A hét hátralévő napjai az előzőhöz nagyon hasonlóan teltek, vagyis a Szolga rövid pórázon tartott, és minden elképzelhető módon szívatott, például elrontotta a dolgozataimat, beszólogatott a tanároknak, kiposztolt Honeybee neve alatt egy csomó égő dolgomat, és a hozzám közel állókkal is összebalhéztatott.

Szombat este egyedül készülődtem a bálra a szobámban, mert már senki sem volt szívesen egy légtérben velem. Kayla ennek ellenére sem akarta kihagyni az eseményt, de azt mondta, inkább az iskolában találkozzunk. Fogalmam sem volt, ha egyszer végre megszabadulok a Szolgától, hogyan hozzam majd helyre ezt a rengeteg kárt, amit az életemben okozott.

Félve indultam el, mert biztosra tudtam, hogy készül valamire, de semmit sem tehettem ellene, egyszerűen tűrnöm kellett, hogy a lábam elvigyen. Amikor beléptem a kapun, Kayla és Sebastien már ott vártak az előtérben. Odamentem hozzájuk. Kayla egy földig érő, mély kivágású, lila színű báli ruhát viselt, amin a gyöngyhímzés visszaverte a neonfényeket. Egyszerűen lélegzetelállító volt, de már féltem, ahogy a Szolga szólásra nyitotta a számat, mert egy hét alatt hozzászoktam, hogy rendszerint valami bántó dolgot mondat vele.

– Gyönyörű vagy – szólalt meg belőlem, amivel alaposan meglepett, de aztán rájöttem, hogy csak nem akarta Kaylát elijeszteni, mert talán kell itt neki valamire.

Sebastien a megszokott eleganciáját hozta, de őrá a Szolga alig pazarolt pillantást, vagyis azt akarta, hogy úgy tűnjön, én vagyok az, aki alig pazarol rá pillantást. Az elmúlt hét alatt is hidegen és elutasító módon kezelte. Sebastien birkatürelemmel viselte a mellőzöttséget, alig állt szóba velem, és közben úgy nézett ki, mintha folyamatosan töprengene valamin.

A bált a tornateremben rendezték meg, amit alaposan feldíszítettek mindenféle girlandokkal meg művirágokkal, a mennyezet közepéről egy diszkógömb lógott le, időnként színes fénycsíkok szelték át a teret, a hangszóróból egy mai szám bömbölt, és inkább tűnt az egész egy nagy házibulinak, mint bálnak.

Egy hosszú asztalon enni-innivaló is kínálta magát, a Szolga pedig villámgyorsan odavezérelt, azaz inkább csak odabotorkáltunk, mert a sötétben nehezebb volt a rengeteg ember közt a navigáció.

„Itt nincs semmi pia?" – kérdezte csalódottan, amikor végigvizsgálta a felhozatalt, de csak puncsot meg üdítőket talált.

„Szerinted pont egy suliban kínálgatnak alkoholt, ráadásul kiskorúaknak?"

„Lesz itt alkohol, ne aggódj" – mosolygott, amikor kiszúrta Ryant és Nathant az egyik sarokban, amint épp zsebre tesznek valami fényeset.

– Remélem, nem akartatok kihagyni valamiből – mondatta a számmal, miután odavitt hozzájuk. Erre a fiúk feltűnésmentesen előhúztak egy laposüveget.

Vodka van benne, jöttem rá, miután pár kortyra kiittam a tartalmát.

– Hé, ez bevedelte az összeset! – háborodott föl Ryan, de Nathan csak röhögött.

A tömény alkohol végigégette a torkom, és heves köhögő görcsöt okozott, ami valamennyi elégtételt adott Ryannek és a Szolgának. Éreztem, hogy az ital is megtalálja hamarosan a kiutat belőlem, mint egy hete a tonhalas szendvics, bár lehet, hogy nem járja végig a beleim labirintusát, hanem „jöttem, láttam, visszamennék" alapon már a gyomromból visszafordul.

Ekkor egy kéz kivette a kezemből az üveget, és visszaadta Ryanéknek.

