba öljem a mérgemet, másrészt pedig, hogy hamarabb túl legyek ezen az egészen, bár az időt sajnos nem sürgethetem meg.

Amikor végre lefutom a harminc kört Steve lesajnáló tekintetétől kísérve, látványosan az órájára pillant. Egy másodpercig mintha meglepett lenne a tekintete, de aztán megint magára kényszeríti azt a gőgös, elégedetlenkedő fintort.

– Ez a teljesítmény sajnos értékelhetetlen.

Érdekes, az a meglepett tekintet egészen másról árulkodott, de nyilván nem fog megdicsérni, hogy egész jól futottam, mert nem is ő lenne.

– Miért, bedöglött az órád? – kérdezek vissza negédesen, bár fújtatva.

– Nem, hanem mert egy éticsiga is gyorsabb nálad.

– Nem mondtad, hogy mérni fogod az időt – mérgelődök.

– Közöltem, hogy fel akarom mérni az erőnlétedet, azt hittem, ez alapján egyértelmű. Miért, ha tudod, gyorsabban futottál volna?

– Lehet – csúszik ki a számon meggondolatlanul. Gonosz fény csillan a szemében.

– Akkor a következő feladatban lehetőséged lesz kiteljesedni. Menj, csinálj felüléseket a ferde padon – mutat egy közelben álló kínzóeszközre. – A lábadat be kell akasztanod felül, és mivel a fejed lentebb kerül majd, mint a csípőd, a hatásfok erősödik. Százötven elég lesz.

Nem tudom nem észrevenni azt a kis gúnyos mosolyt a szája sarkában, miközben ezt mondja. Levegőt sem kapok, és nem csak a futás miatt.

– Mennyit? – hűlök el. Egy űrhajós kiképzés tényleg ilyen kemény? Vagy csak azért kínoz ezzel az indokolatlanul kemény edzéssel, hogy szemétkedjen? Az utóbbira tippelek. Egyre erősödik a gyanúm, hogy ez inkább kicsinyes bosszú lesz.

– Soknak találod?

Már megint egy olyan fajta kérdés, amire nem létezik jó válasz.

– Pihennék előtte – mondom felelet helyett.

– Minek? Arra utaltál, hogy lett volna energiád gyorsabban is futni. Akkor annyira nem lehetsz fáradt. Na, gyerünk, eredj!

Élvezi, hogy megalázhat, ez egyértelmű, és még hálásnak is kéne lennem mindezért.

– Mi az, megsüketültél? Vagy már ez a pár kör futás is kimerített? – kérdezi. – Sajnálom, de nem várhatom meg, míg minden feladat után alszol egyet. Ébresztő, dolgozni kellene!

– Nem aludtam, csak azon gondolkodtam, hogy ez már kezd nevetséges lenni.

Erre felvonja a fél szemöldökét.

– Mi az, ami nevetséges?

– Hát mondjuk az, hogy mégis miféle feladatok ezek? Futás meg felülések, mint egy iskolai tornaórán? Ez mitől űrhajós kiképzés?

– Valamivel ki kell alakítanom benned egy alapvető állóképességet, nem dobhatlak be egyből a centrifugába.

Már kérdezném, hogy mi az a centrifuga, és miért akarna engem beledobni, de akkor megkapnám, hogy még ennyit sem tudok.

– És persze véletlenül sem arról van szó, hogy a kiképzést használod ürügyként, hogy szemétkedhess velem egy kicsit – csúszik ki a számon.

A tekintete haragosan villan, a levegő pedig megfagy körülötte.

– Szemétkedjek? Ezt feltételezed rólam?

– Nem kell játszanod a sértődöttet, tudom, hogy csak azért kínzol ezzel az indokolatlanul kemény edzéssel, hogy visszaszúrj bosszúból, amiért felpofátlankodtam a szent és sérthetetlen űrhajódra.

Egy mély lélegzetet vesz, gyanítom, azért, hogy lenyugtassa magát.

– Látom, feleselni azt megy, de teljesíteni már kevésbé. Inkább fogd be a szádat, és csináld a feladatot!

– Ne kezelj úgy, mintha gyerek lennék! – csattanok fel.

– Még csak tizenéves vagy, aki mindenféle meggondolatlanságot művel. Ha nem akarod, hogy gyerekként kezeljelek, ne viselkedj úgy, mintha az lennél.

– Mert te olyan nagyon bölcs és érett vagy, mi? Azt sem tudtad, amikor elkötötted ezt az űrhajót, hogy hogy a fenébe fogsz lakható bolygót találni, és én vagyok a meggondolatlan?