– Amennyi piát megittál, három bulira is elég lenne – mondta Sebastien rosszallóan.

– Nem kell bébiszitter – felelte belőlem a Szolga.

– Mi a fene van veled újabban?

– Az ember néha besokall, ennyi. Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van – vetette oda a Szolga, és faképnél hagyta, hogy aztán bevigyen a táncolók közé.

Ahogy haladt előre az éjszaka, a DJ egyre vadabb számokat tett be, nekem pedig a tömény alkohol hatása alatt már mindegyik egyformának tűnt. A tömeg egyszerre vonaglott a dübörgő zene hipnotizáló ritmusára. Meg kell hagyni, a Szolga profin táncoltatta a testem.

„Jól nyomod. Hol tanultál így meg? A Purgatóriumban is vannak bulik?

Ő csak nevetett.

„Le kell néha lazulni. Nem lehet mindig komolynak lenni."

„Sebastien az."

„Nem volt mindig ilyen."

„Nem tudom elképzelni tréfamesterként."

„Miattad vált ilyen savanyúvá, mert folyton aggódnia kell érted. Mellettem felszabadultabb volt."

Szerettem volna megforgatni a szemem.

„Arra nem gondolsz, hogy inkább azért savanyodott be, mert faképnél hagytad?"

„Emlékezz, milyen volt, amikor Victoriaként megismerted: egyfolytában csak vigyorgott, pedig akkor már nem voltam mellette."

Eszembe jutott, amit Adela mesélt nemrég Sebastienről, azaz Cedricről: hogy mióta Victoriaként meghaltam, rá sem lehet ismerni. Magát hibáztatta, és emiatt magába fordult. Ez tényleg a Szolga állítását igazolta, de ezt nem akartam megosztani vele.

„Akkor talán mégsem viselte meg annyira az elválásotok: ennyit jelentettél neki."

„Te mindig ki tudod forgatni a szavaimat, de most lássuk, boldogulsz-e szavak nélkül is" – mosolygott vészjóslóan, és a szendvicsekkel megrakott asztal felé indított. De nem azért, hogy megint valami egészségtelen kajával tömjön tele – azt már százszor eljátszotta a hét folyamán – hanem hogy félresöpörjön mindent az asztalról, és felállítson rá.

„Mi a fenét művelsz? Ugye, nem..."

„De igen!"

Amikor az asztalon állva a tömeg felé fordított, láttam, hogy jó páran már észrevették, mit csinálok: Kayla és Sebastien is meglepve bámultak föl rám.

– Csak utánozlak! – kiáltotta oda a szám Kaylának, emlékeztetve őt a Ryan buliján történtekre, mire duzzogva összeszorította az ajkát.

Épp ekkor kezdődött egy minden eddiginél ütősebb zene. A hangerő és a ritmus majd' szétszaggatta a termet.

„Ez aztán a talpalávaló!" – rikkantotta a Szolga, és olyan vad táncba kezdett a testemmel, hogy valósággal egybeforrtam a zenével, és már csak homályosan érzékeltem a valóságot. Közben kikötözte a szoknya részét a szárinak, amit ő választott nekem báli ruhának, és eldobta, aztán a felső részét kezdte kifele gombolgatni.

Akadtak, akik faarccal néztek, de a többségnek tetszett a Szolga műsora: csápoltak és tapsoltak, a fiúk füttyögtek, és páran közülük úgy stíröltek, hogy majd' kiesett a szemük. Tony is köztük volt, és ő is úgy bámult, mintha élete értelmét látná megtestesülni, de ennek a rejtélynek a megfejtésében nem tudtam alaposabban elmélyülni, mert közben pörögnöm és forognom kellett. Azt azonban véletlenül észrevettem, hogy amikor az felsőmet is eldobtam, Tony elkapta, és lopva megszagolta.

Amikor véget ért a zene, és a többiek őrjöngve éljeneztek, füttyögtek, vagy éppen hurrogtak, meglepetésemre ő is felpattant az asztalra.

– Sajnálom, hogy olyan gyáva voltam, Sorinne – mondta. – Mert az igazság az, hogy elnyomtam az érzéseimet: csak a kötelességnek éltem, hogy megfeleljek a környezetemnek. De te megmutattad nekem, hogy fel kell vállalnunk a vágyainkat, ha igazán élni akarunk, és nem csak létezni.

Mivel épp nem szólt zene, mindenki hallotta, amit mondott. A felzengő ováció leírhatatlan volt: egyesek őrjöngtek, mások csak nevettek, míg némelyek arcára kiült a szekunder szégyenérzet, de nem kevés lány olvadozott és vihogott felváltva. Grace csak sóhajtott egyet a tömeg szélén, aztán megfordult, és kiment a teremből.

A következő pillanatban azt éreztem, hogy valaki erősen megragadja hátulról a derekamat, és egy mozdulattal leemel az asztalról, méghozzá olyan ellenkezést nem tűrő határozottsággal, hogy a Szolgának esélye sem volt megakadályozni.

– Most haza megyünk! – kiáltotta Sebastien túlharsogva a tömeget, miután letett a földre.

– Miért? Most van a buli legjobb része – próbált tiltakozni a Szolga, de lerészegedett, elkínzott testemmel már nem nagyon tudott ellenkezni.

Sebastien kirántotta Tony kezéből a felsőmet, a szoknyámat meg egy másik fiú kezéből, aztán hozzám vágta őket, és a többiek nevetése közepette a karomnál fogva kivonszolt a teremből.

– Hagyj békén, cseszd meg, ne rángass – akadékoskodott a Szolga, de Sebastien megingathatatlanul tört előre.

– Gyere, és akkor majd nem kell, hogy rángassalak – vágta rá.

– Mi a fene volt ez? Mi ütött beléd, Sorinne? – hallottam magunk mögött Kayla hangját.

– Te jobb, ha most itt maradsz – mondta neki Sebastien rá sem nézve. – Menj haza egy taxival.

– Hogy mi van? Nem rázhatsz le csak így!

Erre Sebastien megállt, és engem is magával rántva, mintha csak valami könnyű szatyor volnék, megfordult.

– Legalább most az egyszer az életben ne vitatkozz, csak tedd, amit mondtam! – rivallt rá olyan elsöprő határozottsággal, hogy Kayla hátrahőkölt.

– Jól van na, megyek már, nem kell mindjárt ordítani – felelte, és megfordult, aztán duzzogva visszament a terembe. – Beképzelt bunkó – hallottam még magunk mögött a mormogását.

– Mire volt ez jó? Miért kellett megbántani? – kérdezte a szám.

– Megbántani? Pont te jössz ezzel? Az elmúlt héten mindenkit vérig sértettél, akit csak értél.

– És akkor ez azt jelenti, hogy neked is ezt kell csinálnod? Várj, lehet, hogy tőled már megszokta...

– Vedd föl a ruháidat! – adta ki az utasítást belém, azaz a Szolgába fojtva a szót.

„Ajánlom, hogy öltöztess fel, mert ha tüdőgyulladást kapok, és elpatkolok, sose találjuk meg azt a rohadt nyakéket."

„Kérésed számomra parancs" – felelte a Szolga, mire a kezem föladta rám a felsőt és a szoknyát.

A ruhatárból visszaszereztük a kabátjainkat is, bár a Szolga képes lett volna elszökni, amikor Sebastien épp magára vette a dzsekijét, de ő elkapott, aztán vasmarokkal tartva kiterelt a parkolóba.

– Eressz el, nem akarok haza menni! – próbálta kitépni magát a kezéből a Szolga. – Mi a franc bajod van?

– Ezt még te kérdezed? Azok után, hogy egy ilyen műsort lenyomtál?

– Miért nem hagysz egy kicsit szórakozni? Várj, megmondom: nem tetszik, hogy Tony szerelmet vallott! Igazam van? Féltékeny vagy! Neked nem kellek, de az zavar, ha másnak igen!

Sebastien nem válaszolt, de a szeme szikrákat szórt, és belökött a kocsiba.