Steve állkapcsa megfeszül.

– Nélküled is találtunk volna bolygót – mondja vészjóslóan halkan.

– Mégis hogyan?

– Fölösleges elmagyaráznom, úgysem értenéd.

– Már megint ez a magas lóról való lenézés, mert nem tanultam ilyen francos csillagászati dolgokat, de tudod, mit? Valójában csak félsz, hogy elveszem előled a dicsőséget, mert te akartál bolygót találni.

Kitágul az orrlyuka, a tekintetével fel tudna nyársalni. Érzem, hogy túl messzire mentem.

– Na jó, húzz vissza a kabinodba, mára vége az edzésnek – mondja visszafogott hangon, de az indulatok egyértelműen ott feszülnek benne. Ezután tüntetően hátat fordít nekem, és elindul kifelé.

– Ez aztán a konfliktuskezelés: ha nem tetszik, amit hallasz, máris parancsolgatsz, és a hatalmadat fitogtatod – felelem.

– Sajnálom, nem szoktam könyörögni a beosztottjaimnak, hogy ugyan, végezzék már el a feladataikat – sziszegi vissza sem nézve.

– Az ugye, meg van, hogy én nem vagyok a beosztottad? Vagy talán mindenkinél feljebbvalónak képzeled magadat? Egyenesen istennek?

Megdermed, aztán visszafordul, és a tekintete elsötétül, egészen félelmetessé válik. Szinte érzem, hogy elpattan benne egy húr.

– És te kinek képzeled magadat, valami hercegnőnek? – tör ki. – Kilesed a magánjellegű kommunikációnkat, aztán idejössz a nyakunkra koloncnak, holott senki sem hívott, mi pedig ennek ellenére is ellátunk, etetünk, tanítunk. És még mi vagyunk a rosszak, mert nem úgy bánunk veled, mint egy hímes tojással? Hát sajnálom, de csak ezt tudom nyújtani!

– Én sem ezt választottam volna, ha lett volna más választásom! – lépek közelebb hozzá.

– Márpedig önként és dalolva hagytad ott a Földet, hogy velünk gyere erre az űrhajóra, és a saját önös érdekeidet nézted, amikor elszöktél ide hátráltatva minket a munkában és az erőforrásainkat fogyasztva – hadarja elfúlva, a nyakán pedig kidagad egy ér. – Ezek után az a minimum, hogy te alkalmazkodsz hozzánk, nem pedig fordítva. És nem, tényleg nem hiszem azt, hogy egy tizenéves csitri fogja megváltani a világot különleges képesség ide vagy oda! Az a harminchét látó sem ért el még eddig semmit, ha jól értelmeztem, szóval ennyit a képességeitekről!

Egy pillanatra a szavam is elakad. Elönt a vörös düh, a harag méregként áramlik szét az ereimben.

– Azok közül a látók közül nyolcan az életüket adták, hogy az emberiség új otthonra találhasson, te meg csak fél kézzel félresöpröd és semminek veszed az áldozatukat, te beképzelt barom? – ordítom végül magamból kikelve. – Ezt nem tudom megbocsátani!

Megfordulok, és inkább kirohanok a teremből, mielőtt még odalépnék hozzá, és tiszta erőből pofon vágnám. Döngő léptekkel szaladok végig a fémfolyosókon a kabinomig, és közben fuldoklom a fojtogató sírástól. Legszívesebben itt hagynám ezt a rohadt űrhajót, de egyrészt ez nem egy busz, amiről csak úgy le lehet szállni, másrészt meg úgysem lenne hová mennem.

Visszaérve a kabinomba ráverek az ajtózáró gombra, aztán csak fel-alá járkálok dühömben, mert képtelen vagyok egy helyben maradni. Állítólag azok közt, akik hosszú ideig össze vannak zárva egymással, előbb-utóbb borítékolható lesz a veszekedés. Nekünk Steve-vel már a második napon sikerült összekapnunk...

Aláírom, hogy becsülendő, amiért képezni akar, és hálás lehetnék azért, amit ad, de nem vagyok rá képes. Az arroganciáját és hatalmaskodását nem bírom elviselni, még akkor sem, ha teljes joggal ő a főnök. A modorától a hajam is égnek áll, és úgy fel tud mérgesíteni, mint még soha senki. Nem tudom, mi lesz, ha ez így folytatódik tovább. Összeverekszünk? Vagy megkérdezem Timet, maradt-e még neki abból a saját fejlesztésű nyugtatójából...