– Eltaláltam! – kiáltotta a szám, de Sebastien egy erélyes mozdulattal rám csukta a kocsiajtót, és gyorsan beült a vezetőülésre. A Szolga ki akart szállni, ám ő egy gombnyomással lezárta az ajtókat, és azonnal indított. – Nem tarthatsz fogva akaratom ellenére a kocsidban, és nem vihetsz sehova, ha én nem akarom! Ez törvényellenes! Engedj el, rohadék!

– Gondolom, most csak a vodka beszél belőled, amit kiskorúságod ellenére megittál, te törvénytisztelő állampolgár – vágott vissza, és csikorgó gumikkal kihajtott a parkolóból.

A Szolga nekifeszült az ajtónak, és még így is megpróbálta kinyitni, hogy le volt zárva, aztán az ablakot próbálta betörni.

– Hánynom kell – jelentette be aztán a szám, noha egyáltalán nem volt hányingerem.

Sebastien rám pillantott, és egyből lejött neki, hogy ez csak egy újabb próbálkozás.

– Kibírod hazáig.

– Nem bírom ki! Ide fogok a kocsidba rókázni, és meg is fogod érdemelni! Úgy bűzölög majd a verdád, mint... Hé, nem erre lakom – mondta, amikor alaposabban kinézett az ablakon. – Nem itt kell lefordulni.

– Nagyon jól tudom, hogy merre kell lefordulni.

– Akkor hova a fenébe viszel? – kérdezte a Szolga. – El akarsz rabolni?

Erre én is kíváncsi voltam.

– Nem rabollak el, csak elviszlek valahova.

– Mégis hova? – kérdezte, de már rá is jött, amikor Sebastien lefékezett a templom közelében, ami előtt egy hete rosszul lettem. Már éreztem is az intenzív taszítást, és a Szolgában növekvő pánikot. – Na ne szórakozz.

– Gyere szépen – mosolygott Sebastien, miután leparkolt.

Villámgyorsan megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtómat, és kirántott.

– Engedj el, vagy megbánod! – hadakozott a Szolga.

– Mi az, mi bajod van? Ez csak egy templom!

– Ilyenkor úgyis zárva van.

– Szerinted ez nekem problémát jelent? – húzott az épület felé.

– Hagyj békén, nem akarok templomba menni, te meg vagy veszve! – próbálta kitépni magát Sebastien markából, de részeg és kimerült testemmel nem sokra ment. – Mi a szarért viszel templomba?

– Hogy ne érezd olyan otthonosan magad Sorinne testében, te féreg – hajolt közel Sebastien, és fél kézzel feltépte a lelakatolt templomajtót.

A Szolgában ekkor a lelepleződés hatására felébredt az igazi harcos, és olyan kemény ellenállásba kezdett, hogy Sebastien alig bírta megtartani. Sejtettem, hogy a testem utolsó tartalékait használja fel, és ha majd valamikor végre békén hagy, marionett-bábuként fogok összecsuklani.

Amikor végül Sebastiennek sikerült bevonszolnia, állatias morgások és üvöltések hagyták el a számat, még sosem produkáltam ilyen hangokat. Éreztem, hogy felforrósodik a testem, mintha magas láz emésztené, vagy mintha tűz gyúlt volna bennem és az égetne belülről. A Szolga kézzel-lábbal küzdött: először az ajtószárnyba kapaszkodott, de kiszakadt a felső zsanér, amikor Sebastien csak azért is beljebb húzta, így elengedte, aztán egy oszlopot kapott el. A körmeim végigszántották a festést, de Sebastien a lábamnál fogva vonszolt tovább, mire a körmeim a kőpadlót karistolták tovább. Miután nem volt tovább mibe kapaszkodni, a kezem elkapta Sebastien csuklóját, és beleharapott.

Sebastien felordított, de akkor sem engedett el, tovább húzott maga után az oltár felé. A Szolga már őrjöngött bennem, ott harapta, karmolta, rúgta és verte Sebastient, ahol érte, és közben a kétoldalt lévő padsorok az összecsapó energiák hatására távolabb torlódtak.

Már minden tagom fájt, az izmaim izzó húrokként feszültek, a körmeim pedig leszakadtak, és véres csíkokat hagytam mindenen, amihez hozzáértem.

A Szolga felkapott egy közelben maradt fapadot, és Sebastienhez vágta, de ő elugrott előle, mire a pad reccsenve landolt méterekkel messzebb.

– Jobb, ha feladod! Te sem jársz jól, ha ártasz Sorinne-nak! Hagyd el a testét!

– Most is te verekszel, én csak próbálok tőled elszabadulni!

– Kár a gőzért, nem foglak elengedni innen!

– Ezzel is csak Sorinne-t kínzod. Ha hagysz végre békében elmenni innen, ő is könnyebben megússza.

– Tudod mit? Őt majd meggyógyítom, de te legyengülsz.

Megragadta a karomat, és annál fogva vonszolt végig az oltárig, hiába üvöltözött, őrjöngött és próbált a Szolga minden lehetséges módon kiszabadulni a vasmarkából, aztán, amikor odaért, fellökött rá, és egy másik mozdulattal a szenteltvíz tartó tálat ragadta meg.

– Ne! – ordította ekkor belőlem a Szolga, aztán a testem összecsuklott, és már nem hallottam többé a hangját.

Sebastien keze megállt a levegőben, mielőtt rám öntötte volna a vizet. Zihálva figyelt még pár pillanatig, aztán letette a tálat, és odahajolt hozzám.

– Sorinne! Hallasz engem? Ott vagy valahol? – kérdezte halkan, aggódó hangon.

Mindenem fájt: a vérző ujjaim, a szétkiabált torkom, az agyonhajszolt izmaim, és még olyan testtájaimban is ordított a fájdalom, amiknek addig a létezéséről sem tudtam. Csak feküdtem ott az oltáron, és mozdulni sem bírtam.

– Igen – nyögtem rekedten. Sebastien láthatóan megkönnyebbült, és az oltárra támaszkodva lehajtotta a fejét, aztán egy nagyot fújtatott.

– Sosem gondoltam volna, hogy pont téged fog megszállni.

– Mikor jöttél rá?

– Ma. De hamarabb is kitalálhattam volna.

– Kiűzted belőlem?

– Nem, csak visszavonult a tudatalattidba. Nem adja fel ilyen könnyen. Egyébként sem próbálnám meg kiűzni, csak nagyobb kárt csinálnék vele, mint hasznot, és úgyis visszatérne az első adandó alkalommal.

– Akkor most mi lesz?

Sebastien gondolkodott pár pillanatig.

– Először is rendbe hozlak – mondta, azzal végighúzta a kezét a testem felett, mire mindenhol, ahol addig kínzóan lüktetett, hasogatott vagy sajgott, szétáradt a megkönnyebbült enyhülés. Ilyen lehet a megváltás. Már könnyebben tudtam lélegezni, visszanőttek a körmeim, és az erőm is visszatért belém egy kicsit.

Lassan feltápászkodtam, és az oltár szélén ülve a szemébe néztem. Fáradtság tükröződött a tekintetében, és elkeseredés.

– Köszönöm – mondtam.

– Nincs mit.

– De van.

– Ezeket a sérüléseket én okoztam.

– Nem, ezeket a Szolga okozta.

– Talán mégsem kellett volna elhoznom téged ide.

– Akkor sosem vonul vissza.

– Ez csak átmeneti. Előbb-utóbb visszatér.

– Ez is több a semminél.

– Sorinne... – kezdte, és összeszorította a szemét. – Ötletem sincs, hogy mit kezdjünk így vele – vallotta be. Megtörtnek tűnt, és kétségbeesettnek.

Egy darabig egyikünk sem szólalt meg.

– Mi lesz, ha veszítünk? – kérdeztem.

– Szenvedés és pusztulás. Talán végül az, amit álmodtál.

– Az elmém egy része ezzel a lehetséges jövővel fenyeget, de egy másik meg elzárja előlem az emléket, ahol a megoldás kulcsa lenne? Nem logikátlan ez?