Kihagyom az ebédet, mert nem akarok találkozni Steve-vel, és helyette inkább a Timtől kapott csillagtérképeket böngészem, hogy csináljak valami hasznosat. Közben sikerül valahogy lenyugodnom, és értelmesen átgondolnom a történteket. Már nem is tudom, hogyan jutottunk el a felülésektől a veszekedésig, de biztosan kijött belőlünk az elmúlt hetek feszültsége: belőlem a bezártság, az életveszély és a fenyegetettség miatt, Steve-ből meg a bujkálás, titkolózás és a hatalmas felelősség miatt.

Estére már odáig jutok, hogy beismerem, én is mondtam dolgokat, amiket nem kellett volna, és Steve-nek is sok mindenben igaza volt. Nem élhetünk ilyen feszültségben, össze vagyunk zárva: ha nem akarunk a továbbiakban egymás agyára menni és pokollá tenni a másik számára az utat, akkor nincs mit tenni, oda kell mennem hozzá, és elnézést kérnem azok miatt, amiket a fejéhez vágtam.

Hosszú ideig győzködöm magam, aztán már épp felállok, és az ajtóhoz lépek, amikor az kinyílik, és Steve áll ott egy tálcával a kezében, rajta ennivalóval. Kissé megilletődöttnek tűnik egy pillanatra, ahogy egyszer csak szemtől szemben találja magát velem, de aztán megemeli az állát, és kiül az arcára egy kis dac.

– Indultál valamerre? – kérdezi semleges hangon.

Elnyomom magamban a késztetést, hogy azt feleljem: „csak a mosdóba", és ezáltal a könnyebbik utat válasszam, és helyette úgy döntök, egyenes leszek.

– Igen, hozzád.

Ezen láthatóan meglepődik.

Elhátrálok az ajtóból, és intek, hogy lépjen beljebb, mire bejön, és az asztalomra teszi a tálcát.

– Nem jöttél ebédelni, sem vacsorázni, gondoltam, éhes lehetsz – mondja háttal nekem.

– Köszönöm – mormogom, aztán megfordul, nekidől az asztalnak, és ránk borul egy kis kínos csend. Közben ő a cipője orrát bámulja, és mintha gondolkodna valamin. A jelenléte szinte betölti az apró helyiséget, érzem, hogy vibrál köztünk a levegő a kimondatlan dolgoktól.

– Nézd, én... – kezdjük egyszerre, és egyszerre hallgatunk el.

– Kezdd te – ajánlom fel előzékenyen, aminek szemlátomást nem örül, de nem hátrál meg, nagy levegőt vesz.

– Nos, azt akarom mondani, hogy talán túlságosan szigorú voltam veled. Még sosem voltál ehhez hasonló közegben, nem várhatom el, hogy egyből beilleszkedj. Azon kívül igazságtalan is voltam: ha azok a kísérletek életveszélynek tettek ki, nem csoda, hogy el akartál onnan menekülni. Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy csöbörből vödörbe kerültél. Én csak... próbálok átadni valamit, ami a hasznodra lehet, ha már ide pottyantál. És igazad van, tényleg nincs sok ötletünk, hogy merre keressünk lakható bolygót, úgyhogy ha tudnál segíteni nekünk, az jó lenne. Szóval... sajnálom – mondja végül, én pedig szóhoz sem jutok, csak nézzük egymást pár pillanatig. – És te mit akartál mondani?

– Öm, lényegében valami hasonlót – hebegem. – Én is lehettem volna tisztelettudóbb. Köszönöm, hogy a rengeteg dolgod mellett még rám is próbálsz figyelni, és ne haragudj azokért, amiket mondtam. Nem gondoltam őket komolyan. Azt hiszem, tényleg sok még ez nekem.

Steve bólint egyet.

– Akkor kezdhetnénk tiszta lappal? – kérdezi, és közelebb lépve elém nyújtja a jobb kezét. A meglepetéstől a lélegzetem is elakad egy másodpercre.

– Igen – fogom meg aztán a felkínált kezet. A tenyere kissé érdes, de száraz és meleg. Mintha egy kis áramütés futna végig rajtam, ahogy megérintjük egymást. Rájövök, hogy már fogalmam sincs, mióta nem érintettem meg egy másik emberi lényt. Dr. Graysont kivéve persze, de ő nem számít.

Egy halvány mosoly jelenik meg az ajkán, ami hamar el is tűnik, és felváltja helyét a megszokott komolyság.

– Holnap reggeli után várlak az edzőteremben – mondja hivatalos hangon. – Jó étvágyat, és jó éjt! – köszön még el, azzal kimegy.