– Az elme sokrétű dolog, néha megférnek benne ellentmondó dolgok is. Azon kívül sokszor automatikusan működik. Egy traumára természetes reakció, hogy az emlék elzárásra kerül. A jövőérzékelés pedig az elme egy teljesen másik részéből jön. Rád vár a feladat, hogy kezeld a traumatikus élményt, elhárítsd az akadályt az emlékezés elől, és megszerezd a nyakéket, hogy elkerülhessük ezt a fenyegető jövőt.

– Elképesztő, hogy még ezt is meg tudod magyarázni.

Sebastien erre halványan elmosolyodott.

– Rég nem láttalak mosolyogni – érintettem meg leheletfinoman az arcát. Erre magához vont, és szorosan átölelt. Sokáig maradtunk így összekapaszkodva, hallottam a szívverését, ami úgy dübörgött a mellkasában, mintha még mindig harcolna. Amikor kissé elhúzódtunk, az ajkunk csak milliméterekre volt egymástól. Éreztem a hezitálását, a vágyát, a tépelődését. Aztán még hátrébb húzódott, és lehajtotta a fejét. Úgy éreztem magam, mintha valamit elvesztettem volna, pedig az enyém sem volt.

– Egy csóktól még nem leszel bukott – jegyeztem meg.

– Úgysem csak ennyit akarnál. Nem akarom, hogy megint csalódj a szerelemben. Jobb, ha inkább nem történik köztünk semmi, és... belém sem szeretsz.

– Ez nem az akaratomtól függ.

– Ha meg tényleg elbukom, a képességeim gyengülnek, és veszítünk.

– Mi lesz akkor veled?

– Haza nem mehetek többé, valószínűleg a ködfelhő örökös rabja leszek – húzta el a száját. Nyeltem egyet belegondolva ebbe az eshetőségbe. – De ha győzünk sem biztos, hogy meg tudnám adni, amire vágysz, mert először visszakerülök a Mennybe, és az Úr dönt a további sorsomról.

– Te viszont ne dönts helyettem: lehet, hogy pár csók is boldoggá tesz – vitatkoztam.

– Mi értelme? Ha utána elveszítesz, mit nyersz vele?

– A búzatábla színét – feleltem alig hallhatóan, aranybarna szemébe nézve.

Sebastien arcán egy szomorú mosoly derengett föl.

– Te is szereted A kis herceget?

– A kedvenc könyvem. De sosem tudtam még úgy végigolvasni, hogy el ne bőgjem magamat rajta. Most már sejtem, hogy miért. Talán már akkor is éreztem a jövőt – mondtam, és egy könnycsepp legördült az arcomon.

Sebastien magához húzott, és megcsókolt.

Visszafelé a kocsiban, miután Sebastien meggyógyította a testem, elmondtam neki mindent, ami történt velem, és amit a Szolga megosztott velem arról, hogyan szállt meg, mikkel zsarolt és kínzott.

– Te jó ég – szólalt meg halkan. – Így már minden érthető.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem. – Valamit csak ki kéne találnunk.

– Mindenképpen jobban oda fogok rád figyelni, és Sagastriel is itt lesz, mégsem költöztetjük át Adelát hozzánk. Jobb, ha a közeledben marad.

– Félek, hogy ha valahogy eszembe jut a nyakék rejtekhelye, a Szolga hamarabb fogja megtudni, mint te. Vagy hogy az elmém érzékeli a jelenlétét, és így nem enged emlékezni. Ő viszont nem fog tágítani, míg meg nem szerzi, amit akar, és ez egy véget nem érő ördögi körré válik.

– Ne rágd magad ezen. Kutatni fogjuk a lehetőségeket, hogy megoldjuk ezt. – A hangját magabiztosnak és megnyugtatónak szánhatta, de érződött a felszín alatti kétségbeesés. Talán csak a tizenhetedik században láttam ilyennek, amikor úgy hittük, a Szolga ránk szabadította a pestist.

Amikor megérkeztünk hozzánk, szerencsém volt, hogy a szüleim már aludni mentek, mert nehezen magyaráztam volna ki a megtépázott külsőmet. Hiába hozott rendbe Sebastien testileg, a ruhámat vérfoltok tarkították, és itt-ott alaposan elszakadt.

A szobámban is beszélgettünk még egy kicsit latolgatva a gyér lehetőségeinket, amikor hirtelen elkapott egy érzés, mintha eggyel többen lennénk, a szám pedig magától megszólalt.

– Hoznál nekem egy kis teát, ha megkérhetlek?

– Persze, főzök egyet – kelt föl Sebastien, és már ki is ment.

„Ez nem tartott sokáig" – jegyeztem meg letörten gondolatban.

„Alábecsültél."

„Hm, el tudod képzelni, mekkora lehet a vonzalma irántam, ha még annak ellenére is megcsókolt, hogy tudta, bennem vagy?" – hergeltem egy kicsit, hogy enyhítsem a frusztrációmat.

„Ki nem állhatom, amikor hozzád ér, főleg, ha még smároltok is. Nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen."

„Kemény meló lesz, ha a nyakéket is meg Sebastient is meg akarod szerezni. Szerintem jobban járnál, ha csak az egyikre koncentrálnál."

„Pedig könnyen lehet, hogy végül mindkettő az enyém lesz. Egyelőre én vagyok előnyösebb helyzetben."

„Sebastiennek nem kellenek ilyen becstelen, toxikus barátok, mint te, a nyakék helyét pedig még én sem tudom előásni a fejemből. Ha te is itt vagy, akkor az elmém pláne elzárkózik. Ezt oldd meg, nagyokos."

„Meg is oldom, hidd el" – hallottam még utoljára, aztán mintha lekapcsolódott volna előttem a villany. De nem csak fényeket, semmit sem láttam többé, és a környezetemet sem érzékeltem. Nem szorított a mandzsetta, és nem szűrődött be a szobába az utca zaja. Semmilyen hang sem hallatszott, és megszűnt körülöttem a világ, mintha egy sötét, légüres térbe kerültem volna, és ott lebegtem volna mindenféle vonatkoztatási pont nélkül.

„Hol vagyok, mi a fenét csináltál velem, te szemétláda?" – kérdeztem ijedten.

„Bezártalak az elmédbe, mert bizony, én ilyet is tudok. Mondtam, hogy alábecsültél. Most pedig lássuk, mik vannak itt."

A távolban polcok bontakoztak ki a sötétből, és a Szolga ott állt előttük középkori viseletben tanakodva, kutakodva.

„Mik ezek a polcok?" – kérdeztem, és oda próbáltam lépni, de furcsa módon akármennyit mentem, nem kerültem hozzá közelebb.

„Az agyad rekeszei: itt tárolódnak az emlékeid. Itt voltak például az óvodáskori ballagásodról szólók" – mutatott az egyikre, amiről aztán fél kézzel leborított mindent. – „Ez meg azon ritka alkalmakról szólt, ahol a nevelőapád játszott veled kiskorodban" – söpört le egy másikat.

„Hé, mit művelsz? Ezt azonnal hagyd abba!" – kiáltottam rá, de ő csak nevetett, és tovább borogatott. Oda akartam hozzá szaladni, hogy elkapjam és megtépjem, de mintha csak egy futópadon lettem volna. „Szállj ki az agyamból, te mocskos állat!" – üvöltöttem.

„Tudod, mit? Jobb, ha ezt inkább nem is nézed" – felelte, azzal mintha megfogott volna egy ajtót, és bevágta volna előttem. Újra visszakerültem az üres sötétségbe.

Rám tört a pánik, de nem volt légszomjam, nem vert ki a víz, nem szaladt egekig a vérnyomásom, nem dübörgött a szívem. Semmit sem éreztem, csak az őrjítő tehetetlenséget, és sokáig tépelődtem, ordítoztam, káromkodtam magányosan. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem segítek magamon. Elhatároztam, hogy inkább aludni fogok, hátha megint álmodom valamit. Még ha újabban nem is a múltat, hanem a jövőt álmodom, talán lesz az álmokban valami, ami segít. A Szolga szerencsére úgyis azt hiszi, hogy ezek csupán zagyvaságok.