Megkönnyebbülten ülök le a vacsorám elé, és látok hozzá a lasagnémnak. Talán mégsem lesz olyan vészes ezen az űrhajón.

Hetek telnek el meglehetős egyformaságban: Tim szabadidejében az asztrofizikát magyarázza, Steve űrhajós kiképzést tart nekem – immár kicsit humánusabban –, esténként meg Abyss az elmémet edzi. Utána mindig úgy alszom el, mint akit agyon vertek, és másnap kezdődik az egész elölről. Mindent egybevetve a dolgok nem sokat változtak a komplexumbeli életemhez képest: ugyanúgy vannak foglalkozások, csak más tartja őket, és az életveszély sem múlt el, de legalább a változatosság kedvéért máshonnan ered. Steve-vel kínosan udvariasan viselkedünk egymással, a vitának még a lehetőségét is kerüljük, ami sokszor vezet komikus jelenetekhez. Néha szinte már várom az edzéseket, hogy magamban jókat derülhessek.

Abyss a lelkemre kötötte, hogy nem próbálok meg nyomozni, ha jön egy információ a mélyűrből valami nagyon távoli bolygóról, akármennyire is ígéretesnek tűnik. Azt mondja, nem állok még készen rá, hogy ilyesminek utánajárjak. De erre sosem lehet készen állni. Tényleg nem is állok rá készen, amikor egy nap valósággal lerohan az információ.

– Találtam valamit – jelentem be a reggelinél, miután percekig mozdulatlanul meredek magam elé, Steve és Tim pedig tanácstalanul szólongatnak, megijedve, hogy mi lelt hirtelen.

– Mit találtál?

– Információt. Egy bolygóról – nézek rájuk, mire megélénkülnek.

– Ez komoly? – kérdezi Tim nagy szemeket meresztve.

– Tudsz adatokat mondani? – tér Steve a lényegre, mire megosztok vele mindent, amit csak tudok. Ő beviszi az adatokat a holopadjébe, és aztán komoly arccal figyeli az eredményeket.

– Nos? – kérdezem tűkön ülve. – Miféle hely ez?

– Egy teljesen kihalt bolygó – feleli közömbösen. – Ráadásul itt van viszonylag közel. Már rég feltérképeztük, nem alkalmas az életre. Talán valaha az volt, de jelenleg túl alacsony a hőmérséklete. Árnyékra vetődtél – néz rám.

– Az nem lehet. Én nem vetődöm árnyékra, sosem kaptam még haszontalan információt. Akármilyen is az a bolygó, oda kell mennünk – jelentem ki.

– Mi olyan bolygót keresünk, ami jelenleg is alkalmas az életre, nem csak az volt vagy az lesz – válaszolja olyan hangon, mintha egy óvodáshoz beszélne.

– Nem érted? Kell ott lennie valaminek! – vitatkozom. – Láttam, hogy az egy kihalt bolygó, de van ott egy barlang, azt kell megnéznünk.

– Mi van abban a barlangban? – kérdezi Tim érdeklődve.

– Azt nem tudom.

– Nem tudod a képességeddel megnézni?

– Sajnos ennyire nem vagyok jó.

– Hát ez nagyszerű – csóválja a fejét Steve.

– Oda tudsz találni ahhoz a barlanghoz, ha leszállunk? – folytatja Tim.

– Ne kezdd te is – szól rá Steve.

– Igen – felelem.

– Talán megnézhetnénk.

– Nem nézzük meg – vágja rá Steve.

– Miért nem? – kérdezem.

– Mert nem érünk rá ilyesmire.

– Azt mondtad, nincs olyan messze, beleférne, hogy megvizsgáljuk.

– Akkor sem tartom jó ötletnek egy fagyott bolygó hegyvidékein barlangászni, hogy megtaláljunk... Mit is? Valamit?

– Szavazzunk! – javaslom. – Ki szavaz arra, hogy nézzük meg ezt a barlangot? – kérdezem, és felnyújtom a kezemet. Örömmel látom, hogy Tim is feltartja az övét.

Steve csak megmasszírozza az orrnyergét.

– Ne csináld ezt – néz a barátjára.

– Sajnálom. Mindent egybevetve úgy találom, hogy ez nem elvetendő ötlet – válaszolja neki Tim nyugodt hangon.

Meglepve tapasztalom, hogy Steve elgondolkodik. Úgy tűnik, Timet meghallgatja, nem úgy, mint engem. Ez is valami.

– Jól van – fújja ki végül a levegőt. – Most rögtön indulunk.